2016. december 30., péntek

*G. B. Evelyne* Rebel's 3. rész

3. 

Nem hiszem el, hogy hagytam magamat átverni. Képtelen vagyok felfogni, hogy viszonoztam a csókját és jól éreztem magam közben. Minden olyan volt, mint régen. Nem foglalkoztam semmivel, nem érdekelt semmi, csak az számított, hogy azok az ajkak az enyémet érintik. Viszont most jó pár órával később, mérhetetlen dühöt érzek. Belesétáltam a csapdájába, és innen már nincs kiút, hiszen ismét abba a világba kerültem, amiben Harry van a középpontban. Amiben semmi sem számít rajta kívül.
– Én teljesen megértem, hogy dühös vagy, én is az vagyok rád, de ha még egyszer valamit lecsapsz arra a baszott asztalra, én beverek neked egyet... – mordul fel Lara. – Elgyengültél, hagytad őt nyerni, ami baromi nagy faszság volt, de már megtörtént, nem tudsz rajta változtatni, és az a rész – mutat az asztalra, amire már percek óta mindent odavágok – sem hibás érte.
– Te ezt nem értheted! Ezzel a lépésemmel elvesztettem a vele való harcom – sóhajtok fel. – Megadtam neki magam, és innentől kezdve semmit sem fogok tudni elutasítani, abból amit szeretne.
– Ez nem igaz – rázza meg a fejét. – Lehet megadtad magad, de simán vissza tudod őt utasítani, ha akarod, csak erősebb kell legyen az akaratod, mint a vágyad. El kell érd, hogy ne legyen képes befolyásolni téged, hogy ne törődj a közelségével. Bánj vele te is úgy, ahogy ő tette veled. Hagyd figyelmen kívül, nézd levegőnek, és ha muszáj, válaszolj neki, akkor is csak személytelen hangnemben tedd. Ne azt csináld, amit ő akar, amiben ő biztos, hogy megteszed, ha próbálkozik, hanem pont az ellenkezőjét... Ha fel akar húzni vagy féltékennyé tenni, nézz rá fapofával, mint akit nem érdekel...
– Igen, Lara – nevetek fel. – Ez így elmondva baszott könnyűnek és jól hangzik, de mindketten tudjuk, ha meg is próbálnám, csak egy nagyon rövid ideig lennék képes átnézni rajta, és figyelmen kívül hagyni mindazt, amit közölni szeretne velem... Nem az a személy vagyok, aki hagyja, hogy szórakozzanak vele, már nem, és az elején sem kellett volna hagynom, csak az iránta érzett vonzalom felülkerekedett rajtam. Nem a fejem, hanem a szívem után mentem, de most nem tudom mi a jó és mi a rossz, hiszen mindkét helyzetbe van mindkettőből. Bármi is lesz, én most sodródni fogok. Ha megbánom, hát legyen, már ígyis megbántam jó pár tettem az életemben, mit számít, ha hozzáteszünk még egyet.
– Én itt leszek neked, ha szükséged van rám – érinti meg a karom, majd mosolyodik el.
Már egy hét telt el, amióta tudom, hogy a főnök elfogadta Harry ajánlatát. Egy hete tudom, hogy a szülinapomon hülyét fogok magamból csinálni, jó pár ember előtt, ahogy azt is, ha magamtól nem fogok rosszul dönteni, akkor majd Harry miatt biztosan. Látom, hogy nem fog leszállni rólam, és folyamatosan a nyomomba lesz. Lesni fogja minden lépésem és akkor fog belépni a magánszférámba, amikor a legkevésbé számítok rá. De az is meglehet, mire letelik a maradék három nap, már annyira megszokom a jelenlétét és a közelségét, hogy nem fog belőlem kiváltani semmit sem, vagyis ezzel próbálom magam hitegetni. Minden egyes este megjelenik, bár az elmúlt két napban nem az én részemre jött italt rendelni, viszont mégis végig magamon éreztem a tekintetét.
Ma este is dolgoznom kellene, de beváltottam a szívességem Adamnél és így átvették helyettem a műszakot, így legalább egy estére megszabadulhatok tőle. Nem kell foglalkoznom azzal, hogy éppen ki próbál meg rámászni, vagy ő kit próbál becserkészni a szemem láttára. Tisztában vagyok vele, hogy azért teszi, mert féltékennyé akar tenni, de ezzel csak annyit ér el, hogy felidegesít. Igaz valahol belül talán az ő célja is teljesül, de sokkal inkább az enyém. Azóta a bizonyos csók óta nem próbált hozzám közeledni. Szerintem az is csak egy teszt volt, hogy vonzódom–e még hozzá, és ha igen akkor a nagy lecsapást majd a partiján tervezi. Ott biztosan nem fogok szóhoz sem jutni majd.
Megkönnyebbülten helyezem lábaim az asztalra, majd kortyolok bele a boromba. Hát igen kinek kellene jobb elfoglaltság kedd este, mint magányosan halk zene mellett bort iszogatni? Talán minden olyan embernek, aki törődést igényel és aki még sosem csalódott, de ez a személy nem én vagyok. Nekem csak magányra van szükségem és semmi másra.
Tegnap beszéltem anyával, és azt mondta szeretné, ha hazamennék karácsonyra. De szerencsére most jó okom volt rá, hogy miért nem tudom teljesíteni a kívánságát, viszont azt muszáj volt megígérnem neki, hogy 25.én hazautazom és otthon töltök pár napot velük. Bízom benne, hogy addig képes leszek magam egy kicsit összeszedni és megjátszani, hogy minden rendben velem, mert nem akarom, hogy megtudják Harry újból előkerült. Nem tudom, hogyan reagálnának és nem akarom ismét azt a szomorúságot, sajnálatot látni a szemükben, mint akkor. Azt kell higgyék, hogy erős vagyok és egyedül is képes voltam túltenni magam a történteken, még ha korán sincs így. Talán majd megkérem Larat, hogy jöjjön velem, hiszen ő is legtöbbször egyedül ünnepel. Igen, ezt fogom tenni, és így legalább mással lesznek elfoglalva nem a magánéletemmel, vagyis nem olyan mélyen, mintha egyedül mennék.
Gondolatmenetem a csengő hangja zavarja meg, mire morogva fordítom fejem az irányába. El sem tudom képzelni, hogy ki zavarhatja meg a kedd estém, ugyanis nem igazán szoktak látogatóim lenni, főképpen nem váratlanok. Erőt véve magamon indulok el, majd tárom ki az ajtóm. Már csapnám is vissza, de sajnos a vendégem gyorsabb nálam és lábával megállítja tettem. Lazán besétál mellettem, majd a nappali felé veszi az irányt, mintha minden normális lenne, míg én továbbra is az ajtóban állok, döbbenten, tudva, hogy a szabad estém is el lett cseszve. Hiszen megjelent a nagy Harry Styles, aki biztosan nem azért jött, hogy az időjárásról beszéljünk, hanem egy olyan témáról, amit a hátam közepére sem kívánok.
– Jobb lenne, ha bezárnád az ajtót, mielőtt az összes meleg kimegy a lakásból – hallom meg a hangját, mire morogva vágom be a faajtóm, majd indulok el a szoba felé, miközben kiiszom az utolsó csepp kortyot is a pohárból.
– Mi a francot keresel a lakásomban? – kérdem cseppet sem kedvesen, mire felnevet, amin én csak a szemeim forgatom.
– Már mondtam neked édesem, hogy mi még nem fejeztük be... – néz a szemeimbe. – Lehet, hogy te azt hitted, hogy leszállok rólad, mert már napok óta nem teszek semmit, de el kell, hogy szomorítsalak, Lou, csak neked akartam ezzel időt adni, hogy gondolkodni tudj a történteken és végre elfogadni, hogy igazat mondok, nem átbaszni jöttem téged, hanem miattad, mert akarlak és ezt a csók is bizonyítja.
– Tudod, mit bizonyít az a csók? – csattanok fel. – Nem azt, hogy miattam vagy te itt, hanem azt, hogy újra játszani akarsz velem! Játszani az érzéseimmel, a testemmel, a lelkemmel, és leginkább a még mindig darabokban lévő szívemmel... Te csak unatkozol, és nem tudsz semmit sem tenni, azért, hogy ezt ne így lássam! – jelentem ki.
– Biztos vagy benne? – áll fel, majd sétál elém. – Biztos vagy te benne, hogy semmit sem tudok tenni, annak érdekében, hogy megváltozzon a véleményed? – kérdi, mire én nyelek egyet. – Tudok, szerelmem, és ezt te is tudod – suttogja. – Azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjam mit miért tettem és te el tudd dönteni, hogy megérdemellek még, vagy sem.
– Honnan kellene tudnom, hogy az egészet nem idefele jövet találtad ki? – nevetek fel. – Honnan kellene tudnom, hogy nem fogsz nekem hazudni, hogy újra megkaphass majd ellökhess magadtól?
– Nézz rám, nézz végig a szemeimbe miközben mesélek, gondolj bele, hogy mi volt és én most miket mondok neked és tudni fogod, hogy nem akarlak átverni. Nem azért mondom ezt az egészet, hogy újra fájdalmat okozzak neked, édesem, akkor sem akartam, de nem volt más választásom, hanem azért, mert fontos vagy nekem és vissza akarlak kapni, csak téged akarlak!
– Rendben meghallgatlak, de nem ígérek semmit – lépek el mellett, majd töltök magamnak egy újabb pohár bort és ülök vissza a kanapéra. Ő is mellém ül, majd úgy helyezkedik el, hogy a szemembe tudjon nézni. Elfojtom a mosolyomat, hiszen régen is mindig így ült, amikor valakinek szentelte az összes figyelmét. Nem csak a fejét fordította az adott személy felé, hanem az egész testét, ezzel azt sugallva, hogy jelenleg te vagy a legfontosabb neki.
– Mielőtt még elmondom, tudnod kell, hogy nálad jobban még senkit sem szerettem... – mondja halkan. – Ha most kellene választanom közted és a kocsim között, gondolkozás nélkül dobnám el a kulcsokat, és húználak magamhoz...
Megdermedek. A szemeim nagyra nyílnak és csak bámulom őt. Ezt a mondatott akartam hallani tőle, amióta ismertem és tudom, hogy mennyire fontos számára a kocsija. De most, hogy kimondta, nem tudom, mit kellene gondoljak és érezzek. A kezemben lévő pohár remeg, mivel képtelen vagyok megálljt parancsolni az ösztönömnek. Amikor döbbentő dolgot közölnek velem, mindig remegnek a kezeim, ahogy most is. Hinnem kellene neki? A szemeimbe nézett végig, most is azt teszi én pedig képtelen vagyok a megszólalásra. Nem tudom, hogy mit kellene tegyek. Fogalmam sincs, hogy jó ötlet lenne erre bármit is válaszolni. Figyelmen kívül kellene hagynom, hiszen az is lehet, hogy csak ezzel akarja elérni, hogy bedőljek neki, ahogy Lara is mondta, de nem megy. Ez a mondat az ő szájából olyan, mint egy szerelmi vallomás. Én pedig erre vártam hónapok óta, azt akartam, hogy a szemembe mondja, hogy szeret és most az ő maga módján meg is tette. Lehet nem olyan szavakkal, amik másoknak értékesek és értenének, de számomra ez a pár szó igazán sokat jelent.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam Lou – suttogja. – Tudom, hogy azt hiszed csak át akarlak verni, de ez nem igaz. El sem tudod hinni, hogy milyen nehéz volt azt tenni veled aztán levegőnek nézni, de muszáj volt és hiába próbáltam ellene tenni bármit nem ment. Erősebbek voltak... Nem akartam neked fájdalmat okozni, sosem tettem előtte sem semmit, amivel megbántottalak volna, ha mondhatok ilyet fontosabb volt számomra a te boldogságod, mint az enyém és ezt te is láttad – mondja megtörten. Akaratom ellenére is szaporábban kapok levegő után, érzem, hogy eluralkodik rajtam a szomorúság és az iránta érzett szerelmem, ami lassan könnyekké alakul. – Semmit sem játszottam meg, hiába gondolja így mindenki. Azt mondtam magamnak ez a helyes út, de nem tudom már biztosan. Azt mondtam magamnak, hogy meg fogok vele tudni birkózni és minden rendben lesz, de nem így lett. Lehet, hogy Gemma fontos számomra, nagyon az, de te is az vagy. Nem tudtam köztetek dönteni, hosszú ideig gondolkodtam... próbáltam keresni egy másik kiutat, de nem volt, így végül odaadtam azt a képet nekik, amit azért kértek tőlem, hogy ne bántsák a nővérem. Egy baszott szar ügybe keveredtem és két kiút volt belőle... vagy az, hogy elveszik tőlem azt a személyt, aki fontos nekem, vagy a nővéremnek ártanak. Szerettelek, de valamiért próbáltam magammal elhitetni, hogy így jobb lesz, hogy jobb lesz neked nélkülem, de már akkor megbántam, amikor megtettem... Nem akartam, hogy ezzel tegyem tönkre a születésnapod, nem tudtam, hogy ezt tervezik a képpel... én egyszerűen nem gondoltam bele... Amikor Derek odament hozzád és az orrod allá nyomta a képet, tudtam, hogy hatalmas hiba volt és sejtettem, hogy nem fog leállni ott, sajnálom, hogy az egész suliban szétszórta és mindenki rajtad nevetett... nem akartam... tényleg nem akartam – remeg meg a hangja.
– Te is rajtam nevettél – nyelem vissza a könnyeim. – A többiek nem érdekeltek, egyáltalán nem érdekeltek, csak te. Az sokkal jobban fájt, hogy te is rajtam röhögtél Derekékkel – sütöm le szemeim. – Nem akartam belemenni abba a képbe, talán belül éreztem, hogy nem kellett volna, mert rossz vége lesz, de te azt mondtad nekem, hogy sosem tennél semmit se vele... – motyogom. – Hittem neked és csak ezért engedtem. Azt mondtad azért van rá szükséged, mert amikor nem vagyok veled nem csak a képzeletedben akarsz látni, olyan állapotban, hanem valóságban is... összetörtél... Tudod – emelem rá a tekintetem – azóta a nap óta nem ünneplek, nem fogadom a jókívánságokat, mert baszottul arra emlékeztet, hogy karácsonykor veled lettem volna, de te átbasztál előtte pár nappal. Nem tudom, hogy hihetek–e neked, igazából fogalmam sincs arról, hogy ezzel mit akarsz elérni, de nem is érdekel. Annyi mindent kell újragondolnom, hogy most nem tudok azzal foglalkozni mit akartál ezzel elérni.
– Sajnálom Louis – sóhajt fel. – Nem tudtam, hogy ekkora fájdalmat fogok neked okozni. Utána már csak azt hittem, legalább megutálsz és túl tudod magad rajtam tenni, de nem így lett, ahogy látom... annak ellenére is fontos vagyok neked, hogy azt tettem. Igazából csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam... nem tudom, hogy mi volt vele a célom és mit várok tőled. Csak amikor pár napja újra megláttalak, úgy éreztem el kell neked mondanom, mert képtelen lennék úgy rádnézni, hogy közben a szemeid szomorúan csillognak, ahányszor csak meglátsz. Lehet, hogy ezzel az ajánlatommal most elveszítelek, de meg kell próbáljam. Ha átgondoltad a helyzetet és még mindig szeretnél velem lenni, akkor karácsonykor van számodra egy meglepetésem, amit akkorra terveztem, azóta nem is voltam ott, talán minden úgy van még, ahogy akkor hagytam... Ha úgy érzed, hogy lehet még valami közöttünk, akkor gyere el velem a parti után... ha szeretnéd, hozzád sem fogok szólni egész este, csak ne találj ki semmi okot, hogy nem tudsz bejönni.
Nem értem, azt hittem eddig voltam csak összezavarodva, de ez már egy olyan magas szintre fokozódott, hogy semmit sem értek belőle. Mit akar? Én mit akarok? Persze vele lenni, de megéri nekem, vagy ismét azon aggódhatok majd, hogy újra átver, és most sokkal jobban fog fájni, mint akkor? Nem tudom, hogy mit kellene tennem, de abban biztos vagyok, hogy jó pár dolgot át kell gondolnom, mielőtt döntök. Nem fogok fejest ugrani az jövőbe, mit sem törődve a következményekkel, mert innentől kezdve mindent át akarok gondolni, hogy ne tudjon több sérelem érni, vagyis ne olyan erős, mint régen.
– Nem fogok semmit sem kitalálni a partira – egyezem bele – de az utolsó részre nem tudok válaszolni, sőt lehet sosem fogok tudni, de át fogom gondolni ezt az egészet és dönteni fogok addig – teszem hozzá.
Lassan bólint, miközben feltápászkodik a kanapémról. Halványan rám mosolyog, majd a zsebébe nyúl, és a kulcsait kezdi nézegetni. Értelmetlenül bámulom, ahogy egy kulcsot leforgat a kisebb csomóról, majd rám tekint. Látja rajtam a zavarom, ami akkor sem csillapodik, amikor a kulcsot az asztalra teszi.
– Csak, hogy tudd tényleg komolyan gondoltam ezt az egészet, amit mondtam – néz a szemeimbe. – Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy eldobnám érted a kulcsom... mert szeretlek. Még mindig szeretlek, jobban mint a kocsimat.
Nem tudok megszólalni, csak nézem, hol őt, hol az asztalon lévő kulcsot. Mocorgásra kapom fel a fejem, mire már csak távolodó alakját látom, de mielőtt még kiléphetne az ajtón megszólalok.
– Tudom, hogy van tartalékkulcsod – kiáltok utána.
– Sosem használnám a tartalékot, mert azzal megsérteném a kocsim... nekem mindenből csak az eredeti kell, ahogy belőled is, Louis. Nem pótlékra van szükségem, hanem rád – teszi hozzá, mielőtt kilépne az ajtón, egyedül hagyva a gondolataimmal.


*****

Sziasztok! Nyomott a hangulatom. Az Írónő számíthat Tőletek egy rövid kommentre? Megtisztelő lenne. Köszönünk mindent, amit ezért a blogért tesztek. <333
Sam Wilberry
U.i: Köszönjük a feliratkozásokat a Larry attractionre. Na, még valaki, akit érdekel?? :) Ha látom, hogy jöttök még, elindul még a napokban!! Még holnap! Na, mit szóltok? :) <333 Ilyen lelkes olvasókért megéri. :) Csak fel kell iratkozni. ;) Jobbnál jobb sztorik lesznek, becsszó.

2016. december 29., csütörtök

~ Sam Wilberry ~ Eighteen/THREE

3.

Először a pici, piros masni szúrt szemet neki, csak utána találkozott a göndör fürtökkel, majd a borostyánszín tekintettel, ami csillogva tanulmányozta az arcát. Az idegen fiú olyan epekedve nézett végig rajta, hogy egy pillanatig megszédült. Az arcán lángrózsák nyíltak a megilletődöttségtől, és zavartan hátrált egy lépést, bár alig tudott elszakadni a kutató tekintettől. Az ismeretlen fiú láthatóan fészkelődött a szűk, cseppet sem kényelmes dobozban, ahová betuszkolta magát (vagy éppen bekényszerítették…), teljesen meztelenül, egyetlen piros masnival a nyakán, ami olyan erotikus hatást kellett, hogy Lou ádámcsutkája már csak a látványtól is fel-le liftezett. Harry legszívesebben kibújt volna a dobozból, de nem akarta elrontani a pillanatot: tökéletesen elégedett volt, hogy láthatta a döbbent, vörösre színeződött arcocskát, ami izgalomtól felhevülten tapadt rá. 
– Mi… Mi ez? – suttogta Louis, miközben megfordult, hogy hatalmasra dülledt szemekkel bámuljon a fiúkra. Niall a tenyere mögé rejtette a mosolyát, mert nem akart Lou képébe röhögni.
– Az ajándékod, haver – jegyezte meg Zayn, majd a fiú mellé lépett, és összeborzolta a haját. – Na, kipróbálod?
– Mi van? Mi az istenről beszélsz?! – káromkodta el magát, és leplezetlenül forrongott a haragtól. Liam megfordult, mert a kuncogása kezdett hisztérikus röhögésbe átcsapni, és semmiképp sem akart a legjobb barátja lelkébe gázolni azzal, hogy kineveti.
– Gyerünk, Lou – paskolta meg a vállát Z. – Legalább segítsd ki arról a szűk helyről – kacsintott rá. – Bár lehet, hogy Harry később visszasírja, ha már nem a dobozban van, hanem benned… – kuncogott Zayn. Lou bátortalanul a fehér ajándékdobozhoz lépett, miközben lenéző pillantással illette a barátját. A kezét nyújtotta, de nem nézett Harryre, sőt, sértetten félrepillantott, miközben felöltötte a megszokott, duzzogó arckifejezését. A göndör fiú felnyújtotta a karját, majd óvatosan az apró tenyérbe csúsztatta hosszú zongoristaujjait. Lou képtelen volt ellenállni a késztetésnek, ösztönösen nézett a fiúra, majd a tenyerében pihenő ujjakra. Összezárta a kezét, és kisegítette a dobozban raboskodó Harryt a cseppet sem kényelmes helyről, bár azonnal megbánta, mikor úgy igazán tudatosodott benne, hogy a fiú meztelen…
– Öhm… – dadogta Lou, mert nem találta a hangját. – Én… – sóhajtotta, de a feje már paprikavörös színben játszott, és nem volt hajlandó lenézni, csak egyenesen előre, a kidolgozott mellkasra, bár ha egy kicsit lejjebb engedte a tekintetét, észrevette a fiú hasa fölé tetovált pillangót. Louis nagyot nyelt, aztán megrázta a fejét:
– Van a szobámban egy bokszeralsó… – motyogta halkan. Niall már a fejét fogta, és alig bírta visszafojtani a nevethetnékét. – Talán beleférsz.
– Hát… – sóhajtotta Harry, miközben egyik lábáról a másikra állt, mert csiklandozta a talpát a perzsaszőnyeg –, nem is tudom. Majd becsomagolom magam az alsóba – kacsintott a fiúra, bár mindvégig a szerszáma elé tartotta a tenyerét, hogy eltakarja éledező farkát, ami már félig állt az izgalomtól. 
– Pe… persze – motyogta Lou, és megfordult, hogy szapora léptekkel a hálójába igyekezzen. Amint a fiú lelépett, a szobában kegyetlenül kirobbant a nevetés. Z. a térdére támaszkodott, mert valósággal rázta a testét a röhögés; Niall is hasonlóan tett. Ni örökösen sápadt, porcelánfehér bőre egy csapásra vörösre árnyalódott a vihogástól. Liam levetette magát a kanapéra, és a hasát fogta, miközben a lábával a magasba rúgott egyszer-kétszer. Harry csak bámulta a három fiút, miközben buja, csábító félmosolyra húzta az ajkát, majd hátrafordult, és megpillantotta a kócos, kékszemű csodát, aki már az első pillanatban megtetszett neki. Louis megszeppenten állt a nappaliba vezető félkör alakú boltív alatt, a hasához szorítva az alsónadrágot, mintha gyomorgörcse lenne, és bármelyik pillanatban összeeshetne. A fiú megilletődve bámult a göndör félistenre. Hazza gondolkodás nélkül indult az irányába, meglehetősen megtermett léptekkel, aztán megtorpant a fiú előtt:
– Szia, Harry vagyok – dörmögte mély hangon, és édes mosolyra húzta az ajkát. Nem az a csábító, erotikus mosoly volt, ami azt üzente, hogy „igen, mindjárt megduglak”, hanem a barátkozós, helyes vigyor, ami tele volt szeretettel. Lou érezte, hogy a gyomra valami ismeretlen mélységbe süllyedt, a szíve pedig gyorsabb ritmusra kapcsolt. Úgy kalapált a kis mellkasában, hogy azt hitte, ki fog robbanni onnan. Nyelt egy hatalmasat, mert tüskéket érzett a torkában, aztán a kezét nyújtotta:
– Helló – lehelte. Az ő szájából a köszönés mindössze csak lágy sóhajként hatott, de amikor a másik fiú aprót bólintott, Lou már biztos volt benne, hogy meghallotta.  Sőt, mi több, Harry előrehajolt, aztán az ajkát a fiú arcára tapasztotta, miközben lágy csókot lehelt a forróságban fürdő bőrrészre. Harry önkéntelenül felemelte a kezét, aztán végigsimított vele a fiú karján. Louis beleborzongott a váratlan érintésbe, miközben az egész testét ellepte a bizsergő libabőr. Lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, már a zöld íriszekkel találta szemben magát:
– Nagyon pici vagy – szaladt ki Harry ajkán, mire a másik duzzogó arckifejezésre váltott. - Mármint… úgy értem… aranyos, hogy ilyen kicsi vagy – kacsintott rá. Louis még inkább felfújta magát, mert utálta, ha a magasságát kritizálták, de Harry szájából valahogy nem hatott sértőnek.
– Adok egy pólót is – jegyezte meg Lou, mintha a korábbi szavakat meg sem hallotta volna. Elindult a hálószobája irányába, és Harry zavartalanul sétált utána.

*****

Odakint a fiúk unatkozni kezdtek, miután jó alaposan kiröhögték magukat, és a témákból is elkezdtek kifogyni, miközben Louis és Harry teljesen eltűntek. Valósággal felszívódtak.
– Szerintem már mélyen benne van… – röhögött fel Zayn, hogy oldja a feszült csendet. Csak egy halvány mosolyt kapott Niall irányából, Liam már teljesen magánkívül volt az álmosságtól. A feje hátra-hátrabukott a kanapé fejtámlájára, néha elszundított, aztán reszketve, riadtan ébredt.
– Most mi van?! – fakadt ki Z., aztán beletúrt a hajába. A fekete fürtök szétcsúsztak a napbarnított ujjai szorításában, és hosszasan sóhajtott, miközben az ír szöszi a száján legeltette a szemét. – Remélem, nem szakad ketté! Nem akarom az éjszakát a sürgősségin tölteni… – kuncogott a saját poénján, ami elég laposra sikeredett, mert egyikük sem nevetett fel.
– Malik, most jött el a pillanat, hogy felbontsuk a pezsgőt – tápászkodott fel Liam a díványról, miközben vadul dörzsölte a szemét. – Ha nem adsz valami piát, én esküszöm, reggelig szunyálok a kanapén… – Z. finoman belemarkolt Niall combjába, mire a szöszi ajkát halk nyöszörgés hagyta el, aztán feltápászkodott a fotelból. Lusta, ráérős léptekkel sétált az asztalhoz, amin már ott várakozott a pazar, méregdrága, egyelőre bontatlan Dom Perignon francia pezsgő. A legédesebb csábítás volt, ami csak létezett: Zayn szinte epekedve figyelte a fekete, aranyszalaggal átkötött díszdobozt, ami az italt rejtette. Kecsesen nyúlt érte, majd úgy magához vonta, akár egy kisgyereket, és meg is simogatta a fényes felületét.
– Jaj, Malik, igyekezz már… – sopánkodott Liam. Meglazította a nyakkendőjét, mert nagyon kényelmetlen volt ünnepi ruhában órákon keresztül üldögélni, és az ingjét is könnyedén kigombolta. Zayn előkészítette a pezsgőspoharakat, aztán felbontotta az üveget. Mikor a dugó kilőtt belőle, Niall kisgyerekes tapsba kezdett, amit a barátja egy halvány mosollyal díjazott, aztán elkezdte kitöltögetni a pezsgőt. Az aranyló folyadékban pezsegtek a buborékok, ahogy a poharakba öntötte.
– Igyunk a barátságra! – csapta össze a tenyerét Liam, és egy köszönömöt biccentve nyúlt a poharáért. Lassan, ráérősen ízlelgették az alkohol finom ízét, de ahogy repült az idő, úgy a poharak is rendre kiürültek, viszont Zayn gondoskodott róla, hogy pillanatokon belül újra pezsgő csorogjon beléjük. Az alkohol jótékony hatása mindhármukat hamar felmelegítette, és azonnal jókedvre derültek. Niall a torkában érezte a pezsgő okozta forróságot, de egyszerűen képtelen volt leállni, újra és újra megtöltötte a poharát, mert élvezte, ahogy a buborékok a nyelőcsövét csiklandozzák.
Amikor már úgy érezte, hogy szédül, letette a szépen megterített asztalra a poharát, és odatántorgott a barátjához. Átkarolta Zayn nyakát, a fekete szépfiú pedig a derekára simította a karját. Liam visszahelyezkedett a pamlagra, és gondtalanul bámult ki a fejéből, miközben a két fiú sejtelmes pillantásokat váltott egymás között. Az első érintés váratlanul érkezett, de Ni képtelen volt ellenállni neki. Zayn végigvezette a tenyerét a fiú mellkasán, le, egészen az ágyékáig, aztán rámarkolt a szöszi félig merev, éledező farkára. Az ajkaik abban a pillanatban összeforrtak, és Liam egy pillanatig eltátotta a száját, annyira váratlanul érte a két srác egymásnak esése. Tudta, hogy az alkohol tehet róla, és egy röpke másodperc erejéig megfordult a fejében, hogy leállítja őket, vagy elrejtőzik a fürdőszobában, míg a két fiú kiéli egymáson minden vágyát, de aztán csak kényelmesen hátradőlt, és nem törődött égő arcával, ahogy a zavarával sem, ami néhány pillanattal később már a múlté volt. Zayn megmarkolta Niall tarkóját, miközben olyan erősen csókolta, hogy a szöszi alig bírta kapkodni a levegőt. Először lágyan simogatták egymást az ajkaikkal, ízlelgették a másikat, majd az egész átcsapott heves csókcsatába. Liam oldalról tökéletesen látta, hogy már mindkét srác farka keményen, bevetésre készen állt, mert majdnem lerepedt róluk a nadrág. Furcsa volt, de a bizarr jelenet őt is szexuális vággyal árasztotta el. A szerszáma pillanatokon belül megmerevedett, és az ölébe kellett húznia egy párnát, hogy leplezze, bár senki sem foglalkozott vele. Zayn megmarkolta a szöszi hátsóját, mire Niall akkor nyögött, hogy megugrott Liam farka. Ni Zayn csípője köré tekerte a lábát, majd a fekete szépfiú felvette az ölébe a barátját, aztán elindult a fotel felé. Mindvégig éhesen falták egymást, és ettől a képtől Liam majdnem felnyögött – alig bírt visszafogott lenni. Mindig nehezére esett türtőztetnie magát, ha a szexről volt szó. Most, hogy élőben látta a dolgokat, testközelből, minden nehezebbnek tűnt. Korábban csak a laptopján nézte a pornókat, bár már akkor is annyira felizgult, hogy a napját rendszerint egy kiadós maszturbációval zárta. A párna alatt már a farkát markolta, lágyan húzogatta, mert egyszerűen nem tudott ellenállni a késztetésnek, ami feltüzelte a testét. Niall teste habkönnyűen süppedt a szürke fotel puha anyagába, miközben Z. az ajkát harapdálta, olyan erotikusan, hogy a szöszi háta ívbe feszült a szenvedélytől. A fekete szépfiú lassan lehámozta a barátjáról a fehér pólót, mire Niall is kisegítette Zaynt a fekete pulóverből, amit még indulás előtt kapott magára. Mikor feltűntek az ír szeme előtt a kidolgozott, napbarnított izmok, kedvére legeltette a szemét a csodálatos vonulatokon. Zayn a válláig felnyomta Ni lábait, amennyire csak tudta (úgy, hogy cseppet se fájjon a fiújának…), majd a combjai közé férkőzött, és úgy csókolta, mintha a túléléséről lenne szó. Falta a fiú száját, hol hevesebben, hol kínzó, lassú mozdulatokkal, amitől az őrület kerülgette Niallt, aztán összedörzsölte a lüktető, álló szerszámaikat. Ni felnyüszített, és fojtottan suttogni kezdett:
– Ujjazz meg… – kérte kétségbeesetten, vörösre pirult arccal. – Nem bírom, ujjaz meg, Zayn! Utána pedig dugj eszméletvesztésig… – sóhajtotta ziháltan. Ezek a szavak már eljutottak Liam fülébe, amitől a szeme kétszeresére tágult, és a keze a nadrágon keresztül ütemesebben dolgozott a farkán.
.
.
.
Várom a véleményeket, ha mielőbb szeretnétek olvasni a bizsergető folytatást, ami csak 18+os jeleneteket rejt!!! ;) Na, na, kinek tetszett??? Sam xXx 

*HDawn* Sleeping Sun 3. Karamell íz, fahéj illat

"Megérkezett HDawn elvarázsoló, rabul ejtő történetének a 3. része. Ne hagyd ki, lebilincsel! Érzelmi hullámvasút két férfi egymásra találásáról, és arról a csodáról, hogy mit jelent szerelemben élni... <3" Sam Wilberry


3. Karamell íz, fahéj illat

Dr. Tomlinson másnap reggel végre kipihenten ébredt. Péntek lévén, csak délután kellett bemennie egy fél műszakra, így délelőtt kilenc körül szánta el magát arra, hogy lemenjen a konyhába. Első útja a kávéfőzőhöz vezetett, és néhány perc múlva már a forró koffeinbombát szürcsölgette. Most, hogy végre sikerült kialudnia magát, Louis csak nevetett az este történteken. Talán a fáradtság okozta, talán az, hogy régen szexelt, de ahogy az állát támasztotta a pultnál, meg volt róla győződve, hogy Harry varázsa is hipp-hopp elillant az éjszaka alatt. Csak egy helyes fiú, aki még szinte gyerek. Ráadásul sovány, és a közöttük lévő hat év túl sok. Louis azon kapta magát, hogy hibákat keres Harryben, majd bólogatva próbálja meggyőzni magát a saját igazáról. Éppen ott tartott, hogy túl teltek az ajkai, mikor Harry lesétált a lépcsőn. A haja vizes volt, és finom tusfürdőillat lengte körül. A szemei még álmosan pásztázták a házat, és amikor meglátta a dokit a pulthoz dőlve, lassan elmosolyodott.
– Jó reggelt! – köszönt mély, dörmögős hangon, mire Louis annyira elcsodálkozott, hogy majdnem félrenyelte a kávét. Ott állt előtte a fiú, és a hatalmas, zöld szemei mintha magukba akarnák szippantani. A túlságosan telt ajkak megint hihetetlenül csókolnivalónak tűntek, és Louis végre felfogta, hogy Harry iránti vonzalma nem egy aprócska fejfájás, amit ki lehet aludni. Gyorsan a mosogató felé fordult és a csap alatt kiöblítette kiürült bögréjét, hogy időt nyerjen, amíg összeszedi magát.
– Neked is, Harry – motyogta, és utálta, hogy a hangja mennyire ellágyul, amikor a fiúval beszél. – Csinálok neked reggelit, biztosan éhes vagy.
Harry elgondolkodva figyelte Louis-t, és próbálta kitalálni, mivel hozta zavarba, mert a férfi képtelen volt a szemébe nézni. Talán eszébe jutottak az este történtek – morfondírozott magában, de akkor lesiklott a tekintete Louis formás fenekére, és már nem is bánta, hogy a doki hátat fordított neki. Szürke melegítőnadrágot viselt, amelynek dereka hanyagul lógott azon a szexi csípőn, amit idáig eltakart Harry elől az orvosi köpeny. Most végre volt lehetősége tüzetesebben is megnézni, és csak akkor ocsúdott fel, amikor Louis visszafordult felé, és kicsit erélyesebben szólította meg:
– Harry, rántotta jó lesz? – kérdezte tőle a férfi.
– Igen, köszönöm – vágta rá, ahogy végre felfogta a kérdést. A doki már biztosan holdkórosnak nézi, jobb lesz, ha kicsit észhez tér. – De szívesen megcsinálom, ha elmondod, mit, hol találok – tette hozzá, miközben Louis mellett toporgott, és nem nagyon tudott magával mit kezdeni. Már nem emlékezett arra, hogy milyen az, amikor nem magának kell megcsinálnia a reggelit.
– Ülj csak le. Remélem, egyedül is sikerülni fog anélkül, hogy odaégetném – jegyezte meg viccelődve a doki. – Mellesleg… azon tűnődtem, hogy vajon holnap délután lenne-e kedved körbenézni a karácsonyi vásárban? – kérdezte, miközben tojásokat szedett ki a hűtőből.
Louis már évek óta nem járt karácsonykor a téren. Valójában nem is foglalkozott a szeretet ünnepével azóta, amióta az édesanyja meghalt autóbalesetben a csúszós út miatt a nagy rohanásban, hogy egy szép fenyőt szerezzen. A maximum az volt, hogy a bejárónője picit feldíszítette a lakást, de azt is csak a vendégek miatt hagyta neki Louis. Mégis, ahogy Harry hirtelen felcsillanó szemeit figyelte az ajánlatra, máris érezte, hogy rájuk fér egy bögre forralt bor.
– Igen, szeretnék elmenni – bólogatott Harry az arcán gyermeki örömmel. – Jenny nagyon imádta, amikor…
Az ismerős névre Louis azonnal felkapta a fejét, és a villa is megállt a kezében. Félve nézett a fiúra, aki beharapott ajkakkal, teljes önkívületben kémlelte a konyha egy távolabbi sarkát. A szeme zöldje hirtelen jobban fénylett, ahogy megtelt könnyekkel, miközben a doki úgy érezte, egy kést forgatnak meg a szívében.
– Harry, nincs semmi baj – ült le rögtön a fiú mellé, és a sebes kezeket azonnal, magától értetődően a tenyerébe zárta. – Nézz rám, angyal! – suttogta szinte könyörögve. Harry lassan fordult felé, és halványan, de annál fájdalmasabban elmosolyodott, ahogy egy könnycsepp végigszánkázott az arcán. – Mesélj a testvéredről! – kérte a férfi. – Mit szeretett Jenny?
Harry meglepődött a kérdés miatt, mert a húga halála óta mindenki kerülte, hogy a lányról beszélgessen vele. Ő maga is. De most mégis nyugalommal töltötte el, hogy Jenniferről kérdezik. Ellazulva fújta ki a levegőt, mielőtt hozzáfogott:
– Imádta a mézeskalácsot. Mindig együtt sütöttük. – Harry teljesen elmerült a mondandójában, és ez volt az első alkalom Jenny halála óta, hogy sírás nélkül tudott a lányról beszélni. Sőt, olykor össze is nevettek Louis-val, amikor vicces részekhez ért a mesélésben. Majdnem fél óra eltelt, és még mindig nem reggeliztek, de a doki azóta is rendületlenül fogta a kezét, hogy érezze, nincs egyedül.
– Te jó ég, még a végén éhen halsz itt nekem – pattant fel Louis, amikor a fiú elmondta, amit szeretett volna, és elkezdtek egészen más témákról beszélgetni.
        Harry kissé csalódottan nézett le a kezére, ami ott hevert elhagyatottan az asztalon, és máris nagyon hiányzott a doki forró tenyere. Összezárta az ujjait, és maga mellé ejtette.
        Délután Louis bement a kórházba, de készülődés közben végig olyan furcsán méregette Harryt, aki - kezében egy nagy bögre forró teával-, tévét nézett. A fiúnak beletellett egy kis időbe, míg rájött, mi lehet a probléma, de amikor rá akart szólni a férfira, meggondolta magát. Egy pillanatra beleképzelte magát Louis helyzetébe, és rájött, hogy ő is hasonlóan viselkedne, ha egy olyan embert készülne magára hagyni, aki pár napja öngyilkosságot kísérelt meg. Így nem tett mást, csak megnyugtató mosollyal az arcán köszönt el a dokitól, miközben megígérte, hogy minden rendben lesz vele.

*****

Hétfőn Louis délelőttös volt, míg Harry türelmetlenül várta, hogy a férfi hazaérjen, és indulhassanak a térre. Percenként kinézett a nappali ablakán, alig várta, hogy a fekete autó bekanyarodjon a ház elé. Lou végül négy óra után érkezett meg, és egy hatalmas papírszatyrot lóbált a kezében, ahogy a bejárat felé indult.
– Harry! – nézett be mosolyogva az előszobából. – Hoztam neked valamit.
Harry imádott ajándékokat kapni. A meglepetéseket szerette a legjobban a karácsonyban. Így nem tudta leplezni az örömét, ahogy a felé nyújtott csomagot átvette, de amikor meglátta a papírzacskón a neves üzlet nevét, azonnal elbizonytalanodott.
– Nem kellett volna – mondta a férfinak. – Annyi mindent köszönhetek neked. Már az is hihetetlen, hogy van tető a fejem felett, nem fázom, és van mit ennem. Ezenkívül kaptam már tőled egy rakás ruhát, és…
– Csönd! – időközben Louis leült a fiú mellé, mutatóujját az ajkai elé tette. – Csak örülj neki, kérlek. Szükséged lesz rá ma este.
Harry végül bólintott, és izgatottan nyitotta ki a csomagot. Amikor kivette a vastag sálat és sapkát, már az arcára volt írva, hogy mennyire tetszik neki az ajándék.
– Ez nagyon szép, és annyira puha – simogatta végig a kötött anyagot. – Köszönöm, Lou – nézett fel áhítattal a férfira.
– Akkor gyerünk, Harry! Mire vársz? – pattant fel Louis azonnal a kanapéról. – Vedd fel őket, aztán induljunk!
A fiú máris öltözött, és mikor Louis meglátta, hogy a kiegészítők halványszürke színe mennyire kiemeli Harry csillogó szemeit, igazán büszke volt magára, hogy jól választott a boltban.
        A karácsonyi vásár csupán húsz perc sétára volt a háztól. Igaz, hogy elég hideg volt volt odakinn, és a szél is tépkedte a lecsupaszított ágakat, de mégis úgy döntöttek, hogy gyalogolnak. Teljes némaságban lépkedtek egymás mellett, pedig valójában mindkettejük fejében valóságos harcot vívtak egymással a gondolataik. Louis még mindig nehezen tudta felfogni, hogy mi történik vele, ehhez kevésnek bizonyult az orvosi diplomája, Harry pedig pontosan tudta, és éppen ezért félt. Egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát, olyasvalakinek, akinek az égvilágon semmije sincs, és nem akarta, hogy a férfi esetleg azt gondja, élősködni szeretne rajta.
– Régóta tudod, hogy meleg vagy? – törte meg végül a fiatalabb a csöndet.
– Tiniként voltak barátnőim, de a középiskola végére már minden világossá vált számomra – mondta Louis halkan. – De eddig még csak egy barátom volt, habár az a kapcsolat majdnem három évig tartott.
Harry csendben emésztgette a hallottakat, és ahogy a férfi felemlegette a hosszú kapcsolatát, hirtelen nagyon kíváncsi lett, hogy milyen ember volt, akinek Louis odaadta a szívét. Aztán azon morfondírozott, hogy milyen érzés lehet minden reggel a doki mellett ébredni, a hajnali fényekben nézni a teste körvonalát, ahogy lecsúszik róla a takaró… Harry nyelt egy nagyot, és szerette volna valami mással lekötni a figyelmét – valamivel, ami kevésbé izgató –, de semmilyen téma nem jutott eszébe, és úgy tűnt, Louis is a saját fejében jár. Áldásnak érezte, amikor végre meglátták a vásár fényeit, és az orrukba kúszott az édességek, különféle téli nyalánkságok illata.
        Hétköznap lévén nem volt hatalmas tömeg, de azért néhány percet sorba kellett állniuk a forralt boros bódé előtt, hogy kiszolgálják őket. Louis inkább forrócsokit kért, nagy adag tejszínhabbal, karamellöntettel.
– Nem hagyhatom, hogy ennyit költs rám – jelentette ki Harry, amikor megálltak egy színes izzókkal kivilágított fa alatt, kicsit távolabb az emberektől. A fiú megfújta a forró ital tetejét, mire párafelhő és finom fahéjillat szállt fel.
– Ugye, most nem a forralt borra gondolsz? – húzta fel a szemöldökét Lou, és kanalazott egy adagot a tejszínhabból.
– Nem arra… nem csak arra – helyesbített Harry, és frusztráltan nézett a távolba, kerülve a doki tekintetét.
– Nekem hatalmas karácsonyi ajándék, hogy nem vagyok egyedül. Arról nem beszélve, hogy segíthetek neked… Erről szól az ünnep, nem? Megpróbáljuk szebbé tenni mások életét. Tudod jól, hogy ez nekem nem kiadás – hajolt kissé közelebb a férfi. – Sok pénzem van. Túlságosan is – hajtotta le a fejét, mintha szégyellné a dolgot.
– Louis, nemsoká véget érnek az ünnepek – jegyezte meg Harry letörten.
– Szeretném, ha utána is maradnál – felelte Lou gyorsan, szinte könyörgőn, újra a fiú szemeibe nézve.
– Szóval a karácsony varázsa csak kifogás – mondta Harry, apró mosollyal a szája szegletében, de mielőtt a férfi visszakérdezett volna, felé nyújtotta a havas tájat ábrázoló, sötétkék bögrét, hogy megkóstolhassa. Louis elvette, és egy aprót kortyolt az italból.
– Nagyon finom – konstatálta, és ő is felkínálta a forrócsokiját.
– Köszönöm, most nem – csóválta a fejét Harry, de a saját bögréjét önkéntelenül is úgy fordította, hogy arról a részről igyon, amit nem olyan régen Louis ajkai érintettek. – Hiányzik a hó... – mondta a gondolataiba merülve.
– Nagyszerű lenne, ha karácsonyra esne – bólintott a doki, és kortyolt egyet az édes italból. – Ezek a sötét, hideg éjszakák borzalmasak. Szeretem, ha világít a hótakaró, olyankor a karácsonyi fények is sokkal szebbek.
Harry már nem nagyon figyelt a beszélgetésre, a gondolatai teljesen máshol jártak. Elbűvölten nézte a pontot, ahol Lou ajka picit karamellás lett, és pontosan tudta, hogy felesleges továbbra is ellenállnia.
– Mégis megkóstolom! – dünnyögte Harry, aztán úgy hajolt a férfi felé, mintha az élete múlna rajta, hogy minél hamarabb összeforrjanak. Louis-nak pontosan annyi ideje maradt, hogy a saját poharát kiemelje kettejük közül, aztán hagyta magát teljesen leigázni. A Harryből áradó visszafojtott szexuális vágy annyira letaglózó volt, hogy a lábai is beleremegtek. Mélyen beszívta a fiú illatát, és lassan szétnyitotta az ajkait, hogy a kutakodó, forró nyelv bejutást kaphasson.
        Harry megőrült, amikor megérezte a férfi ízét mely csodálatos elegyet alkotott a karamellel. Azonnal elfelejtette a kételyeit azzal kapcsolatban, hogy nem illenek össze. Az agyát teljesen ellepte a rózsaszín köd, és bízott benne, hogy sikerülhet nekik… hogy boldogok lehetnek együtt. A kiürült bögre fülét az ujjára akasztotta, majd a derekánál fogva közelebb húzta magához Louis-t. Máshol is érezni akarta, és még úgy is csodálatos volt az egész, hogy vastag ruharéteg állt kettejük közé. A doki halkan felnyögött, szabad kezével Harry tarkóját és arcát simogatta, miközben a nyelveik hol az egyikük, hol a másikuk szájában kergetőztek egymással. A fiú felhevült bőrének jól estek a kissé hideg ujjak érintései, de amikor a nyakára vándoroltak, felszisszent, és érezte, hogy mindenhol ellepi a libabőr.
– Ne haragudj! – húzódott el a férfi, és bocsánatkérően nézett Harryre.
– Imádom – biztosította a fiú mosolyogva, és újra magához húzta Louis-t, hogy onnan folytathassák, ahol abbahagyták.

*****

A karácsonyi vásár hirtelen valami egészen elképesztő, meseszerű világgá változott mindkettejük számára. Kézenfogva sétálgattak a kivilágított téren, sokat viccelődtek, és az eldugottabb helyeken megálltak, hogy újra és újra megcsókolják egymást. Harry Louis hideg ujjait melegítette, és megjegyezte, talán a dokira is ráférne némi vérátömlesztés.
- Pont elég ahhoz, hogy ha így folytatjuk, hamarosan szétreped rajtam a nadrág - jegyezte meg Lou huncutul. És innentől kezdve azok a forró csókok még tüzesebbé és nedvesebbé váltak.
        Éppen hazafelé indultak, amikor egy fenyőfa árus mellett haladtak el, és Harry zöld szemei úgy csillantak fel, mintha még mindig gyerek lenne:
- Nem szeretnél egy karácsonyfát? Olyan jó illata van odabent, a szobában - kezdte a fiú óvatosan.
Louis összehúzott szemöldökkel torpant meg, és szíve szerint elráncigálta volna onnan a fiút, mintha a fenyők mérgezőek lennének.
- Én nem tartozom azok közé, akik szerint nem ünnep az ünnep fa nélkül - vonta meg a vállát, és próbált nagyon lazának tűnni.
- És ha találunk egy nagyon picit? - kérdezte Harry, mert nem tudta elképzelni a karácsonyt a fenyőfa nélkül, viszont tolakodó sem szeretett volna lenni.
- Nem, Harry. Nem vagy már gyerek, basszus! - csúszott ki Lou száján, és azonnal megbánta, amit mondott. Félve nézett fel a fiúra, de meglepő módon ő csak kedvesen, megértően rámosolygott. Louis teljesen összezavarodott.
- Van valami konkrét oka, ugye? - suttogta Harry.
- Talán, de azt most biztosan nem fogom elmondani - felelte a doki meglehetősen morcosan. - Menjünk haza!
Aznap nem csókolóztak többet, sőt, a szóbeli kommunikációt is a minimumra csökkentették. Harryt sértette, hogy a férfi nem bízik meg benne annyira, mint amennyire ő, Louis pedig képtelen volt arra, hogy bocsánatot kérjen, és megmagyarázza, miért utálja a karácsonyfákat.

*
Ne hagyjátok visszajelzés nélkül az Írónőt!! ;) És ezúton is szeretnénk megköszönni Nektek a sok szép, csodálatos kommentet! Öröm olvasni őket. Sam xXx

2016. december 28., szerda

*Amelia Fog* Strong 2. rész

2.

Amikor Louis magához tért, az első dolog, ami szembetűnt neki, a furcsa fényviszonyok voltak. A szélvédőn keresztül nem látott ki rendesen, mert minden fehér volt a járművet beborító hóréteg miatt, melyen a nap halványan világított át. Előtte a kinyílt légzsák terült el a műszerfalon, a fülében pedig folyamatos sípolást hallott, ami lassan a nevévé formálódott.
– Louis? – hallotta meg váratlanul Harry mély hangját, ahogy őt szólongatja.
– Harry… Harry… – nyökögte nehezen. Csak a második próbálkozásra tért vissza a hangja, de azt az ijedtség festette be, mert az emlékei lassan visszatértek, és pillanatok alatt a hatásuk alá került. A pániknak most volt alkalma szétáradni benne. A légzése felszínessé vált, a szíve ki akart ugrani a mellkasából, a végtagjai pedig enyhén remegtek. Kénytelen volt elterelni a figyelmét, és erősen koncentrálni a lassabb oxigénbevitelre, nehogy elájuljon.
Harry nagyot sóhajtva dőlt vissza az ülésbe. Szemeit a plafonra szegezte, és csalódottan tette félre az addig kezében szorongatott mobilját.
– Vacak… – morogta félhangosan. – Nem tudok hívást indítani… Hol a telefonod? – fordult Louis felé, aki épp aprólékosan mérte végig a tekintetével, hogy az épsége felől informálódjon. Szerencsére mindössze egy apró vágást fedezett fel a szeme alatt, de teljes megnyugvás érdekében szüksége volt a vizitre, mielőtt a kérdésre összpontosított. Próbálta felidézni a pillanatot, amikor beszállt, és nyomban eszébe jutott, hogy buzgósága közepette a farmerének hátsó zsebében felejtette a készüléket.
– Szerintem rajta ülök… – morfondírozott, és megpróbált felegyenesedni, hogy kihalássza, azonban az első hevesebb mozdulat után megszédült. A feje előre bukott, és a világ forogni kezdett körülötte.
– Jól vagy? – Louis a saját kábaságának tulajdonította a Harry hangjából kihallatszódó féltést, valamint az azt követő mozdulatát:  a kérdés után feltérdelt a bőrülésen, és fölé hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye.
– Szédülök – válaszolta egyszerűen Louis. Az egész feje lüktetett. Úgy érezte, mintha az agya épp készülne kettéhasadni a halántékánál. Odanyúlt, hogy elmasszírozza a fájdalmat, Harry keze azonban megállította. Louis tincsei nedvesen tapadtak a fejbőrére a rengeteg vértől, ami egy vékony csíkban a nyakába folyt, eltűnve a pulóvere gallérjánál. A zöld tekintet aggodalommal telt meg, miközben visszahelyezte a kis kezet a korábbi helyére. Nem sok időbe telt rájönnie, mi okozta a sérülést, mert az üveg és a biztonsági öv szintén vöröslött.
– Megsérültél – összegezte röviden a tényeket. – Ne mozogj, majd én kiveszem a telefont – utasította, és hosszú ujjaival tapogatózni kezdett. Más körülmények között Louis valószínűleg élvezte volna a fenekén motoszkáló zongoristaujjakat, de abban a percben szimplán kiszolgáltatottságot érzett velük kapcsolatban. Bele is vörösödött a kellemetlen helyzetbe, mégis hiányérzete támadt a fölé tornyosuló test eltávolodásától, amikor ráakadt a célpontjára.
– Francba! – szitkozódott Harry a telefonra pillantva, ugyanis az egész képernyőn millió pókhálószerű törésvonal futott keresztül. Meg lett volna az esély a működőképességére, azonban a készülék nem reagált semmire; véglegesen összetört. – Miért kell folyton idióta helyeken tartanod?! Most mégis hogy fogunk innen kijutni?! – förmedt rá dühében a másikra. Ez egy olyan kérdés volt, amire az ember nem vár választ, Lou azonban mégis vette a bátorságot, hogy elmotyogja a sajátját:
– Persze! Ezért is én vagyok a hibás… – forgatta meg a szemét cinikusan. – Mindjárt az is miattam van, hogy lesodródtunk.
– Nem történik meg, ha te nem játszod meg magad!
– Te száguldoztál, mint egy őrült! – viaskodott Louis.
– Mert szokásodhoz híven sikerült felcseszned az agyam! Valahogy különösen jó érzéked van hozzá… – szúrta a végére maró gúnnyal Harry. Elkezdődött az ujjal mutogatás ideje, amikor mindenki hibás volt, csak az illető nem.
– Hagyd abba! – kérte Louis. Minden erejével küzdött ellene, de megremegett a hangja. Ez a baj. Nála a düh egy bizonyos fok után sírásban mutatkozott meg, ami rengeteg kellemetlen helyzetet szült már számára az életben, ezért bármit megtett volna annak érdekében, hogy most elkerülje, de hiába. Forró könnyei rendületlenül mosták az arcát, szép lassan lecsorogva az állán. Nagy nehezen visszatartotta a torkából feltörő hangokat, azonban a halk neszek felkeltették Harry figyelmét.
– Most bőgni kezdesz? – rázta a fejét lekicsinylően. – Gyerekes vagy. Ezzel nem oldasz meg semmit! – nyomatékosította hidegen. Részéről lezártnak tekintette a beszélgetést, élve az utolsó szó jogával. Szeretett volna valahol máshol lenni, de ahhoz először rá kellett jönnie, hogyan szabaduljanak ki, és úgy tűnt, Louis csak a vitájukat próbálta újraéleszteni a saját sajnáltatásával. Figyelmen kívül hagyta, kivárva a pillanatot, amikor majd a önmagától abbahagyja, így a felesleges babusgatás helyett elég ideje maradt számba venni a szabadulási lehetőségeiket. A motor nem indult. Azzal próbálkozott először, miután magához tért, aztán jöttek az ajtók, melyek beszorultak. A telefonok használhatatlanok, és karácsony este lévén a forgalom is gyér. Elég rosszul festettek a kilátásaik...
– Miért olyan nehéz elviselni engem? – szipogta Louis, amikor sikerült megtalálnia saját hangját. – Folyton találsz bennem kivetnivalót, de akkor miért nem mondtad még, hogy vége? Így lenne a legjobb mindkettőnknek… Nem? – Harry csak félfüllel figyelt a szavaira, ám az utolsó kérdés elhangzása után testtartása megváltozott. Vállai megmerevedtek, szögegyenesen kihúzta magát, és a szélvédőre meredt.
– De… – felelte halkan. Ennek az egyetlen szónak sikerült Louis-t porrá törnie. A legrosszabb rémálma vált valóra… Elhagyta minden reménye. Néhány könnycsepp végiggördült az arcán, de mély levegőt vett, és igyekezett gyakorlatiasabb énjét előásni, mely segítségével eltakarhatta szívének minden repedését.
– Holnap összeszedem a cuccaimat, és hazaköltözök. Anyáék biztosan örömmel fogadnak. Nem kell a ház, sosem szerettem igazán… Valahogy túl idegen…
– Várj, ne szaladjunk ennyire előre! – kérte Harry hirtelen. A valódi veszteség ébredezése a szívében megriasztotta.
– Miért? – vonta fel a szemöldökeit Louis várakozón. A mellette ülő szóra nyitotta száját, látszott rajta, hogy önmagában vívódik, valamit nagyon szeretne mondani, de aztán megrázta a fejét.
– Nem tudom…
Lou bólintott, és tovább lépett az apró fennakadáson.
– Tulajdonképp nem is kérek semmit… – tűnődött vontatottan, miközben sorra vette a bútorokat, edényeket és egyéb mindennapi tárgyaikat. Szinte semmit nem mondhatott közösnek, hisz a nagyja Harryé volt, ő csak használtba vette.
– Semmit?! – kérdezett vissza döbbenten a göndör.
– A bankkártyádon kívül nem köt hozzájuk más – rántott vállat közömbösen Lou, megrendítve ezzel Harryt, annyira, hogy lélegezni is elfelejtett néhány pillanatig. Magába roskadt. Eddig a pontig fel sem fogta, mit művelt. A szavai súlyosak és otrombák voltak, átgondolatlanul mondta ki őket. Nemcsak most, korábban is. Ha a düh irányította, Louis szó nélkül tűrte a tombolását, sőt, utána mindig kedves szavakkal nyugtatta, és próbálta valamilyen tanáccsal ellátni. Folyton adott neki, ő pedig cserébe flegma volt vele és cinikus. Silány barátként teljesített, ez a a jelleme pedig alapjaiban rengette meg.
Míg Harry elmerült saját maga átértékelésében, Louis csendesen összeroskadt. Segítenie kellett volna minél több ötlettel előrukkolni, hogyan juthatnának ki a hó fogságából, de ehelyett folyton kettejükön töprengett. Abban biztos volt, hogy rengeteg átsírt éjszaka várt rá, az viszont már kétséges maradt, jól döntött-e. A halott kapcsolatukon már nem lehet sokat segíteni, de ő mégis szerette volna összeférceleni a gondolat ijesztő mivolta miatt, hogy Harryt véglegesen kiszakítsa az életéből. De tartott tőle, talán túl sokat akart, és a ragaszkodásával riasztotta el magától a fiút, így hiába próbálkozna; minden erőfeszítés egyenlő egy kudarccal.
Szomorkásan ábrándozott egy békés, boldogságban eltöltött ünnepsorozat után, azonban az egész élete teljes fordulatot vett, kibillenve törékeny egyensúlyából. Arra már energiája sem maradt, hogy a fűtés hiányossága miatt kezdjen aggódni, vagy a bal lába enyhe lüktetése miatt. Hiába tekerte körbe szorosan a sálat az arca előtt, és húzta össze magát apróra, hogy a kezeivel is melegebben tartsa testét, a hideg vacogásra késztette.
– Fázol? – krákogta Harry, a soká tartó csendesség miatt.
– Kicsit – Lou az eltávolodás első jeleinek tekintette, hogy egyszavas beszélgetést folytat, de azzal nyugtatta magát, hogy így lesz a legjobb. Felesleges tovább rágódnia, Harry láthatólag elfogadta a kapcsolatuk végét, csak ő képtelen rá. Ha kijutnak innen, és hazamegy, folytatnia kell az életét, máskülönben egy bánat miatt kiüresedett héjként éli le. Talán rábólint Jerry, a kiadójának tulajdonosa ajánlatára, és elmegy vele vacsorázni. A férfi régóta pedzegette már, igaz, szigorúan munkavacsoraként, de Louis tudta, hogy valójában randizni szeretne vele, és csak arra vár, hogy kikerüljön a képből Harry. Nem véletlen, hogy folyton kérdezgetett felőle, valamint nemtetszését fejezte ki a göndörrel kapcsolatban, valahányszor a fülébe jutott egy veszekedése Louis-val.
Talán még működhet is. Jerry kedves vele, és figyelmes. Igazi úriember… Még helyesnek is mondható…
Elhessegette a gondolatot, mert a szeme előtt megjelent egy jövőbeli kép, ahogy büszke tartással a vörös férfi mellett feszít, de ha jobban szemügyre vette magát, boldogtalanság tükröződött az íriszeiben. Amióta kedvenc kávézójában elúsztatta egy magas idegen csizmáját, minimális kávét tartalmazó tejes-cukros masszájával – ugyanis gyűlölte, ha a reggeli koffeinbombája keserű -, számára csak egyetlen ember létezett.
Felsóhajtott. A fájó emléket tartalmazó ládika fedelét visszazárta, mielőtt az magába szippantotta volna. Ráébredt, hogy a kezei elgémberedtek, ezért rájuk lehelt, forró lélegzetétől várva a meleget.
– Másszunk hátra. Ott összebújhatunk… – vetette fel Harry az ötletet, mire egy velőig hatoló pillantást kapott Louis-tól.
– Köszönöm, nem.
– Inkább megfagysz a hidegben? – vonta fel a szemöldökét a magasabbik. – Fogalmad sincs mennyi idő, mire megtalálnak, és mindenki tudja, hogy ez a legjobb védekezés a hideg ellen.
Louis mérlegelt, végül igazat adott a göndörnek, és bólintott. Mintha egy győztes, örömteli mosolyt látott volna felvillanni arcán, miközben az hátramászott, azonban fájdalmas sikoly hagyta el a száját, amikor követni akarta.
– A lábam! – a fájó részhez kapott. Erős szúrás kísérte az érintésre sem kellemes sérülést, ráadásul különös eldeformálódást vélt felfedezni az említett testrészen. A bőre alatt hegyes kitüremkedést tapintott, mely azzal fenyegetett, hogy a következő mozdulatnál átlyukasztja az élő szövetet. –  Nem tudok mozogni! – ez a sebesülés sokkal jobban megrémisztette, mint a korábbi, hisz ha arra kerülne a sor, menekülési esélye vészesen alacsony százalékot ütne meg.
– Francba, Louis! Mi a picsáért nem tudtad magadon hagyni azt a kurva övet?! Most… – Harry elharapta a mondat végét, és inkább magában bosszankodva folytatta monológját, amikor szeme sarkából megpillantotta a másik elgyötört vonásait, és meghunyászkodó testtartását, melyet a kiabálása váltott ki belőle. Lou olyanná vált, mint egy óriási, ártatlan szemekkel megáldott prémes kis jószág a ragadozók körében. – Emeld meg a tested, én fogom a lábad – a göndör láthatóan nem adta fel az elképzelését, visszamászott az első ülésre, és nyomban munkához látott. Louis kezdte azt hinni, hogy azért fáradozik ennyire kitartóan, mert ő is fázott, nem pedig a megsegítés önzetlen érzése vezérelte, de jobb választás híján a nyelvére harapott, és igyekezett hangtalanul az utasításoknak megfelelően cselekedni. Néhány visszatarthatatlan nyögéssel később, sikerült magát az autó hátuljába vonszolnia. Fáradtan pihegett, igyekezve a megőrizni mozdulatlanságát, mivel szédelgett, és erős hányingere támadt a tornamozdulatoktól. A lába is kitartóan pulzált, fenyegetve a leszakadás veszélyével. Megviselt idegeit nehezen tudta helyrehozni.
Harry követte, kicipzározta kabátját, és természetes mozdulattal magához húzta a kisebbet.
– Te lefogytál? – érdeklődött meglepődve, amikor a kezei közé emelte az apró testet. Párját sosem veszélyeztette az elhízás, egy deka felesleg sem volt rajta, mégis határozottan más élménynek vélte a karjai közt tartani, mint korábban.
– Igen – ingatta a fejét Louis, kék szemeit szégyenlősen lefelé szegezve. – Elkezdtem edzeni és odafigyelek az étrendre… Jobban akartam kinézni, hogy tetsszem neked… – vonta meg a vállát közönyösen.
– Értem… – Louis csalódott volt. A kedvenc édességeiről mondott le, melyeket imádott aprólékosan elmajszolni, valahányszor a gépe előtt pötyögte betűről-betűre munkáit, a szenvedéseiért cserébe viszont egy életteltelinek sem mondható „értem”-et kapott.
Mivel közel voltak egymáshoz, lehetetlennek bizonyult némi magánszférát teremtenie a búslakodásra, ezért csak elfordította a fejét, és keresett egy pontot, amire szemét rátapasztva nem látta a másikat. Elhatárolódása azonban feltűnőbbre sikeredett, mint hitte. Harry azonnal mozdult utána.
– Mit művelsz?
– Semmit – vágta rá védekezően.
– Louis… Látom rajtad, hogy van valami. Ki vele! – erősködött tovább Harry, azonban a kék szemű makacsul ellenállt. Dacolt vele, ezt szánta büntetésnek.
Fordított helyzetben ő már rég Harry bocsánatáért esedezne a figyelmetlensége miatt, de párja nem ismerte eléggé, hogy a sötétben való tapogatózást elhagyhassa.
– Hogy jutottunk idáig? – nyögött fel a göndör, tele nemtetszéssel a hangjában. Komoly fejfájást okozott neki eljátszani a telepatát, csak azért, hogy kitalálja a másik gondolatait.
– Fogalmam sincs… – suttogta Louis. – De már nem is számít…
– Gyorsan feladtad! – vádolta meg Harry hitetlenkedve.
– Olyan kegyetlen vagy... – ráncolta a szemöldökökét Lou sértetten. A düh, a méreggel együtt elpárolgott belőle, mire idáig jutottak, és ezt jó jelnek vette, mert könnyebben tudta elviselni a bántó szavakat, majd tovább lendülni fölöttük. Egyedül a hideg levegő elgyengítő érzése lengedezett körülötte, belemarva néha a csontjaiba.
– Én?!
Louisnak egyre kevesebb türelme marad a civakodáshoz, mely folyton szárba szökkent kettejük között, ráadásul a feje is iszonyatos lüktetésparádéba kezdett egy-egy hangosabb felszólalás közben.
– Igen, te! Kérlek, erőltesd meg magad egy kicsit! Mindent a szádba kell rágni, különben egyszerűen átlépsz felettük, anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítanál bármire, ugyanis a büszkeségedtől képtelen vagy elvonatkoztatni! Értsed meg… nem ölthetem folyton magamra a rávezető szerepét.
– Odafigyelek, csak a gondolataidat nem látom. Te talán az enyémeket igen?
– Nem erről van szó. Kis figyelmességgel mindenre választ kapsz.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
– Arra, hogy egyáltalán nem is ismersz, Harry! Cseppet sem! – tört ki Louisból. Mindig is gyűlölt rámutatni mások hibájára, de úgy tűnt, eljött az ideje, hogy az élete gyökeres változtatásokon essen át a habitusával együtt.
– Ez nem igaz!
– Valóban? – karjait várakozóan fonta keresztbe mellkasa előtt, szemöldökeit kérdőn felvonta, és ezzel sikerült összeszedett külsőt öltenie magára. – Akkor mi a kedvenc színem? – tett fel egy átlagos kérdést, melynek hétköznapi mivolta cseppet sem segített Harry helyzetén. Balra pillantva kutakodott a memóriája fiókjainak legalján, azonban a drága idő megfékezhetetlen múlása közben szemöldökei közét egyre több vasalásálló redő tarkította.
– Kék? – Louis gyomra görcsbe rándult a csalódottság kellemetlen érzése miatt.
– Téves.
– Zöld?
– Most komolyan. Te lottózol, vagy mi? – megrázta a fejét – Mi a kedvenc ételem? Filmem? Évszakom? Innivalóm?
Harry némán tátogott. Értelmes válaszok helyett csak a folyamatos „nem tudom”-ok akartak feltolakodni a nyelvére.
– Mit csinálok, ha vége egy fárasztó napnak? Melyik az a rossz szokásom, amiről képtelen vagyok leszokni? Mit csinálok, ha szomorú, vagy épp vidám vagyok? – folyamatos csend, amiből kezdett elege lenni a kisebbiknek. – Pedig ezek egyszerű kérdések…
– Ne mond! Te tudod ezeket rólam? – kérdezte Harry kihívóan, de melléfogott, ugyanis Louis olyan egyszerűséggel, és magabiztossággal nézett szembe vele, mely máris válaszul szolgált.
– Rózsaszín és kék. A spagetti. Igazából szerelem. Nyár. Kakaó. Veszel egy forró fürdőt, amibe levendulás olajat öntesz, aztán egy fekete alvós szemkötőt gumizol a fejedre, és elmerülsz a habok között. Rágod a körmöd. Befészkeled magad a kanapéra egy forró kakaóval, feltekered a lejátszót, és együtt énekelsz vele – hadarta gyorsan. Harry szégyent érzett. Erősen mardosó szégyent, amiért ő képtelen Louis-ról felidézni hasonlókat, pedig gondolkodás nélkül kellett volna jönnie minden válasznak.
A lelkiismerete megbocsájtásért esedezett, ami megnyugvást hoz számára. Át akarta fogni a hívogatóan vékony derekat, magához húzni, és Louis ajkaira hajolni, miközben ezerszer rebegi el neki, mennyire sajnálja. Elképzelte, ahogy, a másik teste hozzásimul, megenyhülése jeleként, és engedékenyen hátra hajlik, hisz feltétel nélkül megbízik benne.
Kissé kihűlt, egyedül ezért nem verejtékezett a bőre az ijedségtől, amikor rájött mennyire rég történtek köztük hasonló bizalomról árulkodó mozzanatok. Louis most nagy valószínűséggel visszautasítaná szánalmat keltő próbálkozását. Korábban épp szakítottak, ráadásul be is bizonyosodott, cseppet sem alaptalanul. Hosszas mérlegelés után, lesz, ami lesz alapon mégis tett egy kísérletet. Előre dőlt, és félszegen átkarolta Lou vállait. Ahogy gondolta, egykori szerelme mereven simult az ölelésbe, mintha idegenek lennének egymásnak.
– Sajnálom – cirógatta meg Louis egyik ölbe ejtett kezét, ám ő elhúzta előle, és reménytelen kísérletet vele maszatos arca rendbehozásra, majd szomorúan nézett fel Harryre.
– Ezzel már elkéstél... – megint sírni akart. – Nem oldódik meg minden varázsütésszerűen. – Kétes érzelmek csapongtak benne, ezért nem tudta kimondani maradéktalan fájdalom nélkül szavait. Meg akart bocsájtani - hiszen minden nehézség ellenére tagadhatatlanul szerelmes volt -, de tudta jól, azzal csak folytatná a semmirevaló viszonyukat. Harry azonban legalább olyan makaccsá, és eltökélté vált, hirtelen, akárcsak ő volt korábban. Magával húzta, amikor visszahanyatlott a selymes kárpitra, s bár némi ellenállásba ütközött a másik részéről, mégis sikerült rávennie, hogy vele tartson.
Bebugyolálta magukat a kabátjával, majd Louis karját dörzsölgetve - ezzel előresegítve a felmelegedését -, a gondolataiba mélyedt egy rövid időre.
– Amikor leöntöttél a kávéval… Először majdnem a kezedbe nyomtam a cipőimet, hogy indítsalak velük a tisztítóhoz, annyira kiakadtam. Viszont te  felpillantottál rám azokkal a gyönyörű kék szemeiddel, egyszerre esdeklően és bocsánatkérően, én pedig elegyedtem a padlón szétfolyó italoddal. Elvarázsoltál egy pillanat alatt, annyira, hogy képtelen voltam megállni az új kávéd kifizetését – mesélte csendesen, végig a távolba meredve, mintha pont most élné meg a találkozásuk percét. Így is volt. Minden rezdülést, minden tárgyat, illatot felidézett magában, és hirtelen egy kettejük számára különleges helyen találta magát. Egy barátságos kis kávéházban, ahol aprócska csengő csilingelt minden ajtónyitásra. Kora reggel lévén szabad hely egy szál se, mind emberek foglalták el, még a talpalatnyi helyeken is zsúfoltan lézengtek. Végeláthatatlan sorok vártak a pénztár előtt, ők ketten viszont a baleset után már egy meghitt kis zugban ücsörögtek, tökéletes rálátással az utcafrontra, és önfeledten társalogtak. Még most is érezte mennyire magával ragadta Louis lelkes társalgása, és nyitott személyisége. Ott ült vele szemben. Az arcában gyönyörködött, ahogy millió érzelem lenyomata futott rajta keresztül, miközben az akkori eladói állásáról beszél, majd szégyenlősen bevallotta, hogy valójában író szeretne lenni, de egyenlőre nem adta ki még egyik munkáját sem, és addig kénytelen valami másból megélni. Aztán amikor rákérdezett, van-e valaki az életében, és az a gyönyörű arc hirtelen váltott pipacsvörösbe, a választékos szavai pedig átlagosba fordulnak, valamint az a, hát, ő, és, izé kifejezések populációja megnő, pláne, miután moziba hívta.
– Miért mondod el ezt? – érdeklődött Louis zavartan, és ezzel ki is zökkentette az elmélázó Harryt a múltból.
– Mert nem értem, hogy mi romolhatott el. Akkor minden remek volt…
– Igen… – csatlakozott Louis szomorkás hangon. – De az három évvel ezelőtt volt…
– Gyorsan telik az idő – Kivéve, ha egyedül vagy –  gondolta Louis keseregve. A megismerkedésük utáni hónapok maga volt a paradicsom. Folyton együtt mentek mindenhová, még egy egyszerű bevásárlásra is, aztán Harryt leszerződtették... Az elmúlt másfél év volt a legrosszabb. Akkor szenvedte el a legjobban a göndör hiányát.
– Emlékszel, amikor hazahoztad a szerződésed? – kérdezte Louis. Akaratlanul is kinyúlt a másik ujjaiért, és játszadozni kezdett velük. Észre sem vette mit tesz, hisz számára ez a fajta szórakozás berögzült mozdulatnak minősült.
– Mi van vele? – értetlenkedett Harry, és megbabonázva nézte, ahogy az ujjbegyeik összeérnek, együtt felemelkednek, majd visszahullnak.
– Annyira örültél neki. Beléptél az ajtón… Nem kellett mondanod, kiolvastam a szemeidből, mi történt. Felkaptál, és megpörgettél. Letettél a kanapéra, fölém másztál, átöleltél, és lelkendezve tervezted a jövőt, miközben minden állításod után nevetve megcsókoltál. Soha nem láttalak még olyan boldognak…
– Akkor már együtt laktunk – állapította meg Harry. Meglepő módon emlékezett életük ezen jelenetére, ahogy az azt követő szeretkezésükre is. Louis odadására, és feltétlen szeretetére, amit szavak helyett tettekkel bizonyított. Bár Harry imádta, ha keményen csinálják, és a fülében hallja Louis sikongatását, valami oknál fogva az érzelmektől túlfűtött együttléteiket mindig pontosan fel tudta idézni, mert azok maradandó nyomot hagytak benne. Az apró szikrák, ha egymáshoz értek, a szívük fékevesztett kalapálása… Nem úgy, mint a kielégülést szolgáló szexük. Mindegyik különleges volt, akár az első alkalom Louis szobájában. Nem döntötték el, mikor lesznek egymáséi, miden magától jött, egy nyári éjszakán át tartó beszélgetés után. Az ágyneműnek virágos öblítő illata volt, Louisnak pedig citromos, mert az a kedvenc tusfürdője, a haja viszont még magában hordozta a friss fű illatát, mivel akkor délután egy pokrócon napfürdőztek a hátsó kertben. A legszebb pillanatok egyike volt számára, amikor szerelme kezdeti szégyenlőssége alább hagyott, majd a hátába kapaszkodva nyögdécselte a nevét, miközben átlépett a gyönyör kapuján, ahová ő ugyanabban a pillanatban követte. Képtelen volt betelni Louis mivoltával. Imádta, és azzal akarta bebizonyítani, hogy minden porcikáját apró puszikkal hintette be. Rájuk virradt, addig simogatták és csókolgatták egymást lelkük egybeforrása után.
Az akkor megélt tökéletes harmóniának sajnos teljesen vége, ráadásul kínosan vette észre, nemcsak a fantáziáját izgatta fel ez a néhány kép.
– Igen. Annyira örültem a sikerednek. Bele sem gondoltam, hogy mivel jár… – búsult Louis.
– Ezt hogy érted? – nézett le Harry a kisebbikre értetlenül. Louis könnyektől homályos tekintettel pillantott fel, először, hogy egymás karjaiban feküdtek.
– A távolsággal, Harry… – suttogta meggyötörten.
– De hát folyton beszéltünk, és amint elszabadultam, itthon voltam – rázta a fejét Harry. Egyszerűen képtelen volt felfogni, miért jön folyton ezzel Louis. Talán a hibájukat próbálja a mérföldekre róni, de már nem akarta rögtön lehordani. Megtanulta a leckét. Megvárta, hogy rendbe hozza magát a karjai közti lakó, és meg tudja magyarázni az álláspontját.
– Kezdetben. De aztán lerövidültek ezek a beszélgetések, végül pedig napok teltek el úgy, hogy reméltem, egyszer megcsörren a telefonom. Elfogytak a közös témáink, mert a külön életünket éltük, és én valahányszor próbáltalak utolérni, mindig elfoglalt, vagy fáradt voltál! Nem jutott időd soha rám, és amikor hazajöttél, ha két napig velem voltál, már sokat mondok! Lehet, hogy önző vagyok, de ez nekem kevés! Aztán megláttam azt a nyomorult üzenetet... Nem akartam megnézni, de a telefonod egyfolytában pittyegett… Kérlek, mond el őszintén, miért nem kellettem neked? Miért nem voltam elég jó? – Louis rázkódott a sírástól, és ez csak felerősítette a fejfájását, de képtelen volt abbahagyni. Mindig is érdekelte Harry gondolatmenete, miért döntött úgy, miszerint valaki más mellett keresi meg a boldogságot. – Én… vártam, hogy egyszer közlöd velem, itt a vége, de soha nem tetted meg… Tudod mekkora szenvedést okoztál, pusztán ezzel?! Rajta kívül még hányan voltak, miközben én otthon vártalak?! Amikor elaludtam, folyton arra gondoltam, lehet, hogy te nem is érzed azt a magányt, ami az én mellkasomat szorította, hisz míg én egyedül bolyongtam a négy fal között, te valószínűleg buliztál, vagy dolgoztál. Folyton emberek vettek körül. Megváltozott a baráti körünk, és valljuk be, én nem versenyezhetek a modellekkel és zeneszerzőkkel…
Harry magához ölelte a bánattól síró szerelmét, és a feje búbját lepte el ezernyi csókkal. Megkönnyebbültséget érzett a remény miatt, hogy végre mindent tisztázhat. Zsebéből előhalászta a mobilját, ami nem ment könnyen, mivel Louis görcsös ujjakkal markolta a felsőjét, mintha attól félne, most akarja a másik magára hagyni, pont a legsebezhetőbb pillanatában. Örült, hogy mindezt végre elmondhatta valakinek, hisz mélyen elásva őrizte a titkot. Gyáva módon hazudott még a saját szüleinek is, hogy a párja megcsalja őt. Abban reménykedett, előbb-utóbb minden megoldódik magától…
– Drágám, kérlek hallgass meg – esedezett Harry, amikor sikerült megkaparintania a telefonálásra alkalmatlan készüléket. Louis érdeklődve pillantott fel, megtörölte szemeit, hogy jobban lásson, és máris egy telefon retinaégető képernyőjével szembesítették, rajta ezernyi üzenet, mind ugyanattól a személytől.
– Melyiket akarod elolvasni? – kérdezte Harry, ahogy végighúzta a kivetítőn az ujját, és az üzenetek lefelé pörögtek. Louis rosszul lett. Nem akarta látni annak a nőnek egyetlen telefonos enyelgését sem. Megtörten nézett vissza Harryre, megalázónak érezte, hogy az orra alá dörgölik az addigi titkos viszonyt.
– Miféle kínzási módszeren töröd a fejed? – tolta vissza a készüléket undorodva, azonban Harry találomra bökött egyre a számos szóváltás közül Louis helyett, hogy felgyorsítsa az eseményeket.
– Melanie egy tolószékes kamasz, aki nagyon tehetséges csellós. Barátok vagyunk, semmi több – Louisnak fel kellett fognia, amit közöltek vele az imént, ami nem ment könnyen, ugyanis a hallottak ellentétben álltak a tapasztalatával. Percekig bámult a zöld szemekbe, azonban hazugságnak nyomát sem látta. Végre rávette magát, hogy elolvasson néhány üzenetet. Bármelyiket nyitotta meg, mind egy ártatlan csevejt hordozott magában.
– De… Amit én olvastam, ott megköszönte a múlt éjszakát… – értetlenkedett. Szinte visszatért korábbi sokkos állapotba. Sírni és nevetni egyszerre támadt kedve. Harry előrébb tekert a listán, majd rábökött egyre. Louis újra és újra elolvasta azt a három sort, de az hónapok alatt nem változott. Ugyanazok a szavak, az előtte álló bekezdés tartalmával felfedve. Találkozóról volt szó. Egész pontosan egy híres csellistával, amit a göndör szervezett meg a lánynak.
Ha lehetett, Louis könnyei még szaporábban csorogtak. Amikor Harry megmutatta a közös képet, már zokogott. A boldogságtól, vagy a megkönnyebbüléstől, nem tudta volna megmondani, csak jól esett kiadni magából a sok stresszt. Harrynek azonban nem volt szüksége szavakra, mert értette, mi zajlik le a másikban.
Tudta, és ez vezette rá, csak annyi kellett, hogy felidézze a múltat, mert minden ott lapult mélyen benne. Minden információmorzsa, ami Louis-val hozható összefüggésbe. Ő is kitűnően ismerte, csak épp elfelejtett gondolni rájuk. De most gondosan leporolta őket, hogy többé ne fordulhasson elő. A megvilágosodások, és lezárások időszaka volt ez, amiből a göndör rájött, van esély az újrakezdésre. Harcolni akart, hogy visszaszerezze Louist, és nem szándékozott feladni.
Elvette a készüléket, és szorosan átölelte szerelmét.
– Annyira sajnálom, hogy ebben a hitben kellett élned hónapokig… – simogatta a hátát rendületlenül.
– Ez… Ez egy igazi… igazi karácsonyi ajándék… Köszönöm… – szipogta Louis, összenyálazva Harry nyakát, ám ő igazán boldognak tudhatta magát, még egy ilyen csekély aprósággal együtt is.
.
.
.
© Amelia Fog, 2016