*Becca Prior* It Is What It Is / Tizenharmadik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Tizenharmadik fejezet
  Hajnalodott, mikor a három megfáradt utazó kilovagolt az erdőből. Meglepetésükre odakinn sokkal sötétebb volt, mint az Iszaptengeren, ahol a láp folyamatos, halvány fénnyel derengett.
– Keressünk egy házat, vagy fogadót. Bármit, ahol emberek vannak! – adta parancsba Zayn, és a többiek engedelmesen mentek utána, zokszó nélkül, bár annyira el voltak gémberedve, hogy minden mozdulat fájt már.
   Hamarosan megláttak egy házikót, aminek ablakából gyertyafény szűrődött ki, és valami mozgást is sejteni lehetett odabentről.
   Niall lovagolt az élre, és mikor a kerítéshez ért, azonnal a földre csúszott, majd hangosan meghúzta a kötelet, ami egy picinyke haranghoz volt kötve.
   Pillanatokon belül megjelent az ajtóban egy férfi, aki összehúzott szemöldökkel, mégis kíváncsian pásztázta az idegeneket.
– Kik vagytok, és mit akartok? – kérdezte nem túl kedvesen, de ezen a vidéken nem is számított jobbra senki.
– Utazók vagyunk, és átkeltünk az Iszaptengeren. A barátunk elkeveredett a lápon. Segítségre van szükségünk!
A férfi lejött a két lépcsőn, és a hajnali fényben szemügyre vette őket.
– Jó lesz, ha lemondotok az ilyesfajta mentőakciókról, ha kedves az életetek. Abból az elátkozott erdőből senki nem kerül ki, aki egyszer elvész benne…
– A barátunk Styles király fia, Harry herceg. Meg kell találnunk!
Niall már két kézzel markolta a kapufélfákat, és majdnem kiabált.
– Ha herceg, ha király, ott ő is csak egy az elveszett lelkek közül. Nem találhatjátok meg, mert a varázslat mindig elcsal benneteket, nehogy a közelébe jussatok.
– Akkor találnunk kell egy varázslót, aki még erősebb! – mondta Liam, mire mindannyian ránéztek.
– Nos… Ez nem volna botorság… – mondta a férfi. – De errefelé csak egy olyan van, aki szembe tudna szállni a delejjel. Tomlinson mester. Ő viszont nem áll szóba idegenekkel, és nincs az a pénz, amivel meg tudnátok fizetni…
– A herceg és mi, épp hozzá igyekeztünk… – mondta Zayn, mire a férfi összevonta a szemöldökét, és felpillantott a lovagra.
– Aztán mit akartok tőle? Nem fogad el megbízásokat, még királyoktól sem…
– Ezt hadd döntse el ő maga! – mondta Niall, majd kicsit visszavett a hangjából, mert nem akarta megsérteni az idegent. – Merre találjuk? – kérdezte inkább kedvesen.
– Itt lakik, a második völgyben, de ha nem akar veletek szóba állni, akkor a közelébe sem fogtok jutni…
Niall bólintott, hogy megértette, majd újra a lovához fordult, és visszalendült a nyeregbe. – Nem akartok enni valamit, mielőtt útra keltek? – kérdezte váratlanul a férfi, mire mindannyian kíváncsian tekintettek rá. – Hosszú utat tettetek meg, és még vár rátok egy kevés. Látom, hogy a barátotok miatt aggódtok, de étlen sem találjátok meg hamarabb… Ha a mesterhez igyekeztek, ő már úgyis tud rólatok. És ha így van, akkor vagy segít nektek, vagy nem… De felesleges rohannotok.
– Ezt most nem értem… – mondta Zayn összezavarodva.
– Már akkor tudta, hogy hozzá indultok, mikor útra keltetek. Nyilván azt is tudja, hogy a herceg bajba került. És ha úgy dönt, hogy szóba áll veletek, akkor ki is fogja hozni az iszapból… Felesleges rohannotok… – foglalta össze a férfi a tényállást, amin a másik három erősen elgondolkozott. Összenéztek, és tanácstalanul hümmögtek magukban.
– Odabenn nem igazán hatnak a varázslatok… Én is kismester vagyok, de nem tudtam segíteni a hercegnek – akadékoskodott Niall.
– Tomlinson mester az egész Iszaptengert virágzó rétté tudná változtatni, ha akarná… – büszkélkedett a férfi. – Hidd el, az ő ereje messze túlszárnyalja a tiédet.
   Niall sértődötten kapta fel az állát, de Zayn mellé léptetett, és megfogta a karját.
– Lehet abban valami, amit mond… Messzeföldön híres, és Harry is bízik abban, hogy segíteni tud.
– Csak azt nem tudjuk, hogy akar-e – vágott vissza Niall.
– És szerinted mi fogjuk meggyőzni? – kérdezte halkan Liam. – Ha valóban akkora varázsló, jól tudja, kik és mi járatban vagyunk.
– Jól van! – adta meg magát a kismester. – Együnk pár falatot, és várjuk meg, amíg világos lesz, hogy jobban lássuk az utat. Már csak az hiányzik, hogy valami baleset érjen bennünket.
   A másik kettő bólintott, majd lekászálódtak a nyeregből, és a lovakat száron vezették be a kertbe. Azok azonnal a vályúhoz siettek, és örömnyihogással inni kezdtek.
– Dobjatok nekik szénát is! – mutatott a férfi egy tárolóra, aminek az ajtaja nyitva állt. Liam azonnal besétált, majd egy nagy vasvillával tért vissza, amivel egy szép adag illatos szénát hozott maga előtt. Aztán mind a négyen bementek a házba, ahol finom kolbász és szalonna várta őket, még meleg kenyérrel. Úgy beettek, hogy mozdulni is alig tudtak, és olyan álmosság tört rájuk, hogy felállni is alig bírtak.
– Köszönjük a vendéglátást, uram! – szólt Liam, mire a férfi biccentett, de a szeme furcsán csillogott, ahogy végignézett rajtuk.
– Igazán nincs mit! – válaszolt kedvesen, majd odakapott, ahogy látta Niallt meginogni, aki még épp mondani akart valamit, mikor összecsuklott. A férfi elkapta, és óvatosan a kemence mellé fektette. Aztán sorban a másik kettőt is, akik ugyanúgy aludtak el állva, mint a barátjuk. Mikor mindhárom ott sorakozott a meleg falnak támasztva, a férfi leporolta a kezeit, majd nagy léptekkel kiment a házból, mint aki jól végezte dolgát, és hozott egy vödör abrakot a lovaknak.
Megsimogatta őket, majd elégedetten visszament a házba, és fütyörészve nekiállt egy apró fabábut farigcsálni.

   Harry úgy érezte, csak percek teltek el. Annyira figyelte a kis amulettet, hogy csak úgy repült az idő. Mikor Csillag egyre gyorsabb ügetésre váltott, és a herceg meglátta a gyenge fényt, ami az ágak között szűrődött be, akkorát sóhajtott, hogy majdnem el is ájult. A szobrocska abban a pillanatban zöld fénybe burkolózott, és Louis alakja teljes egészében kirajzolódott Harry előtt.
– A barátaid az allé végén várnak, a házikóban. Alszanak… – mosolygott fáradtan. A szemei körül sötét karikák húzódtak.
– Köszönöm! – mondta Harry, és azonnal leszökkent a nyeregből, aztán a karjába kapta a fiút. – Köszönöm, hogy megmentetted az életünket… ismét. Mondd, hogy fogom ezt meghálálni neked? Egyáltalán hol talállak meg? Szeretnélek végre igazából látni, és magamhoz ölelni.
Louis halkan felnevetett.
– Hidd el, megtalálsz. Keresned sem kell…
– Mindig olyan titokzatos vagy. Miért van erre szükség?
– Nem vagyok titokzatos. Csak megvárom, míg eljön a dolgok ideje. Nincs miért kapkodni…
– Ehhez képest eléggé egymásba gabalyodtunk, mielőtt egyáltalán találkoztunk volna – suttogta Harry és már Louis nyakát csókolta, aki készségesen simult hozzá.
   A herceg eltávolodott, hogy jobban szemügyre vegye, mert érezte, hogy Louis-nak fogytán az ereje. – Mi történt? – kérdezte, mert a fiú alig állt a lábán.
– Semmi, édes… csak ez a kis kiruccanás eléggé kimerített.
– Óóó… Miattam vagy ennyire elgyengülve? Ugye nem lesz bajod?
– Nem. Semmi baj! Hamarosan jobban leszek. Te csak menj, és keresd meg a barátaidat, aztán folytassátok az utatokat.
– Nem akarok már a varázslóhoz menni… Csillag is jobban van! – mondta Harry elszántan. – Hozzád akarok eljutni, de gyorsan!
– Szerelmem! Csillag csak azért van jobban, mert bízik benned, és tudja, hogy minden őérte történik. Kérlek, ne késlekedj! Meg kell találnod a csikóját!
Harry elszégyellte magát, amiért önző módon viselkedett.
– Rendben… igazad van. De utána megkereslek, és soha többé nem engedlek el!
Louis félmosolyra húzta a száját.
– Majd meglátjuk…
– Ilyet ne is mondj! Nem hiszed, hogy örökre együtt maradunk? – kérdezte a herceg, és tisztán látszott rajta, hogy dühös.
– Dehogynem. Hiszek neked! Hiszek benned! De a sorsunkat nem kerülhetjük el… – válaszolta lemondóan Louis.
– Az én sorsom az, hogy téged szeresselek! – ellenkezett a herceg.
– Ha így van, akkor én leszek a legboldogabb! – hajolt hozzá Louis, és szenvedélyesen megcsókolta. Harry egy mély szusszanással vette birtokba a száját, és úgy ölelte, mintha össze akarna olvadni vele. – Menned kell! – húzódott el Louis, és kibontakozott a karjaiból.
– Tudom… – válaszolta a herceg, de még egy apró kis csókot lopott, mielőtt elengedte volna. – Mikor látlak? – kérdezte, mert félt, hogy Louis ismét sok időre láthatatlan lesz számára.
„Nemsoká!”– ígérte a rekedtes hang a fejében, mert a kép már szertefoszlott, és eltűnt a reggeli fényben.
„Szeretlek!”– üzent vissza Harry, aztán nyeregbe pattant, és Csillag oldalába vájta a sarkát, hogy egyből vágtába ugrassa, majd szélsebesen elindultak a fasor felé.

   Mikor odaért a házhoz, egy ismeretlen férfi könyökölt a kertkapun, és őt nézte.
– Harry herceg? – kérdezte, mikor a fiú leugrott a nyeregből.
– Én vagyok – válaszolt készségesen a fiú, és biccentett.
– Klaus vagyok, Klaus Santa – mutatkozott be a másik, és kitárta előtte a míves kapuszárnyat.
– Örvendek! – nyújtott kezet a herceg.
– Tomlinson mester üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy bocsáss meg, amiért álomba szédítette a barátaidat, de szerette volna, ha együtt indultok tovább, ők pedig annyira aggódtak érted, hogy másképp nem lehetett őket maradásra bírni.
   Harry nem egészen értette a dolgot, de azért bólintott, és az agya sebesen dolgozott, hogy rájöjjön, honnan tud róluk a varázsló.
– Itt járt? – kérdezte a férfitől, aki csak megrázta a fejét.
– Nem kellett itt járnia… Otthonról is remekül lát mindent! – kacsintott Klaus, majd elvigyorodott. Harry csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– De miért figyel?
– Hozzá igyekszel, nem igaz?
A fiú csak bólintott. – Nos, akkor valószínűleg úgy döntött, fogad benneteket. Különben ki sem jutottál volna az Iszaptengerből…
– Nekem nem ő segített, de örülök, ha fogad minket.
A férfi hirtelen visszafordult, mikor már majdnem bent voltak a házban.
– Hanem kicsoda?
   Harry elvörösödött, és önkéntelenül a nyakában lógó amuletthez kapott.
– Van egy személyes segítőm – adott kitérő választ.
   Klaus a szemével követte a mozdulatot, majd mikor Harry elengedte a szobrocskát, és ő megnézhette végre,  a szemében valami felvillant, de a herceg nem tudta értelmezni, mert a férfi megköszörülte a torkát, és elfordult tőle. Mikor újra megszólalt, a hangja olyan volt, mintha vigyorogna.
– Értem. Nos, az mindig jól jön, ha az embernek van egy saját varázslója…
– Niall nem az én varázslóm… Csak a barátom.
– Nem is őrá gondoltam… – válaszolta Klaus, aztán betessékelte a fiút.
  A három jómadár épp tápászkodni kezdett, de látszott, hogy még kótyagos a fejük.
– Hercegem! – krákogta Niall, és talpra akart vergődni, de a lábai még nem engedelmeskedtek.
– Harry! – csatlakozott Zayn, akinek sikerült az asztalba kapaszkodva felállni, és magához ölelni a barátját.
– Hogy jutottál ki? – kérdezte Liam, aki elég okos volt ahhoz, hogy ülve maradjon, mert rájött, hogy amíg forog körülötte a szoba, úgyis feleslegesen erőlködik.
– Csillag rám talált, és kihozott… – lódította Harry, de magán érezte Niall fürkésző pillantását.
– Szerencse, hogy elengedtük! – lapogatta a herceg vállát Zayn, aztán a párjához fordult, aki még mindig Harryt nézte. – Ez tényleg ő, Ni… Ne nézd már úgy, mintha szellem lenne… – mondta a lovag, mert neki csak annyi tűnt fel, hogy a kismester bizalmatlanul méregeti a barátját.
– Tudom, hogy ő… – válaszolt a varázsló. – Csak azt nem, hogy mit titkol…
   Harry lesütötte a szemét és elfordult, hogy az asztalon elkészített étkekre fordítsa a figyelmét, mert a hasa hangosan korgott már.
– Klaus! Megengedi, hogy tisztálkodjunk, mielőtt elindulunk? – kérdezte a házigazdát, aki készségesen bólintott, majd mutatta az utat a többieknek, hogy hol tudják rendbe szedni magukat.
   A herceg is csatlakozott hozzájuk, miután evett, és mindannyian megmosakodtak, mert az út eléggé megviselte őket. Harry boldogan bújt tiszta ingbe, bár ez volt az utolsó a zsákjában. Nem baj, estére már ott leszünk – nyugtatta magát, aztán megkérte Liamet, hogy borotválja meg, mert szeretett volna jó benyomást tenni a mesterre, hisz minden tőle függ.
Egy fertályórával később (de még mindig kora reggel) útnak indultak, Klaus iránymutatása alapján, aki ugyanazt mondta, amit Lottie.
  Zöldellő réteken, és vadvirágos völgyeken haladtak át, aztán egy hegyi patak gyors sodrású vízében léptettek egy darabig, majd felkaptattak egy domboldalon, és végül elérkeztek egy erdő szélére.
– Hányok már az erdőktől… – közölte Zayn, mire mindannyian felnevettek.
– Ez egy sima erdő, nincs benne semmi, csak fák! – nyugtatta Niall, és áthajolt a nyeregből, hogy szájon csókolja a párját.
– Ajánlom is! – mondta duzzogva Zayn, de azért kicsit lecsillapodott, mikor az ajkuk egy pillanatra könnyedén összesimult. Harry ismét irigységet érzett, de abban a pillanatban felmelegedett az amulett, és Louis hangja szólalt meg a fejében:
„Ejnye, hercegem!”– kuncogott. „Megint én járok a fejedben?”
„Mindig te jársz a fejemben!” – válaszolta Harry, és már nem is szégyenkezett. Louis úgyis olvas a gondolataiban.
„Én is csak rád gondolok… „ – vallotta be a fiú, ami megmelengette a herceg szívét. „Siess!”
Azzal eltűnt a gondolataiból. Harry lassan kezdte megszokni, milyen érzés, ha Louis ott van vele, és meg tudta különböztetni attól, mikor egyedül maradt a saját fejében. Elmosolyodott.
– De jó kedve van valakinek! – bökte oldalba Zayn, mire Harry picit megbökte a lovag bekötözött karját.
– Csak eszembe jutott, mikor nyivákoltál, hogy meglőttelek…
– Ez gonosz volt! – replikázott a fekete lovag, és sértetten arrébb ügetett. Harry Niallra nézett, aki összevont szemöldökkel méregette.
– Jól van! Jól van… Ne haragudj! – kért bocsánatot Harry, mire Zayn szélesen elvigyorodott.
– Megbocsátok, ha megígéred, hogy semmi őrültséget nem csinálsz, bármit is javasoljon a varázsló!
Harry arcára fagyott a mosoly. Nem tudta, mit kell tennie, hogy visszaszerezze Csillag kiscsikóját, de azt igen, hogy bármit megtenne érte. Szeretett volna mielőbb túlesni a dolgon, hogy végre Louis után kutathasson, és ráleljen, akárhol is van. 

.