*Becca Prior* It Is What It Is / Tizennegyedik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Tizennegyedik fejezet

  Kora délután volt, mikor elérték a patakot, ami felett keskeny híd vezetett át.
– A híd után már nagyon kell figyelnünk, mert lassan odaérünk! – mondta Niall, és körülnézett, mintha keresne valamit.
– És honnan fogjuk tudni, ha odaérünk? – kérdezte Liam, aki szintén a környező bokrokat pásztázta.
– Biztosan lesz valami jel… – válaszolta Harry elgondolkozva.
– Állítólag Tomlinson mester már vár bennünket… Akkor csak nem engedi, hogy össze-vissza kóricáljunk… – mondta Niall, bár ő is csak reménykedett benne, hogy így lesz.
   Csendesen haladtak át a kis hídon, libasorban, majd lassan poroszkáltak tovább, míg egy útelágazáshoz értek. A lovak által kitaposott ösvény itt háromfelé ágazott. Mindhárom olyan egyforma volt, mint a tojások… Semmi nem jelezte, merre kellene továbbhaladniuk.
– És most? – kérdezte Zayn, aki úgy fészkelődött a nyeregben, mintha bolhák csípnék a hátsó fertályát.
– Szerintem tartsunk egy kis pihenőt! – javasolta a herceg, és lecsúszott a nyeregből, majd hosszú lépteivel egy fához sétált, és leereszkedett a tövében. Előszedte az elemózsiáját, és falatozni kezdett, mire a többiek is követték.
Zayn és Niall egy zsákból csemegéztek, Liam pedig egy éles kisbicskával szeletelte a fűszeres kolbászt, és a kissé száraz kenyércsücsköt.
   Mindenki a gondolataiba merült, mikor Harry érezte, hogy Louis ott van körülötte. Felkapta a fejét, és nagyon figyelt, de nem látott semmit.
Niall is észrevette, hogy a herceg tartása megváltozott. Úgy kihúzta magát, mint aki karót nyelt, és az ádámcsutkája szinte futkosott a nyakán. A varázsló félszemmel, sunyin figyelte Harryt, mert tudta, a másik varázsló épp bűbájjal mesterkedik a közelükben.
   A herceg ellazíult, mert nem akart bolondot csinálni magából a többiek előtt, ezért csak óvatosan megmarkolta az amulettet a nyakában, de az hűvösen és fénytelenül simult a bőréhez. El is szontyolodott miatta.
Eltette az ebéd maradékát és felállt, mintha csak a dolgát indulna elvégezni.
– Mikor legutóbb feszült a hólyagod, elvesztél a lápon… – jegyezte meg Zayn, aki ezek szerint ugyanúgy észrevette, ami történik, de eddig csendesen figyelt.
– Itt nincs veszély! – nevette el magát a herceg, és a barátja vállába öklözött.
– Veszély mindenütt van! – figyelmeztette Niall, mire Harry ránézett, egy néma pillantással üzent, hogy köszöni az aggodalmat és egyben Niall diszkrécióját is, aztán biccentett, és kisétált az útra.
   Az az ötlete támadt, hogy mindegyik úton besétál egy kicsit, és várja, hátha Louis az amulettel üzen, ahogy az Iszaptengerből is kivezette, de most semmi sem történt, mikor mélyen besétált az erdőbe.
„Louis! Kérlek, adj valami jelet! Érzem, hogy itt vagy!” – üzente gondolatban, de nem kapott semmi választ, csak egy selymes, lágy fuvallat cirógatta meg az arcát.
   Kedvetlenül visszalépdelt, majd a másik úton indult el, három testőre pedig árgus szemekkel követte. Úgy érezte magát, mint egy ló a vásáron…
A másik út szélesebb volt, és látszott, hogy sokat használják, amiből a herceg arra következtetett, ez vihet a hegy túloldalán fekvő kis faluba. Nem hiszem, hogy a mesterhez sokan járnának… – gondolta, majd vissza is fordult. Az elágazásnál a harmadik út egy keskeny, hepehupás kis taposás volt csupán, ami az előző elmélete szerint épp megfelelt volna arra, hogy Tomlinson mesterhez vigyen, de ő még mindig nem volt elégedett.
   Ismét érezte arcán a szellő simogatását, ami majdnem olyan finom volt, ahogy Louis szokott hozzáérni, de a kis fuvallat most gyorsan tovalibbent, és a mellette álló, magasra nőtt zebrafűvel kezdett játszani. Harry óhatatlanul követte a szemével, ahogy összefonódik a csíkos levelekkel, majd táncba kezdenek, és el is mosolyodott, mert olyan volt, mintha szerelmesek mozdulatait látná. Aztán a karcsú, éles szélű fűszálak szétváltak, és egy pillanatra meglátta a mögöttük meghúzódó ösvényt, amit teljesen eltakart az embermagas fűcsomó. Harry azonnal elindult, és most a kezeivel hajtotta szét a bokrot, hogy belessen mögé. Mikor azt találta ott, amit keresett, hangosan füttyentett egyet elégedettsége jeléül, mire Csillag azonnal kicsörtetett a csalitosból, ahol addig legelészett, és a gazdája mellé ügetett. A többiek is feltápászkodtak, és mind köréjük gyűltek, hogy megnézzék, mit talált a herceg.
– Ez igen! – örömködött Liam. – Egészen biztos, hogy ez az út visz a mesterhez.
   A többiek is egyetértően bólogattak, így mind nyeregbe pattantak, és a herceget követve átvágtak a zebrafűből alkotott kerítésen. A fal úgy zárult be mögöttük, mintha senki sem járt volna arra.
   Harryn enyhe félelem futott át… Ha itt eltűnnek, nyoma sem marad, hogy hol tértek le az útról. Hiába is keresnék őket, sosem találnának rájuk, de még a csontjaikra sem...
„Ha nem féltél a Kősivatagban, sem az Iszaptengeren, akkor miért most szállna inadba a bátorságod?” – szólalt meg a fejében Louis hangja, mire Harry majdnem leesett a nyeregből, annyira nem számított most a fiúra.
„Ha itt vagy, már semmitől sem félek!” – üzente vissza a herceg. „Talán csak azért bizonytalanodtam el, mert hiába hívtalak…”
„Az útelágazásnál nagyon erős a varázslat… Ott tehetetlen vagyok”
Harry érezte a hátán, ahogy Louis hozzásimul, és elégedetten felsóhajtott. –Vagy majdnem tehetetlen…– suttogta a herceg fülébe, mire az majdnem fel is nyögött.
„Te voltál a szellő?” – kérdezte Harry továbbra is némán, bár legszívesebben hangosan elegyedett volna szóba a szerelmével, de nem akarta összezavarni a többieket.
– Talán… – kuncogott a fülébe Louis, és átfonta a karjaival karcsú derekát, hogy apró kezeivel simogatni kezdje a mellkasát. A herceget tetőtől-talpig ellepte a libabőr, és nagyon kellett koncentrálnia, hogy semmi jelét ne adja elragadtatásának. Louis érintése a szokásos hatást érte el, de bő inge, amit a kellemesen langy időben vett magára, eltakarta ágaskodó szerszámát.
„Kérlek, kegyelmezz! A többiek nem tudják, mi történik velem, de ha rajtakapnak, hogy minden ok nélkül begerjedtem, nevetség tárgya leszek, annyi szent."
„Legfeljebb elmeséled nekik, hogy mit teszek veled…” – válaszolta Louis, és lassan benyúlt a bő vászon alá, hogy a herceg köldökét cirógassa körbe, majd még lejjebb merészkedjen. Hallotta, hogy Harry légzése szaporább lesz, és érezte, ahogy a hasán megfeszülnek az izmok. Aztán el akart húzódni, de a nyeregben erre nem sok lehetősége volt, és mivel nem akarta, hogy a többiek kigúnyolják, csak egészen halkan nyöszörgött, mikor Louis keze a nadrágjába siklott.
„ Istenem! Gonosz vagy!” – gondolta Harry, és kivételesen örült, hogy nem kell beszélnie, mert a fogait úgy szorította össze, hogy pattogott róluk a zománc.
„Óóóó… azt is tudom ám, hogy mire gondolsz közben” – válaszolta a fiú, és a kuncogása is tisztán hallatszott Harry fejében. „Közösek a vágyaink.”
A herceg félrenyelte a saját nyálát, mert épp az lebegett a lelki szemei előtt, hogyha egyszer a karjaiba kaphatja Louis-t, és senki nem zavarhatja meg őket, akkor úgy megdöngeti, mint bika a karám ajtaját, ha jól felbőszítik. Az pedig, hogy Louis beleegyezett, sőt, azt mondta, ő is erre vágyik, olyan mérhetetlen vágyat szított benne, hogy már azon agyalt, merre térjen le az ösvényről, mert képtelen várni, akár egy percet is. „Nem! Nem most! Eljön az ideje, hercegem!”
Ezúttal Harry nevetett fel magában, mert Louis hangjából őszinte aggodalom csendült ki. Ezek szerint már ismer annyira, hogy tudja, elég önfejű vagyok, hogy megtegyem…– gondolta a herceg, mire Louis csak ráhajolt a nyakára, és szívni kezdte a füle mögötti finom bőrt.
„Bizony, hogy az vagy! Ez az egyik tulajdonságod, ami annyira izgató…”
„Az egyik?” – kérdezett vissza Harry. „És még mi?”
„Nem árulom el neked. Nem gondolhatod, hogy annyira ostoba vagyok…” – jött a felelet.
„Ha nem, hát nem” – válaszolt kimérten Harry, és megrántotta a kantárt, mire Csillag azonnal gyorsabb tempóra váltott, Louis-nak pedig erősen meg kellett kapaszkodnia, nehogy lecsússzon a ló kerek tomporáról, amin eddig is csak hánykolódott. A herceg csak azt felejtette ki a számításból, hogy Louis ijedtében abba fog belekapaszkodni, amit eddig csak finoman simogatott. Mikor marokra fogta, és erősen megszorította a hímtagját, a herceg felkiáltott, és úgy megrántotta a szárat, hogy szegény ló porba fúrt patákkal vészfékezett.
– Mi történt? – vágtázott mellé Zayn, de a herceg még szólni sem tudott, csak fájdalmasan nyöszörgött, és az ágyékát markolászta.
Mire a másik két lovas is odaért, a veríték már ellepte a homlokát, és a szája fölött is gyöngybajusz fénylett.
– Mi folyik itt? – kérdezte Niall, és kihajolt a nyeregből, hogy jobban szemügyre vegye a herceget.
– Ssssemmi…– nyökögte Harry, de nem tudta elengedni a szerszámát, mert még mindig csillagokat látott. Az sem segített, hogy Louis folyamatosan bocsánatért esedezett gondolatban, és apró csókokkal hintette be a nyakát és a fülét.
– Megcsípett valami? – kérdezte Liam, és Harry azonnal belekapaszkodott a mentőötletbe.
– Igen, a szentségit neki! Egy pimasz darázs már percek óta itt döngicsélt. Azért kezdtem vágtázni, hogy megszabaduljak tőle, de bosszút állt.
– És pont ott? – kérdezte fájdalmas grimaszba torzuló arccal Zayn, aki szolidaritásból már érezte is a kínokat.
   A herceg csak bólintott, mire Niall felhúzta a szemöldökét, és leeresztett pillákkal szólalt meg, mint aki tudja, hogy a másik nem mond igazat:
– Azt ugye tudod, hogy perceken belül akkorára fog duzzadni, mint egy tömlő, és úgy fog fájni, hogy két napig nem tudsz lábra állni?!
– És most mit tegyek? – kérdezett vissza Harry, mert most már végig kellett csinálnia a színjátékot.
– Szerintem nézzük meg, benne maradt-e a fullánk… – javasolta Niall, mire Louis megfeszült a herceg mögött, és bár a kismester nem látta, gyilkos pillantással méregette.
„Ha ez a kis szöszi hozzád akar nyúlni, vagy akár csak belesni a nadrágodba, én menten patkánnyá változtatom!”– fújtatott Harry fejében, mire a herceg hirtelen elvigyorodott, anélkül, hogy észrevette volna. Niall a nyakához kapott, és kilazította a köpenye zsinórját, majd krákogni kezdett, de közben könnyes szemeivel Harryt bámulta.
„Te fojtogatod?” – kérdezte azonnal Louis-tól a herceg, mire látta, hogy Niall teste ellazul, és halkan köhécselni kezd.
– Te meg lenyeltél egy bogarat? – kérdezte a fejét kapkodva Zayn.
A herceg szeme elkerekedett, és felkészült rá, hogy a kismester kipakol arról, amit tudni vél, de Ni ismét bebizonyította, hogy megérdemli a bizalmat, mert csak bólintott, és a nyakát masszírozta.
– Nem kell megnézni, mert szerintem csak egy picit csípett meg, aztán elrepült… – próbálkozott Harry.
– Igen, a darazsak alattomosak, és nem olyan szerencsétlenek, mint a méhek, akiknek benned marad a fullánkjuk… – értett egyet Liam, mire Niall csak biccentett, hogy tudomásul vette a dolgot, de fél szemmel még Harryt nézte, és a herceg tudta, a barátja nagyon is tisztában van vele, hogy ez nem valami apró kis bogár volt…
„Maradj veszteg, és ne fogdoss!” – szólt rá Louis-ra gondolatban, mire a másik sértődötten húzta ki a kezét a nadrág korca alól, és egy csókot lehelt Harry nyakára, majd úgy eltűnt, ahogy érkezett: egy pillanat alatt már se híre, se hamva.
   A herceg bosszúsan vágta a csizmája sarkát Csillag oldalába, mire a paripa azonnal megugrott, majd olyan vágtába kezdett, mintha üldözné egy sárkány.
   A többiek igyekeztek tartani a lépést, de jócskán lemaradtak a szárnyaló kanca mögött. Harry ismét megállapította, hogy az ő lova kivételes. Olyan gyors, mint a szélvész, olyan okos, akár egy ember, csatában a legkeményebb vitézzel is felveszi a versenyt, és hűséges, mint egy kutya. De legfőképpen hatalmas szíve van… Szereti a gazdáját, az életét is kockára tenné miatta, mégis a kiscsikója a legfontosabb. Érte még ölni is hajlandó…
   A herceg előrehajolt, és kiengesztelésképpen a nyakára simult, mire Csillag nagyot nyerített, hogy jelezze: minden rendben, majd még gyorsabb tempóra kapcsolt, és a táj elmosódott mellettük. A herceg átadta magát a hihetetlen szabadságérzetnek, amit csak akkor tapasztalhatott meg, ha feltétlen bizalommal fordult a ló felé, és hagyta, hogy úgy vágtázzon, mintha nem lenne lovasa. Ilyenkor ő döntött, és rá volt bízva mindkettejük élete. A herceg imádta ezt az érzést. A teljes bizalmat és azt, hogy ilyenkor nem nyomasztotta semmi. Csak kapaszkodott Csillag sörényébe, és átadta az irányítást. Az apja sokszor feddte meg ezért. Azt mondta, felelőtlenség egy lóra bízni magad, de Harry tudta, Csillag vigyáz rá, és soha sem tenne semmit, amivel veszélybe sodorja.
   Ő viszont annál többször tett olyat, amivel nagy bajba kerültek, és számtalanszor fordult elő, hogy csak a lovának köszönhette az életét. Most próbálja leróni a háláját, és ezt senki nem értheti meg, aki nem vállal ilyenfajta sorsközösséget egy állattal.
   Mikor Csillag hirtelen lelassult, akkor vette észre, mennyire megritkult körülöttük az erdő. Már csak magas, kopaszos nyárfák álltak távol egymástól, és a tövükben apró, kék kis virágok nyíltak rendületlenül. Édes illat terjengett a levegőben, és a napfény csillogva verődött vissza a kristályos homokról, amit a szellő gyengéden fújdogált a lábuk alatt.
   Kiértek egy tisztásra, ahol combig érő fű nőtt, és hajladozott a lágy szélben. Harry lecsúszott a nyeregből, és összehúzott szemöldöke elé emelte a kezét, hogy árnyékolja az arcát, mert a hirtelen jött fényt még nem szokta meg.
Csillag azonnal belegázolt a magas fűbe, és olyan élvezettel kezdett legelni, hogy még horkantgatott is hozzá.
– Csak óvatosan! – lépett utána Harry. – És ha mérgező? Nem ismerjük a vidéket! – szólt rá, majd elhúzta a ló nagy fejét, hogy a mellkasához ölelje, és beletúrjon a dús sörénybe. Csillag mókásan megfogta az ingét, és azt kezdte rágcsálni, ezzel tudtára adva, hogy neki az is megteszi. Harry felnevetett. – Jól van, jól van! Te tudod! Nyilván nem eszel meg semmit, ami bajt okozhat, igaz?
Csillag nagyokat bólogatott, és ismét leharapott egy ölnyi friss füvet, aztán Harryre nézve rágcsálta, úgy, hogy a szája mindkét oldalán lógtak a hosszú szálak. A herceg nem tudott nem mosolyogni. Valahonnan halk csordogálást hallott, és el is indult a hang irányába, a lova pedig rögtön követte, mikor ő is felfigyelt a zajra.
   Pár perccel később a fű szétvált előttük, és egy meseszép kis tavacska partjára léptek, aminek szélénél egy magas szikláról csorgott alá a kristálytiszta víz.
   Harry féltérdre ereszkedett, kezeiből tálkát formált, és megmerítette a vízben, majd a szájához emelte, és jólesően kiitta. Csillag is csatlakozott, és hangosan nyeldekelt. Harry lemosta arcáról az út porát, majd megtöltötte a kulacsokat, és közben Louis-ra gondolt.
„Most bezzeg nem vagy itt, mikor kettesben lehetnénk…”
   Várta a választ, vagy az érzést, hogy a fiú megjelenik, de semmi sem történt.   Nagyot sóhajtott, majd leheveredett a partra, élvezettel kinyújtózva a meleg homokon. Pillanatok alatt elnyomta az álom, és csak arra riadt fel, hogy valaki fölé hajol. Ijedten kapott volna az övéhez, amiben egy kis tőrt tartott szükség esetére, de rémülten vette észre, hogy mozdulni sem tud.  Nem látta az arcot, mert a nap pont felettük járt és elvakította, de abban biztos volt, hogy még sohasem látta azelőtt.
– Ki vagy te? – kérdezte lihegve, a hirtelen jött ijedtségtől rekedten.
– Te ki vagy? – kérdezte a vékony, furcsa hang, és a gazdája még közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye. – Itt fekszel a rétemen, belepiszkolsz a tavamba, és a lovad jóízűen lakmározik a varázsfüvemből… – vetett számot az idegen, és közben lenyúlt, hogy kihúzza a tőrt a tokjából.
– Miért nem tudok mozdulni? – kérdezte Harry, és vergődni kezdett, de olyan érzése volt, mintha kezeit-lábait erős béklyókkal tartanák a földön.
– Mert én nem akarom – mondta egyszerűen a férfi, és felegyenesedett. 
  Eltakarta a napot, így végre a herceg is megnézhette magának. Alacsony, pocakos kis ember volt, kerek arccal, enyhén közelülő, malac szemekkel és körszakállal. A vonásai kedvesek voltak, és a szája szegletében bujkáló félmosoly is biztatónak látszott.
– Harry vagyok, Styles király fia, és úton vagyok Tomlinson mesterhez. Nem jelezte semmi, hogy a te földeden járunk… Se kerítés, se tábla…
– Azóta jártok a földemen, hogy megtaláltad az ösvényt az elágazásnál – biccentett a kisember.
– És ki vagy te? – kérdezte ismét Harry. Örömmel fogadta, hogy a szorítás megszűnt, és végre fel tudott ülni.
– Az vagyok, akit keresel… – mondta a manószerű teremtmény.
– Te vagy Tomlinson mester?! – ámuldozott a herceg. A férfi bólintott, és elvigyorodott.
– Másra számítottál?
– Igazából semmire sem számítottam, csak az lep meg, hogy ilyen könnyen megtaláltalak… – válaszolt a herceg, és feltápászkodott, majd leporolta a nadrágját.
– Hát, azért nem volt ez olyan könnyű… Tekintettel a Kősivatagban és az Iszaptengeren történtekre… És ne feledjük, milyen hősiesen viselkedtél Lottie-val.
– Ó, a mátkád! – mosolyodott el a herceg. – Tehát mindent tudsz… – tette hozzá, majd a jobbját nyújtotta a varázsló felé.
– Majdnem mindent… – válaszolt a mester, és szívélyesen megrázta Harry kezét. – Csak azt nem, miért utazgatsz ilyen szerencsétlenekkel, akik még mindig az erdőben bolyonganak, pedig olyan egyenesen hoz ide az út, mint egy nyíllövés…
A herceg hangosan felnevetett.
– Nos, valóban… A kísérőim kissé elveszettek nélkülem…
– Kénytelen voltam értük küldeni. – A herceg kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – A segédem majd idevezeti őket.
– Köszönöm! – hajolt meg a herceg, és a szíve nagyot dobbant. – Van segéded?
– Minden mesternek van segédje… – válaszolta szűkszavúan a varázsló, és   Harry nem talált rá módot, hogy tovább kérdezgesse, egy látszólag lényegtelen témában, holott őt most leginkább a segéd kiléte hozta lázba. – Gyere, menjünk be a házba! – ajánlotta a kisember, és elindult a magas fűben, ami úgy vált szét előtte, mintha minden fűszál neki engedelmeskedne. Harryt lenyűgözte, amit látott, pláne, mikor megpillantotta a házikót, ami egy takaros tisztáson állt. A falait barna, kristályos kövekből rakták, akkurátus munkával, a tetején pedig a réten hajladozó fűből készült kévék voltak szorosan egymásra fektetve, gömbölyű zsúptetőt alkotva. Az ablakokon fehér csipkefüggönyt lengetett a folyamatosan ki-bejáró szellő, és az ajtón gyönyörűen faragott tulipánok ékeskedtek.
– Meseszép a házad!
– Nekem is tetszik! – válaszolta a férfi, majd kitárta a nyikorgó zsanérokon mozduló ajtót, és betessékelte a herceget.
   Harryt elvarázsolta a hangulat, ami odabenn fogadta. A ház sok kis szöglete egy-egy szobácskába vezetett, de ahogy bekukucskált, mindenütt katonás rendet és tisztaságot látott. Az egyikben egy vaskos faasztalon rotyogott egy lombik, mellette hatalmas könyv állt nyitva, ami úgy tűnt, magát lapozgatja. A másikban magasra halmozott paplanokkal beágyazott nyoszolya volt, mellette öles könyvkupac. A harmadikban három vetett ágy várt valakire, és az utolsóban takaros kád állt, mellette színes üvegcsékben illatozó olajokkal, és egy mosdótál, aminek széléről csipkés törölköző lógott unottan.
   A helyiség, amiből a szobák nyíltak, egy kemence köré épült, ami egészen a tetőig ért. Előtte nagy asztalon finomságok sorakoztak, és frissen habzó sör, kupákban.
A hercegnek összefutott a nyál a szájában.
– Ha megérkeznek az útitársaid, neki is foghatunk – bólintott a mester, majd a legkényelmesebb ágy felé mutatott. – Az lesz a te szállásod. Nyugodtan pakolj le odabenn.
   A herceg magasra húzta a szemöldökét.
– Az nem a te szobád?
– Én nem itt alszom… – válaszolta sejtelmesen a varázsló, és még kacsintott is egyet, mire a herceg teljesen elcsodálkozott.
– Nem alszol a házadban?
– Fogalmazzunk úgy, hogy nem ebben a házamban alszom… Már, ha alszom egyáltalán. Csak nagyon ritkán pazarlom rá az időmet.
   Ez a magyarázat kielégítő volt, ezért Harry nem tétovázott, bemálházott a hatalmas, puha ággyal kecsegtető kis odúba, és ledobta a zsákját a sarokba. Kintről hangokat hallott, és elmosolyodott.
– Ez gyönyörű! – ámuldozott Zayn, és halkan füttyentett is egyet.
– Itt lakik a mester? – kérdezte Liam, és Harry hallotta, hogy a lovak patája az ablaka alatt kopog, ahogy elvezetik őket.
– Igen – válaszolt a hang, amitől Harry összes izma azonnal megfeszült, aztán megroggyantak a térdei. Ez Louis!
– És a herceg ezek szerint már itt van… – állapította meg szárazon Niall, amiből Harry azonnal tudta, hogy a kismester felismerte a fiút, akit eléjük szalasztottak.
– Gondolom… – A herceg hallotta a választ, és lenézve észrevette, hogy remegnek a kezei. A szíve a torkában dobogott, és attól félt, a hangja is cserbenhagyja, ha meg kell szólalnia. Lehunyta a szemeit, és mélyeket lélegzett, hogy elcsituljon benne a félsz, majd tenyereit az ingébe törölte. Ha már ott jártak a kezei, igazgatni kezdte a ruháját, maga sem értette miért, hisz Louis már mindent látott, amit eltakart a vászon. Mégis úgy érezte, az élete függ attól, mit gondol róla a fiú, mikor végre szemtől-szemben találkoznak egymással.
Ettől csak rosszabb lesz! – szidta magát gondolatban, mire azonnal jött a válasz:
„Nyugodj meg, hercegem! Minden rendben!”
   Harry úgy érezte, menten elájul, és bár szeretett volna határozott fellépésű, komoly ifjúnak látszani, úgy érezte magát, mint valami fehérnép, akit épp a jövendőbelijének akarnak bemutatni.
   Léptek zaja hallatszott a ház elől, majd nyikorgott az ajtó. Nem lehetett tovább húzni az időt. Harry erőt vett magán, és kilépett a fénytől átjárt nagyszobába, ahol ott állt mindhárom jómadár, Tomlinson mester és Louis.
– Miért kellett elvágtáznod? – kérdezte szemrehányón Zayn, mire a párja is rákontrázott:
– Mikor amit kerestél, közelebb volt hozzád, mint gondoltad… – Itt jelentőségteljesen lógva hagyta a mondatot, és az előtte álló Louis-ra meredt, akinek fogalma sem volt arról, mi történik a háta mögött.
  A herceg megköszörülte a torkát, és elővigyázatlanul a kék szemekbe nézett, majd el is veszett bennük egy pillanat alatt. Életében nem látott még ennyi szépséget egy emberen. Nem tudta volna megmondani, mi vette le a lábáról, de azt nagyon is tudta, hogy fülig szerelmes. Nem kapott levegőt, a szíve a bordáit ostromolta, hogy kiugorhasson közülük, a hátán egy verejtékcsepp indult útnak a gerince mentén, és a lábai földbe gyökereztek. Louis édesen beharapta az ajkát (nyilván olvasott a gondolataiban) és kicsit félrebiccentette a fejét.
– Harry herceg! – hajolt meg magától értetődően, majd ismét felpillantott, szemébe hulló barna tincsei alól. A mozdulattól, attól, ahogy behódolt neki, Harry nadrágja sátort bontott az ölén, és ismét áldotta az eszét, amiért bő gúnyába bújt ma reggel.
– És te ki vagy? – kérdezett vissza a herceg, mert nem akarta, hogy Niallen kívül más is tudomást szerezzen arról, hogy ők már elég jól ismerik egymást.
– Louis vagyok, a mester segédje… – válaszolt készségesen a fiú, és a varázslóra nézett, aki elégedetten mosolygott rá.
– Nagyon örülök, Louis! – nyújtotta a kezét a herceg, bár előre sejtette, hogy az érintés csak rontani fog az amúgy sem rózsás helyzeten. Gyanúja beigazolódott, mert ahogy a selymes tenyér az övébe csúszott, megszűnt a külvilág. Megint.
   Csak Louis-t látta, hihetetlenül gyönyörű, égszínkék szemeit, pírral festett orcáját, és nem érzett mást, csak az apró kis kezet, aminek simogatására jobban vágyott, mint bármi másra a kerek egy világon.
   Louis is őt nézte, alacsony termete miatt szinte hátravetett fejjel, és a pillantásából sütött a szerelem. Harry elégedett volt, vagyis az lett volna, ha most mindenki eltűnik a színről, és végre magához ránthatja, hogy addig csókolja, míg ki nem fogynak a levegőből.
  Tomlinson mester krákogására eszmélt, aki úgy ítélhette meg, hogy kissé kellemetlen a helyzet, ezért közéjük lépett, ezáltal elszakítva a szerelmeseket, és összecsapta a tenyerét.
– Nos, ifjak, ha már ennyit utaztatok, és nem rettentett vissza semmi, megérdemlitek, hogy jól megtömjétek a bendőtöket.
   A megrakott asztalra mutatott, ahol még mindig gőzölgött a frissen sült hús, és illatozott a kompót. Terve sikerrel járt, mivel a három, kiéhezett vándor azonnal odafordult, és figyelmüket teljesen lekötötte a sok finomság. – De azért előtte talán mossatok kezet… – nevetett a mester, és megmutatta nekik, hol ejthetik szerét a mosakodásnak. Mikor már csak ő állt a szobában, visszafordult, jelentőségteljesen elvigyorodott, majd Harryre kacsintott. Ezután háttal állt nekik, és gömbölyű testén fodrozódó köpenyével eltakarta őket a kéretlen pillantások elől.
   Louis máris libbent, lábujjhegyre állt, és Harry szájára tapadt, aki úgy kapott utána, és szorította magához, mintha az élet vízét ihatná ajkairól.
   A kisebbik fiú hasonlóan érzett. Alig várta, hogy újra magához ölelhesse a herceget, és magán érezze a birtokló ölelést. A szája elnyílt, nyelve is kalandra indult, és gyorsan megtalálta a játszótársát. Elvesztek egymásban, érzelmeik áradó folyamában, és majdnem el is feledkeztek arról, hogy még nem jött el a pillanat, mikor szabadjára engedhetik a vágyaikat.
   Tomlinson mester figyelmeztető köhécselésére tértek csak magukhoz, és kelletlenül váltak el, apró kis csókokkal halasztgatva az elkerülhetetlent.
– Együnk! – mondta a varázsló, mire a három éhes haramia szinte kiözönlött, és gyorsan helyet foglalt a terített asztal mellett. Harry és Louis számára csak egymással szemben maradt hely, aminek egyikük sem örült, de azért találtak benne jót is: egymást nézték a varázsló egyetlen csettintésére fellobbanó gyertyák fényénél.
   Most volt alkalmuk először arra, hogy nem vágytól túlfűtötten fürkésszék a másikat, hanem felfedezzenek minden apró kis nevetőráncot, enyhe borostát, szépen ívelő szemöldököt. El is telt vele az idő, míg a többiek habzsolták a finomabbnál finomabb étkeket.
– Szeretném megdicsérni a szakácsot… – illedelmeskedett Niall, akinek egy kis zsír folydogált az álla felé.
Zayn ránézett, bólintott, hogy csatlakozzon hozzá, majd odanyúlt, és az asztalra dobott kendővel lágyan letörölte a renitens cseppeket.
   Louis elmosolyodott a bensőséges mozdulattól, aztán Harryre nézett, és kacsintott egyet, mire Liam mordult fel a herceg oldalán.
   Mindketten ijedten néztek rá, mert azt hitték, szemtanúja volt az apró kis közjátéknak, de a kovács csak azért zsörtölődött, mert nem tudta elvágni az ismeretlen gyümölcsöt, amit a tányérjára szedett.
   Louis felemelte a kezét, mire a tányérja mellől felemelkedett a kés, és lassan átlebegett az asztal fölött, majd úgy hasította ketté a zamatos gömböt, mintha vajat szelt volna át.
   Mindenki csodálkozva nézte, és mikor a kés ismét a helyén landolt, kíváncsian ráncolódtak a homlokok.
– Louis, mondtam már, hogy ne használd efféle oktalanságra a varázslatot! – szólt rá a mester, mire a tanonc lesütötte a szemét, de azért a szája sarkában büszke kis félmosoly honolt.
   Harry szeretett volna beleborzolni a dús, barna tincsekbe, de rájött, nem bírná megállni, hogy meg is markolja őket, és aztán magához húzza vele a gazdájukat, hogy ismét az ajkára tapadhasson, mert hiába a gazdag lakoma, ő másra éhezett.
Csak az járt a fejében, mikor lesz végre alkalma, hogy kisajátítsa Louis-t, és mindkettejüket önkívületbe juttassa.
– Nos, hercegem! Itt az ideje, hogy eláruld, mi járatban vagytok mifelénk… – szólt a mester, mire minden szempár Harryre szegeződött, aki nagy sóhajjal tette le a villáját, majd megtörölte a száját (mindezt olyan elegáns mozdulattal, amitől Louis-nak kiszáradt a torka). Imádta, hogy Harry minden pillanatban herceg, még akkor is, ha épp a fogait tisztogatja, vagy a csizmáját veszi le.
– A lovam… Csillag… Haramiák elrabolták a csikóját, és azóta fékezhetetlen. Nem tűr meg maga körül embert, és úgy viselkedik, mintha elvesztette volna a józan eszét. Apám azt akarta, hogy vágjuk le, mert megveszett, de én tudom, hogy nem. Azért indultam útnak, hogy tőled kérjek segítséget, mert azt hallottam, te vagy a legnagyobb varázsló. Útközben sodort össze a sors Lottie-val. A mátkád azt mondta, ő is ért az állatok nyelvén, és hogy Csillag csak a csikóját akarja visszakapni. Szerinte ezért viselkedik fékezhetetlenül.
Louis úgy bólintott, mintha a herceg neki szólt volna, mire Harry egy félszeg pillantással figyelmeztette, hogy ne árulja el magát. A mester viszont elgondolkodhatott, mert nem reagált. Louis hozzá fordult, és halkan kérdezte:
– Tomlinson mester, mit gondolsz, tudunk segíteni?
A varázsló összerezzent, és igyekezett felvenni a beszélgetés fonalát.
– Azt hiszem. De először meg kell vizsgáljuk a lovadat… – felelte a hercegnek, aki egyelőre megelégedett a válasszal, és biccentett.
– Természetesen. 



.