*Becca Prior* It Is What It Is / Harmincharmadik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Harmincharmadik fejezet

  A két nap gyorsan eltelt. Louis és Harry lassabban haladtak, mint kellett volna (így Liam már el is hagyta őket, mert nem volt türelme a dologhoz), de ennek nem az időjárás vagy a váratlan akadályok voltak az okozói, hanem az, hogy lépten-nyomon megálltak, és vagy csak összebújtak egy árnyas fa alatt, vagy kerestek egy alkalmas helyet és egymásnak estek. Így aztán csak késő este lovagoltak be a királyságba, ahol az alattvalók mind azonnal felismerték a herceget, és mélyen meghajoltak előtte, amerre csak jártak.
– Szeretnek az emberek! – mondta megilletődötten Louis.
– Még nem engem, csak az apámat, de ez jó kiindulópont. Ha én veszem át a helyét, akkor sem kell megküzdenem a nép gyűlöletével…
  Louis nézte a kedves arcot, ahogy épp lehajolt, és a zsákjából egy maréknyi apró almát vett ki, aztán a mellettük szaladgáló gyerekek között osztotta szét.
Igazi nemes, egy született uralkodó – állapította meg a varázsló, és büszkeség feszítette a mellkasát.
– Megállunk éjszakára? – kérdezte a herceg, mire Louis csak bólintott, mert épp nem találta a hangját, annyira meghatódott.
  Harry leszökkent a lováról, és száron vezette – bár erre semmi szükség nem volt, de nem akarta, hogy furán nézzenek rá az emberek. Angyal így is elég nagy feltűnést okozott, aki fürge, hosszú lábaival állandóan körbe szaladgálta a mamáját. Kecses, halványszürke tollakkal ékesített szárnyai az oldalához simultak, okos tekintetű szeme mindenre figyelt, ami körülötte történt.
  Csillag megbökte az orrával a farát, hogy menetirányba fordítsa, mire a kis suta csikó igyekezett nyugodtan sétálni a kanca mellett. Louis is leszállt, és Hófehér azonnal beállt a családja mellé, hogy Csillaggal közrefogják a kicsinyüket, aztán így meneteltek a falu főutcáján, ahol egyre gyűlt a tömeg. Ritkán járt erre afféle híresség, mint a herceg, de az, hogy egy csuklyás varázslóval érkezett, még nagyobb szenzációnak számított.
– Uram! – esett térdre egy nő Louis és a herceg lábai előtt. – A gyermekem! – sírta el magát az asszony, és kibontotta a pólyát, amibe egy kisbaba volt bebugyolálva. Olyan apró volt, hogy egy férfitenyérben kényelmesen elfért volna, és a színe sem volt valami ígéretes. A bőre enyhén lilás árnyalatban játszott, és olyan fénytelen volt, mint egy halottnak.
– Mi történt vele? – kérdezte egyből a herceg, és mit sem törődve az út mocskával, ő is térdre borult a porban. Nagy kezét nyújtotta az asszony felé, mire az rögvest átnyújtotta a csecsemőt, aki erőtlenül lélegzett, de még a hűvös levegőtől sem sírt fel, ahogy más baba tette volna.
  Louis is melléjük lépett, és lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a gyereket.
– Túl hamar indult be a szülés. A javasasszony megitatott valami főzettel, de már nem segített. A baba alig hét hónapra jött… – mondta könnyek között az asszony, aki mellé futva érkezett a férje, mert csak most szerezett tudomást arról, hogy egy varázsló jár feléjük, és a mezőről rohant be a faluba.
  Louis most Harryre nézett, aki könnyes szemekkel viszonozta a pillantását, és gondolatban már kérlelte:
„Segítened kell rajta!”
  Louis csak szótlanul megrázta a fejét. „Nem tudok” – válaszolta gondolatban. „Túl pici, és túl sokáig nem kapott levegőt”.
  Harrynek legurult egy könnycsepp az arcán, de nem nyúlt utána, hogy férfiasan elrejtse, csak hagyta, hogy az álláról hulljon alá, és azt is, hogy egyre több kövesse. Louis nézte a szeretett férfit, a gyomra összeugrott a látványra, hogy a herceg mennyire szívére veszi egy ismeretlen fájdalmát, és érezte, hogy a tehetetlen düh egyre csak nő benne. És ekkor Harry is felkapta a fejét, mert a vérében érezte a bizsergést. Felnézett ismét, és most Louis tanácstalan tekintetét fürkészte.
„Éledezik az erőnk” – magyarázta Louis. „De nem tudom, hogyan használhatjuk ilyesmire”.
„Akkor is meg kell próbálnunk!”– üzente Harry meggyőződéssel, majd óvatosan felállt, karjában a csecsemővel, és odalépett a mágus elé. Louis felnézett rá, aztán nem tudott ellenállni a herceg szemeiből áradó könyörgésnek. Átölelte Harryt, kettejük között a babát is, és lehajtotta a fejét. Szemeiket lehunyták, és Louis halkan egy varázsigét mormolt, Harry pedig csak hagyta, hogy átjárja az erő, míg a hófehér fény egy hirtelen villanással beburkolta őket, és az emberek mind felhördültek, és sokan leborultak, annyira lenyűgöző volt az egész. A fényoszlop az égig emelkedett, és lassan forgott. Fényesebb volt, mint a nap, ezért az emberek eltakarták az arcukat, és sokan összegömbölyödtek a térdeiken.
  Louis könyörgött az Isteneknek, hogy adjanak hosszú és egészséges életet a kisfiúnak, ha már ilyen korán, és ilyen mostoha körülmények között jött a világra. Fohászkodott, hogy az erő, ami Harryé és most már az övé is, gyógyítsa meg az ártatlan kis embert, és segítsen neki. A kisbaba megmozdult a herceg kezében, és ők ketten csak mosolyogva nézték, ahogy a bőre élénk rózsaszínre vált, a szemei kinyílnak, és a szája lassan sírásra görbül. Szinte abban a pillanatban engedtek az első könnycseppeknek ők is, mikor a fiúcska keserves zokogásba kezdett. Kintről az édesanyja örömsikolyát hallották, de most csak ők voltak, és a fény. Együtt ölelték a babát, fürdetve az isteni fényben, ami – úgy látszik –, mérhetetlen forrása az életerőnek.
  Mikor a gyerek már kapálózott, és szüntelenül be akarta Kapni Harry ujját, amivel apró kis fejét tartotta, Louis elengedte őket, és hátralépett. A fény azonnal kialudt, és az emberek újra felhördültek a hirtelen változástól. Mikor a herceg megfordult, majd odanyújtotta anyjának a ficánkoló, messziről is makkegészségesnek látszó kisbabát, az összes asszony örömkönnyeket ejtett, de a férfiak közül is sokan kapkodtak a szemükhöz.
– Köszönöm, Herceg! – borult a lába elé a férfi, aki egyik kezével az asszonya lábát fogta át, és piszkos arcán barázdákat vájtak a könnyek.
– Nincs mit köszönnöd! – emelte fel a könyökénél fogva Harry. – Éljetek boldogságban, egészségben!
  A nő Louis-hoz fordult.
– Nagy varázsló. Bárki is vagy, megmentetted a gyermekem életét. Tartozom neked. Bármikor lesz szükséged egy hűséges alattvalóra, bármiben, engem megtalálsz.
  Louis bólintott, hogy elfogadja az ígéretet. Régen megtanulta, hogy a nincstelen emberek is szeretnének viszonzást nyújtani, ha ő önzetlenül segít is nekik.
– Jól van. Nagyon nagy szükségem lesz egyszer a segítségedre, és a szívesség, amit kérni fogok, talán nagyobb lesz, mint a segítség, amit most adhattam neked.
  Az asszony bólintott, és halkan hajtott fejet.
– Az életemet is elkérheted, jó szívvel adnám neked.
  Louis elmosolyodott, mert a nő igazat mondott. Annyira hálás volt, hogy a gyermeke életéért cserébe, szívesen feláldozta volna a sajátját.
– Ennyire azért nem – nevetett fel a mágus, és még egyszer megsimogatta a kisbabát.
– Mi a neved, mester? – kérdezte félve a férfi.
– Louis. Louis Tomlinson – felelte egyszerűen a varázsló, mire a szántó-vető lenézett a kisfiára, és az először nevetett vissza rá.
– Szervusz, kisfiam… Louis!
  Harry is megilletődött az események alakulásától. Még vagy három ember járult elébük, mikor a fogadóban vacsoráztak, és Louis mindegyiket meggyógyította, sőt a kecskét is, akit azzal hoztak elé, hogy nem ad tejet. A mágus csak elbeszélgetett vele (persze ezt csak Harry tudta, mert kívülről úgy tűnt, mintha csendben vizsgálná), aztán félrehívta a gazdáját. Miután elmentek, és ők is a szobájukba értek végre, Harry kíváncsian fordult a szerelme felé.
– Mi baja volt a kecskének? – kérdezte.
– Hát tudod… vannak emberek, akiknek elég furcsa az ízlésük. Ez a férfi sokáig túlzottan is szerette a kecskéjét – itt tett egy félreérthetetlen mozdulatot, amitől Harryből kipukkadt a nevetés, mert Louis mintha maga előtt markolt volna valakit, vagy valamit, és a csípőjével előre döfködött –, aztán mikor megnősült, megfeledkezett róla. Szegény pára viszont azt hitte, ő a férfihez tartozik, és nyomorultul érezte magát…
– És mit javasoltál? – kérdezte a herceg, szemeiből törölgetve a könnyeket, mert annyira nevetett a féltékeny kecskén.
– Hogy nézzen körül a legelőn, mert szerintem talál sokkal magához valóbb párt, mint ez a semmirekellő.
– Ééééés? – kacagott a herceg rendületlenül.
– Azt mondta, több kérője is akad, és ha szerintem nem kell hűségesnek lennie a gazdájához, akkor nem hárítja el a szomszéd bak közeledését…
  Most már Louis-ból is kitört a nevetés, és kacagva vetetette magát Harry karjaiba, aki össze-vissza csókolta a kedvesét.
– Imádlak, te kis kerítő! És most már nyugtunk lesz éjjelre, vagy szerinted hoznak még egy-két meddő tyúkot is?
  A varázsló belecsókolt a herceg nyakába, mert csak azt érte el, még lábujjhegyen is, és a vállgödrébe fektette az arcát.
– Aludjunk, mert hullafáradt vagyok. Ha híre megy, hogy gyógyító vagyok, reggelre tömött sorokban állnak majd az emberek.
– Nem kell ezt csinálnod! – tolta el magától Harry. – Nem azért hoztalak magammal, hogy az én alattvalóimmal kelljen bajlódnod.
   Érezte, hogy elfogja a félelem, nehogy Louis úgy érezze, kihasználja az erejét, vagy hogy felhasználja őt.
– Szerelmem! – fogta a két tenyere közé az arcát a mágus. – Mi már egyek vagyunk, emlékszel? A te sorsod, az én sorsom, és fordítva is. Ha tudunk, mondd, hogy tehetnénk meg, hogy nem segítünk?! – Megcsóválta a fejét, de a tekintete fogva tartotta a hercegét. – Amíg élünk, nekünk mindig az lesz a dolgunk, hogy másokon segítsünk. Ez a mi csodánk, és egyúttal a kereszt is, amit cipelnünk kell…
– És mire gondoltál, mikor az anyának azt mondtad, egyszer neked lesz rá szükséged? – kérdezte Harry, míg belecsókolt a kis tenyérbe, ami az arcára simult.
– Arra, hogy szeretnék egy kisfiút… Egy göndör hajú, zöldszemű kisfiút, aki kiköpött az apja. Csakhogy én nem ajándékozhatlak meg vele… De kell egy utód, egy leendő király… Ő pedig tartozik nekem egy élettel. Ezért ő fogja kihordani.
  Harry döbbenten állt. Még nem fogta fel teljesen az elhangzottakat, de megint érezte, hogy a sírás fojtogatja. Mint egy picsogó kislány… Louis tényleg vele tervezi az életét? Komolyan mondta, hogy lesz közös gyerekük, akit együtt fognak felnevelni?
– És hol fogunk élni? – kérdezte, mert ez volt a legfontosabb és egyben a legbonyolultabb kérdés.
– Nos, gondolom, van kastélyod, ha ilyen gazdag hercegnek adod ki magad, vagy nem? – kérdezett vissza Louis, de a szeme nevetett.
– Van… – könnyebbült meg Harry. – Csak attól féltem, hogy te vissza akarsz térni a kis kunyhódba.
– Mindennél jobban szeretnék! De az élet lemondásokkal jár. Remélem, gyakran lesz időnk átruccanni oda, hogy pár napot a nyugalom szigetén tölthessünk kettesben, vagy később majd a gyerekeinkkel.
– Az utazás enyhén szólva veszélyes… – mondta Harry, és megdörzsölte serkenő szakállát.
Louis ismét lábujjhegyre állt, és a herceg állát kezdte csókolgatni, miközben válaszolt:
– Csak… annak… akinek… nincsenek… táltosai…

VÉGE

.