*Naomi Greg & Kaede* Violence / STRONG

Naomi Greg & Kaede

Violence Trilógia

Strong

December 15., Szombat

 A fiatal nő elgyengülni érezte magát. Szemei elhomályosulva figyelték enyhén szipogó öccsét, amíg agya képtelen volt felfogni, amik elhagyták Harry száját.
- Ó, Harry…
Egy másodpercbe sem tellett, mire Gemma az ölelésébe vonta a megtört fiút, ezúttal nem húzódva el az érintéstől. Szüksége volt rá, érezni végre valaki szeretetét, s nem a dühös mozdulatokat és szavakat. Azonban félt – félt, hogy a nővére nem fogja megérteni, hogy miért maradt. Hogy miért nem hagyta ott Louis-t, és majd megpróbálja eltiltani tőle. 

Bolondságnak hangzott? Igen, ámde Harry maga is belátta, hogy mindez nem egészséges. Tisztában volt vele; mégsem tudott mit kezdeni azzal, miszerint a szíve nagy része továbbra is az őt bántó személyhez húzta.
Az ember egy kifürkészhetetlen szerzet, sokszor buta és naiv – és sokszor még a valóság tudatában sem hajlandó kihátrálni, csak azért, mert szeret. Nem mindig jön jól, hogy érzelmes lény a többségünk.
- Szeretem, Gemma… É-és nem vagyok képes mit cs-csinálni. Annyira sajnálom…
A nővére megingatta a fejét, Harry-t csitítgatta: simogatta a hátát nyugtatóan. Nem akarta megvádolni a testvérét, még ha legszívesebben azt mondta volna neki, miért is nem hagyja ott a párját; pontosan tudta, hogy ezzel nem segítene.
Hogyha ez ennyire egyszerű lett volna, akkor a kétségbeesett fiatal férfi így lépne.
- Figyelj Harry… – nézett Gemma komolyan a szemébe, erőt véve magán. Valamelyiküknek muszáj volt erősnek lennie. Ezúttal e feladat őrá hárult. – Louis sosem volt ilyen, igaz? Talán az utóbbi időben túl sok minden zúdult rá és… tehetetlennek érezte magát. Rajtad vezette le. Ez… nem egészséges. Egyikőtökre nézve sem. Szóval elmondom, mit fogunk tenni.

Egy-két szipogásnyi szünet után, könnyektől csillogó, hatalmas szemekkel tekintett az öccs a nővérre:
- M-mit?
Gemma biztatóan, haloványan elmosolyodott, próbálva némi erőt önteni a testvérébe.
- Elmegyünk hozzá, leülünk és megbeszéljük a dolgokat. Hárman.
Harry esküdni mert volna rá, hogy egy pillanatra leállt a szívverése, valamilyen furcsa és suta okból. Meg is ingatta a fejét, tekintetében félelem jelent meg, némi hitetlenkedéssel.
Hát nem érti, hogy ez már reménytelen eset? Egy kifutott gőzmozdony elvágott síneiből? Megmérgezett almadarabka, amely Hófehérke nyelőcsövén halad lefelé?
És ha Louis... nemcsak rá, hanem... a nővérére is kezet emel?:
- Mi lesz, ha téged is b-bántani fog?
- Nem fog, mert a telefonba előre be lesz ütve a rendőrség száma. Vészhelyzet esetére.
- Gemma… - Elfúlt a hangja.
- Bízz bennem.
  

×

- Itthon van.
 A két Styles testvér a nagyon ismerős ajtó előtt ácsorgott.
A levegő megfagyott, de a téli időnek mindehhez köze sem volt. Az időjárás eltörpült a szituáció mellett, amibe a zöld szemű esett. Idegesen meredt a földre, és próbált erőt venni magán. Nem mert szembenézni a barátjával, ahogy Gemmát sem akarta a közelébe engedni. Túl sok mindenen kellett aggódnia, illetve kevés volt az indok, ami megnyugtathatta volna. 

Gemma, az eddig Harry vállain pihenő karjait - amelyek olyan erősen szorították a srácot, hogy egy pillanatra megörült; hátha még “A Nagy Beszélgetés” előtt békés halállal távozik el a Földről -, aztán végül szép lassan elengedte. A göndör sóhajtott, kissé megkönnyebbülten, de leginkább akképp, mintha világfájdalma lenne.

Mondjuk, így is érzett. Érezte magán nővére aggódó, törődő, csipetnyit türelmetlen pillantását, amely jó nagy adagnyi idegességgel keveredett.

Végül rózsa nem termett, mert a szőke szépség megszakította a feszültséggel teli csöndet:
- Har…?
- Oké. Essünk túl rajta – sóhajtott fel végül, a levegő pedig reszketve távozott tüdejéből - újra.
Lehunyta a szemeit, és hallgatta, amint négy koppanás elhangzott. Lassan vánszorgott el az a pár másodperc, mire mozgást érzékeltek odabentről. Harry egész testében megmerevedett, ösztönösen hátrált egyet,  és magával húzta Gemmát is - de a nő csak lerázta gyengéden, és melegbarna pillantásával némi erőt sugárzott a fiatal férfiba.
Aztán az ajtó kinyílt, s előttük egy Louis-ra hajazó személy jelent meg. Lógó, szürke, és kissé szakadt melegítőnadrágjában, óriás kapucnis pulcsijában még apróbbnak tűnt - és Harry-t egy századmásodpercre le is nyűgözte a másik lénye: vonzónak tartotta a tényt, hogy ennyire kicsinek és törékenynek tűnik.

De ekkor rögtön bevillant neki a keserű valóság: nem minden és mindenki olyan, mint amilyennek látszik - bizonyíték a sok lila-kék-zöld folt, teste bármely táján.

Ekkor megvizsgálta jobban: a kék, élettel teli szemek helyett fakó, szürke tekintet vizslatta őket; alatta sötét karikákkal, és az eddig jóhúsban lévő fiú csontja néhol erősebben látszott, mint szabadott volna.
  Harry nem tudott többé ránézni. Az atmoszféra anélkül is eléggé kínosnak és ijesztőnek bizonyult. Hidegnek.
Gemma volt az első, aki megszólalt:
- Beszélni jöttünk. És nem fogadok el nemleges választ!
Louis tekintete nem hagyta el Harry-t; és ez így folyatódott odabent is, miután nagy nehezen beengedte a testvérpárt. Szemei, torkában egy csomóval vizslatták a párja bőrét tarkító foltokat.
Tán fel sem fogta még teljesen, hogy az okozójuk ő maga volt.
- Nos? Mit kerestek itt?
- Van valami, ami… nagyon nem tetszik nekem – kezdett bele Gemma, miközben folyamatosan figyelte Louis-t, illetve annak reakcióit, arcmimikáját. 

Ekkor döbbent meg igazán attól, amit látott: a változást egy korábban sziporkázóan bohókás fiúról. 

 A kijelentésre pillantása viszonzásra talált, megspékelve egy felhúzott szemöldökkel:
- Mi?
- Az, ahogyan az öcsémmel bánsz. - Nem teketóriázott, kerek perec megmondta, amiért jöttek. De legszívesebben többet vágott volna az arcába - irtó pipa volt a vele szemben ülő férfira.
Harry ezután újból szoborrá vált, és az eddig sem barátságos levegő még feszélyezettebb lett. Egy pillanatra minden izmát összeszorította, csakhogy az utána következő megkönnyebbülést érezhesse, amikor kiengedi azokat.
 És... Louis kezei szintén ökölbe szorultak. Ugyanazon ment keresztül, mint a társa - a két, egybefonódott lélek pedig érezte ezt. Ott bent: a szívük legmélyén, amelyet nem csúfított be holmi piszok és gaz.
 Egyetlenegy hangot sem hallatott a három személy – egyedül Harry enyhén nehéz lélegzetvétele hallatszott:
- E-elmondta, igaz? - Végül Louis berregő hangjával törte meg a csöndet.
- Már csak neked kellene elárulnod, hogy miért tetted. - Gemma amilyen erősnek és magabiztosnak tűnt; belül éppúgy gyengén reszketett a szoba sarkában - nemcsak az érintett két főszereplőt bántották a múlt hónapok történései. Viszont egyben fel is pofozta volna legszívesebben Louis-t. Ő is totálisan össze volt zavarodva.
 

  Szóval hogy miért? Hogy milyen nyomós okot tudna erre a kérdésre mondani Louis? 

 Hogy miért is tette?
Semmit nem lenne képes... jelenleg, tulajdonképpen. S talán ha találna is, vagy teljesen tisztában lenne saját magával; lehet, hogy akkor sem lenne ereje elmondani nekik.

 Megingatta erősen a fejét, arcát lassan temette tenyereibe. Hideg zuhanyként érte az elmúlt néhány perc, egyetemben Gemma komor pillantásával, és azzal… ahogyan szerelme rá sem mert nézni. Harry egyszer sem viszonozta a tekintetét.
- Azt… nem tudom.
- Miért nem?
- Csak… Mert nem, oké?! – kiáltott fel, dühösen markolva a garnitúrát.
Ismét kezdte elveszíteni az önuralmát, ideges szemekkel pásztázta a vele szemben ülőket – és talán emiatt villant be valami olyasmi a lánynak ebben a pillanatban újra, ami jó megoldás lenne a problémára.
- Louis? Nem gondolod, hogy segítene, ha beszélnél valakivel?
Az említett magasan homlokára húzott szemöldökkel jelezte meglepettségét:
- Ugyan, mégis kivel?
Gemma felsóhajtva nézett oldalra; az idevezető úton Harry-vel beszéltek erről néhány szót. Gondolták, hogy Louis nem fog könnyen belemenni, azonban meg kell győzniük.
- Egy pszichológussal. - Mintha egy zongorát ejtettek volna rá, és... párjára is. - Hidd el, Louis, sokat segíthe –
- Azt hiszitek, hogy valami elmebajos vagyok?
Megingatta a fejét. Helyesbítve, megingatták a fejüket - csupán a göndör közben szét is marcangolta alsó ajkát, miközben tekintetével mélyen tanulmányozta a szőrös szőnyeg szálainak mennyiségét.
- Nem. Viszont hátha jobb lenne, ha egy professzionálisan ehhez értő személlyel beszélhetnél.
- Nem. Rohadtul ne merj ezzel próbá –
- Ha nem próbálod meg, elköltöztetem tőled Harryt.
Hosszú idők óta ez volt az a pillanat, amikor a zöld és a kék újra, fájdalmasan megpillantotta egymást.
 A hideg kijelentés ott lappangott közöttük.
 Mintha ekkor, ebben a didergő pillanatban sikerült volna csak felfogniuk a következőt: egymás elvesztését, ha továbbra sem tesznek semmit.

 Szóval Louis Tomlinson csak így bólintott rá.
 Hogy pontosan mire?
 A jobb életre. Méghozzá egy önkéntelenül is elengedett kis félmosollyal a szája szegletében, amikor meglátta Harry Styles, a megbántott, de erős; olyan erős szerelmét - úgy nézett ki ekkor, mint egy karácsonyi ajándékát megpillantó hatéves.
 És az idősebb férfi tudta, hogy jól döntött.
 Még, ha félt is a jövőtől.

December 16., Vasárnap

 Másnap reggel, amikor Harry a poros kávéhasonmást szürcsölte egyedül, konyhájuk rejtekében, akkor jött rá valamire.

Méghozzá “A” Valamire.

Hiszen pár nap és Karácsony! - És a hatalmas bal tenyér nagyot csattant homlokán, amelyet úgy érezte, nagyon nem kellett volna megtennie. 

Dupla fájdalom, plusz rossz emlék az ottani, már halványlila folttól.

Viszont nagy dilemmába keveredett... A nemsokára megérkező ünnep nagy kedvence volt - leginkább a Louis-val eltöltöttek. A finom érzületek: illatok, gondolatok, érintések, nevetések - Harry szívében mind-mind különleges helyen léteztek, és még az elmúlt hónapok fájdalmai sem voltak képesek kitörölni őket...

A homályos szobában, villany híján megmozdult.

A helyiség kis ablakán - amelyet két kaktusz és egy babarózsaszín minifüggöny díszített - bámult ki, az ébredéstől még szörnyen világos szemei pedig szinte világítottak a hajnali köd általi fényhelyzetben.

Ránézett a kis, elektromos órájukra a közepes méretű hűtőjükön, amely a könnyen nyitható faajtó mellett állt hűségesen. Ekkor realizálta igazán, milyen korán van fent - habár meg sem lepődött már: ez így ment az utóbbi hónapokban.

 Kora hajnali órákban felkelés - még hétvégéken is, és mivel a szombati, illetve vasárnapi napokon nem kell becammognia a virágüzletbe, jobb elfoglaltság híján -; a takarítás. Mosogatás, ablakpucolás, pókölés ésatöbbi, ésatöbbi. 

Eltartott ez neki három óráig is, azután a puha kanapéba süppedve elővett egy ropogós könyvet, amelyet még sosem olvasott, mégis a gyűjteménye közé tette a polcon anno.

 Szóval ez ekképp vált rendszeressé, és hétvégi programnak csúfolta.

 Louis mindaddig az emeleten, a hálószobájukban tartózkodott - Harrynek volt egy sejtése, hogy a videójátékok rejtelmeibe merült mindig, vagy a munkájához tett-vett dolgokat -, kivéve amikor lejött a konyhába, mert korgott a gyomra. 

Az volt a legfájdalmasabb. Mindkettejüknek.

 A szemkontaktus elkerülése, kínos csöndek és a felhangosodó órakattogás a falon, idegesítővé váló madárcsicsergés a kertben - mind-mind egy darabot nyisszantottak le meg-megtaposott szívükről.

 És hogy Harry csodálkozott-e, amikor a semmibe bambulását és kávészürcsölését megzavarta Ő?

Az nem kifejezés.

Amikor az a kómás, de a fiatalabbik számára gyönyörű arc megjelent a konyhaajtóban - szemei félig nyíltak ki csupán, persze világítva; haja szénaboglyaként összevissza állt; kis lábai csoszogtak barna mamuszában - először a smaragdíriszek kikerekedtek, aztán az éppen a szájába érkező kortyot sikerült félrenyelnie.

- Louis...? - suttogta szinte, amint remegő ajkain kiejtette a másik nevét.

Az említett félénken elmosolyodott, és miközben a Harry mögött lévő pulthoz lépkedett, kissé már nagyobb léptekkel, alig érezhetően végigsimított a széles vállakon . A göndör úgy érezte, mintha egy kellemes szellő érintette volna meg. Alsó ajkába harapott és lehajtotta a fejét, amikor hirtelen elpirult, mint egy paradicsom.

 A párja fütyörészni kezdett, mire Harry a padlón landolt állal fordult meg székében - persze a kávésbögre a kezében utazott vele.

Louis bekapcsolta a vízforralót, és az egyik kisajtó mögül laza mozdulatokkal kikapta a Yorkshire teadobozt, onnan pedig egyenesen jött egy filter is, bele a kedvenc, üres, "legkúlabb ember" felirattal ellátott bögréjébe. Közben már énekelni is kezdett, a fejében megalkotott ritmusra csípőjét rázta vele - Harry pedig tátott szájjal bámulta mindezt. Persze, enyhe vágy is kialakult nála, miközben a formás feneket bámulta... De az már egy másik téma.

 Amíg a víz forrt, addig Louis a pultnak támaszkodott, majd összefonta mellkasán karjait, és már szélesebb mosollyal, kissé éberebben tekintett bele, a számára gyönyörű szemekbe. Azok tulajdonosának arcmimikájától pedig nevethetnékje támadt - de előtte fontosabb feladata volt: mégpedig válaszolni neki.

- Jó reggelt. - Aztán végül mégiscsak zavarba jött azoktól az intenzív és furcsálló pillantásoktól; enyhén rózsás arccal lepillantott a padlóra, miközben beszívta alsó ajkát.

Harry, ezt látva elmosolyodott, és viszonozta a gesztust:

- Jó reggelt.

 Ezután csönd lopózott be hozzájuk, de egy egészen másfajta.

Az a típus, amelyet csakis azok az emberek tapasztalhatnak meg egymás között, akik sok mindent átéltek, együtt. És a köztük lévő kapocs... Igen szoros.

Kellemes csendnek nevezhetjük.

 De ez mégis összekeveredett a várakozással - ki kezd bele előbb a jövőjük boncolgatásába. Meg persze a múltéba. Ez volt az igazi kérdés.

December 17., Hétfő

 Azt mondják, megesik, hogy a hírhedt karácsonyi csoda - ha néha úgy látja, az emberek megérdemlik -,- csakugyan valóra válik. No, természetesen nem a semmiből előbukkanó jobb élettel, vagy Aladdin csodaszőnyegével, ámde igenis, még, ha csak apróságok formájában is, de ott van.

 S ezt Harry Styles és Louis Tomlinson végül ki is érdemelte. Nem egyből, hanem lassacskán előbúvó, kis, a másik felé küldött törődésükkel.

Minden egyes napon kaptak valamit, amiben igencsak régen volt részük.

 Mosoly – ez volt az első, aznap reggel, amikor Louis végre elő mert bújni a szobája rejtekéből. Aprócska gesztus, épphogy látható felfelé tartó görbülete a szájnak; de látták. Mind a ketten. És úgy tűnt, velük együtt a hasukban egészen eddig alvó pillangók szintén érzékelték.

  Majd a térdek halovány összeérése még aznap, filmnézés közben – hogy semmi lenne? Talán egy felhőtlen, mesekönyvben élő párnak bizonyára, azonban a két fiatal férfinak még ez is reményt jelentett.

- Mit csinálsz? – kérdezte Louis, miután levette magáról a télikabátját, majd a szék támlájára terítette; majd a nappali kanapéján olvasó göndör felé indult.

A zöld íriszek elhagyták a fekete tintás sorokat, szíve erősebben dobbanva ébresztette fel és adott jelet arról, hogy igen; a kék szemek valóban őt fürkészik kíváncsian - és nem, nem csak képzeli párja ittlétét.

 Louis valóban ott ült immáron mellette, arcán annak a mosolynak nyomaival, amiben mindig, kizárólag őt részesítette. Harry arca kipirult, érezte, amint lábuk egymásnak támasztva állt.

 - Olvasgatok. Milyen volt a munka?

S habár azelőtt e kérdés nyomban fekete felhőket varázsolt a Nap elé, most Louis erőt vett magán egy kis sóhajjal.

 - Még mindig nem a legjobb… De próbálkozom. - Harrynek nem tetszett az a hamis mosoly, amely megjelent szerelme arcán.

Aggodalom lepte el a fiatalabbik fél arcát, viszont nem erőltette barátját, hogy megnyíljon.

Időre van szüksége.

Időre van szükségük.

Harry bólintott.

 - Tudom, Lou. É-és - gyors köhintés - nagyon jól haladsz.

December 21.,  Péntek

 Az egyik legjelentősebbnek számító esemény köztük mégis a huszonegyedike estéjén történt meg. Harry tizenegykor még a mentateáját kortyolgatta, ellazulva a forró italtól, amikor is a tekintete az órára tévedt. A mellkasa elnehezült, csalódottan konstatálta, hogy szerelme még mindig, a kelleténél másfél órával később sem ért haza. Sajnos, megszokta már – nem számított újdonságnak, ha Louis-t bent fogták. Nehezen sóhajtott és felkelt a fotelből, majd a plédet szorosabban tekerte maga köré.

 A teáscsészét a mosogatóba rakta, majd megtörölve a szemét a szobájukba ballagott. Szomorúan vált meg az összes fényforrástól, engedte, hadd telepedjen az egyébként sem víg hangulatára még a sötétség.

 Félálomban volt már, amikor a majdnem alvó állapotából a besüppedő ágy, s néhány másodperccel később egy… egy kar szakította ki. Egész testében megfeszült a számára szinte új mozdulattól.  

Valaki megölelte. Valaki a derekára fonta a karját, és a mellkasához húzta. A háta hozzá is simult ahhoz, később az orrát egy finom, túlontúl ismerős illat töltötte be.

Szemei a döbbenettől duplájukra nőttek, és először félve fordult meg lassan az ölelésben – ott tekintett vissza rá az a csodaszép szempár. A sötétség nem jelentett akadályt. Úgy nézte őt, mintha fontosabb dolog nem létezne az életében. Harry nem tudta, de ez így is volt.

 - L-Lou?

 - Ne haragudj, hogy késtem. Ismét feltart…

A zöld szemű, egy ábrándozó mosollyal a szája szegletében megingatta a fejét:

 - Semmi gond. A lényeg, hogy itt vagy. Minden rendben ment?

 - Többnyire – vonta meg félszegen a vállát Louis.

Ezután megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, majd... Majd akár egy szörnytől megijedt kisfiú, úgy bújt oda Harryhez, arcát pedig a gesztenyebarna fürtökbe temette. Mélyeket lélegzett. Imádta a párja hajának illatát – ezt azonban túl régen mondta neki.

 Tulajdonképpen… minden, a hibákkal együtt a kedvence volt a Styles fiún.

 - Imádom, a hajad illatát. Megnyugtat.

S Harry szemei ezúttal nem a fájdalom könnyeivel teltek meg, miközben hónapok óta először megjelent az első, gödröcskés - őszinte - mosoly az arcán.

 ×

 Nem, továbbra sem volt minden rendben. Egyértelműen.

Ahhoz túl sok rossz és ronda dolog esett meg közöttük, viszont képesek voltak, akartak javítani a kapcsolatukon. Két, megtört lelkek voltak csupán, akik hosszú, hónapokig tartó időkig nélkülözték egymást, amikor is útjuk különböző irányokat vett. Tudatlanul és önkéntelenül esett meg ez, de most...

Most újra egymásra találtak, és rendbe akartak hozni mindent – tudták, hogy menni fog. Vagyis nagyon erősen reménykedtek.

Időbe telik majd, talán idén a karácsonyuk sem lesz a legjobb, ámde jövőre meglehet, emiatt még annyival is csodálatosabb lesz.

 Messze van még, a jelenben pedig szükség van a figyelmükre. 

 Egyszer mindenki készen áll rá, hogy színt valljon. Hogy ledobja a lelkéről a terhet, ami miatt eddig csupán ötvenszeresen lassítva tudott csak haladni, miközben másokat is meggátolt abban, hogy mehessenek, hogy előre, továbblépjenek.

Louis Tomlinson úgy gondolta, habár nem szeretett volna hangulatgyilkos lenni, a karácsony este lenne a legmegfelelőbb, hogy elmondjon mindent Harry-nek és Gemmának.

 Érezte, hogy a megkönnyebbülés vágya erősen ott nyomta a szívét.

De mindent sorjában. Előtte még be kellett bizonyítania Gemmának, hogy ő jó társa az öccsének, és megérdemli őt; még ha ezt saját maga is megkérdőjelezte.  

Nem – szorította vissza a szeméből kitörni készülő könnyeket, miközben orrát mélyebben fúrta bele a puha hajtincsekbe – Harry ezerszer jobbat érdemelne. Aki nem emel rá kezet és nem önző. Aki boldoggá tudja tenni. Aki nem én vagyok.

S hiába traktálta volna agyon magát, Louis egy részből önző volt: nem volt képes elengedni Harry-t; és ha mégis, valami csoda folytán sikerülne is neki, a smaragdzöld szemű angyalát nem győzhetné meg. Harry nem hagyná el. És ezért soha nem lehet neki elég hálás. A göndör maradt, támaszt nyújtott neki még akkor is, amikor ő a saját súlyával össze akarta nyomni, és magának Harrynek is szüksége lett volna egy segítő kézre.

 Azt a sziklát tartotta egy helyben, ami majdhogynem rádőlt, és mögötte is csupán a szakadék végeláthatatlan mélysége tátongott.

Szóval ekképp történt az, amiért kapcsolatuk egy újabb és jelentősebb szintre lépett. Mert amikor végül Louis nem bírta a szavak rengetegét és rendetlenségét a fejében, halkan, de érthetően megszólalt, miközben ajkait gyengéden a fiatalabbik jobb fülkagylójához szorította:

- Sajnálom. Sajnálok mindent. - Nagy szavak. Louis tudta jól, ahogyan Harry is.

A göndör már egészen félálomban volt, csúnyán megfogalmazva már "háromnegyed álom" környékén, azon a szinten, amikor szívverése egyenletes tempóban működött, lélegzetvételeivel egyetemben - és amikor az agya egy számára megteremtett illúziót kezdett el halványan levetíteni lezárt szemhéjai mögött.

 Viszont amikor ezt meghallotta - messze, mintha kilométerekre lettek volna egymástól, még ha szorosan, egymás ölelésében is feküdtek -, íriszei olyan gyorsan pattantak ki, hogy Harry egy pillanatra olyan helyen érzett fájdalmat, ahol még sohasem. Szabályos kör alakot írtak le szemei, szemöldökei pedig a homloka közepére csúsztak - mindeközben a forró lehelet, amely Louis által csapódott rá a füle környékén, libabőrt varázsolt a bőrére,  és úgy érezte, a szíve egy tizedmásodpercre megállt.

 Mindezt Louis nem érzékelte, talán csak a felgyorsuló lélegzetvételeit, és abból tudta leszűrni, hogy igen: Harry ébren volt, és hallotta, amit mondott.

 Nem tudta eldönteni, hogy ennek örülnie kéne, vagy éppen egy bébiként bőgnie a sarokban.

Ebből a bizonytalanságból adódóan az idősebbik pont attól könnyebbült meg, hogy a párja a következő percben már jelezte is a hálához hasonló érzelmét, amely szeretettel azonosult: a lágyan simogató nagyujja összekulcsolt kezüknél, és az illatos test mozgása, amíg félig rajta nem feküdt - ez mind-mind erre késztette a férfit.

 És ekkor ő hatódott meg.

 Végre úgy érezte, hogy meglátta azt a halovány fénycsóvát a sötét alagútban.

 De még mennie kell. Haladnia kell.

 Sikerülni fog.

December 24., Hétfő

 Amikor a pince legmélyéről felhozták a jóöreg zöld műfát, illetve a szintén tradicionálissá váló aranydíszeket, és persze a kihagyhatatlan fehér, gyönyörű angyalukat, amelyeket mind, az első közösen eltöltött karácsonyukkor vettek meg - még négy éve, egy kisboltban, ahol fillérekért bármit megkapni - önkéntelenül is egyfajta kellemes hangulat lengte körbe őket. Félmosoly a szájuk szegletében, és nem akaródzott eltűnni onnan.

 Amikor a közös díszítés végén jártak, Louis a kis gömbdísz és egyben a párja mögött megpillantott valamit: mégpedig a régi hifitornyukat, ami porosan és magányosan hevert a helyén - a jelenleg szóló vadiúj darab mellett. Még Harry vette meg anno (egy olyan részén a közeli piacnak, ahova nem szoktak sokat járni), és amikor csillogó szemekkel kérlelte a másikat, hogy "kééérlek, segíts a hatalmas férfi-tudásoddal", ami a szerelést jelentette lefordítva; később a kedvencükké vált ez a szerkezet, miután Louis napokat töltött el a szabadidejében azzal, hogy próbálta működésbe hozni.

Muszáj volt elmosolyodnia az apró, édes emlékre.

Aztán eszébe jutott egy terv, miközben feltette az eddig kezében lógó díszt, és Harry-re tekintett, aki éppen mélyen bepucsítva hajolt be a hatalmas doboz aljára egy újabb darabért.

Extraszoros farmere miatt minden részletet látott.

 Nagy léptekkel elindult végül a "zenedoboz" felé, és ignorálta Harry kíváncsiságát, amely az égető pillantásaiban és a "Mire készülsz?" kérdésében jelentek meg.

Csupán egy sunyi mosollyal megállt a szerkezet előtt, lefújta a sok porcicát a tetejéről, és a szeme sarkából néha-néha visszapillantva kapcsolta ki az eddig karácsonyi zenéket lejátszó modernebb darabot. A várakozással teli csöndben hallotta párja lépteit közeledni. Azután alsó ajkába harapott, enyhén megsimította, a szinte barátnak érzett zenelejátszót. Megnyomta a "Play" gombot a bal sarkában, és egy forró testtel maga mögött, amely szorosan hozzásimult, kezdett el ringatózni az ismerős akkordokra.

Michael Bublé lágy hangjára mindketten libabőrösek lettek, de leginkább az emléktől, amely ehhez tartozott.

- Emlékszel arra a napra? - Mintegy pillanattal később pedig Harry kimondta azt, amire ő is gondolt. Karjai Louis csípője körül erősebben szorították, majd csatlakozott lágy táncukhoz.

Forró lehelete a jobb fülkagylójában arra késztette az idősebbiket, hogy szemeit lehunyja, ajkain nagyobb mosoly ragyogjon, testével pedig teljesen a másikra támaszkodjon. Rábízta testét s lelkét is.

- Hogy ne emlékeznék rá?! A Napra, amikor először engedtél magadba... Az egyszerűen felejthetetlen számomra. - A lapáttenyerek végszóra martak bele a derekába, és húzták a megfelelő helyre.

Harry ágyékához.

Érezte, amint a göndör, fiatal férfi zihálni kezdett, pedig csupán az igazat árulta el. Meg persze az izgató emléket is felhozta, de nem tehetett róla. Úgy érezte, újra kell írniuk. Egy szebbre. Egy izgalmasabbra.

 Egy jobbra.

A hosszú nyelv végignyalta Louis puha nyakának jobb oldalát, aztán a másikon egy lágy csókot kapott. Harry végül ottmaradt, és szájával ahhoz a fülhöz vándorolt, tüzes lehelete morgásra késztette a kékszeműt:

- Mit szólnál, ha újra megengedném? - De a másik csak kuncogott válaszul.

- Milyen kegyes vagy, Haz.

Motorokat megszégyenítve horkant fel az említett, és vadállat módjára harapta meg azt a kis helyet, amelyre Louis érzékeny volt: éles állvonalánál, egészen hátul és jobb oldalt.

- Menj a picsába, Harry Styles! - mély és felemelkedett hangtónussal szólalt meg, és már  meg is fordult a tengelye körül, hogy izzó íriszeivel - amelyekben a fekete pupillák sokszorosukra tágultak a korábbihoz képest -  mélyen a másik szemébe nézzen

A magasabbiknak feleszmélni sem volt ideje, az a kis test ráugrott - lábai és karjai erősen rácsimpaszkodtak -; akképp, hogy Harry sajnos nem tudta megtartani az egyensúlyát.

De ahogyan a számára imádott ajkak belémartak, olyan erősen kóstolta meg őt, és a finom kis nyelv a forróságával behatolt a szájába, egyáltalán nem sajnálta a dolgot. Hatalmas kezeivel viszonozta ezt a vadságot a másik gömbölyű fenekén, amiért Louis pornósztárokat megszégyenítő hanggal felnyögött... A csókjukba.

 És Harry-t nem érdekelte a fájdalma, amit az esésük nagy koppanásával érzett - az egyetlen, amely számított neki, az Louis volt. 

LouisLouisLouisLouisLouisLouis - semmi más nem járt a fejében, a zsigereiben, a teste minden szegletén, csak ez. Ez az egyetlen név, amely a rajta fekvő emberhez tartozott.

 Egyesültek. Újra olyan szeretettel, vággyal és odaadással, mint az elsőnél.

 Viszont ez még annál is jobbnak számított nekik.

×

 Pár óra telt el csupán - no, nem mintha a pár figyelte volna a falióra kattogását nappalijukban.

Ott hevertek ketten, a puha, fekete és szőrös szőnyegükön. Mindketten csupaszok, illetve izzadtak voltak. Hajuk pedig kócos, kezeik egymást simogatták gyengéden és nyugtatóan. Szuszogásuk, amely a több órás szex után igencsak heves volt, már egészen kezdett lecsillapodni.

  Közben besötétedett.

Egyedül a félig kész karácsonyfa világított, hiszen az aktus előtt még sikerült beizzítaniuk a kis égőket rajta. 

Csend honolt. Az a kellemes fajta, amit csakis különleges emberek közelében érez az ember. A szívverés pulzusa még nyugalmi állapottól is lassabb; a lélegzetvételek jólesőek és mélyek. De a legfontosabb, hogy a szívünk mélyén - annál a részénél, amelyet tudósok legjobbjai sem képesek holmi egyenletekkel szimplává tenni - ott van az a valami. Az a valami, amely gyomrunkat gurgulázásra készteti, a szánkat felfelé görbíti és a szemünket ragyogóvá varázsolja.

 Hogy mi ez?

A boldogság. Mert amikor az emberek azt állítják: igen, bizonyosan létezik az a rózsaszín vattacukor méztenger, amelyet ennek csúfolnak - pontosan erre gondolnak. A nélkülözhetetlen és felejthetetlen pillanatokra, amiktől erősebbekké is válunk ezzel együtt, és úgy érezzük: miénk a világ.

 Ahogyan Harry Louis megtört, de jelenleg mégis boldogságtól világító íriszeibe tekintett; tudta, hogy itt a bizonyíték előtte. Előttük. Mert a göndör nem birtokolt különb külsőt.

Amikor a kék gyémántként ragyogó szemek visszatekintettek a zöld smaragdkőként megcsillanókba végül, ez mind fokozódott. Nem kellettek szavak, amelyek semmit sem érnek ilyen pillanatokban. Ott voltak egymásnak; és igen, sajnálták, amiért ilyen módon szükségük volt a másikra, de nem érdekelte őket.

 Mert többé nem féltek.

Nem féltek a szerelemtől, nem rettegtek puszta összetűzésektől - tudták, hogy minden meg fog oldódni egy nap.

 Szóval amint a lassú pillantások vagy több mint tízezerre szaporodtak, az óramutatója pedig még egy órát ment körbe - csakis egymás bámulásával, néhol lágy puszikkal és simításokkal - az első szó Harry száját hagyta el. Arcuk között vékony rés húzódott, amely talán egy papírlap vastagságának felelt meg.

- Lou - suttogta, és figyelte ahogyan az említett férfi az egyik szeméből a másikba tekintett, alsó ajkát kissé beszívta. - Nem kell elmondanod, ha kényelmetlenül érzed magad tőle. Tudnod kell, hogy tisztellek és érdekel minden lépésed, de ha úgy érzed, van valami, amit nem szeretnél megosztani, ne tedd. - A fiatalabbik a másik vékony metszésű ajkaira tette jobb mutató és középső ujját, mielőtt közbevághatott volna. - Shh! Most én beszélek! - Louis megadóan bólintott. - A lényeg az... - Nagy sóhaj. - A lényeg az, hogy oké, igen, az elmúlt hónapokban sokat bántottál, ami leginkább mentálisan fájt, nem fizikálisan. De... Lou! Közben láttalak Téged. Hogy valami olyannyira felemészt belülről, hogy az egyetlen mód, hogy kiadd magadból, az a méreg; az erőszak. Amely a személyiséged teljes ellentéte. - Harry pár másodpercig csak fürkészte a bűnbánással teli, gyönyörű kékségeket, de aztán megint felsóhajtott, egy pillanatra lenézett a szorosan összekulcsolt kezeikre. Alsó ajkát beharapta, amikor az első könnycsepp kihullott szeméből, amit rögtön érezte, hogy egy selymes kéz elsimít jobb orcájáról.

Ekkor őszinte mosollyal feltekintett, mélyen belenézett újra abba a szempárba, amely lélegeztetni képes őt bármikor - és egy pillanatra eltűnődött azon, hogyan lehetséges ez. Valakit ennyire szeretni, hogy már fáj - az ő esetükben ez pedig szószerint értendő. 

Aztán megérezte Louis nagyujjának enyhe simítását kézfején; a szíve megugrott, de később ezzel együtt meg is nyugodott. Mert érezte, hogy itthon van, ahol lennie kell.

Beszippantotta a fenyő-, illetve Louis különleges bőrének illatát. Majd a kivilágított fára tekintett, felsóhajtott és egy pillanatra behunyta a szemeit.

- Boldog Karácsonyt - suttogta.

Epilógus

 Talán az ember életében az egyik legnehezebb dolog az a pillanat; azok a percek, amikor el kell mondanod mindent. Ki kell öntened a lelked, kiadni magadból a dolgokat, amiket egészen addig féltve őriztél. Rémisztő, amikor a tekintetek rád merednek, várakozóan, és még ha nem is mondják ki, sokuk siettetne, kerülve a körítést, amit… amit mégsem bírsz néha kihagyni. Mert fáj.

 Mert a lelkedet mintha késsel szurkálnák, amíg nehezen próbálsz szavakat formálni.

 Louis aggódott, teljességgel félt azon az estén, amikor Harry-t és Gemmát leültette, hogy elmesélje az elmúlt hónapok történetét. Talán egy kicsit hasonlít majd Harryére – gondolta, fájdalmasan törődve bele a ténybe, miszerint ő is, ugyanúgy beletartozik azoknak az embereknek körébe, akik amit kapnak, azt adják vissza. S nem, nem csupán a pozitív dolgokat.

 A barátja és annak nővérének tekintete majdhogynem égette a húsát. Érezte, ahogy a szemük egy másodpercre sem hagyja el őt, értelmetlenül fürkészve minden egyes mozdulatát.    

De aztán látta a szeretetet, az őszinte aggódást és érdeklődést - méghozzá nemcsak a szerelme részéről. Mert a szeretet olykor többféle alakot vesz fel.

 És így... Készen állt.

 ×

 Louis idegesen tördelte ujjperceit, ami rossz szokása lett az évek alatt, ha ideges.

Ott ült a munkahelyén, saját íróasztalának rejtekében. Körülötte mindenki sürgött-forgott, tette a dolgát, és fogalmuk sem volt róla, hogy a húszas éveiben járó srác, mit is élt át itt - és hogy jelenleg mire készül. 

 A gurulós, puha székében várt. Kis kezeit végigsimította combjain, félig megnyugtatásként, félig azért, hogy letörölje az izzadtságot. Nagyokat lélegzett, néha-néha felsóhajtott, miközben szemhéjait bezárta pár másodpercre.

Aztán meghallotta.

Meghallotta, ahogyan Mr. Charles, az ötvenes éveiben járó főnöke nagy robajjal megérkezik: pitiző asszisztensei, amint egy lépéssel volt csak bent, már szaladtak hozzá mindenféle ürüggyel. 

" Szokásos kávé, Uram? " 

" Ma is nagyon fess, Uram. "

" Szép jó reggelt, Uram. Ma is gyönyörű napra keltünk. "

Ésatöbbi, ésatöbbi.

UramUramUram - Louis-nak egészen megfájdult a feje őket hallgatva, de sokkal inkább lekötötte a tény, hogy alig kapott levegőt. Úgy érezte, forogni kezdett körülötte a világ, illetve a rajta lévő öltönyben egyre inkább izzadt. A homloka is gyöngyözni látszott.

 De aztán nyelt egy hatalmasat, kihúzta magát, és a számítógépe melletti falra tévedt a tekintete, ahol Harry - a kedvese, a gyönyörűsége - gödröcskés mosolyával tündökölt egy nyáron készült fotón. És ekkor volt teljesen kész rá, hogy megtegye.

 Hogy felmondjon ebben a pokolban.

 Amikor Mr. Charles beinvitálta a kopogására, az első, ami megjelent az idős férfi arcán, az egy kaján mosoly volt, aztán már végig is mérte szürke szemeivel Louis-t.

- Foglalj csak helyet, Louis - biccentett fejével az asztala előtti fotelre. 

Az említett srác bólintott egyet csupán, arca nem mutatott semmilyen érzelmet, pedig belül sikított és torkaszakadtából ordított.

De ezt csak ő tudta.

 Pár percig csak figyelte, ahogyan a főnöke serényen írogatott laptopján, a sejtése szerint valami fontos, nagykutyák között terjengő munkát, ügyet, vagy nevezzük akárhogyan is azt. A szűk öltönyének nyakkendője nem volt megkötve, fehér ing tapadt a sörhasára, és kopaszodó haján izzadság ragyogott. Húsos ujjai roppantak egyet, amint befejezte a procedúráját - amit egyébként csak Louis érzett annak -; majd megadóan hátradőlt fekete székében, figyelme teljes egészét neki adva.

- Szóval, Louis? Mi az ok, amiért megzavarod a munkámat? - Hangnemétől az említett fogait csikorogni, állkapcsát megkeményedni és öklét összeszorítani érezte.

És a következő tettétől, rögtön a mondandója után: a feltűnően undorító alsó ajak nyalintástól pedig hányingere támadt a fiatalabb férfinak.

- Az ok, amiért itt vagyok, Uram - a gúnyos hangtónusától Mr. Charles igencsak érezte szemeit elködösülni, de kivárta a végét. Jót szórakozott, a számára kis mitugrászon, aki csak a formás kis seggét képes itt rázni neki, semmi mást. - Az a következő: - ekkor Louis felállt, egészen a főnökéhez sétált kis lábain. Megállt mellette, és megvárta, amíg szépen lassan felé fordult gurulós székével. Aztán két, izmos karjával rátámaszkodott a karfájára, és érezte, amint minden vénáját elönti a méreg keserű íze. Erei karjain és homlokain kidülledtek közben, szemei pedig villámokat szórtak az öregre.

Száját egy vonallá húzta, így hajolt közel Mr. Charleshoz, aki egészen beindult a tetteitől, és száján óriási vigyor jelent meg - Louis pedig látta a drága műfogakat kitűnni onnan, és a hányingere nagyobbra nőtte ki magát gyomrában.

 Gúnyos mosollyal és magabiztosan még közelebb merészkedett fejével, majd mélyen a sötét szemekbe tekintett:

- Felmondok - szűrte a fogai között, rögtön hozzátéve a következőt: - És maga egy szánalmas alak, hogy egy percre is elhitte, lefeküdnék magával. Köszöntem.

Már meg is paskolta a meglepődött, ráncos arcot, s elégedetten felegyenesedett. 

 Amint kilépett a friss levegőre, abból a fülledt irodából; hatalmas és őszinte mosoly jelent meg az arcán - a szemei alatti nevetőráncok pedig feltűnően meg is jelentek ekkor.

 Szabadnak érezte magát.

 A következő pillanatban tárcsázta is Harry-t, később amikor amaz izgatott - nőket megszégyenítő - sikolyt hallatott “A Nagy Hírre”, le is tette azt.

Egy kis félmosollyal, ragyogó szemekkel nyomott rá a kis zöld telefonra Liam Payne  neve mellett ezután, miközben behuppant kedvenc - és egyetlen - kocsijába:

- Hé, Louis haver! Jól gondolom, hogy azért hívtál, amire gondolok? - a lágy és ismerős tónustól egy vigyor jelent meg az arcán, gyomrában kellemes melegség áradt szét.

Alsó ajkába először beleharapott, majd a kényelmetlen zakót szinte letépte magáról, hogy utána a hátsó ülésről félig lecsúszva végezze a ruhadarab. A hirtelen megjelenő adrenalintól remegő kezét, amely nem a telefont tartotta a füléhez, a kormányra szorította maga előtt, amitől ujjai elfehéredtek, később elzsibbadtak.

De nem bánta.

Apró nevetést produkált, és íriszeit felemelte az autó kormányáról; egészen maga elé, ahol nem látott mást, csak egy fehér falat, tele fekete folttal és kidekorált részekkel. Valamiért megnyugtatta ez a látvány őt.

- Pontosan, Li... Elfogadom az állást.

Egy boldog " Hurrá! " felkiáltás után válaszolt a másik srác:

- Remek drámatanár lesz belőled, Louis!

Viszont ő csak ennyit válaszolt halkan:

- Remélem... 

Beindította a kocsit, amely felmorajlott. Felsóhajtott.

Végre elérkezett az ő ideje. Az idejük.

 VÉGE