*Becca Prior* It Is What It Is / Tizennyolcadik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Tizennyolcadik fejezet

 – Szállj le rólam! – szólt Zayn, mire Liam nagyokat pislogott, és gyorsan elhúzódott, mert rájött: álmában odabújt a fekete lovaghoz. Valami felrémlett, mintha Lottie járt volna nála álmában, de nem tudta felidézni a képeket.
  Niall átnézett a lovag válla fölött – mert eddig Zayn óvó karjaiban aludt –, és gyilkos pillantással ajándékozta meg a kovácsot.
– Nyugi, csak álmomban azt hittem, egy bögyös fehérnép – röhögött fel Liam, és kipattant az ágyból.  – Nem tehetek róla, ha itt ilyen fekhelyek vannak, amiben mindenki együtt hál…
– Ma este a földön alszol! – fenyegette meg a kismester.
– Vagy inkább a pajtában – tette hozzá Zayn, és lelki szemei előtt máris megjelent a kép, hogy végre kettesben maradhat a szerelmével. Napok óta nem volt alkalma, hogy elmerüljön Niallben, és ez kezdte kikezdeni az idegeit.
– Miért nem ti mentek oda, ha annyira nagy kedvetek van bujálkodni? – kérdezte Liam durcásan, mire a két férfi összenézett, és bár meg sem szólaltak, mégis mindketten bólintottak.
– Igazad van. Ma mi alszunk a pajtában, te meg horkolhatsz itt egyedül.
– Nem fogtok hiányozni… – mondta a fegyverkovács, és a szája széle elégedett vigyorba húzódott. – Bár én remekül aludtam.
– Én is – értett egyet Zayn, és egy nagyot ásított, mert annyira beszippantotta az álom, hogy nehezen akarta maga mögött hagyni.
– Túlságosan is jól aludtunk… – állapította meg Niall, és már pattant is fel, mert rossz érzés kerítette hatalmába. – Hol van a herceg?
  A többiek azonnal megérezték a belőle áradó feszültséget. Zayn a csizmájáért kapott, Liam pedig felrántotta a nadrágját, hogy mezítláb eredjen útnak, felkutatni a herceget.
  Mikor benyitottak a szobába, mindhárman kővé dermedtek a látványtól.
Harry hanyatt feküdt, anyaszült meztelenül, és a karjaiban a szintén pőrén heverésző Louis-t tartotta, aki épp az alvó hercegben gyönyörködött.
– Hát ti? – kiáltott fel Zayn, akit váratlanul ért a dolog.
  Niall beljebb lépett, mert érzett valamit, amit képtelen volt elhinni.
– Alszunk! – válaszolta csukott szemmel Harry, és félálomban is magához húzta a karcsú varázslót, aki elégedetten bújt hozzá.
– Ti ketten… mármint… úgy vagytok? – dadogott Zayn, mert nem tudta feldolgozni az események ilyetén fordulatát.
– Úgyabban! – nevetett fel a herceg, és homlokon csókolta Louis-t, cseppet sem zavartatva magát meztelenségükért.
– Ejha! – szólt bölcsen Liam, majd sarkon fordult, és kioldalgott, mert enyhén sokkolta a látvány. Zayn is követte, szemét lesütve, mert elszégyellte magát. Rá egészen más hatást gyakorolt a két összegabalyodott férfitest látványa. Nagy szüksége lett volna arra, hogy üstöllést a pajtába hurcolja Niallt, és úgy megrakja, mint a tüzet.
– Gyere! – nyúlt a kismester karjáért, de Ni földbe gyökerezett lábakkal állt, a szemei lehunyva, és magában ismeretlen nyelven mormogott. – Gyere már! – hajolt közelebb Zayn, és épp a fülébe akarta súgni a vágyait, mikor Niall szemei kipattantak, a szempillái megremegtek, az arca megvonaglott, és a kezei ökölbe szorultak.
– Nem az a varázsló, akit annak hittünk! Ez itt! – mutatott Louis-ra. – Ez itt a mester, aki most egybeolvadt a herceg erejével.
  Zayn kapkodta a fejét, és Harry is felült, mert Niall hangja olyan szenvedélyes volt, ami őt is arra késztette, hogy figyeljen rá.
– Miről beszélsz? – kérdezte rekedten, és azonnal Louis-hoz fordult, aki maga elé húzta a paplant, de továbbra is kedvesen nézett rá.
– Én vagyok Tomlinson mester, valóban… – nyúlt fel, és megsimogatta a herceg arcélét. – Csak azért nem árultam el, mert azt akartam, magamért szeress, ne azért, ami vagyok.
– Lószart! Azért nem árulta el, hogy kicsoda, mert meg akarta szerezni az erődet. Eddig is nagy hatalommal bírt, de most, hogy az ősi erő is az övé, senki nincs, aki legyőzhetné! – jelentette ki Niall. Szavai nyomán a herceg kipattant az ágyból.
– Igazat beszél? – kérdezte Louis-tól, mintha a többiek ott sem lennének.
– Részben… – bólintott a mester. – Valóban összeolvadt az erőnk, és mostantól kevés ember van, aki szembe szállhatna az akaratunkkal, de nem ez volt a célom. Évekkel ezelőtt kaptam egy látomást, és azóta vártalak. Csakhogy engem nem érdekel a hatalom! Nekem csak te kellesz! – mondta Louis és a szemeiben ott volt minden, amire a herceg vágyott.
– Ne hallgass rá! Hazudik! – állította Niall, és közéjük lépett, hogy Harry szemébe nézhessen. – Megdelejezett! Már útközben elvarázsolt, és mindent ő rendezett úgy, hogy a hatása alá kerülj. Minden a terve része volt. Azért kerültél bajba annyiszor, hogy megmenthessen, ezzel elnyerve a bizalmadat. Megbabonázott, magába bolondított, és most, mikor fizikai valódban is megszerzett magának, a te erődre van szüksége ahhoz, hogy a világ ura lehessen.
  Harry szíve szerint leütötte volna a kismestert, amiért ilyeneket feltételez a szerelméről, de apja mellett jól megtanulta, hogy az éremnek mindig két oldala van, és sosem szabad csak az érzelmeinkre hagyatkozva dönteni, mert azok sokkal befolyásolhatóbbak, mint sejtenénk. Végiggondolta az elhangzottakat, és a szíve elfacsarodott. Ha csak egy töredéke is igaz… ő belehal a fájdalomba.
– Harry! Kérlek! – szólt Louis, mire a herceg arrébb tolta Niallt, és mélyen Louis szemébe nézett.
– Menjetek ki! – mondta halkan, de mégis oly parancsolón, hogy Zayn azonnal hátrálni kezdett, és nemsoká Niall is, mikor megérezte a hihetetlen varázserőt, ami lassan felgyülemlett a szobában.
– Hercegem! Kérlek, maradj nyugodt! Minden feszültséged és kínod az ő erejét növeli! – suttogta Ni, és fejet hajtva lépett el Harry elől.
Mikor az ajtó becsukódott, Harry térdre omlott az ágy szélén, és a szemeit könnyek lepték el.
– Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy mindezt nem azért tetted, hogy még nagyobb hatalmad legyen!
–  Ha most győzködni kezdenélek, azzal mit érnék el? – kérdezte halkan Louis, és leengedte a takarót. – A kétségeid megmaradnának, és minden tettemmel vagy szavammal csak hizlalnám benned a kételyt. Neked kell megbizonyosodnod arról, mi az igazság. Neked kell kiderítened, mik a szándékaim.
– És mégis hogyan? – kérdezte Harry elkeseredetten.
– Szerelmem… – nyúlt a kezéért Louis, és a herceg engedelmesen közelebb araszolt. – Nagyon sajnálom! Tudom, hogy nincs jó válasz, és te is tudod. Ha azt mondom, mindent csak azért tettem, mert már akkor szerelmes voltam beléd, mikor még nem is ismertelek; ha elmondom, hogy évek óta vártalak… Akkor is úgy érzed, mindezt csak a hatalomért tettem. Amit Niall mondott, a lehető legrosszabb, ami történhetett velünk. Ez az egyetlen dolog, ami megmérgezheti a kapcsolatunkat. Simon nem véletlenül tanítja a tanoncoknak világszerte, hogy erő és tudás sohasem egyesülhet. Mindenki elhiszi neki, hogy az a gonoszság melegágya lenne, és uralma alá hajthatná a világot, aki birtokolja…
– Nem így van? – kérdezett közbe Harry, mire Louis felkapta a fejét, és a szemébe nézett.
– De így van… – válaszolta egyszerűen.
  Harryt letaglózta, amit hallott. Tehát igaz, hogy Louis mostantól legyőzhetetlen. Ő a nagymester, akit keresett. De az is lehet, hogy nem ő kereste, hanem Louis rendezte az egészet, hogy őt magához csalogassa. – Csak azt nem veszik számításba, hogy minden azon múlik, kinek a birtokába kerül ez a hatalom. Mert minden attól függ, mi a célja vele… Ha Simon kezébe kerülne, valószínűleg úgy élne ezzel a hatalommal, amibe belehalna a fél világ, a másik fele pedig sanyarú nyomorban és elnyomásban tengetné az életét. De mi ketten... te és én… – Harry álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy ismét a szemébe nézzen. – Megválthatjuk a világot! Boldogságot és elégedettséget hozhatunk az embereknek, egészséget és gazdagságot teremthetünk.
– Miért higgyek neked? – suttogta Harry, bár nagyon nehezére esett, hogy ne rántsa magához és csókolja Louis-t addig, míg mindent el nem felejt, amit hallott. Csak azt akarta, hogy repüljenek vissza a tegnapba, és minden úgy legyen, ahogy akkor volt.
– Nem kérem, hogy higgy nekem. Majd meglátod. Azt se kérem, hogy maradj velem… Mert azt nem mondta el Niall, hogy az erő csak addig az enyém… a miénk – javította ki magát – míg együtt vagyunk. Ha elmész, magaddal viszed… És a szívemet is! – sóhajtotta Louis, és a fejét a mellkasára hajtotta.
Harry őrlődött. Életében először boldog volt és szerelmes. Egy egész napig.
Most viszont a világa összedőlt, kétségek és ármány veszik körül. Hogy döntsön? És ez a nagy súly, ami a vállaira nehezedik? Hogyan dönthetné el a világ sorsát? Ha hisz Louis-nak, és vele marad, lehet, hogy olyan hatalommal ruházza fel, amivel az egész világot leigázza. A tudása nem elegendő. Nem tudja, mik a válaszok a kérdéseire. És így nem dönthet helyesen. Túl nagy a tét!
– El kell mennem… – nyögte ki, mire Louis felkapta a fejét, és mikor felfogta a szavait, a szemei könnyekkel teltek meg.
– Megértem! – válaszolta, és bólintott is hozzá. A szíve meghasadt ugyan, de tudta, ez az egyetlen helyes döntés, amit most a herceg hozhatott.
– Muszáj kitanulnom a világ dolgait, hogy ráleljek a válaszokra.
  Louis csak bólogatott, arcán csendben csordogáltak a könnyek. Annyira szeretett volna Harryhez érni. Csak egyetlen pillanatra magához ölelni, aztán megígérni neki, hogy minden rendbe jön, és hogy egyszer boldogan élnek majd… De nem akart hazudni neki. Ebben a pillanatban a jövő zavaros katyvaszként fortyogott, és sejtelme sem volt, mit rejt a holnap. Mégis! Hitte, hogy a herceg rátalál a helyes útra, és együtt majd legyőzik a gonosz árnyakat.
– Szerelmem! Csak annyit ígérj meg, hogy nem felejtesz el. Én itt várlak majd, egészen a halálom napjáig, és gondolatban mindig veled leszek. Bármikor, ha úgy érzed, kellek neked, csak hívnod kell, és én ott leszek. Nem megyek utánad, nem kereslek. Nem akarlak befolyásolni, mert az a szerelmünk halálát okozná. Tudom, minden abból adódik, hogy varázsló vagyok. Bármit teszek, benned innentől mindig ott lesz a kétely, hogy a céljaim érdekében cselekszem. De tudnod, érezned kell, hogy a szívem tiszta. De hibáztam…
  Harry leereszkedett a sarkaira, és csak nézte Louis-t, ahogy összetörten roskad az ágyra, és a sírás halkan tör fel belőle. Mégis ott volt a gonosz kis hang, ami a tudata mélyéről halkan azt suttogta: Csak színjáték! Meg akarja kaparintani az erődet!  – Hibáztam, mert azelőtt olvadtunk össze, hogy mindezt elmondtam volna neked. De mondd! Mondd meg őszintén! Ha elmondom, akkor is teljes szívedből szerettél volna? Akkor is vállaltad volna, hogy a lelkünk összeforrjon? Döntenem kellett. Két rossz között. Hogy elmondom neked, és bízom benne, hogy elhiszed a szavaimat...És utána is ugyanúgy szeretsz… Hisz csak így volt esélyünk erre a csodára. Vagy először megtapasztaljuk a teljességet, és utána árulom el, hogy mi ketten vagyunk a világegyetem közepe, és belőlünk születhet meg a legnagyobb erő, ami valaha volt.
  Harry kicsit összezavarodott. Louis-nak igaza volt. Ha valóban jót akar az emberiségnek, és a varázserőt arra akarja használni, hogy jobbá tegye a világot, akkor kockáztatnia kellett. Ha elárulta volna a titkot, Harry soha nem ment volna bele. Inkább ölte volna meg magát, minthogy bárkit is felruházzon ekkora hatalommal. – Mindennek a lényege a bizalom. Ez az erő, ami most szétválaszt minket, és ami a legnagyszerűbb dolog a világon, csak akkor működik, ha a két ember, akiknek össze kell olvadniuk, hogy ezt használni tudják, teljes bizalommal fordulnak egymás felé. Ha bármelyikőjüket kételyek kínozzák, sohasem vihetik véghez, amire születtek.
– Sok ez most nekem… – vallotta be a herceg. Nagyot sóhajtott, és a szíve olyan nehéz volt, mint egy kő. Pár pillanatra csend telepedett a szobára. Louis félve nézte a herceget, és bár majd belehalt a vágyba, hogy megérintse, tudta, hogy most nem teheti.
  Harry is őt nézte, hatalmas, smaragd íriszei az arcát pásztázták, míg végül hatalmasat kiáltott: – Nem történhet meg velem! Nem veszíthetlek el!
  Kinyúlt, egyetlen mozdulattal felkapta Louis-t, aztán magához szorította, és  csókolta, ahol érte. Lezárt szemhéjait, amik alól forró, sós könnyek záporoztak, az arcát, amit a fájdalom pírja lepett, szorosan összezárt ajkait, amikkel visszatartotta a kín hangjait. – Szeretlek! Az életemnél is jobban szeretlek – mondta a herceg, és várta, hogy Louis kinyissa a szemeit. – Ha csak rólam lenne szó, örökre a rabod akarnék lenni, és nem érdekelne, hogy mit teszel velem. De most másról kell döntenem, és nem követhetem a szívem szavát!
– Tudom… és sajnálom! – sóhajtotta Louis, és közben apró, finom ujjaival a herceg arcélét simogatta, eszébe vésve a vonásait. – Tudom, hogy jól fogsz dönteni. Bízom benned, szerelmem.
És ez volt az a mondat, amitől a herceg szemét is ellepték a könnyek, és már képtelen volt útjukat állni.

 

.