*Fray Liz* Mélyrepülés 5. fejezet

Fray Liz

Mélyrepülés
Ötödik fejezet

- Sajnálom, hogy magadra hagytalak, de elintéztem valamit - jelenti be már a buszon egy ravasz mosollyal az arcán Wendy. Harry csak ránéz egy nagy sóhaj kíséretében. Nem érdekli, hogy jövő héten is jöhetnek, az se érdekli, ha dupla pénzt kapnak a munkáért, egyszerűen csak haza akar végre érni, feladni a csekket, és véget vetni ennek az egész felhajtásnak, ugyanis elfáradt mind fizikailag, mind mentálisan.
- Szóval, említetted, hogy írsz verseket - kezd bele Wendy úgy, mintha valami hatalmas titkot osztana meg vele. - És Portman finoman szólva hatalmas szívességgel tartozik nekem, úgyhogy hozd el a versesfüzeted holnapra a könyvtárba - folytatja majdhogynem ünnepélyesen az asszony, de Harrytől csak zavarodottságot kap.
- Mi? Milyen szívesség? Miért kellenek az én rémes verseim?
- A szívesség hosszú lenne... - fogna bele a magyarázkodásba azonnal Wendy, de Harry rögtön félbe is szakítja az asszonyt:
- A busz még húsz percet megy. Kérem, mondja el, többször nem akarok vaktában cselekedni - Harry hangja egyszerre tanúskodik komolyságról, és könyörgésről, ezért a nő azon kapja magát, hogy bólint. Átkozza magát, amiért ennyire magával tudja ragadni Harry szeme, ami a leginkább hasonlít a férjééhez: smaragdzöld, amiben dulakodnak az érzelmek.
- A férjem elég fontos személyiség volt egy időben - fog bele a mesélésbe, ami annyira illik hozzá. Ábrándosan adja elő, mintha újból visszautazna az időben, és ismét átélné az eseményeket. - Tudod, sok bárja volt, és valamikor belefolyt a kábítószer kereskedésbe is. Tisztában vagyok vele, hogy ez megvetendő, de ő nem azért csinálta, mert élvezte. Inkább szükségszerű volt, mert megörökölte a bátyjától az egész üzletet. Nem szerette, de jött belőle a pénz, és a hatalomról nem lehet letenni egyik pillanatról a másikra, főleg ha sok-sok ember függ tőle. Persze lehet, hogy másnak könnyű lett volna, de ő elgondolkodott azon is, mennyi embert küldene az utcára, ha ő bedobná a törölközőt. Úgyhogy apránként bontotta le a kis magánbirodalmát. Meghagyott magának három klubot, mert az még kezelhetőnek tűnt, és úgy nem is kellett más munka után néznie. Szóval, sokáig voltunk együtt boldogan, viszont voltak olyanok, akik személyes sérelemként tekintettek arra, hogy megszüntette ezt a hatalmas hálózatot. Eleinte nem hitt az olykor-olykor fülébe jutó pletykáknak, szóbeszédeknek, csak nevetett rajta, hogy az emberek milyen butaságokat képesek kitalálni. Aztán egyszer csak elhitte. Az egyik bárjában volt, hogy ellenőrizzen valamit, amikor odakint verekedés tört ki. Kiment megnézni, hogy mi az. - Wendy hangja meg-megremeg, mert eljutott a történetnek arra a pontjára, amit ezidáig se tudott teljesen feldolgozni. - Őérte mentek, voltak vagy tucatnyian. Az egykori kisebb drogbárók összeszövetkeztek ellene, hogy követeljék a jussukat, mert nem tudták elhinni még öt év elteltével sem, hogy csak így meg lehet szakítani ezt az alvilági kereskedelmi kapcsolatot. Nos, a férjem megpróbált beszélni velük, behívta őket az irodájába. Akkor már elhitte, hogy meg akarják ölni, vagy csak ki akarják rabolni, de egészen addig bizakodóan beszélt arról, hogy így kellett cselekednie, amíg az egyikük elő nem vette azt a pisztolyt. - A nő ráncos arcát kósza könnycseppek szelik keresztül, Harry pedig csak döbbenten hallgatja, és áldja az eget, hogy más nem ül a környezetükbe, hiszen ez elég személyes história. - A férjem akkoriban már nem tartott magánál fegyvert, naiv módon azt gondolta, hogy neki már soha nem lesz szüksége semmi olyanra, amivel árthat másoknak. Pedig kértem rá! - sóhajt reszketegen Wendy, még szemeit is lehunyja, ahogy próbál megálljt parancsolni a már folyamatosan folyó könnyeinek. - Egy utolsó kérdés volt... hogy tényleg nincs-e drogja... vagy valami egyéb butaság... - Nem bírja már egyszerre mondani, különben minden méltóságát félrelökve zokogásban törne ki. - Erre ő azt felelte, hogy nincs, de... És a mondatot már nem tudta befejezni, mert lelőtték... szíven lőtték - fejezi be a fájó részt, és pár percig csak szemét és száját összeszorítva ül, miközben néma sírástól szenved. Harry is a könnyeivel küszködik, teljesen megért Wendy fájdalmát még akkor is, ha egy szót se szólt arról, hogyan bánt vele az a férfi, vagy mennyire szerette őt, ugyanis egyszerűen süt róla is, meg a szavaiból is, hogy halálosan szerették egymást. Végül a nő nagy nehezen összeszedi magát, homlokát a hideg ablaküvegnek dönti, hogy valamivel enyhítse azt a tüzet, amit fel vél fedezni minden sejtjében a hullámokban rátörő gyötrelem miatt. Ha hallgatott volna rá az az idióta férje, ma is élne, hiszen nem egyszer könyörgött neki egy kis helyen elférő revolverért.
- Ezek után jött képbe Portman, mert én nem akartam továbbvinni az üzletet. A férjemnek nem volt más olyan rokona, akit érdekeltek volna a bárok, hiszen családos emberek nem akarják elcseszni az életüket azzal, hogy kétes hírnevű dolgokkal kezdjenek foglalkozni - ad magyarázatot a nő, mire Harry csak bólint. - Szóval, valójában nekem köszönheti, hogy az addigihoz képest ilyen jómódú életet él. Ha én nem kopogtatok be hozzá aznap, hogy vigyen mindent, mert én képtelen vagyok ránézni... - félbehagyja a mondatot és Harry arcára néz, amiről kivételesen semmit se tud leolvasni.
- Miért nem tudott ránézni? - kérdi egy kis késedelem után a férfi még rekedtesebb hangon. Belegondolni is fájdalmas ebbe, nem hogy átélni. Fogalma sem volt, hogy a mindig kedves, vidám nőnek egykor ilyen borzalmas dolgokat kellett átélnie.
- A bukásra emlékeztetett. Nem akartam az ő tárgyaival magam körül élni, abban a pár napban is csak belesüppedtem az önsajnálatba meg a gyászba - von vállat Wendy.
- Sajnálom. Tényleg, teljesen őszintén mondom, hogy sajnálom - kapja el a kicsit megfakult szemeket Harry az ő élettel teli zöldjeivel, mire a nő lassan megrázza fejét.
- Már régen volt, sikerült túltennem magam rajta, csupán felemlegetni nehéz. Feltépi a régi sebeket.
Pár percig csak hallgatnak, zötykölődve a buszon. Két megálló múlva le kell szállniuk, ami valahogy megtörné ezt az őszinteségi - az idős asszony részéről még pluszba nosztalgiázási - rohamot.
- De hagyjuk is, nem akarom, hogy te is ezt az öreg, szomorú sorsú öregasszonyt lásd bennem! - legyint a tőle megszokott könnyedséggel, Harryt pedig lenyűgözi ez a hirtelen váltás. Nem hiszi, hogy ilyen könnyen elsöpörte magában a felgyülemlett rossz emlékeket, de úgy dönt, tiszteletben hagyja Wendy intelmét, ezért egy aprót bólint.
- Szívességből kértem nektek ezer dollárt. - Könnyedén mondja, de Harry már most úgy érzi, hogy elájul. Csak így egy ezres? Köpni nyelni nem tud, valami köszönöm féleséget rebeg, de azt is nehezen.- Harry, ne vágj ilyen képet! - kuncog a hölgy, miközben felkel és az ajtóba áll jelezvén, hogy le szeretne szállni a következő megállóban. - Plusz van egy olyan ismerőse, aki megnézheti a verseidet. Ha tetszik neki, vagy csak simán elég jónak tartja az irományaid, meggondolja a kiadatást - fejezi be büszkén Wendy. Különös módon saját ügyének érzi, hogy Harryt - na, meg a számára ismeretlen szerelmét, Louist - biztonságban tudja.
- El se hiszem, Wendy - suttogja döbbenten Hazz, majd nem törődve azzal, hogy a buszsofőr egy ideje már rájuk vár, felkel, aztán hosszasan - és persze szorosan - öleli magához a nőt, aki (ha be akarja vallani magának, ha nem) olyan lehetőségeket biztosít most neki, amelyek jelenlegi helyzetében teljesen elérhetetlenek lennének számára.
- Leszállnak, vagy ölelkeznek még?! - kiált hátra a buszsofőr megelégelve a furcsa páros szeretetrohamát, mire Harry ránevet a morcos férfire, aztán Wendyvel együtt leszáll a buszról.
Azon az egy utcán, ahol még egy irányba mennek, Hazz gondosan kifaggatja arról a nőt, tényleg nem viccel-e, mire az biztosítja, hogy a pénzt jövő héten elhozza majd ő a névjegykártyával együtt, amit Portmantől fog megszerezni.
A nő elégedetten, hosszú ideje nem érzett boldogsággal fordul jobbra elköszönve a göndörtől, míg az még mindig kicsit sokkosan, de letörölhetetlen vigyorral indul haza az ellenkező irányba.

Louis és a kis Jamie egész nap jól elvoltak, mindkettőjük élvezte a napos, habár hideg időt, amíg kint csavarogtak. Miután Harry elment dolgozni, Lou összeszedte Jamiet, majd rögtön el is indultak, hogy kiélvezzék a havat. Pár órát a közeli parkban töltöttek, ahol hógolyóztak, és építettek egy aranyos - kicsit eldeformálódott - hóembert. Mivel Lou látta a kicsin, mennyire elfáradt a mókázásban, illetve szóvá is tette, hogy milyen üres a pocija, beült vele egy kellemes hangulatú kávézóba, ahol felmelegedtek, meg mindketten ittak egy forrócsokit kekszekkel. A kicsinek annyira tetszett a hely, hogy a boltba vezető rövidke séta alatt végig arról áradozott, milyen kedves volt a néni, aki odaadta neki a finom csokiskekszet, vagy épp mennyire puha volt az ülés. Louis csak helyeslően bólógatott és boldogan somolygott a törpe kesztyűbe bújtatott kezét fogva, miközben őt inkább az foglalta le, mennyire imádnivaló fiacskája van.

A boltban közös megegyezéssel választották ki a főként piros - Jamie kedvenc színe, így Lou nak muszáj volt engednie - díszeket. Louis észrevétlenül pár mikulásos csokit is belecsúsztatott a kosárba, mert akkor döbbent csak rá, hogy teljesen elfeledkeztek Harryvel arról az ünnepről. Majd megoldjuk valahogy - gondolta, de a szíve mélyén sejtette, hogy ez sajnos idén ki fog maradni Jamie életéből, amit az egyik korábbi beszélgetésük alapján - hogy a Mikulás gonosz - talán nem is sajnált annyira.
A díszek mellett beszereztek ételeket meg italokat is, Jamie pedig kikönyörgött magának egy rágógumit, aminek a csomagolásában tetoválás lapul. Hiába, teljesen le van nyűgözve a főként Louis testét borító különleges mintáktól - Harryé csak akkor látható, ha leveszi pólóját, kizárólag Louis miatt varratott magára két madarat -, és ezt többször hangoztatja is. Na, meg azt se lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy lemosható tetoválás sokkal jobb, mintha rögtön filctollal esne magának, hiszen erre is volt már példa.
A kis bevásárló körútjuk végén Jamie már alig bírt menni, így busszal mentek haza, hiszen Lou nem tudta volna egyszerre a gyerkőcöt meg a két nagy reklámszatyrot is cipelni. Igaz, hogy mire leszálltak a buszról, Jamie már elfolyva aludt az egyik ülésen, ezért Lou kénytelen volt megbírkózni vele és felcipelni a lakásba, de az már teljesíthető - és persze fárasztó - táv volt.
Míg Jamie pihengetett a szülei ágyán, Lou megcsinálta gyorsan a vacsorát, miközben igyekezett nem az időről időre felbukkanó sötét gondolataira koncentrálni több-kevesebb sikerrel. Mikor már nagyon belelovallta magát abba, hogy milyen rémes alak, Jamie szerencsére kicsoszogott a konyhába, amivel akaratlanul el is kergette apja minden aggályát, félelmét.
Együtt ettek egy kicsit - a rendes vacsorával mindig megvárják Harryt, ez inkább csak elővacsi -, aztán Jamie bekapcsolta a rádiót - imádja a zenét -, és nekiálltak linzert sütni mindenféle karácsonyi - vagy épp kevésbé karácsonyi - mintát alakítva a tésztából, hogy elüssék az időt, illetve készítsenek valami finomságot.

Harry izgatottan kopog az ajtón. Már a folyosó végéről érezte az összetéveszthetetlen sütemény illatot, amitől hatalmasat kordult a gyomra, és rájött, alig evett valamit.
De ezek a gondolatok mind eltűnnek, amikor Jamie lisztes pofival, enyhén lekváros kézzel nyit ajtót. Harry boldogan elmosolyodva üdvözli gyermekét, felkapva és kicsit megpörgetve őt a levegőben, amitől az felsikkantva kacag.
- Szia pocok, hát hol van apa? Egyedül vagy itthon és sütsz meg főzöl? Hát ilyen ügyes kisfiú vagy máris? - kuncog puszit adva az édes kis orra, mire Jamie fülig érő vigyorral bólogat.
- Apa a konyhában piszkálja a sütiket, és nem hallotta a csilingelőt - ad magyarázatot Jamie, Harry meg felsóhajtva megrázza fejét.
- Jamie, nem szabad ajtót nyitnod, ugye tudod?
- De apa elfoglalt volt - vág duzzogós képet a kissrác.
- Tudom, de ha rossz emberek jönnek apa elfoglalt is marad, mert keresheti az eltűnt Jamie-t - zárja rövidre Harry a kisebb vitát. - Szóval mit nem szabad? - vonja fel szemöldökét, közben pedig leteszi a kicsit, aki vállát vonogatva néz fel Harryre.
- Ajtót nyitni...? - motyog beadva a derekát eredeti tervével ellentétben, ami az volt, hogy elszalad és a bebújik az ágyba, nehogy Hazz mérges legyen rá.
- Pontosan - mosolyodik el a göndör férfi, aki gyorsan leveszia kabátját meg cipőjét, majd Jamie kíséretében bemegy a konyhába, aki az előbbi incidens ellenére még mindig rettentő ügyesnek meg okosnak érzi magát azért, mert beengedte őt.
- Szia szerelmem! - mosolyog Harry a kész linzereket lekvárral precízen kenegető Louis-ra, aki csak biccent. Hazz ezen csak kuncog, és várja, hogy élete szerelme végre abbahagyja, amit csinál és végre rá figyeljen, mert egyszerűen nem fér a bőrébe, olyan boldog.
Mikor Louis-nak eljut a tudatáig, hogy Harry itt van, ő pedig nem engedte be - az ajtót meg mindig bezárják - lefagy egy pillanatra, hiszen akkor csakis Jamie lehet a ludas.
- Szia - viszonozza röviden Harry széles mosolyát Lou, majd rögtön Jamie-hez lépked. A kisfiú Harry lábai előtt ácsorog, teljes elragadtatással mutogatva neki az újonnan megszerzett lemosható tetoválását, amit este fel szeretne tenni a mellkasára, mint ahogy neki is van. Sajnos Harry-t annyira leköti kékszemű hercegének figyelése, hogy a család legkisebb tagjának mondandója alig jut el tudatáig, viszont amikor Lou leguggol és szigorú arcot vágva pislant Jamie angyali arcára, rögtön leesik neki, mit is akar Lou.
- Hé skacok, ezt már lerendeztük - csatlakozik a guggoló pároshoz, mire Lou értetlenül néz rá, Jamie meg felvidulva ismételgeti kicsit pöszén, hogy skacok. - Mármint az ajtó kinyitós ügyet. Ugye, Jamie? - néz a gyermekre Harry felvont szemöldökkel, mire az szaporán bólogatni kezd, habár nem teljesen ért vele egyet. Hiszen olyan jó, amikor beengedheti valamelyiküket! Mindig nagyon örül annak, ha hazajönnek, és ő csak azért nyit ajtót, mert mihamarabb látni akarja szüleit.
- Rendben - sóhajt Lou, majd egy rövid, szűzies csókot ad Harry-nek, mire Jamie kuncogva szalad a konyhába, ahol Lou szokás szerint neki is berendezett egy alacsony kis részt, hogy főzőcskéset játszhasson vele. Az összes kisgyereket lenyűgözi, ha trutymókat keverhet össze, ez alól a kis Jamie se kivétel.
Végül mindkét férfi felkel, aztán visszasátélnak a konyhába.
- Mi volt ma? - kérdi Hazz izgatottan, amit ugyan Louis észrevesz, de elkezdi sorolni, hogy miket csináltak ma Jamie-vel.
- Esküszöm, ez a gyerek nagyobb lázadó lesz, mint mi ketten együtt voltunk! - nevet szeretetteljesen befejezve a rövid mesélést.
- Hát, ha ennyire vonzódik a tetkókhoz, félek, hogy milyen lesz tizenévesen - kuncog helyeselve Harry.
- Na, és veled mi volt? Látszik, hogy nem bírsz magaddal - mosolyog rá Lou, Harry pedig boldogan elvigyorodva fog bele a mesélésbe, amiben összefoglalja, hogy mi minden történt vele aznap. Semmi színezés, szépítés, csak az igazat mondja. Igaz ugyan, hogy néha elég homályosan, csapongóan fogalmaz, illetve beszél, de Louis ezt már megszokta.
Harry pedig végre ugyanolyan kiegyensúlyozottnak érzi magát, mint amilyen ennek az egész hercehurcának a kezdetén volt. Sőt, talán kicsit jobban is, hiszen ez az elmúlt hét nagyon mozgalmas, emberpróbáló volt, de ők mégis kitartottak egymás mellett, talpra álltak, és talán azoknak a lehetőségeknek köszönhetően, amik a számukra nyíltak, örökre búcsút mondhatnak az efféle stresszel és aggodalommal teli életmódnak. Azt is nehezen tudja feldolgozni a mesélés közben, hogy Portman miatt talán valóra válhat egy régóta dédelgetett álma is, miszerint értékelik majd a műveit, amiket rajta kívül nem sokan olvastak. Kivétel Louis ugyebár, de ő is csak párat, viszont azoktól le volt nyűgözve.
Harry azt is leszűrte - természetesen Louval együtt -, hogy nem éri meg titkolózni, mert csak az önámítás, a másik megbántása, és a lebukástól való lopakodó pánik fogja kitölteni a napjaid minden percét, mígnem azon kapod magad, hogy magadra se ismersz.
Louis tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit szeretne: boldog életet egyetlen - és igaz - szerelmével és gyermekével. Na, meg egy pszichológushoz is ragaszkodik, tisztában van vele, hogy muszáj kezdenie magával valamit, de erre már nem rosszként gondol. Csupán az élet egyik velejárójaként tekint rá, ami egy ideig jelen lesz majd a mindennapjaiban, hogy kiegyensúlyozottabb legyen és ne inogjon meg többször.
Abban pedig száz százalékban biztos, hogy soha többet nem fog abban a bárban dolgozni, nemhogy még szexuális kéréseket teljesíteni pénzért. Nem, az egyszerűen túl sok lenne. Az a kiszolgáltatottság, a megalázottság érzése, hogy csak egy használható tárgyként tekintenek rád, egyszerűen rémes és gyomorforgató. Nagyon örül annak, hogy Harry megbocsátott neki, sőt még csak problémát se csinált a dologból, mert azt egyszerűen nem élte volna túl, ha elfordult volna tőle.
Amikor Harry befejezi, Lou észre sem veszi, hogy sír, sőt azt sem, hogy párhuzamosan hallgatta ezt a csodás megváltást - amit ez, a számára ismeretlen nő vitt végbe csak hogy rajtuk segítsen -, illetve gondolkodott el több dolgon is.
- Kicsim, nem mondasz semmit? - kérdi Harry egy idő után, mivel Lou nem csinál mást, csak szorosan öleli szerelmét, miközben mosolyogva sír, vagyis inkább zokog. Válaszul felpillant a smaragdzöld íriszekbe, megrázza fejét és finoman megcsókolja a meggypiros ajkakat.
- Nem tudok mit mondani... nincsenek szavaim - suttogja, Harry pedig teljesen megérti, neki se nagyon voltak ép gondolatai, miután Wendy előadta ezt az egészet. - Szeretlek, nálad jobbat nem is kívánhatnék! Én vagyok a világ legszerencsésebb idiótája, hogy melletted lehetek, és a tiédnek tudhatom magam! - fogja kis kezei közé a szép arcot Louis. - Köszönök mindent, minden miattad van. Ha te nem lennél, nem is tudom, hol lennék. Te vagy az én göndör, bohókás szerelmem - szipog Lou boldog, ábrándos mosollyal szája szegletében, mire Hazz letöröl a kékszemű arcáról pár kósza könnycseppet, és nagy komolyan figyeli a kisfiús, imádnivaló arc minden rezdülését.
- Érted bármit - motyogja rekedtesen, könnyeivel küszködve Harry, majd finom, incselkedő csókokat ad Lounak, aki ezt lehunyt szemekkel fogadja, illetve viszonozza az édes gesztust.
A meghitt pillanatot Jamie töri meg, aki nagy vidáman trappol be a konyhába levetett felsővel, ezzel közszemlére téve fehér mellkasát, aminek közepén valami nagyon furcsa minta virít. Mindezt persze nem venné észre a két egymás ajkait faló férfi, ha Jamie közbe nem ugrabugrálna szandálba bújtatott lábaival.
- Mi az rajtad? - kérdi szuszogva Hazz, Lou-t még mindig a karjai között tartva, aki csak kábán pislogva figyeli a göndörrel együt a kiskölyköt.
- Tetkó - feleli a kicsi büszkén, még mellkasát is kidülleszti, hogy szülei jobban láthassák a kínai írásjelre hajazó fekete pacát.
- Hogyan csináltad? - mosolyodik el Louis kicsit összeszedettebben, de szíve azért szaporán ver bordái mögött.
- Könnyű volt, még víz se kellett hozzá. El se hiszitek, ugye? - nevetgél Jamie, majd odaugrál a felnőttek lábaihoz. Louis homlokát ráncolva néz le rá, de Harry se nagyon érti, hogyan készítette el Jamie a tetkóját.
- Kicsim, akkor ezt is filccel csináltad? - húzza el száját bizonytalanul Hazz, de nem hiszi, hiszen még nem tud ilyen pontos vonalakat húzni.
- Dehogy! - csapja össze apró tenyereit a kicsi, mintha élete legjobb viccét hallotta volna. - A nyelvemtől vizes lett, mert nem érem fel a csapot - mosolyog, mire Lou lehunyva szemeit felnyög.
- Jamie, azt se szabad, mi lett volna, ha lenyeled? - néz újból a kicsire, aki lebiggyeszti száját, majd inkább Harry felé pislog, hátha neki tetszeni fog.
- Nagyon ötletes megoldás - nyögi ki végül a göndörke, a kicsi pedig győzedelmesen elvigyorodik. - De legközelebb inkább szólj, majd segít valamelyikünk - teszi hozzá Lou-t hallva , aki mellkasába fúrva arcát azt dünnyögi, hogy rá már senki se figyel. Jamie ugyanolyan sugárzó mosollyal bólogat, örülve annak, hogy legalább apuci értékeli, amit csinált.
Lou is megenyhül, és kuncogva guggol le a kicsihez, majd kapja fel karjaiba.
- Hihetetlen vagy, felnyaltad a tetkót! - kuncog puszit nyomva Jamie homlokára, amit az viszonoz is, csak azzal a különbséggel, hogy Louis a szájára kap egy nagy, nyálas cuppanóst.
Harry eközben megterít mindhármójuknak, majd az asztalhoz ülve várja a - hozzá képest - két kicsit. Mikor helyet foglalnak ők is enni kezdenek, Lou pedig folyamatosan vigyorog, lopva Harryre pillantgatva. A göndörnek ez persze feltűnik, de csak este kérdez rá, amikor már Jamie elaludt, ők pedig szokás szerint a kanapén üldögélnek összebújva a TV okozta félhomályban, de Lou csak tagadja. Percek múlva Hazz újból megszólal:
- Most is vigyorogsz, te kis hamis! - kacag fel Hazz puszit nyomva Lou halványan elpirult arcára, mert tudja, hogy most tényleg lebukott.
- Persze - dünnyög egy gyors puszit adva Harrynek, majd szemeibe nézve hagyja, hogy a fülig érő, boldog vigyor ismét elterüljön arcán. - Hiszen minden tökéletes, nem igaz?
Harry csak helyeselve bólogat, majd egyszerre kapnak egymás ajkai után. Hol hevesen, hol finoman csókolóznak, majd szép lassan lekerülnek a ruhák is, a nappalit pedig halk sóhajok, illetve a kisebb-nagyobb nyögések töltik meg, ahogy Harry és Lou fizikailag is kifejezi, mennyire bolondulnak a másikért.

Egy-két órával később, mielőtt Louis álomba merülne Harry mellkasán, arra gondol, hogy ez tényleg egy csodás jövő kezdete, és életében talán először érzi úgy, hogy most minden sínen van, a szerelvény pedig indulásra készen.

Karácsony reggelén Harry - kivételesen - jóval korábban kel, mint családja többi tagja, éppen ezért úgy dönt, hogy ágybareggelivel kedveskedik majd nekik. Na jó, valójában inkább Lou-nak, hiszen Jamie nem igazán értékeli még az ilyeneket, neki csak az fog tetszeni, hogy nem kell a hideg konyhapadlón végigmennie meztelen talpakkal.
Harry vidáman süti meg a közel egy tucat palacsintát, majd meg is keni őket lekvárral vagy kakaóval. Egy tálcán hagyja a kész reggelit, aztán felöltözik, és leszalad a közeli kisboltba, ahová legtöbbször csak semmiségekért szoktak járni. Ez az alkalom is ilyen, tejért ugrik csak le, mert Lou-val elfelejtettek venni a minap, amikor a nagybevásárlást intézték.
Már épp felszaladna arra az emeletre, ahol laknak, amikor meghallja, hogy újból nyitódik a bejárati ajtó. Megfordulva a postást pillantja meg, akihez oda is megy, és elkéri az ő, illetve Lou nevére érkezett leveleket, hogy ne kelljen még egyszer lejönnie valamelyiküknek.
A postás csak egy borítékot ad, ami nem hivatalos okból érkezett Harry legnagyobb döbbenetére, hanem az ő nevére, méghozzá Wendytől.
Hazz megköszöni és a levél tartalmán gondolkodva felsétál a lakásba, hiszen fogalma sincs, miért írt neki levelet az idős nő. Igaz, hogy nem jött a beígért dolgokkal - és munka közben se látta a hétfő kivételével -, de Harry - Louval ellentétben - nem aggódott, ugyanis ő ismeri annyira Wendyt, hogy tudja, nem tesz ígéretet fűnek-fának. Vagy talán mégis van oka a félelemre? Megrázza fejét, és épp félretenné a levelet, amikor Louis botorkál ki a hálóból szokásos módon kócos fejével, amiért Harry imádja a reggeleket.
- Jó reggelt - int Lou alvós nadrágját igazgatva, majd lehuppan a göndör férfi mellé a kanapéra, fejét pedig vállára hajtja.
- Hogyhogy ilyen korán felkeltél? - puszil a kusza barna tincsek közé, amit amaz csak egy hümmögéssel fogad. - Elvitte a cica a nyelved? - kuncog tovább Hazz fecsegően, a levélről pedig majdnem el is feledkezik.
- Te vitted el tegnap este - mormog Lou az észbontó szeretkezésükre célozva, amire most a fürdőkádban került sor.
- És az olyan rossz volt? - duruzsol Harry, mire Lou csak felkuncog megrázva fejét. Mindketten nagyon élvezik ezt a játékos, szerelmes évődést, ami újból a hétköznapjaik részévé vált.
Hosszú ideig csak békésen üldögélnek cirógatva egymást, de Lou észreveszi a Harry mellett lapuló krémfehér borítékot, amitől akaratlanul is rossz érzés keríti hatalmába, hiszen a legutoljára látott nem épp felemelő dolgokat tartalmazott.
- Mi az a levél, Hazz? - kérdezi halkan, az említett pedig megérzi szerelme hangjában a bizalmatlanságot, ezért szorosabban öleli magához.
- Nem tudom - rázza meg fejét Harry, mire Lou felvinnyog. - Wendytől van - teszi hozzá gyorsan a göndör, de ez se nagyon hat nyugtatóan a kisebbikre, hiszen nagyra nyílt szemekkel, döbbenten kezd összeesküvés elméleteket szőni agyában, miszerint a nő hogyan fog mentegetőzni hosszú sorokon keresztül, hogy miért nem tudta megszerezni a beígért segítséget.
- Semmi rossz nem lesz benne, hé! - nyom puszit Lou arcára Harry aggódva. - Wendy nem csapott volna be minket, ne aggódj. Együtt elolvassuk, rendben? - mosolyodik el, mire Louis bólint, de egyáltalán nem biztos abban, hogy Harrynek igaza lesz. Viszont nagyot sóhajtva egy újabbat - kicsivel határozottabbat, mint az előző volt - bólint, és eldönti, hogy ebben a levélben nem lehet semmi rossz. Legalábbis elhatározza, hogy reménykedik benne. Harry óvatosan kibontja a levelet, amiben egy gondosan összehajtogatott, ugyancsak krémfehér papírlap rejtőzik, tele szépen kanyarított betűkkel, amik ki tudja, milyen szavakat, majd mondatokat fognak alkotni rájuk nézve. A borítékban még egy bankkártya is rejtőzik, de most nem azzal foglalkoznak.
- Együtt olvassuk? - kérdi halkan Lou, direkt nem a levélre pillantva egyenesen, nehogy el tudjon olvasni akár egy szót is.
- Együtt - bólint Hazz megfogva Lou kezét, a másikkal pedig úgy tartja a lapot, hogy mind a ketten tökéletesen lássák, majd valóban Lou-val együtt kezdi olvasni a sorokat. Még a kedves köszöntést is átugorják, amelyben mindhármójukat megemlíti az idős hölgy.

Először is nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem. Tudom, megígértem, hogy személyesen viszem el hozzátok a bankkártyát meg a többi holmit, de végül úgy alakult a helyzet, hogy ezt a levélkét is Portman adta fel.
Persze ez így elég zavaros lehet a számotokra, meg értelmetlen, így csak röviden összefoglalom nektek, mert tényleg rohanásban vagyok.
Harry, a verses könyvedre kicsit várnod kell majd, de a bankkártyát - amin természetesen rajta van a pénz is - szerintem már meg is találtátok.
Szerintem ennyi információ bőven elég lenne - főleg neked, Louis -, de Harrynek azért tartozom némi magyarázattal.
Miután elmondtam, hogy mik történtek velem, hirtelen megint ugyanott találtam magam, mint ahol évekkel ezelőtt voltam. Nem tudtam igazán jól érezni magam, és nyomasztónak hatott akár a legfelpezsdítőbb pillanat is.
Úgyhogy amikor a te füzetecskéddel - amiben szerintem gyönyörű, szívhez szóló kis versek vannak - mentem Portmanhez elkérni a pénzt, csak úgy hirtelen adtam elő neki az ötletem, hogy utazgatni akarok, és ő fogja finanszírozni.
A részletekbe nem megyek bele, de valóban azt teszem, amit leírtam. Talán egy vagy két évig. Mindig ezt akartam csinálni. Igaz, hogy most már kicsit - valljuk be, jóval - korlátozottabb vagyok, mint fiatalabb koromban, de legalább eljutok sok szép helyre. Ez volt az én álmom.
Mindezt nem tudom, miért osztom meg veled - illetve veled is Louis, ha még nem hagytál fel az olvasással -, talán csak meg akarom neked mutatni, hogy az élet folyamatos botlásokból, harcokból áll, de ezek ellenére igenis lehet nyerni és megvalósítani mindent, amit szeretnél.
Remélem, mindannyian boldogok lesztek ezentúl - természetesen együtt -, nem is rabolom a drága időtöket.
Ui.: a telefonszám a lap hátulján, ha esetleg annyira hiányoznék, de pár hétig ne keressetek, kérlek, tényleg egyedül szeretnék lenni.
A legjobbakat kívánva, egy meleg öleléssel: Wendy.

A két férfi pár másodpercig csak mered a levélre, szép lassan feldolgozva minden kis részletét annak. Louis ugyan csak dióhéjban hallotta a történetet Wendyről és a férjéről, de így is meg tudja érteni, hogy a nő milyen cefetül érezhette magát. A többinek pedig örül - vagyis inkább csak elégedettnek érzi magát -, mind a pénznek, mind Wendy utazásai miatt.
Harry vele ellentétben kicsit ugyan elszomorodott, de a telefonszám miatt nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a veszteség érzete, hiszen ez csak időleges lesz, még lesz alkalma meghívni magukhoz Wendyt.
- Kedves - motyogja Lou csak azért, hogy megtörje a csendet, de Harry megrázza fejét.
- Egy jószívű angyal - jelenti ki, majd lassan elmosolyodik és a borítékot, a levelet, meg a bankkártyát is felteszi az egyik polcra.
Lou csak tanácstalanul figyeli szerelme ténykedését, aki nem hogy visszaülne mellé, hanem felöltözik.
- Hová mész szívem? - kérdi Louis halkan egy kicsit szomorkás hangsúllyal, amit Harry azonnal észre is vesz, ezért a még mindig kanapén ülő szerelme elé térdel átölelve lábait térdeinél.
- Leveszem a kártyáról a pénzt és felhozom a fát, jó? - mosolyog kedvesen, mire Lou lassan megnyugszik és egy finom kis puszit nyom a szeretett ajkakra.
- Várlak vissza - kuncog, mire Harry felkel és levakarhatatlan vigyorral indul útjára, ami csak kicsit különbözik a Lounak elmondottaktól.

Este Louis fürdeti jó hosszasan Jamie-t, aki szerencsére a fenyő díszítésénél alaposan összekoszolta magát. Az már kérdéses, hogy mivel, de Lou a régebbi díszek dobozairól lehulló porra gyanakszik. Igaz, ez most nem jelent problémát, legalább addig Harry tökéletesen el tudja játszani a Jézuska szerepét.
Amikor Harry végzett az ajándékok elrendezgetésével, illetve a felöltözéssel - ez volt az ürügy, amivel a gyermeküknek magyarázták, miért nem játszik vele Hazz is - csatlakozik a fürdőben lévő kis csapathoz, aminek Jamie kifejezetten örül és azzal próbálkozik, hogy Harry arcára kenjen egy kis habot, de az mindig elhúzza előle a fejét.
- Nem vagy éhes? - kérdi Louis Harryt, aki helyesel is. Erre persze Jamie is csatlakozik, hirtelen ő is nagyon üresnek érzi pocakját, ezért Harry kiszedi a kádból, majd megtörölgeti és felöltözteti őt egy aranyos pizsamába.
Eközben Louis ajkait harapdálva áll és kis családját figyeli enyhén aggodalmaskodva, ugyanis ez az első családos karácsonya nagyon hosszú ideje. Éppen ezért nagyon izgul, hogy minden tökéletes legyen. Harryvel is most karácsonyoznak először igazából, eddig soha nem állítottak rendes fenyőfát, és a lakás kinézete is csak egy adventi koszorúval tanúskodott arról, hogy milyen szép ünnep is van.
Mire Harry megfordul, rendezi arcát, és mosolyt varázsol magára. Nem kell megerőltetnie magát, ugyanis valóban boldognak érzi magát, de legszívesebben homlokát ráncolva, véresre rágott ajkakkal szaladgálna a lakásban minden apró porszemet félresöpörve, nehogy egy rossz pillanatot is okozzanak. De persze ez lehetetlen, így kisétál Harryékkel a konyha felé véve az irányt, ahol a két felnőtt izgatottan, a kisgyermek pedig a szokásos módon vacsorázik meg. Hiszen Lou is meg Harry is beszélt neki, hogy ma van karácsony, de ez egyelőre nem igazán érdekli őt.
A mosogatást későbbre hagyják, Harry pedig megfogja Jamie kezét. Így indulnak a nappali felé. Egyikük se tudja, mit is mondhatna, ezért a csend egy kicsit zavaró - főleg Louis-nak, aki halványan emlékszik, hogy kiskorában mindig úrrá lett rajta a kellemes izgatottság, meg a várakozás öröme -, de amikor Jamie felsikkant, minden aggodalmuk elszáll.
A gyerek odaszalad a fához, amire Harry tett fel egy égősort is, ezért gyönyörűen világít az egyébként félhomályos szobában. 
- Apa! Nézd! Ajándékok! Ahogy mesélted! - kiabál nevetve és ugrálva meg tapsolva.
Harry szeretetteljesen pillant hol Jamie-re, hol Loura, és úgy érzi, soha nem volt még ilyen boldog.
Van egy - igaz, hogy talán szedett-vedett - kis családja, de az tökéletesen elég neki.
Louis-ban is hasonló dolgok kavarognak, miközben egy hihetetlenül lágy és édes csókot nyom Harry arcára, aki rögtön viszonozza is. Jamie miatt rövidre fogják, de az utána való pár másodperces szemezésből mind a ketten tudják, hogy ezt még fogják folytatni.
Leülnek a kanapéra egymás kezét fogva, és nézik nevetgélve, meg beszélgetve, ahogy Jamie hogyan szerencsétlenkedik azzal a pár dobozzal, ami a fa alatt van. Nem vettek sok ajándékot neki. Kapott egy egy plüssmacit - már hetekkel ezelőtt kinézte magának egy kirakatban -, egy társasjátékot, meg pár ruhát.
Az ajándékok bontogatása után rögtön játszottak is párat az arcfelismerő - Harry nem tudta jobban jellemezni - játékkal, amiben kétszer is hagyták nyerni a törpét. Miután viszont harmadszorra is vesztett, megunta, ezért a kanapéra fészkelte magát szülei közé, ahol aztán hármasban eszegettek linzert elszórakoztatva egymást.
Louis nem hitte volna, hogy lehet ennél jobb ez az este, annyira meghitt, és tökéletesre sikeredett.
Főleg, hogy miután Jamie elaludt, ők ketten pedig valóban folytatták a kis csókjukat, és a karácsonyfa adta halvány fényben szeretkeztek egyet a kanapén.
Most épp halkan beszélgetve fekszenek egymás karjaiban, Harry pedig tökéletesnek látja ezeket a pillanatokat, hogy átadja Lounak az ő ajándékát. Igaz, hogy megegyeztek: idén nem adnak semmit sem, de ezt az apróságot Harry nagyon régóta tervezte megvenni Lounak, és most délelőtt végre lehetősége is volt rá.
Amikor előveszi a párna mögé előre bekészített kis dobozkát, Lou felhúzva orrát, durcásan könyököl fel a göndör mellkasára.
- Úgy volt, hogy nem veszünk semmit - mormog szúrósan nézve a zöld szemekbe, amikben egy csepp megbánás sincs, mert nagyon jól tudja, hogy ezzel leveszi a lábáról a kis duzzogóst.
- Szóval nem is akarod tudni, hogy mi ez? - kuncog Hazz Lou barna tincseibe túrva, mire az lebiggyeszti száját tiltakozva. - Mondhatsz rá nemet és visszavihetem - sóhajt, Lou pedig szemét forgatva bólint egy aprót.
- Na, hadd lássam! - mormog a kékszemű a dobozka után kapva, Hazz meg jókedvűen elhúzza előle a kezét.
- Előbb szállj szépen le rólam - rázza fejét a göndör. Lou fújtatva eleget tesz kérésének és keresztbe fonva karjait mellkasa előtt, továbbra is duzzogva lehuppan egy fél méterrel arrébbi pontra.
Harry csak mosolyogva figyeli szerelmét, aki már megint türelmetlenkedik meg puffog. Imádja.
Csigalassúsággal kel fel, fogja meg a dobozkát és csoszog Louis elé, aki minden mozdulatát árgus szemekkel figyeli, mert valójában nagyon is akarja azt az ajándékot, de az egyezség az egyezség.
- Nem erőltetnéd meg magad kicsit?  Nem érek rá egész nap! - sóhajt Lou dobolva lábaival, Harry meg egy ellenállhatatlan mosollyal puszit dob neki, aztán komótosan letérdel tőle olyan fél méterre, majd kiszedi a sima ajándékdobozba bújtatott ékszeres dobozkát.
Lounak elszáll minden mérge, türelmetlensége és morcossága, így felnyikkanva, pislogás nélkül bámulja Harryt, hiszen tudja jól, mit tervez szerelme. Mást nem lehet így kezdeni.
- Szóval, te kis méregzsák... - dünnyög Hazz, majd egy torokköszörülés kíséretében felnyitja a doboz tetejét, így felfedve az egyszerű ezüstgyűrűt, amiben csak annyi a különlegesség, hogy belevésette: 'H+L'. Persze tudja, hogy Lou nagy valószínűséggel igent fog mondani, hiszen régebben rengeteget beszéltek erről, de attól még igenis izgul. Ahogy Lou gyönyörű, tengerkék szemeibe néz, nem találja a szavakat. Pedig mennyiszer elpróbálta fejben, milyen szép, dícsérő kézkérést rakott össze magában!
- Louis Tomlinson - kezd bele remegő hangon, amitől az említett ajkaiba harapva elmosolyodik enyhén könnyes szemekkel, és csak az előtte térdelő férfit nézi teljes meghatottsággal. - Az én egyetlen, igaz, csodálatos szerelmem, akivel ezentúl nem csak itt - szívére mutat - szeretném érezni, hogy teljes egészében összetartozunk, hanem mindezt ki akarom fejezni hivatalosan is, mert egyszerűen szükségem van arra, hogy a létező minden formában az enyém légy. Lehet, hogy ez csak egy fellengzős hagyomány, amire semmi szükség nincs a mai világban, de szeretném, ha a férjem lennél. Minden vágyam, hogy egy nap együtt állhassak az oltárnál a világ legtökéletesebb férfijával, aki történetesen te vagy - Harry halkan, rekedtesen beszél, amitől Lou nem bírja visszafojtani a könnyeit, hiszen ettől csak még érzelmesebb az egész. - Lou, hozzám jönnél? Leszel a férjem? - teszi fel a legfontosabb kérdést Harry, mire Lou elsírja magát, és örömkönnyektől áztatott, boldogan mosolygó arccal vágja rá, hogy igen. Utána felkel, hogy megölelhesse Harryt, de az elkapja kezét, és felhúzza rá a gyűrűt. Amikor Lou észreveszi a kis feliratot még jobban elkezd sírni, és inkább ő guggol le szerelméhez, aki most már a jegyese is.
- Szeretlek... Istenem, mennyire szeretlek! - szipog Lou, majd hevesen Harry ajkaira tapad, aki már csak a kékszemű szájába bírja motyogni, hogy ő is szereti.
Egyikőjük se kívánhatna ennél szebb karácsonyt. Louisnak az az ajándék, hogy Harry megkérte, Harry pedig attól érzi magát a mennyekbe, hogy szerelme igent mondott. Mind a ketten úgy érzik, hogy ez eddigi életük legboldogabb napja, az egész olyan, mintha egy mesében lennének, ami csak jól végződhet. Itt annyi a különbség, hogy náluk még közel sincs vége semminek, csupán most kezd virágozni életük, ami remélhetőleg már örökre így is marad.

***

Harry és Louis a karácsonyi kézkéréshez tartva magukat, márciusba egybe is keltek. Nem voltak ott sokan, de Harry nagy örömére Wendy is hazajött arra a napra, hogy gratulálhasson nekik a nagy alkalom miatt. Ott volt még Portman is, akit csak hálából hívtak meg, illetve pár barátjuk, akik nem fordítanak hátat a melegeknek - mert sajnos Louis egyik ex-munkatársa, akivel jóban volt, nemet mondott emiatt.
A ceremónia után a kis csapat a friss házaspár új házába gyűlt össze, ahol együtt falatoztak és ütötték el az időt jókedvűen.
Az új ház akkor jött össze nekik, amikor Harry az első sikereit élte át a verseivel. Ugyan nem adták ki könyvben a szebbnél szebb szövegeket, viszont a vállalatnál dolgozó egyik férfi felfedezte bennük a ritmusosságot, így Harry az egyik nyugis napján kapott egy telefonhívást, amiben felajánlották neki, hogy átalakítják a verseket dalszöveggé. Egy kis tépelődés - vagyis Louval való beszélgetések sorozata - után beadta a derekát, azóta pedig konkrétan ez a szakmája, ugyanis megtanulta, hogyan is kell dalszöveget írni. Na, jó nem kellett sokat foglalkoznia vele, de pár dolgon azért változtatnia kellett. Két hónap alatt összegyűlt belőle annyi pénz, hogy be merjenek vállalni egy házat, amiben ugyan semmi extra sincs, de az övék. Ezek után egyre könnyebben tudta eladni a kész dalokat kisebb előadóknak, illetve cégeknek, ezért belekezdett abba, hogy dallamot, kottát is készítsen a versikékhez. Az elején nehezen ment neki, hónapokba tellett, hogy megtanuljon rendesen bánni a különböző hangokkal. Munkájának meg is lett a gyümölcse, alig egy évvel később néhány szerzeménye már a slágerlistákról köszönt vissza.
Lou ezzel szemben inkább csak sodródott hosszú hónapokig. Eljárt a terápiára, ahol az eredeti várakozásokkal ellentétben nagyon nehezen nyílt meg, ám amikor ez megtörtént, újból magába zuhant, hiszen arra a következtetésre jutott, hogy itt van felnőttként, de valójában semmi eredményt nem ért el. Erre a megállapításra természetesen nagyban rájátszott Harry egyre nagyobb sikere, aki ezek ellenére végig mellette állt, támogatta, és nem szállt el magától. Ugyanaz a kicsit bohókás, imádnivaló, törődő férfi maradt, aki mindig is volt.
Szóval, Lou arra jutott, hogy szépen lassan, de elkezdi felépíteni magát. Először leérettségizett, majd kitalálta, hogy lakberendező szeretne lenni, így beiratkozott egyetemre, természetesen csak levelező tagozatra. Az érdeklődése hamar alább hagyott, így abba is hagyta, egy ideig nem csinált semmit. Jamie-vel és Harryvel töltötte a legtöbb idejét, szabadidejében eljárt néha futni, de ennyi. Ami talán hatalmas előrelépés volt a számára, hogy tényleg teljesen kiegyensúlyozott emberré vált. Valójában boldognak érezte magát, pszichológushoz se járt már, csupán Harry miatt akart ő is kezdeni valamit az életével.
Harry bíztatására pár hónap múlva ismét beiratkozott az egyetemre, amit végül el is végzett. Csináltatott magának egy weboldalt miután egy-két évet lehúzott egy irodában. Mindig akadt pár elvégezendő munka, az ügyfelei meg voltak vele elégedve, neki pedig ennyi tökéletesen elég is volt.
A kis Jamie közben persze megnőtt, először óvodába , majd iskolába járt. Nem volt különösebben okos, sem buta, inkább - a többi vele egyidős gyerekhez hasonlóan - ő is abban volt jó, ami érdekelte is.
Most, hat évvel később tökéletesen megvannak. A két férfi szerelme nem hogy csökkent volna egymás iránt, hanem inkább csak nőttön-nőtt az évek során, hiszen egy pillanatig se tágítottak egymás mellől. Jamie pedig egy hiperaktív kiskölyök lett, aki mindenkit az ujja köré tud csavarni, és meg van győződve arról, hogy övé a világ legeslegjobb családja.

VÉGE.