*Becca Prior* It Is What It Is / Tizenegyedik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Tizenegyedik fejezet
  Egész délelőtt pihenés nélkül űzték a hátasokat, hogy mire a nap delelőre ér, eljussanak az Iszaptenger széléig. Ott tartottak egy rövid pihenőt, de a herceg nem engedélyezett sok lustálkodást. Épphogy teletömték a hasukat, és a lovak is legeltek egy keveset, máris kiadta az utasítást, hogy szálljanak nyeregbe. Ő ment elől, néha meg-megállva, mindig betájolva a hegyek vonulatát.
   A többiek zokszó nélkül követték, bár Niall a biztonság kedvéért felvette a gyűrűjét, ami bárhol is legyen, mutatja az északi irányt. Senki nem tudja, mi a titok nyitja, de a vaskos ékszer tetején egy kis arany nyíl forog, mindig megmutatva a helyes irányt.
   A táj lassan változott meg. Először elmaradtak a tűlevelű fák, aztán helyüket átvették a görbetörzsű, földig érő ágaikat szomorúan lógató fűzfák, és a selymesen lágy fű helyét repedezett, szikes talaj váltotta fel. Mikor egyre beljebb értek, a fény is megváltozott. Ide valahogy nem hatolt be a nap erős fénye, inkább olyan volt, mintha a föld világítana, sejtelmes, derengő fénnyel körülvéve az utazókat. A herceg egyenes háttal, laza kantárral lovagolt, rábízva magát a lova érzékeire. Csillag sokkal jobban tájékozódott, mint egy ember, és a patái alatt amúgy is ő érezte, hol biztonságos haladni. Egyre mállékonyabb, puhább lett a talaj, majd egy helyen Liam felkiáltott:
– A hétpitvaros pokolba!
  Mindenki azonnal odanézett, míg Harry kapásból fordította is a lovát, hogy közelebb legyen a kovácshoz, akinek a lova nem volt olyan elővigyázatos, hogy szorosan kövesse Csillagot, és az egyik lába térdig belesüppedt a ragacsos iszapba. Kétségbeesetten nyerített, és próbálta kirángatni, de nem járt sikerrel, sőt, úgy tűnt, egyre mélyebbre merül.
   A herceg leszökkent a nyeregből, aztán elindult volna felé, de a lova fogai közé csippentette a köpenyét, és nem is akarta elengedni.
– Eressz! Segítenem kell! – szólt rá Harry, és ki akarta rángatni a köpönyegét, de Csillag erősen tartotta, és a foga közt halkan szűkölt.
– Valószínűleg igaza van! – mondta Niall, és ő is leszállt, majd térdre ereszkedett, és onnan nézte a talajt. – Ha még két lépést teszel, te is bajba kerülsz!
  Harry visszalépett, és leengedte a karját, mire a ló bizalmat szavazott neki, és szabadon eresztette. A herceg is letérdelt, és abból a szögből már ő is látta, hogy bár alig észrevehető, de húzódik egy vékony sáv előttük, ami még járható. Utána csak a felszín hasonló, de lassan és veszélyesen hullámzik, ha figyelmesen szemléli az ember.
– Miért nem tudsz odafigyelni? – kérdezte Zayn Liamet, és ő is leszállt, hogy kiterveljenek valamit. Közben a fegyverkovács is leóvakodott a nyeregből, és odaugrott, ahová Niall mutatott, mert talált számára egy biztonságosnak látszó kis szigetet, ami a sártengerben állt. Fürge szüntelenül sírt, és segítségre várt, de hiába nézelődtek, semelyik oldalról sem tudtak a közelébe jutni.
– Mit kell nézni? – kérdezte Liam, és ő is leguggolt, hogy rájöjjön, mit hibáztak el.
– Ahol a felszín mozog, alatta már iszap van – mondta Niall, és a homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, annyira koncentrált.
   Liam is rájött, mennyire becsapós a látvány, és arra is, hogy nagyot hibázott.
– Nem tudjuk kihozni! – állapította meg Zayn, és szomorúan megrázta a fejét.
– Nem hagyom itt! – vágta oda dühösen Liam, mire Harry és Niall lesütötték a szemüket.
– Nem időzhetünk… – mondta halkan a herceg, mert érezte, hogy az amulett kezd felmelegedni a nyakában.
– Akkor sem hagyom itt! – erősködött Liam.
– Megmondtam előre, hogy nem állhatunk meg, és semmi sem tarthat fel az utunkon! – dörrent a herceg, mire Liam arcára félelem és fájdalom költözött.
– De uram… a lovam. Ezt te is megértheted… – válaszolta halkan a kovács, és lehajtotta a fejét, hogy a többiek ne lássák a szemeibe gyűlő könnyeket.
   A herceg érezte, hogy elszorul a torka. Értette, tökéletesen értette, hogy Liam nem képes magára hagyni a lovát, míg az lassú kínhalált hal egy ismeretlen helyen. Nézte a beragadt patást, a szomorúan térdeplő kovácsot, a többiek tehetetlenségét, és hirtelen olyan düh áradt szét a testében, hogy ordítani szeretett volna.
– Nem hagyjuk itt! – kiáltotta, mire mindenki (még a lovak is) ráemelte a tekintetét.
Körülnézett, aztán a közeli fa ágaihoz lépett, előkapta a kését, és gyorsan vagdosni kezdte az ujjnyi vastag ágakat.
– Mit csinálsz? – kérdezte Zayn, de máris utánozta, és serényen vagdosta a vesszőket.
– Csak csináld! Sok kell! – utasította a herceg, mire Niall is csatlakozott, bár ő fele olyan gyorsan haladt, mint a többiek. Liam is átugrált oda, ahol ők voltak, és előkapta a kisfejszét, ami a derekáról lógott, majd olyan gyorsan kezdte vagdalni az ágakat, hogy alig lehetett látni a kezét.
Percek alatt egy hatalmas kupacnyi vessző hevert a kis tisztáson, amit a herceg elkezdett egymás mellé fektetni, majd mikor egy jó széles lépésnyi megvolt, szakított a fákon kúszó indákból, és gyorsan összekötözte őket. A többiek követték a példáját, és Csillag is segített, aki éles fogaival úgy csípte el a magasan lógó futónövényeket, mintha fűszálak lennének.
Gyorsan haladtak, és mire Fürge másik lába is süllyedni kezdett (mert addig téblábolt, míg azzal is belelépett az iszapba), már sorbafektették a kis tutajszerűségeket a lápos részeken. Csillag óvatosan lépett rájuk, még a lélegzetét is visszatartotta, és mindig csak egy lépéssel haladt előrébb, hogy biztonságos legyen.
– Ügyes vagy, szépségem! – dicsérte a herceg, és ő is a lova után indult.
– Ez rossz ötlet! – fogta meg a karját Liam. – Te nem mehetsz! Majd én. Az én lovam…
– A másik meg az enyém, és ha túl közel mész hozzá, leharapja a fejedet! – rázta le a kezét Harry, majd egyenes tartással, két oldalra kitartott kezekkel lépett a kirakott kis útra. Csillag már egészen közel járt, és halkan nyerített a heréltnek, aki mintha meg is nyugodott volna, és abbahagyta a vergődést, amivel egyébként is csak rontott a helyzetén.
   A herceg utolérte a lovát, de a kis tutajon nem volt helye, hogy mellélépjen, ezért négykézláb, a ló lábai között igyekezett előre, majd óvatosan felállt, mikor már ki tudott egyenesedni.
– Még egy kell! – kiáltott hátra, mire Liam hozott még egy ölnyi összekötözött vesszőt, és előretolta Csillag alatt.
   Harry maga elé terítette, és majdnem rá is lépett, de az utolsó pillanatban észrevette, hogy az egyik oldala egy hangyányit megsüllyedt.
– Hóó! – szólt Csillagra, aki követte volna a gazdáját, aztán felemelte a tutajt, és ellenőrizte, hogy hová teszi le. – Ott nem bír ki bennünket – mondta inkább csak a lónak, aki vele együtt nézegette a talajt. Csillag baloldalra bökött, Harry pedig elfogadta a döntését, és oda tette le a szőnyegszerű ágakat. Csillag szinte lábujjhegyen próbálta ki, és először csak az egyik patájával nehezedett rá. Mikor Fürge mellé lépett, a másik ló olyan örömnyerítést hallatott, hogy belezengett az erdő. Harry nem örült, hogy felhívják magukra a figyelmet, akkor sem, ha elvileg lakatlan vidéken járnak. Óvatosan Csillag hátára lendült, és lenyúlt a másik hátas kantárjáért, aztán lassan elkezdett hátrafelé léptetni.
  Mikor megfeszült a bőrszíj, Fürge panaszosan rázni kezdte a fejét. Harry Csillag nyakán csúszott le előre, és letérdelt a másik ló elé, kézzel igyekezve kiszabadítani a sárból. – Hátrálj! – adta parancsba, mire Csillag a fogai közé vette a kantárt, és erősen húzni kezdte, Fürge pedig a hátsó, szabad lábaival előrébb lépett, de a bal első – ami már mélyen az iszapba ragadt –, nem mozdult.
   A herceg letörölte a verítéket a homlokáról, aztán újra nekiveselkedett. Nem járt sikerrel. Épp erőt vett rajta az elkeseredés, mert tapodtat sem haladtak, mikor az amulett ismét égetni kezdte a nyakát. Kivette a kis figurát az inge alól, és mikor a zöldes ragyogás betöltötte a látóterét, érezte, ahogy Louis finom ujjai a csuklójára fonódnak, meleg lehelete pedig a nyakát simogatja, míg könnyű teste a hátára simul.
   „Együtt” – szólalt meg Harry fejében az ismerős hang, ő pedig csak bólintott, és mély levegőt véve, minden erejét beleadta. Húzták, rángatták, és talán pár ujjnyit ki is emelték, de még messze volt a siker. Csillag is beszállt, ismét vontatni kezdte a lovat, aki készségesen igyekezett utána lépni. Louis zihált, izzadtsága Harry nyakába csöpögött, ahogy együtt erőlködtek, de még így is kevésnek bizonyultak. Akkor hirtelen eltűnt a súlya, és a herceg azonnal felpillantott, de csak azt látta, hogy a derengő zöld fényben Louis Fürge mellé lépdel, és letérdel a ló mellett.
– Ne, oda ne! – kiáltott rá, de Louis csak mosolygott.
„Én nem süllyedhetek el, mert valójában nem vagyok itt… „ – üzente a fiú gondolatban, mire a Herceg azonnal a többiekre pillantott, akik kikerekedett szemekkel nézték ami történik, de nem adták jelét, hogy látnának még valakit Harryn kívül. „De akkor hogy segíthetsz?” – kérdezte Louis-ra nézve, aki csak kacsintott, és azt gondolta: „MOST!”
   Harry ismét nekiveselkedett, és szuszogva húzta a ló lábát, Louis pedig belenyúlt a sárba, vállig elmerülve, és alulról emelte a beszorult végtagot.
Harry érezte, ahogy lassan gyengül az eddigi hihetetlen erő, ami fogva tartotta a lovat, és a sár egy nagy cuppanás kíséretében végre engedett. A herceg hátraesett, mikor Fürge kiszabadult, és a másik lábát már egyedül húzta ki az iszapból, mert az még nem süllyedt el annyira.
  Mire a herceg feltápászkodott, és segített a kis heréltnek, hogy biztonságosan kijusson a lápból, Louis-nak már híre-hamva sem volt, és az amulett ismét hűvösen simult a nyakába.
„Miért tűntél el, ha a többiek úgysem látnak?”– kérdezte gondolatban, bár nem fűzött hozzá sok reményt, hogy választ kap rá.
„Nincs annyi erőm, hogy sokáig láthatatlan maradjak” – jött a felelet, amitől akkorát dobbant a szíve, hogy majdnem meg is állt. „Pedig lehet, hogy még nagy szükségünk lesz rá, amilyen szerencsétlenek vagytok”– kuncogott a fejében Louis hangja, mire Harrynek is önkéntelenül mosolyra húzódott a szája.
– Nem volt mulatságos… – jegyezte meg Zayn, aki épp akkor lépett mellé, mikor már a szilárd földön állt.
– Nem is azon nevetek… – közölte a herceg, de nem adott több magyarázatot, csak odasétált a saját lovához, és a sörényébe fúrta az arcát.
– Szépségem! Nagyon ügyes voltál! – veregette meg a paripa oldalát, aztán a vastag nyakat simogatta. – Mire mennék nélküled?
– És a kis amuletted nélkül?! – suttogta Niall, aki mellé óvakodott, és most még közelebb hajolt. – Láttam a varázslódat! – közölte, és belecsípett Harry karjába.
– Te látod őt? – kérdezte Harry megrökönyödve, és azonnal felállt, hogy a kismester szemébe nézhessen.
– Most láttam. Nem tudtam teljesen kivenni az alakját, de azért tudom, hogy itt volt, és segített.
– Ismered? – kérdezte Harry izgatottan, hátha Niall találkozott már Louis-val, mikor távoli helyeken tanulta a varázslás fortélyait.
– Nem. Sajnos nem… – rázta meg a fejét Niall. – De azt is láttam, ahogy egymáshoz értetek… – tette hozzá, és a homloka közepére húzta a szemöldökét, aztán ott még meg is rángatta egy kicsit.
Harrynek köhögnie kellett, és olyan zavarba jött, ami tökéletesen kielégítő választ adott Niallnek, a fel sem tett kérdésére. – Óóóha… valami románc van kialakulóban?
– Hát nem tudom, Niall… Lehetsz szerelmes valakibe, akit még soha nem láttál ébren?
– Dehogynem láttad! – vágta rá a varázsló. – Gondolom, előtted nem rejti el magát…
– De azt hittem, csak álmodom…
   Niall csak megrázta a fejét, mert Liam lépett oda hozzájuk, és félbeszakította a beszélgetést.
– Köszönöm, hercegem! Örökre hálás leszek, amiért kiszabadítottad a lovamat!
– Nem kell a hálád, de ha ezután sem figyelsz oda, és csak bóklászol össze-vissza, a következő baklövésednél én látom el a bajodat! – dörrent rá Harry, mire Liam lesütötte a szemét, és meg is hajolt kicsit.
– Figyelni fogok!
A herceg gondolatban hozzátette, hogy igazából nem haragszik, sőt, hálás, amiért Louis-t előcsalogatta neki, de azért remélte, legközelebb inkább élőben találkozik végre a fiúval. De miért, és hogyan találkoznak? Ő is errefelé lakik? Vagy tudja, mit fog mondani Tomlinson mester, és azt is, hogy az útjaik hamarosan keresztezik egymást?!
 Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a herceg fejében, míg folytatták útjukat, át az Iszaptengeren.

.