*Becca Prior* It Is What It Is / Tizenkettedik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Tizenkettedik fejezet
  Már nagyon elfáradtak, de mindannyian tudták, hogy ezen az éjjelen nem pihenhetnek meg. Az iszap zöldes fénye semmit sem változott, a napot pedig nem látták a fák sűrű lombjaitól, ezért Niallre hagyatkoztak, aki azt állította, nemsokára beesteledik.
– Ezek szerint, még csak a felén vagyunk túl? – kérdezte Zayn elcsigázottan, mert a feneke már igencsak sajgott, és a vádlijába kétszer állt bele a görcs.
– A könnyebbik felén! – felelte a herceg, és hatalmasat sóhajtott.
Lassan léptetett, figyelve az utat, de inkább csak megszokásból. Emberi szemnek minden egyformának látszott. Csak Csillag tudta, merre tartanak, de úgy tűnt, ő legalább biztos a dolgában. Harry hátranézett, és megkönnyebbült, mert a másik három lovas fegyelmezetten követte, és ébernek látszottak, bár nagyon fáradtnak is.
– Azt hiszem, valahol meg kellene állnunk egy kis pihenőre – mondta a herceg, mire Liam és Zayn arca egyből felderült, és egyetértőn bólogattak, csak Niall szemei felhősödtek el.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… Sok itt az árny…
– Miféle árny? – kérdezett vissza a fekete lovag, és körbepillantott, de semmit nem látott, ami okot adott volna a félelemre.
– Olyan, amit nem látunk… – válaszolt a kismester, és ő is körülnézett, de bele is rázkódott, annyi fekete energia vette őket körül.
– Muszáj pihennünk, és megetetnünk a lovakat! – szögezte le a herceg, és előrehajolt Csillag füléhez. – Keress valami olyan helyet, ahol megállhatunk!
   A ló aprót nyerített, és onnantól forgatta a fejét, minden bokorba beszimatolt, többször megtorpant és várt, majd ismét tovább ment egy kicsit. Végül egy hatalmas fa alatt állt meg, és lehajtotta a fejét, hogy kihúzza a kantárt Harry kezéből, ezzel jelezve, hogy megérkeztek.
– Pihenő! – jelentette ki a herceg, és le is csúszott a lóról.
   A többiek követték a példáját, bár sűrűn pislogtak a hátuk mögé, és minden neszre felkapták a fejüket. Mindannyian érezték, hogy nem kéne itt lenniük, és mihamarabb ki akartak jutni a rengetegből, de még nagyon hosszú út állt előttük, és szükségük volt rá, hogy kinyújtózzanak.
   Liam a lovak elé rakta a maradék zabot, míg Zayn feltöltötte az itatózsákokat, aztán, mikor a hátasok már a fák lelógó ágairól csemegézték a leveleket, otthagyták őket, és leheveredtek a fa alá.
Niall és Zayn egymás mellett feküdt, és a köpenyek takarásában fogták egymás kezét. Harry nézte őket, és most először érezte, hogy ő is így szeretne heverészni, és nagy tenyerében tartani Louis apró kis kezét. A gondolatra egyből beugrottak a vízesésnél történtek, és érezte, hogy kiszárad a torka. Más testi változást is okozott az emlék, ezért a köpönyegét maga elé húzta, felállt, és odabökte a többieknek:
– Megyek, könnyítek magamon…
– Jól van – felelte azonnal a varázsló – de nagyon figyelj hova lépsz! Itt semmi sem az, aminek látszik.
   A herceg bólintott, és óvatosan sétált be a fák közé, ügyelve arra, hogy inkább a kövekre lépjen, mint a talajra, ami egyszer már csúnyán megtréfálta őket.
  Magában egy dalt dúdolgatott, és élvezte a csendet, ami körülvette. Az amulett felmelegedett a nyakában, és ő örömmel kapott érte, hogy kiemelje az ingéből. Most nem világított, csak felforrósodott.
Harry összehúzta a szemöldökét, és várt, de a kis szobor csak halványan pislákolt a kezében, mintha erőlködne.
Mire jobban szemügyre vehette volna, Louis érdes hangját hallotta meg közvetlen közelről:
– Hercegem!
   Harry azonnal megperdült, és az alacsonyabb fiú szemébe nézett, aki kedvesen visszamosolygott rá. – Gondoltam, megleplek…
– Nagyon jó ötlet volt! – nyúlt érte Harry, és a karjába vonta. Ráhajolt a szájára, és gyengéden csókolta meg. – Máskor is nyugodtan meglephetsz, ha akarsz…
   Louis halkan kuncogott, de a csókja nem volt olyan szenvedélyes, mint máskor. A herceg elengedte, és picit eltartotta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Mi a baj?
– Itt nem vagyunk biztonságban. Figyelnek! – mondta Louis, mire Harry is körbekémlelt, de nem látott semmit.
– Kik?
– Az iszap szellemei. Akik odavesztek az átkelés során. Mind itt raboskodnak, és arra vannak kárhoztatva, hogy ugyanazt tegyék, amit velük tettek egykor…
   Harry érezte, hogy a tarkóján felborzolódik a szőr.
– Mit tettek velük?
– Becsapták és elcsalták őket, hogy aztán belevesszenek a sártengerbe, vagy eltévedve bolyongjanak, míg éhen nem halnak…
   Szörnyű volt belegondolni is, hányan vesztek oda ebben az elátkozott erdőben. Harry hálás volt, amiért ilyen őrangyala van, mint Louis.
– De miért mondta Lottie, hogy ne menjünk a járt úton? – kérdezte, mire Louis mintha megfeszült volna.
– Ezt mondta? – kérdezett vissza, és elhúzódott a hercegtől.
– Igen! Figyelmeztetett, hogy inkább a sűrűben haladjunk, mint az úton…
– Nos, biztosan azért, mert a szellemek az út mellett állnak lesben… – válaszolta elgondolkodva Louis, és bólintott is hozzá. – Gyere! Még van egy kis időnk… Tudok egy kis zugot, ahol elrejtőzhetünk…
– Vissza kellene mennem a többiekhez – sóhajtott a herceg.
– Csak pár percre, kérlek… – könyörgött Louis, és megfogta Harry kezét. 
  Ahogy a herceg ránézett a számára oly kedves arcra, azonnal el is feledkezett mindenről. Megszorította a finom kis ujjakat, és nagy léptekkel követte az ingoványon is teljes biztonsággal közlekedő Louis-t, aki úgy szlalomozott a fák között, mintha jól ismerné a vidéket.
   Már elég sokat gyalogoltak, mikor hirtelen Harry felé fordult, és mélyen a szemébe nézett: – Annyira örülök, hogy rád találtam. Mindig is rólad álmodoztam…
A herceg nem tudta mire vélni a hirtelen érzelemkitörést.
– Én is… – válaszolta, majd gondolatban hozzátette: „ Azt hiszem, beléd szerettem…”
   Louis csak ment tovább, maga után húzva a herceget, és semmit nem reagált. Harrynek rosszul esett, hogy most, mikor végre ő is meg meri fogalmazni az érzéseit, Louis nem tulajdonít neki jelentőséget, de azzal magyarázta, hogy körülöttük egyre sűrűbb lett az erdő, és egyre halványabb a fény.
– Azt hiszem, nem kellene messzebbre mennünk. Már így is keresni fognak.
– Már itt is vagyunk, kanyarodott még egyet Louis, és felemelte az ágak függönyét, hogy alatta bújtassa át a herceget. Harry lehajolt, és átlépett egy nagyobb rönkön, majd visszafordult, hogy most ő segítsen megtartani a súlyos levélzuhatagot, míg Louis utánajön, de a fiúnak hűlt helyét találta. Az ágak lengedeztek a gyenge szélben, de hiába húzta szét őket, nem látta sehol.
– Louis! – szólította halkan, majd egyre hangosabban: – Louis!!
Senki nem felelt, a fiúnak híre-hamva sem volt, és hirtelen a láp is elsötétült.
A herceg nyakában lüktetett a kis amulett, de nem borította be a fényével, csak néha villant fel egy kis halványzöld sugár.
„Harry” – hallotta meg az imádott hangot a fejében.
„Louis! Hová tűntél?!” – kérdezett vissza idegesen a herceg, de most sem kapott választ.
Egyre jobban elárasztotta a rémület. Nem értette mi történt, és azt sem tudta hol van. Elindult, hogy átbújjon az ágak között, ahonnan érkeztek, de ahogy széthúzta a leveleket, egy zavaros vizű tó volt mögöttük, amennyire ki tudta venni a félhomályban. Lehajolt, egy ágat vett a kezébe, és a földbe szúrta. Úgy merült az iszapba, mint kés a vajba.
– A szentségit! – káromkodta el magát, aztán tehetetlenül hátralépett, és körbe-körbe forgott, hogy rájöjjön, merre van a kiút.

– Miért engedtük el egyedül? – kérdezte Niall, ahogy feszülten figyelte a bokrokat, és óvatosan lépegetett a síkos talajon.
– Nem gyerek már, hogy elkísérjük pisilni… – zsörtölődött Zayn, de neki is lelkiismeret-furdalása volt, és érezte, hogy lassan eluralkodik rajta a rettegés.
– Biztosan csak elkeveredett… Tudja jól, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk – mondta magabiztosan Liam, majd kiáltozni kezdett: – Harry!... Harry!!!
– Ne ordíts! – szólt rá Niall. – Idevonzod a rémeket!
– Ha idevonzom, ha nem… Nem mehetünk tovább nélküle! – vágott vissza a kovács, mire a másik kettő idegesen összenézett, majd Zayn kétségbeesetten felsóhajtott:
– Soha nem találunk rá…
– Váljunk szét, úgy nagyobb területen tudunk kutatni – ajánlotta Liam, de a kismester azonnal rárivallt:
– Dehogy válunk szét! Itt minden bokorban ármány figyel, és pont az a céljuk, hogy elválasszanak bennünket, aztán egyesével becsapjanak a másik képmásával, és elcsaljanak. Vagy Harryével… – tette még hozzá, és olyan gondterhelt volt, mint még soha.
– Nincs valami varázslatod, ami segíthet? – kérdezte a lovag, és beharapta a száját, míg a válaszra várt.
– Itt olyan erős a delej, hogy az én erőm semmit sem ér…
– Akkor elvesztünk! – állapította meg Liam, és megfogta a lova kantárját, hogy legalább abba kapaszkodhasson, mert úgy érezte, a lábai menten kifutnak alóla.

   Harry egyre kétségbeesettebben forgolódott a kis tisztáson, de sehol nem talált kiutat. Minden egyformának tűnt, ezért az inge aljából kis csíkokat szaggatott, és rákötözte őket azokra a fákra amik mellett már kereste a kiutat, de nem találta.
   A homlokán verítékcseppek szánkáztak lefelé, de nem a melegtől, hanem a rettegéstől. Rájött már, hogy nem Louis volt, aki elcsalta, és csak magát hibáztathatta a balgaságáért. Pont ő figyelmeztette a többieket, hogy senki ismerősnek ne dőljenek be, és ne hagyják magukat becsapni, vagy letéríteni az útról; erre vígan belesétált a csapdába, amiit neki állítottak. De honnan tudhattak Louis-ról? Hisz nem is ismeri…
   A gondolatai egymást kergették, de úgy döntött, ennél most fontosabb, hogy kijusson innen, erről az elátkozott helyről. Az utolsó fához ért, amin még nem lógott kis szalag, és gondterhelten húzta össze a szemöldökét.
– Ha itt sem jutok ki, akkor végem van… – állapította meg. Egy vaskos botra támaszkodott, és minden izmát megfeszítette, ahogy a fa mellett a földbe akarta szúrni. Nem sikerült… Ennél nagyobb öröm nem is érhette volna abban a pillanatban. Nem mert még elvigyorodni, de a bot helyére lépett, aztán ismét körülszurkálta magát a fadarabbal. Egy helyen érzett ingoványt, a másik oldalon viszont szilárd volt a talaj. Ismét lépett egyet, letörölte a szemébe csorgó izzadtságot, aztán ismét elkezdte az akkurátus műveletet. Így haladt, olyan lassan, mint egy csiga, de állandóan figyelmeztette magát, hogy nem lehet óvatlan, mert a kapkodás itt az életébe kerülhet. Már egy jó szeráknyi utat megtett, mikor a fák ágai között halványan besütött a lemenőben lévő nap, és ezzel egy időben az amulett szinte lángra lobbant a nyakában. Odakapott, letépte, és el is ejtette, mert annyira forró volt. Louis alakját látta a zöld fényben, ami elárasztotta a helyet, ahol Harry lecövekelt.
„Harry!” – üzente gondolatban Louis. „Nincs elég erőm, hogy ott legyek veled! Nagyon erős a delej, és az árnyak mindent elkövetnek, hogy ne tudjak veled kapcsolatba lépni. Miért tértél le az útról?!” – kérdezte szemrehányó hangon.
„Elcsaltak…” – vallotta be habozás nélkül a herceg.
„De hisz megbeszéltük, hogy milyen veszélyek lesnek rád! Hogy lehettél ennyire botor?"  – szidta Louis, mire Harry elszégyellte magát.
„Téged láttalak, a te képeddel édesgettek a lápba…”
Louis teste szinte fehéren felizzott. „Ó a francba! Erre nem számítottam. Édesem!” – váltott lágy hangnemre Louis, mert teljesen elérzékenyült. A herceg miatta van bajban, az ő képmásának nem tudott ellenállni. „Nem tudok másképp segíteni, csak ha eltűnök a szemed elől…”
– Kérlek ne!!! – szakadt ki Harryből, mire Louis arcán legördült egy könnycsepp.
 „Szerelmem! Bízz bennem! Kijuttatlak onnan, de bíznod kell bennem. Nem fogok többé megjelenni, míg ki nem érsz az erdőből, ezt jól jegyezd meg!"
Harry hangtalanul bólintott, és ő is a könnyeit nyelte, mert nem akart anyámasszonykatonájának látszani. „ Az amulettet tartsd a kezedben, és figyelj, mikor melegszik fel. Ha rossz irányba indulsz, azonnal ki fog hűlni. Amíg melegen simul a tenyeredbe, addig jó úton jársz! "
„Meg kell találnom a többieket!”– üzente a herceg gondolatban, mire Louis elcsendesedett, a képe halványodni kezdett.
„Louis! Muszáj megtalálnom őket! Nem hagyom magukra a barátaimat! Akkor semmit nem ér az életem!”
„Elfogy az erőm. Kérlek, hallgass rám!” – szólt erélyesen Louis hangja a fejében, de az alakja már csak halvány derengés volt csupán. „Üzenek a kis varázslódnak, és nekik is segítek, de te nem mehetsz vissza! Csak kövesd az amulettet!”
Harry makacsul összeszorította száját, és épp nemmel akart válaszolni, de Louis megelőzte: „Nincs most időnk erre! Bíznod kell bennem! Szeretlek! Belehalok, ha bajod esik! Kérlek!”
   A herceg hallotta a hangján, mennyire elvékonyodott, és érezte, hogy ő is elbizonytalanodik. „Ígérd meg!”– Louis immár kérlelte.
„Jól van!” – adta meg magát a herceg, és lehajolt, hogy a kezébe vegye a kis szobrot, ami langymelegen várta a gazdáját. Felemelte, egy csókot lehelt rá, és a szívéhez szorította. „Vezess!”– utasította gondolatban Louis-t, mire a kis amulett egy pillanatra mintha megremegett volna.

   Niall gondterhelten roskadt le egy bokor tövében.
– Ez teljesen reménytelen. Nincsenek lábnyomok, biztosan a köveken lépkedett… – állapította meg, majd elővette a kulacsát, és ivott egy kortyot.
Zayn mellé ereszkedett, átölelte a vállát, és próbált erősnek látszani, de most már ő is teljesen kétségbeesett.
– Ni! Tovább kell mennünk. Nem maradhatunk itt! – mondta halkan, mire Niall vállai megrázkódtak.
– Nem hagyhatjuk itt! Ő sem tenné, ezt te is tudod!
– Igazad van! – állt mellé Liam. – A herceg sosem hagyna cserben bennünket…
– Most nem erről van szó! – mondta a lovag. – Előre megmondta, hogy senki ne menjen a hangok után, ne merjünk szóba állni senkivel, és semmi esetre se álljunk meg. Bármi történik, menjünk előre, és ne engedjük, hogy letérítsenek az utunkról. Ha mi is odaveszünk, azzal nem segítünk rajta. De ha kijutunk, keríthetünk segítséget! Biztos, hogy a láp mellett olyanok élnek, akik jobban ismerik nálunk. A herceg egyetlen esélye, ha olyasvalaki keresi, aki tudja, hogy merre jár. Jelöljük meg a helyet, jól véssük az agyunkba az utat, és gyorsan hozzunk segítséget!
   Niall ledöbbent Zayn határozottságán, és azon, ahogy beszélt. Mintha nem is az ő hangja lett volna. Eltátotta a száját, és csak nézte a jól ismert és szeretett arcot, de Zayn állta a pillantását, és még bólintott is hozzá.
– Azt hiszem, igazad van… – adta meg magát a kismester. – Siessünk!
Mindhárman nyeregbe pattantak, és Liam lenyúlt, hogy megfogja Csillag kantárját, de a kanca abban a pillanatban felágaskodott, az összes fogával vicsorgott, és dúvadként elvágtázott a sűrűbe.
– Ó, a hétördögét! – káromkodott a kovács. – Ez a ló a pokol kegyeltje!
– Hagyd! – utasította Zayn. – Úgysem bírnánk vele. Csak Harryre hallgat.
Liam elkeseredetten ingatta a fejét, de meghúzta a kantárt, és irányba fordította a lovát.
   Mindhárman lassú léptetéssel indultak el, és Niall a zsákjából előhalászott egy kis üvegcsét, amiből szikrázó, piros port hintett maguk után, ahogy haladtak.
   Mikor megtettek egy kis utat, Zayn visszanézett, és elégedetten látta: mintha vérrel festették volna meg mögöttük a földet.
Büszkén nézett a párjára, aki halványan elmosolyodott, és biccentett a lovag felé.

   Harry már vagy tucatszor indult rossz felé. Az érzékei mindig megcsalták. Határozottan úgy érezte, már járt itt, és tudja, merre kell továbbmennie, de a kis amulett mindannyiszor jéghidegre hűlt a markában, és csak akkor melegedett fel, ha ellenkező irányba indult, mint szeretett volna. A herceg rájött, a delejezés még mindig erős, és minduntalan arra csábítja, hogy a rossz utat válassza. Lassan elengedte magát, csak a tenyerében tartott apró kis figurát figyelte, és azt, hogy hová lép.
Úgy érezte, már órák óta ténfereg a félhomályos erdőben, mikor a lova nyerítését hallotta meg, nem is olyan messziről.
– Csillag! – kiáltotta el magát, mire a paripa azonnal válaszolt, és patáinak halk kopogása egyre közeledett.
   A lombokon át már látta is a magas, karcsú hátast, ahogy felé tart, de hirtelen megtorpant, majd óvatosan kikerült egy látszólag biztonságos kis ösvényt.
   Mikor odaért a herceghez, nagy fejét a fiú vállgödrébe fektette, kicsit meg is harapta a gallérját, és halkan nyerített, elégedettsége jeléül. – Te drága szent! Hát megkerestél? – kérdezte tőle Harry, és össze-vissza csókolta a nyakát. – A többiek?
   A ló idegesen rázta a fejét, aztán a nyeregre bökött, hogy Harry szálljon fel. A herceg érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, de aztán, mikor Csillag magabiztosan elindult a fák között, kicsit megnyugodott. Az amulett langyosan pislákolt a kezében. – Menjünk ki innen! – adta parancsba a lónak, de a szíve elnehezült. Ígéretet tett Louis-nak, hogy nem indul a többiek keresésére, de ilyen nehéz dolga még életében nem volt. Cserbenhagyni a társait, ez ellenkezett mindennel, amiben hitt, és azzal, amilyennek magát hitte…
  Eszébe jutott mit mondott neki a szerelme, és lassan mély lélegzetet vett.
– Jól van! Betartom az ígéretem. Tudom, hogy te is… – mondta ki hangosan, mert ettől picit megkönnyebbült a lelke. Ha Louis azt ígérte, segít, hogy mind épségben kijussanak, akkor az úgy is lesz! A kétségei szertefoszlottak, és egyenes háttal vágott neki az útnak. 

.