*Becca Prior* It Is What It Is / Huszonkilencedik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Huszonkilencedik fejezet

  Csillag és Hófehér óvatosan lépkedtek, mert érezték, hogy valami vagy valaki figyeli őket. Már látták Angyalt, ahogy kikötözve áll egy oszlop mellett, körülötte csak üszkös talaj, és egy-két szikkadt fűcsomó. A nap ebben a pillanatban bukott a horizont alá, és hirtelen olyan sötétség lett, mintha elfújták volna a gyertya lángját. A hallásukra, és az érzékeikre hagyatkoztak.
   Harry és Louis mindent látott és érzett, amit a két ló, és ők is tudták, hogy most jön a legnagyobb próbatétel. Megfeszítették az izmaikat, kiürítették a fejüket, és csak arra összpontosítottak, hogy a hatalmas erő, ami körülöttük áramlott, el ne illanjon a semmibe.
   Törékeny volt az egyensúly. Csak addig a pillanatig tudták uralni az energiát, míg teljesen megbíztak egymásban. Míg egyikük sem akart egyedül döntést hozni, vagy felülbírálni a másikat. Eddig működött, de még sohasem próbálták, nem tudták, mit, hogyan tegyenek. Mások évekig gyakorolnak egy mágiát, nekik pedig egyből éles helyzetben kellett megbirkózniuk a valaha volt legnagyobb varázslattal: két testben egy lélek. Ennél nagyobb csoda nem létezik.
   A lovak bőre alatt vibráltak az izmok, ahogy egyre közelebb értek a csikójukhoz. Hófehér egy lépéssel lemaradt Csillag mögött, aki képtelen volt elég óvatos lenni. Ő már csak a kicsinyét látta, érezte az illatát, hallotta panaszos szipogását. Anyai szíve egyszerre tört össze a kikötözve álló, csontsovány gyermeke látványától, és repesett, hogy ideértek időben.
   Hófehér felnyerített, de már késő volt. A repedezett, sáros talaj homokká változott egy pillanat alatt, majd mozogni, süppedni kezdett. Mindkét ló azonnal, helyből váltott vágtára, és meg sem álltak, míg oda nem értek Angyalhoz. Ketten kezdték rágni a kötelet, egymástól átvéve a fogást, és pillanatok alatt eloldozták a csikót, de akkor már térdig süllyedtek a futóhomokban.  Angyal keservesen nyerített, mire Hófehér azonnal a hasa alá bukott, és erős fejével emelte a csikót amíg tudta. Csillag leereszkedett, szinte leült, és mikor a csődör, erejének maradékával egy hatalmasat lökött, a kiscsikó felszökkent az anyja hátára, és vékony lábain imbolyogva megállt.
„Repülj!” – üzente a mamája gondolatban, de Angyal nem mozdult.
„Menj!” – kiáltotta az apja, de a kiscsikó csak állt némán, szemeit ellepték a könnyek.
„Mama! Nélküled nem megyek!”
„Kicsikém! Mi kijutunk apáddal, de neked el kell repülnöd! MOST!” – kérlelte az anyja, és felemelte a fejét, a kiscsikó pedig a nyakához dörgölőzött. Könnyei lebuktak az orrán, és a mamája szőrén indultak tovább. „Kérlek, kincsem! Indulj azonnal! A herceg és a mágus a réten várnak rád!”
„Nem akarok nélkületek!” – mondta Angyal, de azért szófogadóan kiterjesztette csillogó, szürkésfehér szárnyait.
„Csak menj! Ők majd gondoskodnak rólad!” – üzente még Hófehér, aztán, mikor a csikó a magasba emelkedett, és már biztonságban tudták, Csillagra nézett, fejét a fekete kanca nyakára hajtotta, és beszívta az illatát.
   Így álltak ketten, összesimulva, elfogadva az elkerülhetetlent. Szívükben nem volt félelem, sem fájdalom. A csikójuk, a legnagyobb kincsük szabad. A herceg és a mágus majd felnevelik egészségben, és tesznek róla, hogy boldog élete legyen. Nekik pedig megadatott, hogy együtt keljenek át a túlpartra, ahol örökké zöld legelők várnak rájuk.
  Már szügyig süppedtek a folyamatosan hullámzó, forgó homokba, mikor megjelent a fejük felett egy hatalmas árnyék. Mindketten felnéztek, és a rettegés fojtogatta a torkukat. A sárkány kiterjesztett, hatalmas szárnyakkal ereszkedett, épp föléjük, és mikor már elérte őket a karmaival, csak akkor kezdett lustán csapkodni, miközben megmarkolta mindkettőjüket. Hófehér beleharapott a lábába, de Louis hangja azonnal megszólalt a fejében:
„Megmenteni jött, nem bántani! Engedd el magad!” – mire a csődör azonnal szinte elernyedt a karmok között, míg Selena  próbálta kihúzni őket a most már folyóként örvénylő homoktengerből. Már majdnem sikerült, mikor a homokszemekből apró indák nőttek ki hirtelen, és körbefonták a lovakat, majd villámgyorsan a sárkány lábaira kúsztak, és őt is leláncolták, eltéphetetlenül.   Millió és millió vékony kis kacs nyúlt felfelé, hogy lefogja őket, és magával rántsa a mélybe. Selena küzdeni kezdett, perzselte maga alatt a földet, de nem járt sikerrel. Ahogy az egyik oldalon elégetett pár szálat, a másikon ezernyi újabb kúszott fel rajta, míg már a nyakán futottak körbe, és fojtogatni kezdték.
   Louis és Harry vívódott. Mindketten úgy érezték, ott kellene lenniük, hogy segíthessenek. Lelkiismeret-furdalás, és tehetetlen düh mardosta a szívüket, és képtelenek voltak végignézni imádott paripáik halálát.
   Lassan elhalványult körülöttük a fény, izzó fehérsége már csak emlék volt csupán.
   Kinyitották a szemüket, és mindketten látták a másik arcán végigguruló könnycseppeket. Harry nyúlt elsőként Louis-ért, és a karjába zárta, aztán, mikor a mágus zokogni kezdett, ő is utat engedett a fájdalomnak. Zihálva, sírástól maszatosan emelte fel Louis fejét, és úgy tapadt az ajkára, hogy némán osztozzanak a gyászban.
   Louis teste hozzásimult, most először nem szerelemtől fűtötten, hanem megtörten, de ugyanolyan tökéletes formában, mint máskor. Mozdulataik most is egymás tükörképei voltak, még a szívük is egy ritmusra vert.
– Sajnálom! – morogták szinte egyszerre, egymásnak döntve a homlokukat, mert mindketten úgy érezték, a saját fájdalmuknál kínzóbb a másik vesztesége.
   És ekkor, ebben a pillanatban, a fény ismét kigyúlt, felragyogott, azonnal beborítva őket, és a körülöttük tátongó sötétséget is bekebelezte.
Kristályfehér izzással tündököltek, a herceg és a varázsló, szemeiket lehunyva, mindebből semmit sem érzékelve.
   Csillagot már elnyelte a homok, csak homloka, és a fülei voltak szabadon. Hófehér utolsó erejével küzdött, hogy odavergődhessen hozzá, és együtt merüljenek a homoksírba. Selena az oldalán feküdt, nehézkesen lélegzett, és a szárnyai már elsüllyedtek lassan. Mindhárman feladták. A sárkánylány arra gondolt, hogy csak pár percig volt szabad, és visszagondolt a repülésre, amit életében először próbálhatott ki. Arra, milyen csodálatos volt a fellegek közé emelkedni, és versenyt szállni a széllel. Eszébe jutott, hogy az apja legalább nem szerez tudomást erről, és így nem fog neki akkora fájdalmat okozni, hisz míg él, abban reménykedhet, hogy a lánya csak raboskodik valahol… Jobb ez így! – hunyta le a szemét, és a szíve megtelt szeretettel, soha nem látott szülei és testvérei iránt.
   Mikor a homokszemek lassan a levegőbe emelkedtek, a frissen kihajtott indák pedig elsorvadtak egy pillanat alatt, még mindig nem tértek magukhoz.
A kristályos szemcsék betöltötték a levegőt, lassan egyre feljebb és feljebb emelkedve, végeláthatatlan oszlopokban. Már kiszabadult a fejük, Selena egyik lába és szárnya, de még mindig beletörődőn feküdtek,  mikor Niall és Zayn kiáltozása zavarta fel őket a révületből.
– Hófehér! Csillag! – kiáltott a lovag.
– Selena! Gyorsan! Gyertek ki onnan! – ordibált a kismester. A sárkány csak most nézett körül, és a csodálkozástól elkerekedtek lapos pupillái.
– Gyerünk, szépségeim! Kifelé! – kurjantotta Zayn.
   Hófehér nagy nehezen lábra állt, de Csillag csak feküdt élettelenül. Nem lélegzett, és amikor erre rájött, a csődör olyan éktelen, síró nyerítésbe kezdett, hogy beleremegett a sötét erdő. Selena lenézett a lóra, és mikor látta, hogy nagy a baj, habozás nélkül a karmai közé vette, felemelte – magának szemmagasságba –, majd akkorát fújt rá, hogy szegénynek majdnem leestek a fülei. Csillag megrándult, aztán köhögni kezdett, végül úgy teleszívta magát levegővel, hogy majdnem szétdurrant a hasa. Selena örömtelin elvigyorodott, de úgy ítélte meg, hogy még nem tett eleget az ápolónői szolgálatnak, így azonnal a magasba emelkedett Csillaggal a karmai közt, és a rét felé fordult.
Hófehér felnyihogott, de Zayn megveregette a hátát.
– Tudom, mit érzel, de ha ez megnyugtat, az én páromba szerelmes…
   A ló úgy nézett rá, mintha még egy szörnyet látna, de Zayn csak lebiggyesztett ajkakkal bólogatott, aztán fellendült a ló hátára (szőrén, ahogy  a gazdájától látta), majd le is esett a másik oldalon. Niall olyan göndören kacagott fel, miközben talpra segítette, hogy a fekete lovagnak felére zsugorodott a szerszáma a szégyentől.
– Életem! Jobb lesz, ha te a nyeregben maradsz. Ezt hagyd Harryékre… – mondta a varázsló, és kedvesen beletúrt a hullámos, fekete tincsekbe.
   Zayn szólni sem tudott. Sokkot kapott, és nem tudta megemészteni a dolgot. – Most pedig, vigyél végre haza, és fenekelj el, vagy legalább két napig ki se engedj az ágyból! – kérte Niall, most már komoly hangnemben, amitől azonnal felszaladtak a szépen ívelt szemöldökök a lovag homlokán.
– Komolyan? – kérdezte, mert nem hitt a fülének.
– Nagyon komolyan! Sőt, ha bízol bennem, megkérhetem Selenát, és egy óra múlva otthon lehetünk…
   Zayn soha az életben nem akart sárkányon ülni, de most az egyszer olyan nyomós érv szólt az újfajta közlekedési eszköz mellett, amit nem hagyhatott figyelmen kívül.
– Egy óra? – kérdezte hitetlenkedve.
– Vagy annyi se – bólintott Niall.
– Induljunk! – kiáltott Zayn, majd kézen fogta Niallt, és futva indult visszafelé, oda ahol a herceget és Louis-t hagyták. 

.