*Silke* Együtt veled

Silke

Együtt veled

Előző részek:
Itt vagyok
Én vagyok

Romy

- Ez nem lehet igaz… - motyogta Loyd hitetlenül, én pedig fáradtan néztem rá, mert már az arckifejezéséből tudtam, hogy megint a szokásos szent beszéd következik.

Loyd a legjobb barátom az egyetemen. Még a szemeszterkezdés előtt találkoztunk egy könyvesboltban, ahol épp ugyanazt a könyvet akartuk levenni a polcról és a kezeink összeértek, ahogy érte nyúltunk, aztán egymásra nézve elmerültünk a másik pillantásában. Végül mindketten elnevettük magunkat a béna jelenettől, ami nem éppen úgy végződött, mint a filmekben. A valóságban ugyanis a mindent elsöprő szerelem helyett egy szemöldökpiercinges, szőke, az utóbbi hónapokban eléggé megizmosodott, tengerkék szemű félistentől roggyantak meg a lábaim, ahogy feltűnt az akkor még mit sem sejtő, barna hajú srác mögött.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte Jet, és a lámpák fénye megcsillant a kis kitűzőn, amire kacskaringós betűkkel a nevét firkantotta, miközben ő a tekintetével az ismeretlen jövevényt pásztázta.

- Köszönöm, csak nézelődöm - rázta meg az a fejét, mire a szőke félisten a vevőknek szánt mosolyával az arcán biccentett egyet megértése jeléül.

Már éppen készült volna, hogy sarkon forduljon és ott hagyjon minket, mikor kicsúszott a számon:

- Nekem segíthetnél! - Szinte rögtön megbántam, amint kimondtam, mert ugyan csak azért jöttem ebbe az üzletbe, hogy a közelében lehessek, amíg dolgozik, de a munkájában nem akartam zavarni. Akkor viszont pont ott állt előttem, mindössze egy karnyújtásnyira, és egy hétköznapi,  fekete pólóban meg szűk farmerben is úgy nézett ki, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna le. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy csak egy oldalpillantást vetett rám, miközben azzal a másik sráccal beszélt.

- És miben segíthetek? - fordult most felém teljes testtel, és bár a figyelmét általában mindig megosztja a vásárlói között, most csak rám koncentrált, amitől nagyot dobbant a szívem.

Azon nyomban elszállt minden értelmes gondolatom a pillantásától, és csak nagy nehézségek árán sikerült kinyögnöm az első könyvcímet, amire még emlékeztem, aztán majdnem homlokon is csaptam magam, mikor kicsit felocsúdtam a kábulatból. Az a könyv ugyanis pont az volt, amit pár másodperccel korábban éppen le akartam venni, és ami pont felettem volt.

A szemei nevettek, mikor az enyémbe fúrta a pillantását, mire akaratlanul is lehajtottam a fejem, és a földet kezdtem pásztázni, hogy elrejtsem kipirult arcom. Kihasználva, hogy nem láttam, mit csinál, közelebb lépett hozzám, és éppen csak egy hajszálnyi távolságra tőlem megállt, hogy aztán felettem átnyúlva vegye le nekem, amit kértem.

- Parancsolj - nyújtotta felém.

A közelségétől megrészegülve, szinte magamon kívül vettem el tőle az olvasmányt, és enyhén megborzongtam, ahogy végigsimított a kézfejemen, mielőtt otthagyott volna.

- Ez már vajon szexuális zaklatásnak minősült? - zökkentett ki hirtelen egy hang a kábulatból, én pedig úgy kaptam a fejem a mellettem álló srác felé, mintha akkor láttam volna először, aztán azonnal el is fordultam.

- Nem kellett volna végignézned… - mormogtam idegesen az orrom alatt, miközben a hónom alá csaptam a szerzeményem, és a polcokon sorakozó kötetek gerincét kezdtem olvasgatni. Nem tetszett, hogy ez az idegen bepofátlankodott a pillanatunkba.

- Ha nem akarod, hogy mások is lássanak, miközben flörtöltök, akkor ne csináljátok nyilvánosan - jelentette ki, mire egy mérges pillantást kapott válaszul.

“Jobb lenne, ha elmennék, mielőtt még leszólja a kapcsolatunkat...” - gondoltam, és már mozdultam is, hogy faképnél hagyjam, mikor a hangja hirtelen megállított:

- Na, nem mintha amúgy zavarna a dolog - mondta, és ha ez nem lett volna elég döbbenetes, még hozzátette: - Ahogy végignéztem rajta, valahogy meg tudtalak érteni. - Kijelentésére az arcát kezdtem pásztázni, de mivel nem ismertem őt, semmit nem tudtam kiolvasni az arckifejezéséből.

- Esélyed sincs nála - közöltem vele, habár nem azért, mert tényleg így is gondoltam.

Egy szempillantás alatt elöntött a félelem, hogy mi van, ha ez a srác bepróbálkozik Jetnél. Magas, talán csak pár centivel alacsonyabb nála, mogyoróbarna hajjal, kék szemekkel és szálkásan izmos testtel, míg én alacsony és vékony vagyok, már-már fekete színű szemekkel, és feketére festett hajjal. Akárhogy is néztem, a napbarnított bőrű srác minden tekintetben jobb volt nálam, úgyhogy megkönnyebbülten, egy reszketeg sóhaj kíséretében hunytam le a szemem, mikor végül azt mondta:

- Nem is kell nekem esély. Annyira heteró vagyok, amennyire csak lehet. Azért sírni ugye nem fogsz? - tette hozzá a reakcióm láttán, mire megráztam a fejem. - Akkor jó. Nem bírom, ha valaki előttem sír, úgyhogy, hacsak nem akarod, hogy veled bőgjek itt mindenki előtt, tényleg ne kezdj rá! - figyelmeztetett, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - És most segíts nekem keresni egy olyan könyvet, ami nálad van, mert szükségem lesz rá a tanulmányaimhoz, te viszont elhappoltad előlem az utolsót - bökött felém, jól láthatóan megkönnyebbülve attól, hogy tényleg nem kezdtem pityeregni, aztán visszafordult a polcok felé. Én is így tettem, és engedelmesen kezdtem fürkészni a sorokat, de gondolatban máshol jártam.

“Lehet, hogy Jet eddig még nem pillantgatott másfelé, mióta együtt vagyunk, de valószínűleg egy idő után rá fog jönni, hogy könnyűszerrel találhat nálam jobbat” - ismertem be magamban kelletlenül, és a gyomrom csak a gondolattól pingpong labda méretűre zsugorodott. - “Hét hónap nem olyan rövid idő, ennyi idő alatt már elkezdhetett rám unni…” - morfondíroztam. Félve gondoltam arra a rengeteg emberre, akik nap mint nap bepróbálkoznak nála, nők és férfiak egyaránt, és akiknek mind lehet Jetnél esélyük, mert ő mindkét nem felé nyitott. És jóllehet, azt biztosan tudtam: megcsalni nem fog, mert egyszerűen sosem tenne ilyet azzal, akivel éppen együtt van, a lehetősége annak, hogy szakít velem, mert már nem tudom őt kielégíteni, még rosszabbnak tűnt, mintha viszonya lenne valakivel, mégis mellettem maradna.

“Mindent meg kell tennem, hogy ne akarjon elhagyni!” - született meg bennem a döntés, ezt követően pedig a könyvsorok felé tereltem a figyelmem.

Ezután bemutatkoztunk egymásnak ez addig ismeretlen sráccal, Loyddal, és kiderült, hogy ugyanarra az egyetemre, mellesleg azonos szakra fogunk járni, így beültünk valahova enni, végül egész jól elbeszélgettünk, és még telefonszámot is cseréltünk.

Most az előadóteremben utolsóként tápászkodtunk fel a helyünkről, mert csak egy perccel ezelőtt sikerült felébresztenie, miután végigaludtam az órát.

- Nem hiszem el, hogy már megint egész éjszaka csináltátok! - hüledezett, mire egy fáradt, mégis sokat sejtető mosolyt kapott válaszul. - Most komolyan! Az a srác egyáltalán nincs rád tekintettel?! Jó, hogy neki csak délután kell bemennie a munkahelyére, de arra nem gondol, hogy neked korán kell kelned, és az előadásaidon is figyelned kéne? Mostanra viszont már annyira lefáradtál a folyamatos éjszakázástól, hogy az egyetemen próbálod pótolni az alváshiányt. Mellesleg ezt is csak azért, hogy még aznap el is használd az összes energiád - zsörtölődött, nekem pedig akaratlanul is bevillant egy emlékkép a tegnapi “energiahasználatunkról” Jettel.

- Köszönöm, hogy aggódsz értem - mondtam, de a szemeim közben valószínűleg lázasan csillogtak. Nem lehettem túl meggyőző. - Ha tényleg teljesen lemerülök, majd alszom egy nagyot - győzködtem, és próbáltam minél hitelesebben előadni magam, miközben kissé felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

- Jól van, nekem mindegy - sóhajtotta, én pedig erre elég szkeptikus arcot vághattam, mert azonnal kijavította magát: - Oké, persze, hogy nem mindegy - jelentette ki, és komolyan viszonozta a pillantásom. - Aggódom érted, mert jól láthatóan teljesen bele vagy esve abba a srácba. Ami amúgy nem lenne baj! - tette hozzá gyorsan, mikor meglátta a tekintetem. - Csak éppenséggel az is jól látszik, hogy egyáltalán nem tartod szem előtt a saját egészségedet, ha róla van szó - közölte.

Nem tudtam, mit szeretne hallani, vagy hogy egyáltalán vár-e tőlem valamit, ezért az egyetlen dolgot tettem, amit jónak éreztem ebben a helyzetben:

- Nekem ez így teljesen megfelel! - És szélesen rámosolyogtam.

A kulcscsörgésre azonnal az előszobába futottam, és még alig nyílt ki az ajtó, mikor én már a küszöbről elrugaszkodva az éppen belépő alak felé suhantam.

- Üdv itthon! - kulcsoltam a nyaka köré a karjaim, ő pedig azonnal visszaölelt, és egy puszit nyomott a hajamba, mielőtt eltolt volna magától.

- Teljesen eláztam - jelentette ki a nyilvánvalót, és rosszallóan nézett a pizsamaként funkciónáló felsőmjére, ami egy pillanat alatt átnedvesedett, és most vizesen tapadt rám. - Jobb lenne, ha átöltöznél! - figyelmeztetett, miközben levette a bakancsait, és én még mindig mellette ácsorogtam.

- Csináltam neked vacsit - mondtam inkább lelkesen, és eszem ágában sem volt elmenni mellőle.

Három hete, mióta elkezdődött az első szemeszter, általában reggeltől késő délutánig az egyetemen vagy a könyvtárban vagyok, Jet pedig kora délutántól késő estig dolgozik. A hazaérte és az elalvás előtti idő, amit együtt tölthetnénk, túl kevésnek tűnik, így inkább minden éjjel csaknem kora hajnalig ébren tartom őt, ami az utóbbi pár napban sötét karikákkal a szemeim alatt kezdett megmutatkozni.

- Először menj átöltözni! - szólt rám határozottan, viszont a hangnemével ellentétben finoman fonta a csuklóm köré az ujjait, és húzott a hálószobánk felé, ahol jóformán átöltöztetett, mielőtt az étkezőbe mentünk volna.

- Aludjunk inkább! - ajánlotta, mikor két csók között nem tudtam visszatartani egy ásítást.

- A-a… - dünnyögtem tiltakozóan, és feljebb csúsztam rajta, hogy meztelen testünk még nagyobb felületen simulhasson össze.

A nyakához hajoltam és apró puszikat leheltem a bőrére, hogy elrejthessem előle az arcom, mielőtt még észrevenné a homlokráncolást, amit az egyre erősödő fejfájásom váltott ki.

Kívántam őt, tényleg kívántam, de a kimerültség lassan kezdett felülkerekedni rajtam. Mielőtt még észrevettem volna, mit csinálok, a fejem hirtelen elnehezülve esett a vállára, és abban a pillanatban elvesztettem az öntudatom.

Másnap szombat, és szokatlan módon Jetnek is szabadnapja volt, ezért csak dél körül kecmeregtünk ki az ágyból. Nem hagyta, hogy ebédet készítsek, így végül tojásrántottát ettünk, mert ez az egyik a nem túl sok étel közül, amit ő is tökéletesen el tud készíteni.

- Sajnálom, hogy tegnap este bealudtam - motyogtam a villámat a rántottába szúrva, és kitartóan szuggeráltam a kis falatot, azon töprengve, vajon le tudom-e gyűrni a torkomon.

Alapjában véve nem éreztem volna magam ennyire kellemetlenül amiatt, hogy elaludtam, ha előtte nem én lettem volna az, aki szinte berángatta a másikat az ágyba, hogy aztán addig dörgölőzzön hozzá, míg a párja is hangulatba kerül. Mindezt csak azért, hogy egy perccel később már szinte kómába zuhanva élvezze az alatta fekvő, meleg testet.

- Romy! - kezdte Jet, és még az evőeszközeit is letette a tányérja két oldalára. - Tudod, hogy nem haragszom - közölte egyszerűen, de a hangjában benne volt az is: “ha esetleg mégsem, akkor most már tudod”. - Az egyetlen, ami zavar, hogy szinte elájultál a fáradtságtól. Ne! - intett le, mikor már nyitottam a szám, bár még én magam sem tudtam, mit akarok mondani. - Gondoltam, hogy az egyetem, a tanulás és a házimunka mellett a mindennapos szex nem fog jót tenni, de nem hittem volna, hogy ennyire le vagy merülve - mondta, és a hangjából halkan kicsendült a bűntudat is.

Egyből elszégyelltem magam, hogy már megint gondot okoztam neki, a legfontosabb embernek az életemben, aki feladta a jövőjét, csak hogy együtt élhessünk. És akinek legalább annyira hasznára kellene lennem, amennyire csak tudok, ha már az anyagiakban nem tudom kisegíteni.

- Ezért mostantól nincs szex! - szakított ki a gondolataim közül ez az egy mondat, mire riadtan kaptam fel a fejem.

- Nincs szex? - ismételtem lassan, hátha csak félreértettem valamit, de persze a gyenge kis reményem hamar szertefoszlott, mikor Jet csak határozottan bólintott válaszul. - Meddig?

Egy addig ismeretlen, rossz érzés költözött a bensőmbe, és gombóc nőtt tőle a torkomba.

- Hétköznaponként semmiképpen, hogyha másnap vannak előadásaid.

- Akkor a hétvégéken? - csaptam le egyből. Az arckifejezésemből láthatott valamit, ugyanis a kérdésemre nem is felelve folytatta:

- Ezen a hétvégén szépen kialszod magad! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig csalódottan fújtam fel az arcom.

- Még jó, hogy van beleszólásom… - morgolódtam.

Erre ő csak finoman elmosolyodott és megfogta a poharam peremén játszó kezemet, hogy egy puha csókot nyomhasson az ujjaimra.

- Mióta nem csináltátok? - jött a kérdés váratlanul, miközben épp a folyosón sétáltunk.

- He? - néztem meghökkenve Loydra, és gyorsan folytattam, mielőtt még megismételné a kérdést. - Ne beszélj erről hangosan ilyen sok ember között! - néztem rá rosszallóan.

- Oké, bocs - emelte fel a kezét megadóan, aztán várakozásteljesen nézett rám, én pedig sóhajtva fogadtam el, hogy nem tudom kikerülni a kérdést.

- Három hete - válaszoltam.

Habár eredetileg úgy gondoltam, ha kipihentem magam, utána biztosan csináljuk, Jet konokul ragaszkodott ahhoz, hogy hétköznaponként tabu, úgyhogy végül beletörődtem és vártam a hétvégét. Aztán mikor végre elérkezett a szombat, Jetet váratlanul felhívta a bár, ahol másodállásban dolgozik, és behívták, hogy dolgozzon az egyik munkatársa helyett, aki megbetegedett, mert valami rendezvényt tartottak és nem volt elég ember. A hétvége így végül eseménytelenül telt, mégsem pótoltuk be az éjszakát, bármennyire is próbálkoztam. Aztán a következő alkalmat is lehúzhattam a vécén, mert az egyik professzorom ötven oldalas beadandót kért hétfőre, Jet pedig azt mondta, hogy “miután megírtad!”. Végül vasárnap késő este tudtam csak befejezni, így az az alkalom is kimaradt.

Nem tudom, milyen reakcióra számítottam Loydtól, de arra biztosan nem, hogy a szemei elkerekednek és azt nyögi döbbenten:

- Csak?

- Hogy érted, hogy “csak”? - kérdeztem felháborodva. - Már három hete! - hangsúlyoztam, mintha csak a hallásával, vagy éppen a felfogásával lenne baj, de ő továbbra is ugyanúgy nézett rám, azzal az idegesítő “ez most komoly?” tekintetével.

- Bocsi, igazad van - adta meg végül magát, mikor már kezdtem tényleg mérges lenni. - Három hét az három hét. Nem kevés - értett egyet, és még bólogatott is hozzá. Nem tudtam eldönteni, komolyan beszél-e, vagy csak ironizál, de nem is volt rá időm, hogy kiderítsem, mert azonnal folytatta is a mondanivalóját: - Csak azt hittem, hogy már régebb óta… - A mondat kettőnk között lebegett, én pedig nem bírtam visszafogni magam, így végül rákérdeztem:

- Miből gondoltad? - kíváncsiskodtam, és tényleg érdekelt, hogy miből vonta le ezt a következtetést.

Egy ideig nem válaszolt, csak jelentőségteljesen végignézett rajtam, mintha ebből már mindent értenem kéne, aztán az zavart arckifejezésem láttán ki is mondta, amire gondolt:

- Konkrétan úgy nézel ki, mint aki naaaagyon régóta - húzta el a szót, hogy érezzem, pontosan milyen nagyon régóta  - nem csinálta, és most már állandóan csak arra tud gondolni, hogy mikor bújhat végre ágyba a pasijával…

- Dehogy nézek ki úgy! - vágtam rá azonnal felháborodottan, amire csak legyintett egyet.

- Dehogynem - világosított fel egyszerűen. - És most, hogy már azok a fekete karikák sincsenek a szemeid alatt, plusz még a feromon kibocsátásod is felerősödött, az egész megjelenésed hirtelen sokkal feltűnőbb és vonzóbb lett - tájékoztatott, és én nem tudtam elrejteni a csodálkozást a pillantásomból.

- Lenyűgöző vagy, hogy ilyesmiket tudsz mondani, ilyen kifejezéstelen arccal - állapítottam meg, ő pedig egyszerűen vállat vont.

- Ezek csak a tények. Biztosan te is észrevetted, hogy az utóbbi pár napban egyre többen fordulnak meg utánad… Vagy mégsem - tette hozzá, mikor meglátta a hitetlen arckifejezésem.

- Ugyan már, csak képzelődsz! - mondtam, és fontosnak éreztem, hogy azt is hozzá tegyem: - Egyébként meg nem gondolok állandóan arra! - védtem meg magam kis késéssel. Viszont a szkeptikus pillantása hatására kicsúszott a számon, amire épp gondoltam: - Csak a mai nap, mert ma végre… - haraptam el a mondat végét, és csak kis híja volt, hogy a nyelvemmel is ugyanezt tegyem. - Felejtsd el! - szóltam rá figyelmeztetően, mikor győztesen elvigyorodott, és már éppen nyitotta a száját, hogy valami olyasmit mondjon, amitől még az addiginál is jobban elvörösödök. - Elmegyek a mosdóba - fordítottam neki hátat puffogva, és gyorsan elsiettem, nem foglalkozva a hátam mögött felhangzó harsány nevetéssel.

- Hülye Loyd… - motyogtam, és megnyitottam a csapot, hogy a kezeimbe engedett hideg vízzel lehűtsem felforrósodott arcom, hátha a paradicsompiros fejem hamarabb visszanyeri eredeti színét. - Lehet szoliznom kéne, hogy ne legyen ennyire fehér a bőröm - morfondíroztam. - Szörnyen bosszantó ez a szín… - állapítottam meg, miközben a képemen lévő tűzrózsákat tanulmányoztam.

- Szerintem pedig szörnyen cuki - hallatszott fel oldalról egy ismeretlen hang, amitől megugrottam ijedtemben.

- A szívbajt hozod rám, idióta! - förmedtem az éppen belépő sötétbarna hajú srácra, ő viszont ezzel nem is törődve, széles vigyort villantott a mögötte jövőre, amitől valamiért azonnal rossz érzés kerített a hatalmába.

Ha a pillantás, amit váltottak, vagy a kifejezés, amivel rám néztek nem lett volna elég ahhoz, hogy a szívem a torkomban dobogjon, a másodperc, amikor megláttam mögöttük egy harmadik srácot benézni az ajtón, aki aztán be is hajtotta és kilincsre zárta azt, már megtette a hatását.

- Ti meg mit…? - kezdtem, habár felesleges lett volna megkérdeznem. Abból, ahogy ketten egymás mellett közelítettek felém, míg a falig hátráltam, majd ott felém tornyosulva kerítettek be, hogy esélyem se legyen elszökni, eléggé könnyedén megértettem a szituációt. - H-hé! Ez nem vicces! - Már nem csak a lábaim, de a hangom is remegett, és sípolva rekedt bennem a levegő, mikor a melírozott hajú srác az ingem felé nyúlt, hogy aztán egyetlen határozott rántással szét is tépje azt.

- Pont olyan szép, mint amilyennek gondoltam - dünnyögte, én pedig hiába próbáltam inkább a szanaszéjjel pattanó gombok hangjára figyelni, mégis meghallottam őt.

- Tényleg nem rossz. Bár a nőket továbbra is jobban szeretem - szólt hozzá a barna hajú is, miközben mindketten engem méregettek.

Úgy éreztem magam, mint egy szelet hús a hentesnél, aki felett éppen most döntenek, hogy vajon finom vacsora lenne-e belőle, vagy inkább egy másik darabot kellene-e választani.

Sajnos, végül ehetőnek ítéltettem.

Nem tudtam, hogy melyikük keze simította végig a mellkasom, kezdte el kigombolni a nadrágom, azt meg már végképp nem, hogy ki fordított a fal felé. Abban sem voltam biztos, hogy nem magamtól fordultam-e.

A fejem teljesen kiürült, hogy megvédhessem magam egy évekkel ezelőtti emlék képeitől, mielőtt még betolulhatnának a fejembe, és vetítésszerűen pereghetnének le lelki szemeim előtt, hogy újra felszakítsák azt a régi sebet, amit Jet szeretete nagyjából behegesztett, mióta együtt vagyunk.

Jet.

Egyszeriben visszatért a végtagjaimba az élet, észrevettem, hogy a tüdőm ég a levegőhiánytól, és csak az ő neve ismétlődött a fejemben.

Jet!

- Engedjetek el! - kiáltottam egy nagy levegővétel után, és megfordultam, mielőtt még arccal előre a falba passzírozhatnának.

Hogyan engedhetném, hogy ezt tegyék velem? Soha többé nem tudnék Jet szemébe nézni, ha hagynám, hogy ezek a rohadékok még jobban bemocskoljanak, mikor már így is elég tisztátalan vagyok.

Hogy tehetném ezt Jettel? Ha hagynám magam, mégis mekkora fájdalmat okozna ez neki?! Biztosan magát hibáztatná, hogy nem volt mellettem, mikor megtörtént.

- Eresszetek! - kapálóztam, de az erős kezek vasmarokkal szorítottak.

- Hallgass már el! - szólt rám ingerülten a barna, és a kezét a számra tapasztotta, amibe hirtelen ötlettől vezérelve belemélyesztettem a fogaimat. A fémes ízt egy hangos jajgatás, majd egy óriási pofon követte, amitől a fejem a csempézett falnak csapódott, és a nyelvemen a saját vérem ízét is megéreztem, ahogy szivárogni kezdett kicsattant ajkamból.

Egy pillanatra elsötétült előttem a világ és megroggyantak a lábaim, de ahogy újra sikerült megvetnem őket a biztos talajon, a számban összegyűlt véres nyálat az erősebben szorító kéz gazdájának arcába köptem.

- Te büdös ribanc! - ordította magáról teljesen megfeledkezve a barna hajú, és felém lendítette az öklét, én viszont semmi mást nem tehettem azon kívül, hogy félrefordítottam a fejem.

Tudtam, hogy még ha ellenkezem is, úgy sem szabadulhatok. Mindketten nagyobbak és erősebbek voltak nálam, de még ha valami csoda folytán ki is tudtam volna szabadítani magam, az ajtó előtt álló srácon úgysem jutottam volna át.

“Nem kellett volna mindig másokra hagyatkoznom, hogy megvédjenek… Elmehettem volna tavaly arra az önvédelmi tanfolyamra” - jutott váratlanul eszembe, és el is mosolyodtam volna a helyzet abszurditásán, ha a nehéz ököl éppen nem akkor csapódik bele az arcomba, mikor a gondolatmenetem végére értem.

“A-aa… Hogy fogom ezt megmagyarázni Jetnek?” - töprengtem, mikor megéreztem, mekkora monokli marad ez után az ütés után. Nem sok időm volt azonban elmélkedni, mert a következő csapás már lendült is újra felém, mire reflexből lehunytam a szemeim, annak ellenére, hogy ha nem látom, akkor is ugyanúgy fáj.

Hangos puffanás hallatszott, a fájdalomérzet azonban elmaradt, az engem tartó kezek pedig eltűntek. Az újabb csattanás után bizonytalanul nyitottam fel az egyik szemem, hogy még mindig félrefordított fejjel, a szempilláim alól lessek ki, arra azonban, ami a szemeim elé tárult, egyáltalán nem voltam felkészülve.

Jet állt előttem, az oldalai mellett ökölbe szorított kezekkel, és egész testében remegett a dühtől, miközben a pillantása többször is tetőtől-talpig végigsiklott a testemen.

Akaratlanul is lenéztem, hogy végigmérjem magam, és még én is nagyot nyeltem a cafatokban lógó ingem, és a térdemig letolt nadrágom láttán, úgyhogy inkább gyorsan felkaptam a fejem.

- Jet… - szólítottam meg halkan, hátha elkaphatom a pillantását.

Reméltem, meg tudom nyugtatni legalább annyira, hogy ne egy éppen kitörni készülő vulkánnak nézzen ki, de végül csak még tovább rontottam a helyzeten, mikor a tekintetét az arcomra vonzottam.

Mire rájöttem volna a hibámra, addigra ő már kitágult pupillákkal nézett rám, és még a levegőt is bent tartotta, miközben a terebélyes foltjaimat tanulmányozta, aztán minden előzmény nélkül, szélsebesen hátat fordított nekem, hogy az éppen a földről feltápászkodó barna hajú srácra vesse magát, aztán kiverje belőle még a lelket is.

Döbbenten meredtem a bőrdzsekivel fedett hátra, és az első sokktól mozdulni se tudtam, de mikor a fájdalmas nyögések egyre halkabban hangzottak fel, az ellenállás pedig kezdett egyre csekélyebb lenni, végre magamhoz tértem.

- Jet! - kiáltottam rá, és két hosszú lépéssel mellette teremtem, hogy elkapjam a karját, amit ő egy századmásodperccel később olyan könnyedén szabadított ki a szorításomból, mintha nem is fogtam volna. - Segíts már leszedni róla! - kiáltottam hisztérikusan a melírozott hajú srácra, aki még mindig az egyik vécéfülke ajtajának vetett háttal ült, ahova valószínűleg Jet vágta le, mikor lerántotta rólam, és lefagyva bámulta a jelenetet.

A hangomra kicsit magához tért, és elég lélekjelenlétet gyűjtött ahhoz, hogy fel tudjon állni, de még kettőnknek is meggyűlt a bajunk azzal, hogy szétszedjük a földön lévőket, mielőtt még tényleg valami visszafordíthatatlan történik.

- Jet! Jet! Jet! - ismételgettem folyamatosan a nevét, és a szemeim megteltek könnyekkel a kétségbeeséstől. Az a földön fekvő véres massza ugyanis már nem igazán hasonlított a srácra, aki nemrég még az arcomba vigyorgott. - JET! - sírtam el magam, mire az ökle megdermedt a levegőben és a monoton, egyenletes mozdulatok abbamaradtak, ő pedig lassan felnézett rám. - Menjünk innen, oké? Jet, menjünk haza! - húztam a karjánál fogva, miközben a könnyeim folyamatosan záporoztak a szemeimből, és minden porcikám remegett az erőlködéstől, hogy meg tudjam őt mozdítani.

Valahogy sikerült elvonszolnom onnan, és bár egy pillanatra (mikor úgy nézett le a lábához, mintha legszívesebben még bele is rúgna a földön fekvőbe) azt hittem, folytatni fogja az ütlegelést, végül hagyta, hogy a felkarjába kapaszkodva magammal húzzam.

A folyosóra érve a kabátjába temettem az arcom a mellettünk elhaladók kíváncsi, olykor ijedt tekintete elől, miközben az egyik kezemmel még mindig a karját szorongattam, a másikkal pedig a rongyokban lógó ingemet összefogva próbáltam eltakarni a felsőtestem.

Ahogy kiértünk az épületből Jet egyszercsak váratlanul megtorpant, én pedig rémülten néztem fel rá, mert biztos voltam benne, ha visszaindul a mosdóba befejezni, amit elkezdett, akkor nem lesz elég erőm ahhoz, hogy megállítsam.

Ő azonban nem fordult vissza, csak elhúzott a kijárat elől a fal mellé, óvatosan lefeszegette magáról a karját görcsösen szorító ujjaimat, és levette a dzsekijét, hogy aztán gyengéden rám adja, majd a cipzár felhúzása után szorosan magához öleljen, és a hajamba temesse az arcát.

A könnyeim, amik addigra már elapadtak, most újra patakokban folytak az arcomon, a kezeim pedig úgy kapaszkodtak Jet hátán a pólójába, mint ahogy fuldokló kapaszkodik az utolsó fogódzkodóba, ami még megmentheti őt.

Hazafelé a taxiban ülve a sofőr egyszer ránk szólt, hogy ne bújjunk egymáshoz ennyire közel, és habár nem láttam, mert az arcom a nyakhajlatába temettem, Jet erre válaszul valószínűleg olyan pillantást vetett a kopaszodó fickóra, amitől bennem még az ütő is megállna, mert ezután egy halkan elmormolt “ezek a mai kölykök!”-ön kívül semmi kommentet nem kaptunk, pedig egy milliméterrel sem mozdultunk távolabb egymástól.

Később, a lakásunkba belépve, ahogy körbeölelt az otthon megnyugtató érzése, a lábaim hirtelen elgyengültek, a gyomrom pedig a torkomba ugrott, és épphogy sikerült berohannom a mosdóba, mielőtt még az előszobaszőnyegre hányok.

Nem tudom, mikor jött utánam Jet, csak azt éreztem, hogy nyugtatólag, körkörösen simogatja a hátam, miközben én a vécé fölé görnyedve kiadtam magamból mindent, ami még megmaradt bennem, aztán hálásan fogadtam el a felém nyújtott vizet, mikor a görcsös öklendezés végre elcsitult.

Megkönnyebbülve dőltem a hűvös csempének, és egyszeriben ólmos fáradtság tört rám, a szemeimet pedig csak nagy nehézségek árán sikerült felnyitnom, ahogy Jet meleg tenyere gyengéden simult az arcomra.

- Sajnálom - mondta halkan, nekem viszont fogalmam sem volt, hogy miért kér bocsánatot. - Sajnálom... - ismételte suttogva, miközben felém hajolt, hogy egy lágy, hosszú csókot leheljen a homlokomra.

Gyengéden a karjaiba vett, és így vitt el a hálószobánkig, ahol óvatosan a puha ágynemű közé fektetett. Viszont ahelyett, hogy ő is befeküdt volna mellém, csak letérdelt az ágy mellé, rám húzta a takarót, és finoman cirógatni kezdte az arcom, miközben a karjára fektetett fejjel nézett fel rám.

Meg akartam tőle kérdezni, miért nem fekszik be mellém, aztán meg akartam neki mondani, hogy fázom nélküle. Az ajkaim viszont hiába nyíltak szét, a hangok nem akarták elhagyni a számat.

A szavakat helyettesítendő, egy kóbor könnycsepp gördült le a szememből, amit egy végtelenül óvatos érintés, és még több könny követett, míg végül álomtalan álomba nem merültem.

A résnyire nyitott ajtón halkan behallatszó hangokra ébredtem, miközben a redőnyön beszűrődő napsugarak lágyan cirógatták a bőröm, és először azt hittem, hogy csak álmodtam az előző nap történteket. Miután kicsit magamhoz tértem, és megéreztem az arcomon lévő két, méretes duzzanatot, fázósan húztam magam köré a karjaim, és Jet hangjára figyeltem, azt remélve, hogy a mély, lágy tónus segít ismét álomba merülnöm.

- Szépen kértelek! - mondta az imádott hang cseppet sem nyugodtan, mire azonnal éberen kezdtem fülelni, és felültem az ágyban, hátha így többet hallhatok. - Igen, pontosan! Mondtam, hogy ma egyszerűen nem megy… Megvan rá az okom! - válaszolta ingerülten, aztán egy pillanatra elhallgatott, mikor meghallotta az ajtó nyikorgását, és a fejét a zaj irányába kapva meglátott engem a küszöbön állva. - Utoljára mondom, kérlek! - fordult el tőlem, miután finoman rám mosolygott. - Köszönöm! - mondta megkönnyebbülten, aztán gyorsan elköszönt, és letette a telefont. - Jó reggelt! - lépett hozzám, és egy puha csókot nyomott az ajkaimra, miközben gyengéden végigsimított az arcomon. - Nagyon fáj? - kérdezte, és árnyalatnyi fájdalom színezte a hangját, miután akaratlanul is felszisszentem, ahogy hozzáért a számon lévő sebhez.

- Dehogyis! - vágtam rá rögtön, és most én adtam neki egy nagy cuppanóst.

Annak a gondolatát pedig, hogy vajon mit értett a “ma egyszerűen nem megy” alatt, az agyam egyik leghátsó zugába rejtettem, és rázártam az ajtót.

- Úristen… - nyögte kikerekedett szemekkel Loyd, miközben én nyugodtan tűrtem, ahogy végigmustrálja az arcom minden egyes négyzetcentiméterét. - Mi történt? - kapott észbe, mikor már nem bírtam visszatartani egy türelmetlen, fusztrált sóhajt, ami kiszökött az ajkaim között.

- Semmi említésre méltó - próbáltam lerázni, de már reggel, mielőtt az egyetemre értem, tudtam, hogy úgysem úszom meg, és legalább nagy vonalakban fel kell vázolnom előtte a helyzetet. - Ellenálltam, mikor pár srác megpróbált rám mászni, és ez lett érte a jutalmam - adtam meg magam végül úgy huszonöt perc után, mert már szörnyen zavart, hogy nem tudok odafigyelni az előadásra, és a mellettem ülő, túlontúl kitartó Loydnak be nem áll a szája.

- Mi az, hogy rád mászni? - emelte meg a hangját, mire több szempár is ránk szegeződött, és a hol kíváncsi, hol kissé ideges tekintetek kereszttűzében legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Majd később elmondom, csak fogd már be! - sziszegtem ingerülten a fogaim között, és lehajtottam a fejem, hátha a lehulló fekete tincsek elegendőek lesznek ahhoz, hogy eltakarják az arcomon lévő kékeszöld zúzódásokat.

- És elmentél a rendőrségre? - kérdezte azonnal, miután többé-kevésbé elmeséltem a pár napja történteket, mire úgy néztem rá, amiből egyértelműen sütött a válasz.

- Nem akartam ezzel többet foglalkozni - vágtam közbe, mikor újra szólásra nyitotta a száját.

Tulajdonképpen Jet is felhozta, hogy ha úgy érzem, talán el kellene mennünk feljelentést tenni, de én képtelen voltam rá. Még pontosan emlékszem, milyen szemekkel néztek rám a rendőrök, mikor pár éve vallomást tettem arról, hogy az apám megerőszakolt. Úgy éreztem, ha most elmennék, és beszámolnék erről az esetről, soha többé nem tudnám magamról lemosni az “áldozat” szerepét. És én mindennél jobban gyűlöltem áldozatnak lenni.

- Mellesleg a másik srác sokkal rosszabbul nézett ki - tettem hozzá, aztán gyorsan kimondtam még, ami először eszembe jutott, hogy eltereljem a gondolataimat. - Jet elég rendesen ellátta a baját, úgyhogy nem hiszem, hogy lesz még kedvük velem szórakozni.

- És tulajdonképpen mit keresett ő az egyetemen? - érdeklődött, és hálás voltam neki, amiért elkanyarodhattuk végre ettől a témától.

- El akart vinni randizni - mondtam, és szomorúan sóhajtottam, amiért végül nem lett belőle semmi. - Más az időbeosztásunk, ami miatt az utóbbi időben nem tudtunk túl sok időt együtt tölteni, ezért kivett egy szabadnapot, hogy elvihessen valahova, és bár ez végül meghiúsult, azt mondta, nemsokára bepótoljuk - lelkendeztem, és felmelegítette a szívem a gondolat, hogy Jet mennyit törődik velem.

Mikor a zúzódások már csak rossz emlékként éltek bennem, Jet és én elmentünk, hogy bepótoljuk a randevúnkat, amit el kellett halasztanunk.

Egész délután együtt voltunk, a hóval borított utcákon mászkáltunk, majd később finom vacsorát költöttünk el egy hangulatos kis étteremben. Este felé pedig, mikor az emberek forraltborral és friss kürtőskaláccsal haladtak el mellettünk a karácsonyi vásár forgatagában, mi is elvegyültünk a tömegben, és szorosan egymás mellett, kézen fogva sétáltunk a lassan szitáló hóesésben. Később hazaérve, egy szenvedélyes szeretkezés után egyszerre fáradtan és végtelenül elégedettem simultam a szeretetteljes ölelésbe, majd a fejemet az izmos mellkasra hajtva, boldogan merültem álomba.

A varázslatos nap után még egy ideig örömmámorban lubickoltam, azonban egy idő után feltűnt, hogy Jet egyre többet dolgozik, emiatt pedig az addiginál is kevesebbet van otthon, és a hétvégéket sem tudja velem tölteni.

Már hetek óta ez ment, a fejemben pedig egyre több kétely villant fel, amiket sehogy sem tudtam elűzni onnan. Egyre nyugtalanabb lettem, miközben a negatív gondolatokat és érzéseket, amiket eddig egy sötét dobozba zártam az agyam leghátsó zugában lévő ajtó mögé, már nem tudtam többé elnyomi magamban.

- Ma is menned kell dolgozni? - kérdeztem kedvetlenül, és már ahhoz sem volt erőm, hogy elrejtsem a csalódottságom.

- Sajnálom - ismételte, ki tudja, hányadszorra már azon a reggelen, és egy lágy csókot lehelt a számra, mielőtt kilépett volna az ajtón.

Ahogy kattant a zár, gyorsan én is az előszobai fogashoz rohantam, megragadtam a fekete vászonkabátom, és egy régóta bennem érlelődő, hihetetlenül ostoba gondolattól vezérelve Jet után indultam.

A kilinccsel a kezemben egy pillanatra lemerevedtem, és még egyszer, legalább századjára sorakoztattam fel magamban az ellenérveket, hogy miért is ne kellene követnem a barátomat, de a józan ész felett megint győzött a saját gyengeségem. Lenyomtam a kilincset, és kiléptem a folyosóra, miközben arra gondoltam: “Bízz benne!”.

Lesokkoltan, kővé dermedve meredtem a legrosszabb látványra, ami csak előttem lehetett, de azóta, hogy a csinos, szőke lány egy nagy cuppanóst nyomott Jet szájának sarkába, az agyam egyszerűen nem tudta felfogni, mi történik.

Az elmúlt időszakban megszámlálhatatlanszor merült fel bennem a kétség, hogy mi van, ha Jet nem a munkahelyén tölti azokat az órákat, amiket eddig mindig velem töltött? Mi van, ha valaki más van mellette, mikor én akarom ölelni, és mi van, ha az a valaki valamikor sokkal fontosabb lesz számára, mint amilyen fontos én valaha is lehetek? Minden egyes nap ezekkel a gondolatokkal kínoztam magam, mégis mindig ott élt bennem a remény, egy apró láng a sötétségben, ami parányi mivolta ellenére is bizalommal töltött el a férfi iránt, akit szeretek.

Valójában sosem hittem, hogy megcsal, még akkor sem, ha a fejemben folyton-folyvást ez ismétlődött.

Így hát, ahogy az úttest túloldalára bámultam, és az a kép fogadott, amire egyáltalán nem voltam felkészülve, és aminek elfogadásához száz emberöltő, de még talán az örökkévalóság sem lett volna elég, egyszerűen hátat fordítottam, majd futásnak eredve, a könnyeimet a szívem mélyére rejtve, meg sem álltam a lakásunkig, ahol egy órával ezelőtt még meleg ölelésbe vonva simulhattam a gyengéd karok közé.

- Megjöttem! - kiáltotta Jet, mikor nem fogadtam őt az előszobában, mire borzongás futott végig a hátamon, az ajkaimra pedig akaratlanul is halvány mosoly kúszott. - Romy? - dugta be a fejét a háló ajtaján, miután a többi helyiségben is keresett, de még most sem kapott választ. - Valami baj van? - kérdezte rögtön árnyalatnyi aggódással a hangjában, ahogy meglátott az ágyon ülve a fejtámlának döntött háttal, miközben a térdeimre támasztva a homlokom a felhúzott lábaimat öleltem.

Felé fordítottam a fejem, a halántékomat továbbra is a két kemény, csontos kis dombon tartva, és behunyt szemmel, finoman elmosolyodtam.

- Üdv itthon! - mondtam halkan, és valahol mélyen bennem, a fájdalom mellett, ami azóta a pillanat óta, még napok elteltével is folyamatosan emésztett belülről, fellobbant a boldogság szikrája. - Ma is hazajöttél hozzám… - suttogtam olyan halkan, hogy szinte alig jött ki hang a számon, aztán mikor végre mellém ért, majd engem kicsit előrébb tolva elhelyezkedett mögöttem, végre belesimulhattam a kellemes ölelésbe.

- Biztos, hogy nem vagy beteg? - tette fel a kérdést újra, pedig még csak pár órája volt, hogy legutóbb azt válaszoltam: “ugyan, semmi baj”.

- Ühüm - bújtam hozzá még szorosabban, és mélyen belélegeztem az illatát. - Nagyon jól érzem magam - mondtam, és valahol ezt teljesen komolyan is gondoltam.

Mióta láttam őket, valamiféle vegetatív állapotba kerültem. Nem gondolkodtam, nem ettem, és nem hagytam el a házat, ha Jet nem volt a közelemben. Mikor elment otthonról, többnyire aludtam, mikor mellettem volt, akkor pedig egyszerűen élveztem a jelenlétét.

Pont amennyire nem volt kedvem semmihez, annyira éreztem úgy, hogy ez így teljesen rendben is van. Kiváltképp azért, mert mióta Jetnek feltűnt a jelenlegi magaviseletem, többet van itthon, és akárhányszor is hívja a szeretője, mindig azt mondja neki, hogy nem ér rá, ez pedig minden egyes alkalommal szirupos balzsamként gyógyítja a lelkem.

Jet

- Romy mostanában furcsán viselkedik… - sóhajtottam gondterhelten, aztán mintegy mellékesen nyakon vágtam a mellettem ülőt, mikor azt mondta:

- Az a srác mindig furcsán viselkedik.

- Mit értesz az alatt, hogy “furcsán”? - kérdezte Lindsey felém fordulva, miután kinevette a tarkóját dörzsölő Mike-ot, és teljesen komolyan nézett rám, én pedig hálát adtam az égnek, hogy valakinek elpanaszolhatom a gondjaimat, amiket egyedül nem tudok megoldani.

- Már egy hete csak ül az ágyon, és addig nem reagál semmit, amíg mellé nem állok vagy hozzá nem érek, hiába szólongatom előtte. - Erre már Mike is érdeklődve nézett rám, mert mindketten tudták, hogy Romy eddig mindig az ajtóban fogadott, mikor hazaértem. Akkor is, ha az éppenséggel az éjszaka közepén volt. - Még csak el sem mozdul arról a helyről, ha nem kérem meg rá, és az étvágya is nagymértékben csökkent. Mellesleg az egyik este arra ébredtem, hogy mellettem fekszik teljesen éberen, szóval úgy gondoltam, megvárom, míg elalszik, de egész éjjel nem aludt - hadartam el, aztán várakozásteljesen néztem mindkettejükre.

A Romy iránt érzett aggodalom óráról órára növekedett bennem, én pedig szörnyen éreztem magam, hogy egyedül képtelen vagyok bármit is tenni érte, ezért úgy döntöttem, segítséget kell kérnem. (Nem volt az a “büszkeség”, amiért a helyzetet magamban tartva tovább néztem volna Romy-t ebben az állapotban.)

- Tudod, mi válthatta ezt ki belőle? - hangzott fel a kérdés, mire csak megráztam a fejem. Hiába pörgött az agyam ezen a témán minden nap, nem jutottam semmire. - Akkor azt, hogy mióta tart már ez? És mit csináltatok aznap? - faggatózott tovább, miután az előző kérdésére bólintottam, és olyan “ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled”képet vágott.

- Gondolom a szokásosat. Hétvége volt, így a délelőttöt otthon töltöttem Romy-val, délután kettő körül találkoztam Rita-val, háromra pedig jöttem dolgozni…

- Romy amúgy már tud Rita-ról? - szakított félbe Mike, és Lindsey-n is tisztán látszott, hogy ugyan ezt a kérdést akarta feltenni.

- Nem - feleltem, mire mind a ketten hitetlenkedve bámultak rám.

Értetlenül néztem egyikükről a másikukra, és még egy sürgető “mi van már?” is kicsúszott a számon, mire összenéztek.

- Nem gondolod, hogy azért viselkedik furcsán, mert azt hiszi, megcsalod? - érdeklődött Lindsey, miközben Mike is jelentőségteljesen nézett rám.

- Miért gondolná…? - kezdtem volna értetlenül, de egyből a szavamba vágtak.

- Korábban mész dolgozni, és később is érsz haza, mint ezelőtt - mondta a szőke lány, és még az egyik szépen manikűrözött ujját is felemelte. - Mellesleg már jó pár hete minden nap szinte folyamatosan csörög a telefonod, amiből egy örökösen türelmetlen és lármás nő hangja hallatszik, miután felvetted. Ezek után elég volt, ha akár csak egyszer meglátott titeket az utcán, ahogy az a hiperaktív csaj egy nagy cuppanóst nyom a szádra, mert hát “rokonok között ez megengedett” - forgatta meg a szemeit Lindsey elég látványosan, és még csak meg sem próbálta elrejteni a hangját átitató ellenszenvet, miközben Ritaról beszélt. Nem tudtam, miért nem kedvelik egymást, de nem is nagyon érdekelt, amíg nincs közöm hozzá.

- Megjöttem! - kiáltottam emelt hangon, mikor beléptem az ajtón, de választ aznap sem kaptam.

Egy nagy sóhajt követően a konyha felé vettem az irányt. ahol egy gyors, könnyű ebédet készítettem két személyre, majd egy tálcával egyensúlyozva a hálószobánkba indultam, hogy együtt ehessünk Romy-val.

- Szia - léptem mellé, aztán halványan rámosolyogtam, és a fejemmel intve jeleztem neki, hogy csússzon kicsit arrébb, mire szó nélkül pont annyi helyet teremtett maga mellett, ahol én is elférek. - Milyen napod volt? - kérdeztem, mikor már nem bírtam a csendet, és belül átkoztam magam, amiért hagytam annyira elfajulni ezt az egészet, hogy az addig meghitt hallgatás mostanra feszültté és kellemetlenné vált közöttünk.

- Csak a szokásos - vont vállat anélkül, hogy akár csak felpillantott volna, a tekintetét pedig továbbra is a villáján tartotta, amivel összetúrta az ételt.

Ezután megint némaság telepedett a szobára, abból a feszélyező fajtából, ami akkor szokta felütni a fejét, mikor két ember nem régóta ismeri egymást, és mivel még szinte idegenek, hirtelen kifogynak a beszédtémából.

Nem akarom, hogy ilyen feszült legyen körülöttünk a légkör! Nem akarom, hogy az addig kellemes, szótlan pillanatok egyszeriben fojtogatóvá váljanak! És nem akarom, hogy én legyek az egyetlen, akit ez érdekel, miközben Romy továbbra is csak unottan ül, tőlem egy karnyújtásnyira!

Arra akarok hazajönni, hogy Romy nagy mosollyal az arcán és szélsebesen nyakam köré fonódó karjaival köszönt, mikor belépek az ajtón! Azt akarom, hogy utána egy forró csókkal és egy lágy hangon elsuttogott “milyen napod volt?”-tal egy szempillantás alatt elűzze belőlem az egész napi feszültséget, ami munka közben rám ragad! Beszélgetni akarok vele, az ölelést és a csókot pedig nem csak adni, hanem egymással váltani!

- Nem csallak meg - jelentettem ki váratlanul, és még én magam is meglepődtem, hogy ezek a szavak elhagyták a számat.

Romy megrezzent a hirtelen kinyilatkoztatásra, de nem szólt egy szót sem, még csak a tekintetét sem emelte rám, egyszerűen bólintott, mint aki tudomásul vette, aztán tovább folytatta az ebédjében való kotorászást.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak még valamit, de szinte azonnal vissza is csuktam, mert egy hangot sem tudtam kiadni.

Mit tudnék még mondani, ha egyszer nem is foglalkozik a dologgal? Ezek szerint nem is az volt a gond, hogy azt hitte, megcsalom? De akkor mégis… - A gondolataimat félbeszakította a döbbenet, ahogy jobban szemügyre vettem Romy-t.

Ugyan még csak felém sem pillantott, és egyetlen, aprót jelét sem adta annak, hogy esetleg érdekelné, amit mondtam, viszont mikor teljesen rá figyeltem láthattam, ahogy egész testében enyhén remeg, szabad kezével pedig görcsösen szorongatja a lába mellett a fehér, gyűrött ágyneműt.

Megtört, apró testét látva, mely elnyomott zokogástól reszketett, gondolkodás nélkül cselekedtem.

A kettőnk között lévő akadályt félretolva, hirtelen nyúltam felé, és szorosan a mellkasomra húztam, nem törődve a pillanatnyi ijedtségével, ami kiült az arcára, és amit azonnal meg is próbált elrejteni előlem.

- Nem csallak meg! - jelentettem ki határozottabban, ő pedig újra megrezdült, mintha valaki megütötte volna. - Hé, figyelj rám! - nyúltam az álla alá, és minden ellenkezése ellenére is felemeltem a fejét, hogy végre láthassam az arcát, amit hetek óta folyamatosan a frufruja alá rejtett. - Higgy nekem! - kértem, mire az addig mögém bámuló, éjfekete szemek egyszeriben az enyéimbe néztek, és a végtelenül mélynek tűnő szempár komoly vádaktól lett terhes.

Aztán mintha csak a képzeletem játszott volna velem, a neheztelő tekintet hirtelen eltűnt, a helyét pedig valami mély, elhagyatottnak tűnő üresség vette át. Az arckifejezése is megkeményedett, mintha valami nagy csapásra próbálná felkészíteni magát, én pedig hirtelen valamiért nagyon magányos lettem attól, ahogy újra elzárta előlem a szívét.

Éveken keresztül én voltam számára az az ember, akit mindig ott őrzött a szívében, és még ha éppen mérges is volt rám, esetleg szomorú volt miattam, akkor is állandóan ott voltam benne, az irántam érzett szerelmével együtt, amitől még akkor sem tudott megszabadulni, mikor igazán arra vágyott, hogy csak barátként tekinthessen rám.

És ez a férfi, aki eddig szerelemtől csillogó, meleg tekintettel nézett rám, most tőlem elzárkózva, élettelenül viszonozta a pillantásom és próbált érzelemmentesnek tűnni, miközben egész testében halványan remegett az ölelésemben.

- Az a lány... - kezdtem, mire megvonaglott az arca, egyértelmű jelét adva annak, hogy az elevenébe találtam. Kissé megkönnyebbülve sóhajtottam fel a tudattól, hogy ha tisztázzuk ezt a helyzetet, akkor visszatérhetünk azokhoz a békés napokhoz. - Az a lány Rita, és a bátyám menyasszonya - közöltem vele, az állam pedig a feje búbjára támasztottam, és élveztem, ahogy a selymes, puha tincsek finoman csiklandozzák az állam. - Mostanában elég sokszor találkoztunk, mert sok mindenben kérte a segítségem. Eleinte Brett születésnapjára szerveztünk ünnepséget, mert nemsokára betölti a húszat. Nem mondtam neked, mert akkoriban szinte alig találkoztunk, itthon is csak pár órát tudtunk együtt tölteni, így hát eszembe sem jutott ez az egész, mikor végre veled lehettem. Egy hét alatt akartuk megszervezni, ezért minden nap találkoztunk, hogy hamar lebonyolítsuk az ügyet, és hétvégére tényleg végeztünk is. Aztán pár nappal később felhívott, hogy szerinte teherbe esett, de nem mer egyedül elmenni a nőgyógyászhoz, Brett meg pont valami üzleti úton van, szóval kapjam össze magam azonnal, és kísérjem el. - A vékony kis testet sírás rázta, a forró könnyek pedig a pólómat áztatták, míg Romy hangtalanul, némán zokogott. - Egyébként végül kiderült, hogy tényleg terhes - folytattam, miközben felemeltem az állam, és a bársonyos tincsekkel kezdtem babrálni. - Ahogy az Brett-től várható volt, mikor megtudta, hogy Rita terhes, azonnal meg is kérte a kezét, szóval most azon marakodnak éjjel-nappal, hogy a szülés előtt, vagy a szülés után tartsák-e az esküvőt. - Egy fekete hajtincs lágyan siklott ki az ujjaim közül, mire ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy csókot nyomjak rá. Meg sem próbáltam ellenkezni az ösztönnel, hogy minél több helyen érjek hozzá a szeretett személyhez, így hát a hajába fektettem az arcom és az addiginál is erősebben szorítottam magamhoz.

A remegő kis kezek a pólómba markoltak, a maszatos arc a nyakhajlatomba simult, Romy pedig majdhogynem érthetetlenül halkan kezdett el szidni, amiért ennyi fájdalmat okoztam neki, mire boldogan elmosolyodtam, és egy “sajnálom” után csak annyit mondtam neki:

- Szeretlek!

- Megjöttem! - kiáltottam volna, ha a második szótag után nem fojtják belém a szót a számra tapadó, eperizű ajkak, mire azonnal a dereka köré fontam a karjaimat, és a finom üdvözlőcsókot viszonozva botorkáltam beljebb, hogy be tudjam csukni magam mögött az ajtót.

- Üdv itthon! - vált el tőlem Romy, és közvetlen közelről, ragyogó mosollyal az arcán nézett a szemembe, én pedig úgy éreztem, mintha a világ összes boldogságát a kezeim közt tartanám.