*Becca Prior* It Is What It Is / Huszonegyedik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Huszonegyedik fejezet
– Elkaptátok? – kérdezte a királynő, és mikor a néma csatlósok csak bólogattak, elégedett vicsorba szaladt a szája. – Hozzátok! – adta ki a parancsot, mire a sokadalom oszlani kezdett, és négy martalóc hozta egy nagy takaróba fogva az ájult herceget.
   Swift elé rakták a földre, és kihajtogatták az anyag széleit, hogy jobban szemügyre vehesse. – Gyönyörű! – nézte tátott szájjal a királynő, és látszott, hogy ő maga is meglepődött az elé táruló látványtól. – Szebb, mint amit reméltem… – dörzsölte össze a kezeit, aztán intett, hogy hagyják őket magukra.

   Niall arra ébredt, hogy valami nagyon szorítja a csuklóját. Kipislogta az álmot a szeméből, és gyorsan körülnézett. Mellette Zayn hevert aléltan, a szembefalnál James és Liam ült a falnak támasztva, szintén öntudatlan.
 – Zayn! ZAYN! – szólongatta kedvesét, aki csak erőteljes hangjára kezdett magához térni.
– Hol vagyunk?
– Szerintem a várbörtönben – nézett körül Niall.
– És a herceg? – vergődte magát ülő helyzetbe a lovag.
– Őt nem hozták ide… – mondta halkan Niall, mire Zayn fájdalmas nyögéssel fordult felé.
– Mi történt?
– Nem tudom. Látomásom volt, hogy Harry egy nő karjaiban fekszik, aki kiszívja belőle az életet, aztán csak a sötétségre emlékszem. Te mit láttál?
– Épp közelebb mentünk Liammel, mivel a házban nyugodtan beszélgettek a haramiák, és ki akartuk engedni a csikót, mikor valaki egy nagy lepelt dobott ránk, aztán ütni kezdtek. Másra nem emlékszem.
   Niall összerándult a gondolatra, hogy megverték őket, és nagyon szerette volna azonnal megvizsgálni a szerelmét, hogy nem esett-e komolyabb baja, de mindkét kezét erősen a falhoz bilincselték, és elvették a kincseit, amit a zsebeiben hordott.  – Most mi lesz? – kérdezte Zayn, és a hangja kétségbeesésről árulkodott.
– Nem tudom. Talán csalt a látomás… – próbált reményt sugallni a kismester, de Zayn már elég jól ismerte őt.
– Volt már olyan? – kérdezte félve, mire Niall csak szomorúan megrázta a fejét.

Harry arra ébredt, hogy valaki óvatosan dörzsöli a testét, és kámforos illatok kúsztak az orrába.
Kinyitotta a szemét, és bár a feje kótyagos volt, látta a fölé hajoló kedves arcot, a kék szemeket, és érezte a gyengéd mozdulatokat.
– Jó reggelt! – mondta a lány kedvesen, mire Harry igyekezett megtalálni a hangját.
– Hol vagyok?
– Rátok támadtak a haramiák, mert állítólag el akartátok lopni a lovaikat.
– Nem! Vissza akartuk venni a sajátunkat! – mondta indulatosan a fiú, és igyekezett ülő helyzetbe vergődni magát.
– Ssss… csak maradj nyugodtan. Hősiesen harcoltál, ahogy a barátaid is. Levágtátok őket, de mind súlyos sebeket szereztetek.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte most a herceg, és körülnézett, amennyire tudott.
– Őket is gondosan ápolják… – mondta a lány, és elmosolyodott. – A varázsló a fekete lovaggal akart maradni, a kis pocakos meg olyan rémült volt, hogy kapott egy kis mákonyt, és most alszik. A kovács még álmában is maga körül csapkod a pörölyével. A szolgálók nem mernek a közelébe menni.
   Harry is elmosolyodott, mert a leírás nagyon is a barátaira vallott.
– És a lovak? A csikó?
– Mind jól vannak. A fekete paripa úgy védelmezi a csikót, hogy élő ember nem mehet a közelükbe. Messziről szórják be nekik az abrakot.
– Látni akarom őket! – nyögte a herceg, és ismét megpróbált felülni, de a teste annyira meggyötört volt, hogy képtelen volt lábra állni.
– Csak maradj nyugodtan! Szerencsétek, hogy a királynő nem tűri a rendbontókat, és mikor hírét vette, hogy az erdőben harc folyik, odaküldte a katonáit, akik kihoztak benneteket, bár nem sok remény volt arra, hogy életben maradtok.
– De ha levágtuk őket, kitől kaptuk ezt a sok sebet? – kérdezte Harry, és végignézett magán. Mindenütt horzsolások borították, és minden porcikája maga volt a sajgó fájdalom.
– Azért húsz haramiát négyen nem olyan könnyű legyőzni…
– Húsz?! – kérdezett vissza a herceg, mert az utolsó emléke az volt, hogy Zayn négyszer fütyült.
– Csapdába csaltak – mondta a lány, mintha ez kézenfekvő dolog lenne. – Vártak benneteket.
– De miért? – kérdezte a herceg. Azt se értette, miért segített rajtuk a királynő.
– Nem tudod? – nézett rá kérdő tekintettel a leány, és finoman felitatta a hasán éktelenkedő sebből szivárgó vért. A herceg csak megrázta a fejét. – A csikónak kinőttek a szárnyai. Kiderült, hogy ő az első, hosszú évszázadok óta, aki a fehér ló nemzettségből származik, és olyan kancától született, akinek vérvonala elég nemes ahhoz, hogy kiütközzenek csodálatos tulajdonságai.
– Óóóó… – csodálkozott Harry. – Akkor ezért rabolták el? – töprengett hangosan.
– Azért, hogy tenyészthessék… Csakhogy ehhez szükségük volt az anyjára is.
Harry most jött rá, hogy az egész azért volt, hogy ő idehozza nekik Csillagot. A kancát, aki képes táltosoknak életet adni.
   A felismerés teljesen letaglózta. Ha visszatérnének a szárnyas lovak, aki őket birtokolja, az még nagyobb hatalomra tehetne szert. Hisz gyorsan körbeutazhatná a világot. Ha egy varázsló kezébe kerülnek, akkor tervei végrehajtásához már csak egyetlen napra lenne szüksége…
– A királynőnél vannak? – kérdezte félve, és mit sem törődve a fájdalommal, lábra állt, fél lábát fájdalmasan húzva maga alá.
– Nem. Az istállóban vannak, és rátok várnak. Nyugodj meg! A királynő nem gonosz! – állította a leány, és a szeme tele volt hittel. – Csak Simon, a gonosz varázsló, és a kegyeltje, Tomlinson doktor terjesztik ezt a hírt…
A név hallatára Harrynek összerándult a gyomra.
– Miről beszélsz?
– Olyan messziről jöttél, hogy nem tudod, mi történik a világnak ezen a felén? – kérdezte a leány, és a szemöldöke a homlokára szaladt. A herceg némán megrázta a fejét, és az ablakhoz sántikált, hogy kinézzen. Kint ragyogó napsütés fogadta, a várudvaron színes ruhákban jártak-keltek az emberek, gyerekzsivaj és nők kacagása szűrődött be a vékony üvegen. – Simon egyetlen ellensége a királynő, aki évszázadok óta harcban áll vele. Mostanában úgy tűnt, végre legyőzi a gonosz varázslót, mert sikerült kiterjesztenie varázserejét. De akkor jött Tomlinson mester, aki olyan erőt birtokol, mint kevesen az újak közül. A királynő felajánlotta neki a szövetségét, de a gonosz kisember a másik oldalt választotta, és Simon pártjára állt. Ők ketten, már csak karnyújtásnyira vannak a világuralomtól.
– Hogyan? – kérdezte akadozva Harry, mert nem akart hinni a fülének.
– Meghirdettek egy versenyt… egy versenyt, ahol a legtehetségesebb dalnokok indulhatnak el. Senki nem tudja, de birtokukban van egy nagy varázserő. A dalnak hatalmas ereje van. Ha kiválasztják a legjobbakat, akik szárnyaló hangjukkal éneklik el a varázsigét, mindenkit, aki hallja, örökre rabul ejtenek.
   Harry hatalmasra tágult szemekkel nézett a lányra. – Ha a dalnokok Simont erősítik, és Tomlinson mester írja meg a strófákat, az emberiség pillanatok alatt rabszolgaságra van ítélve. Senki nem szabadulhat, amíg él…
   A herceg teljesen összezavarodott. Nem hitte el, amit hallott, de az esze azt súgta, van abban igazság, amit a leány elmesélt. Ő is tudta, hogy pár emberöltővel ezelőtt is a dalnokok erejét használták a gonoszok, hogy megdelejezzék az embereket. Ez azonban, Larry király idején már csak a múlt regéi közé tartozott. Mostanra szabad volt a zene és a mulatság, és senki nem félt dalra fakadni.
   A nagyapja azzal az üzenettel adta neki a kis lantot, amit azóta is nap mint nap penget, hogy tanulja meg az éneklést, mert az erő, ami a dalban lakozik, erősebb minden varázslatnál.
– És most? Hol van a királynő? – kérdezte Harry, hirtelen szembefordulva a lánnyal, aki azonnal lesütötte a szemét.
– Taylor királynő a királyságot járja ilyenkor, hogy segítsen a rászorulóknak, és felkutatja a gonosz énekkel csábítókat, hogy börtönbe zárja őket.
   A herceg ezt sem hitte el, de a leány most felállt, mellé lépett az ablaknál, finom kezével megfogta a herceg karját, és kimutatott a messzeségbe:
– Látod ott azt a nagy, fekete felleget?
– Igen, látom – nézett abba az irányba a herceg, és meglepődött a kövér, fekete felhőn, ami úgy lebegett egy távoli kis falu fölött, mintha odaakasztották volna.
– Így néz ki egy megtámadott városka. Felette gyűlik össze a sötét erő. Ha a királynő nem megy oda, és minden erejét latba vetve nem szabadítja fel a lakóit, mind fogságba esnek, egész életükre.
– De miért nem tudják az emberek, hogy kik a gonosz dalnokok?
– Mert szépek, kedvesek, és Simonnak hála, mind úgy néznek ki, amilyennek az emberek szeretnék látni őket. Becsapás az egész!
– És honnan tudjam, hogy amit elmondasz, az igaz? – kérdezte a herceg, mire a lány felnézett rá, tiszta, kék szemeiben őszinteség csillogott, és az állát felvágva válaszolt:
– Nem kell elhinned. Ha jobban leszel, nézd meg a saját szemeddel!  
   Harry bólintott, majd lerogyott a szófára, ami az ablak előtt állt. Kétségek és fájdalom emésztette ismét. Ha igaz, amit a leány mond, akkor Niallnek is igaza volt, és minden, ami történt, csak a sötétséget szolgálta, hogy végre uralma alá hajthassa a földet, és örökre elűzze a fényt az emberek életéből. 

 

.