*Cinder* Santa Baby

Cinder
Santa Baby

december 3.

Gyorsan vázolom a helyzetem. Utálom a karácsonyt, mégis arra vagyok kényszerítve, hogy bugyuta manónak öltözzek, terelgessem a nyávogó gyereksereget és feltakarítsam a túlságosan izguló kisgyerekek hányását a földről. Történt már ilyen, nem is egyszer! Apuka – anyuka megfeledkezett a gyerekről a nagy karácsonyi felhajtás közepette, amíg az minden létező édességet felfalt, és mikor a jó öreg Mikulás ölébe ültették, túl nagy terhet jelentett az agyának kigondolni mindazt a menő, új játékot, amit majd követelni fog a szüleitől, miközben a gyomra is ezerrel dolgozott, hogy megeméssze a nyalánkságokat. És bumm, volt, nincs tiszta, puha, ragyogó, frissen súrolt szőnyeg. Úgy érzem, nem fizetnek meg eléggé.

Ezen kívül nekem kellett furikáznom mindenki jelmezét, gondolom azért, mert én voltam az a szerencsétlen, akire mindent nyugodtan rá lehet sózni. Persze nem kellett naponta elfurikáznom a város másik felébe, csak hetente. De a vasárnap esték voltak a legrosszabbak, mikor egy egész heti büdös, mocskos ruhával volt telepakolva az autóm. Agancsokat, piros sapkákat, csengettyűket és patákat láttam, bárhová néztem, és aztán az egész hetet tölthettem azzal, hogy tucatjával veszem a légfrissítőket, ami elnyomja a bűzt, hogy néhány nap múlva újrakezdhessem az egészet.

Szóval aznap reggel ruhákkal felpakolva indultam a bevásárlóközpontba. Minden külön dobozba volt rakva, attól függően, hogy a manókra, a rénszarvasokra vagy a Mikulásra való, így szerencsére egyszerűbb is volt becipelnem.

- Hahó, nyugodtan segíthettek! – mondtam, mikor belöktem az aprócska öltözőnk ajtaját, remélve, hogy valaki meghallja. A kezemben négy doboz volt egymásra pakolva, és mindkét karomon lógott egy-egy szatyor. Akár egy rák, beoldalaztam az ajtón, és ráhajítottam a cuccokat a padra. Körülnéztem, de semmi nem változott egy év alatt. Mondjuk úgy, hogy már tavaly is ott dolgoztam, évközben pedig állandó munkavadászaton voltam. Nem volt a kedvencem, és nem is fizetett túl jól, de legalább viszonylag ismertem a környezetet, és nem kellett teljesen új helyre beilleszkednem.

A szoba tényleg kicsi volt, fehér fallal és fapadlóval. Középen állt egy pad, és a falak mellett szekrények sorakoztak, amikbe a cuccainkat pakoltuk. Két ajtó nyílt az öltözőből, egy a női és egy a férfi részre. Engem amúgy sem zavart volna, ha együtt kell öltözni a lányokkal. Nyílván nem azért, mert olyan szívesen megbámultam volna őket, dehogy.

- Emberek! Itt vannak a cuccok! – mondtam, és mintegy varázsütésre, szinte mindenki beözönlött a helyiségbe. Három manólány, két manó, két rénszarvas és a Mikulás is ott volt, és mind beszélgettek, elég hangosan. Kikaptam egy jelmezt az egyik dobozból és a mellkasomhoz szorítottam, hogy legalább a sajátom meglegyen. – Hé, figyeljetek, ez a ti dobozotok, - tereltem a lányokat a manóruhákkal teli dobozhoz, és elmagyaráztam, hogy jó lenne, ha nem túrnák össze, a kavarodás elkerülése végett. – Egy csomagot vegyetek ki, oké? Minden el van rendezve és nem szeretnék még egy kört menni azért, mert valakinek nincs ruhája, közben meg csak kettőt vettetek ki.

Úgy tűnt, megértették, bár úgy néztek rám, mintha valóban egy manó lennék. Megvártam, amíg mindenki elteszi a saját cuccát, aztán összeszedtem a dobozokat, és elpakoltam őket a helyükre. Átmentem a férfi öltözőbe, és gyorsan átváltottam manóra. Rettenetes volt a jelmez; szúrós anyagból készült, rondák voltak a színei, az idétlen csengettyűktől mindenki hallotta, ha közeledem, és még alacsonyabbnak tűntem, mint amilyen alapból vagyok. Egy mikulássapkához hasonló volt a fejemen, csak az zöld volt és csengettyű lógott a végén, a piros-fehér csíkos pólómra egy zöld kabátkát kellett felvennem, amit fehér gallér díszített, és egy túlméretezett, fekete öv volt a derekamon. A nadrág az otthoni melegítőimre emlékeztetett, csak ez élénkpiros volt, és végül a lábamra egy hatalmas mamuszhoz hasonló cipőt vettem, aminek az orra felkunkorodott. Szóval igen, tényleg rémes volt.

- Gyere Lou! - hallottam, hogy megszólít az egyik rénszarvas, bekukkantva az öltözőbe, ahol csak egyedül voltam. – Rick mindenkit összehívott a Mézeskalácsháznál. – Bólintottam, majd még egyszer megigazítottam a fejemen a sapkát, aztán hagytam a fenébe, mert így is - úgy is röhejesen néztem ki. Elindultam utána, de azért körülnéztem, hogy vannak-e már emberek a bevásárlóközpontban.

A ház tényleg úgy nézett ki, mintha mézeskalácsból lett volna, de azért a durva felülete elárulta, hogy igazából kartonból készült. A tetejét fehér cukormáznak álcázott festék borította, az ablakokat gumicukornak tűnő, lila nyúlványokkal keretezték és hébe-hóba elhelyeztek a falakon nagyobb, keménycukorkának látszó díszeket. Az egész csapat az ajtó előtt állt, Rick – a főnökünk -, pedig elég röhejesen nézett ki öltönyben és lakkcipőben, egy rakat rénszarvas között.

-Most, hogy mindenki itt van - kezdte, komor pillantással jutalmazva engem. Tavaly sem kedvelt, de akkor reméltem, hogy talán mostanra leváltják. Sajnos nem, és úgy látszik, még mindig emlékszik rám. – jó munkát szeretnék kívánni. Remélem, hogy idén is legalább olyan jól tudunk majd együtt dolgozni, mint legutóbb. – A közös munka alatt gondolom azt értette, hogy ő napi nyolc bögre kávét tölt a fejébe, és csak ül az öltözőben, vagy ha nem, akkor is velünk kiabál. Nagyon kellett türtőztetnem magam, nehogy felhorkantsak. – Szerintem már mindenki tudja a saját feladatát, a pláza pedig - megállt és a menő, drága órájára pillantott – tíz perc múlva nyit. Szeretném, ha mindenki már most elfoglalná a helyét, akinek pedig nincs dolga, az menjen be az öltözőbe. Köszönöm! - majd tapsolt egyet, mi pedig mind szétrebbentünk, akár egy csapat galamb, akikre követ hajítottak. Szerencsére én épp a kezdő csoportban voltam, ezért legalább nem kellett hallgatnom a műmonológját erről a „csodás kis közösségről”, amit minden héten elmond, csapatépítés gyanánt.

Elindultam a ház másik oldala felé, ahol a Télapó széke volt. Idén azt a feladatot kaptam, hogy gyakorlatilag őrködök felette, és kinyitogatom a kis kerítést, amin csak egyesével mehetnek be a gyerekek. Ez a rész is olyan volt, hogy könnyen összetéveszthették volna az északi sarokkal, de itt hó helyett fehér csillám volt szétszórva. Középen, egy kisebb emelvényen állt a piros bársonnyal beborított, antiknak tűnő szék, amiben a Télapót játszó Dan ült egész nap. Néhány kopasz fa is állt szétszórva a kis kerítésen belül, és gyakorlatilag mindenhol szivárványos égők voltak felakasztva.

Benyitottam a kapun és odaálltam a többi manó mellé. Nem sokkal később elkezdtek befelé szállingózni az emberek, és csodálkozva néztek végig a feldíszített bevásárlóközponton, ahol minden bolt kirakatában lógott legalább egy hópihe vagy karácsonyi égő. Voltak boltok, akik a legvégsőkig elmentek, hogy magukhoz csábítsák a vevőket: például hatalmas ünnepi akciókkal vagy különleges karácsonyi termékekkel. Kellett egy jó fél óra, mire a gyerekek is megérkeztek, de ahogy meglátták a hatalmas mézeskalácsházat, azonnal ujjongva futottak felénk.

-Sziasztok! – köszönt nekik az egyik manólány, Lea, ahogy odaértek. A két kisfiú kifulladva, mosolyogva köszönt vissza. – Gondolom jók voltatok idén, igaz? – Mindketten úgy bólogattak, hogy szinte majd leesett a fejük. Közben odaért az idősebb hölgy, akivel sétáltak mielőtt odafutottak volna, és elkezdte ingatni a fejét, de úgy, hogy a két fiú ne láthassa. – Akkor gyertek! – nyitotta tágra Lea a kaput, hogy mindkét gyerek beférjen. Igazából a szabály szerint egyszerre csak egy lehetne bent, de mivel csak ők ketten voltak ott, gondolom Lea nem szerette volna, hogy összevesszenek a sorrenden. A bugyuta jelmeznél csak egy rosszabb dolog van: a veszekedő gyerekek.

Szépen, forgatókönyv szerint ráültek a Télapó térdére, és felsorolták, hogy mennyi mindent szeretnének kapni idén. Autós játékok, kismotorok, videojátékok és miegymás, fiús dolog. Viszont az egyik kisfiú kért egy masnit, amit bele tudna tűzni a hajába. Persze a Télapó rögtön megdorgálta, hogy az lányoknak való, ő pedig láthatóan elszomorodott. Megsajnáltam szegényt, pedig biztos fog kapni rengeteg más dolgot helyette, és karácsonyra már el is felejti a masnit.

Így telt az egész napom, felváltva nyitogattam a kaput, cipeltem a kisebb gyerekeket, és beszélgettem a szülőkkel, ami annyiból állt, hogy ők elmondták nekem a problémáikat, amíg a gyerekük felsorolta, hogy miket szeretne ajándékba. Már aznap rengetegen voltak, sokan hatalmas zacskókkal mászkáltak, mások gyönyörködtek a hatalmas karácsonyfában, ami a bevásárlóközpont közepén állt. Temérdek dísz volt rajta, tele volt aggatva égőkkel és szép, szabályos formára vágták az ágait. Mindene arany volt, vagy az aranyhoz hasonló árnyalatú. Idén sikerült elég ízlésesre megcsinálni, de tavaly valami lila – rózsaszín kavalkád volt, amitől szinte megfájdult a fejem, ahogy egész nap azt kellett néznem.

Egy dologra azonban felfigyeltem fél órával zárás előtt. Egy körülbelül velem egyidős srác állt a karácsonyfa mellett, és a gömböket nézegette, miközben az egyik kezében egy pohár teát szorongatott. Sötétbarna kabátban, és krémszínű pulcsiban volt, a nyakában egy kereszt formájú nyaklánc lógott. A göndör haját állandóan igazgatta, percenként beletúrva. Nem is tudom, miért bámultam annyi ideig, egyszerűen csak nem tudtam elszakítani a tekintetem a kezét borító tetoválásoktól és a zöld szemétől.

Csak álltam ott, a hülye manójelmezemben, miközben ő leült az egyik asztalhoz, és elővette a telefonját. Az ujjai gyorsan cikáztak a képernyőn, és akkor vettem észre, hogy gyűrűket is hord. Tudtam, hogy nemsokára én leszek soron, és kezdhetek pakolni, de nem tudtam mozdulni. Sóhajtottam egyet, de nem hittem, hogy meghallja olyan távolról. Tévedtem, mert felnézett és összetalálkozott a tekintetünk. Zavaromban elpillantottam, de gyorsan vissza is néztem, akkor viszont már mosolygott.

***

december 5.

- Mi a franc?! - kérdeztem, még mindig félálomban. Megdörzsöltem a szemem, és az ágyam melletti órára pillantottam: hajnali fél három. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy mi lehetett olyan fontos, hogy ilyenkor felébresszenek, ezért megismételtem a kérdést.

- Mondom, Dant be kellett vinni a kórházba, és nem tudom, mennyire rossz az állapota! – felelte Rick, legalább olyan idegesen, mint amilyen én voltam. Felültem, és frusztráltan beletúrtam a hajamba. A kezemet végighúztam az arcomon, miközben próbáltam magam felébreszteni. Teljes feketeséget láttam, a szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez. A takarót felhúztam az államig, mert hajnal révén majd megfagytam. – Itt vagy?

- Persze, persze - mondtam, és ásítottam egy hatalmasat. Akár a főnököm, akár nem, nyilván nem várhatja el tőlem, hogy hajnalban felébreszt én meg rögtön tettrekészen kipattanok az ágyból. – És nekem mit kell csinálnom? – Reméltem, hogy nem én leszek az új Télapó, mert nem tudnám egy napon keresztül hallgatni a gyerekek nyávogását.

- Nemrég egy srác jelentkezett volna Télapónak, de ugye ott volt Dan. Na most, én felhívtam, és vállalta, hogy addig helyettesíti, amíg jobban nem lesz. – Még mindig nem értettem, hogy mi közöm van ehhez, de annyit tudtam, hogy nem fog tetszeni. – Ha fél órával előbb be tudnál jönni, körbevezethetnéd és elmondhatnád neki, hogy mi a dolga - mondta végül. Fél óra nem túl nagy dolog - gondoltam, kivéve akkor, ha már amúgy is elvettek tőled egy fél órát, ráadásul hajnalban.

- Oké, rendben - válaszoltam, hogy minél gyorsabban letegye, és mehessek vissza aludni. Elköszönt, én meg csak morogtam valami hasonlót, aztán végre újra körülölelt a puha takaróm.

Három órával később, érthető okokból, kialvatlanul ébredtem. A fejemre húztam a párnámat, miközben próbáltam kinyitni a szemem. Mikor valamennyire sikerült, lerugdostam magamról a takaróm, és kipattantam az ágyból. Az éjjeliszekrényemet végigtapogatva megtaláltam, amit kerestem: a szemüvegemet, és felvettem. Kicsoszogtam az apró konyhámba, ahol készítettem magamnak egy teát, szigorúan cukor nélkül, és betettem a pirítóba egy kenyeret. Amíg el nem készült a reggelim, leültem a konyhaasztalhoz, és előszedtem a telefonom. Össze-vissza nézegettem az oldalakat, hogy kicsit tájékozódjak a világról, és megnyitottam az e-mailjeimet, hátha kaptam valami új levelet. Miután kiderült, hogy nem kaptam levelet, és semmi érdekes nem történt egy éjszaka alatt, megreggeliztem és elkészültem. Fekete pólót és fekete csőnadrágot vettem fel, a kék Adidas melegítőpulcsimmal. Gyorsan felkaptam a jelmezem, és sietve indultam el, mert már úgy is késésben voltam.

A plázában a takarító nénivel találkoztam csak szembe, akitől el kellett kérnem az öltöző kulcsait. Rick pontosan nem mondta, hogy hol lesz a srác, ezért úgy gondoltam, hogy majd az öltözőben megvárom. Elindultam tehát arrafelé, de hirtelen megtorpantam.

Megint ugyanazt a fiút láttam, akit néhány napja, és megint a karácsonyfát bámulta, ami most nem volt olyan szép, mert látogatók híján a fényeket sem kapcsolták be rajta. A kezeit összekulcsolta a háta mögött, és úgy nézett fel a hatalmas fára. Fekete szaggatott nadrág, szürke pulcsi és bakancs volt rajta, de a göndör haját egy barna kendővel tolta ki a szeméből. A kabátját az egyik karjára vette, amit a csípőjén nyugtatott. Mivel ő volt az egyetlen ott, a takarítónőt leszámítva, ezért eldöntöttem, hogy akármennyire nem hiszem el, hogy ilyen gyönyörű ember létezhet, odamegyek és megszólítom.

Elindultam felé, de gondolom meghallhatta a lépteimet, ezért megfordult. Pár másodpercig zavar suhant át az arcán, de aztán szélesen elmosolyodott. Ő is elindult felém, és alig pár hosszú lépéssel odaért hozzám.

- Szia! – köszönt előre. Nem hittem volna, hogy ilyen mély hangja van, ilyen rekedtes. Inkább lányos – hercegnős – volt a megjelenése, ezért nem is számítottam ilyen orgánumra. Mindezt abból a tíz másodpercből szűrtem le, amíg láttam. Éljen az előítélet mentes zóna! – Te vagy Louis, igaz? – Sosem tetszett még annyira a nevem, mint mikor hallottam, ahogy ő ejti ki. Én viszont még nem is tudtam az övét.

-Igen, én vagyok, - mosolyogtam rá, mert hát egyáltalán nem az a típusú ember volt, akit az ember el akar magától üldözni. – Te pedig…? – néztem rá segítségkérőn, mert Rick elfelejtette megmondani a nevét.

-Ó, Harry vagyok. - Nevetve megrázta a fejét, és kinyújtotta a kezét. Volt rajta néhány tetkó, a leginkább szembetűnő a kereszt volt a nagyujja mellett. Kezet ráztam vele, és meg kell mondanom, rettenetesen puha volt. Az ő hatalmas tenyere szinte elnyelte az én apró kezemet.

-Szóval... - mondtam, mert el akartam kezdeni az idegenvezetést. – Megmutatom neked az öltözőt, meg a jelmezeidet. És azt is el kell mondanom, hogy mi lesz a dolgod, és hogy mikor van váltás. – Csendben bólintott, és követett az öltözőbe. Beléptünk és gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, hogy meg tudjam nézni az aznapi időbeosztásokat. Az ujjaimat végigfuttattam a sorokon, a Harry nevet keresve. – Négy váltás van minden nap, de mivel csak két télapó van, neked csak két szüneted lesz. Sajnos nem mehetsz haza előbb, vagy nem jöhetsz korábban, mert bármi közbejöhet - magyaráztam, és végül meg is találtam a nevét. Harry mellett a saját nevemet is felfedeztem, ezért úgy nézett ki, aznap mindketten ugyanabban a csapatban leszünk. – Nézd, itt van, hogy mikortól meddig kell kint lenned! - mutattam a táblázatnak arra a részére, ahol ez az információ állt.

- Oké, - válaszolt bizonytalanul és átnézte a lapot. Te jó ég, hihetetlen jó illata volt! – És neked is akkor van szüneted, mint nekem?

- Igen, úgy néz ki - bólintottam és rámosolyogtam. – Biztos azért, hogy megmutogassak neked mindent. – Furán nézett rám, aztán hirtelen elröhögte magát.

- Mindent? – kérdezte, duplán, triplán kihangsúlyozva a szót, miközben féloldalasan mosolygott. Hirtelen rájöttem, hogy mit érthetett félre, ezért a homlokomra csaptam, de ő még mindig csak fulladozva röhögött.

- Ó, nem...nem úgy értettem! - vörösödtem el, és kezdhettem hasonlítani a télapó jelmezének színére. – Inkább odaadom a cuccod - váltottam gyorsan témát, és duzzogva elindultam a szekrényekhez.

Előkaptam a teljesen sértetlen csomagot, a kezébe nyomtam, és elkezdtem keresni a dobozban a beléptető kártyáját.

– Én viszem a mosodába a ruhákat, és ezért vasárnap este hatig le kéne adnod, hogy ne kelljen hétfőn duplán mennem. – Úgy nézett ki, megértette, mert bólintott, és elkezdte babrálni a csomagolást.

- Miért pont te viszed őket? – kérdezte, a témától teljesen eltérve, de nem is értettem, miért fontos ez neki.

- Fogalmam sincs, tavaly is rám sózták az egészet - válaszoltam őszintén.

- Ó, oké - mondta úgy, mintha csak feleszmélt volna abból, hogy valami butaságot kérdezett. A pillantásom a Harry feje fölötti faliórára tévedt, mire észbe kaptam.

- Nemsokára itt lesznek a többiek, majd bemutatlak nekik. – Elmosolyodtam, és megpróbáltam oldani a hangulatot.

- Rendben - mondta, de legalább ő is mosolygott.

***

december 9.

- Figyelj, nem fogom elcserélni veled a jelmezem- mondtam már harmadszorra Harry-nek, aki fél órája azzal nyúzott, hogy biztos allergiás a ruha anyagára, mert állandóan vakarózik. Ezért el akarta cserélni velem, hogy „legyen egy kis szünete, mert már elmegy a maradék esze is ettől”. Természetesen nem állt szándékomban cserélni, mert amúgy is legalább két-három mérettel nagyobb ruhákat hordott nálam, és nem akartam még ennél is hülyébben kinézni.

- Francba! – káromkodott mogorva arccal. Egy pillanatra kitágult a szeme, és a hátához kapott, amit elkezdett vakarni. Nem érte el azt a pontot, amit akart, ezért a másik kezével is próbálkozott, aztán mindkettővel egyszerre. Hihetetlen vicces volt, és mikor elkezdett körözni, mintha kutya lenne, kitört belőlem a nevetés. Ezt meghallotta, és féloldalasan mosolyogva felém fordult. – Lou, szabadíts meg a szenvedéseimtől! Kérlek! – mondta, túljátszva a szerepet. Lányos, vékonyabb hangon kezdett beszélni, de még így is olyan mély volt a hangja. Mikor mosolyogva megráztam a fejem, ő a szívéhez kapott, egy hangos sóhaj keretében. A kézfejét a homlokához emelte, és ájulást színlelve rám dőlt. A nagy meglepetésben nem tudtam mást tenni, minthogy ledobtam az asztalra a sütimet, és utánakaptam. Mivel nagyobb is volt, mint én, és rajta volt a hatkilós jelmez is, nehezemre esett megtartani a testét, így végül mindketten hátraestünk. Ő rajtam volt, én pedig majdnem megfulladtam, ráadásul a padló hideg köve is a hátamnak préselődött.

Egy másodpercig az arcomat fürkészte, aztán feltolta magát és leszállt rólam.
– Jól vagy? – kérdezte, és a kezét nyújtotta felém. Megragadtam, mire úgy felhúzott, mintha csak egy tollpihe lettem volna.
– Persze, nem történt semmi, - mondtam nevetve. Megnéztem, hogy nem lett-e piszkos a jelmezem, mert még volt egy műszakom, és nem akartam csupa kosz lenni.

- Akkor most már tuti nem cserélünk - szólalt meg Harry, lebiggyesztve az ajkát. Elnevettem magam. Nem akartam elhinni, ennyire zavarja az a ruha, hogy egész szünetben arról nyávog. Bólintottam, hogy biztosítsam, tényleg nem fogunk cserélni. Közelebb lépett hozzám, és szinte az arcomba bámult. – És ha elmegyek veled a mosodába? – Ezen gondolkodnom kellett. Egy órát, mondjuk, kibírnék a jelmezben, és nem is kéne egyedül furikáznom. Mivel Harry erős, gyorsabban be tudnánk hordani a ruhákat, és előbb végeznénk. Nem mondhattam nemet ilyen ajánlatra.

– Jó... - adtam be végül a derekam. – De csak most az egyszer! – figyelmeztettem, mielőtt túlságosan izgatott lett volna. Elkezdett ujjongani és hálálkodni. Összecsapta a tenyerét, és szinte cigánykerekezett. Megölelt, majd meghátrált és kis táncot lejtett magának.
– Na, add ide a ruhádat. – Nem hittem volna, hogy szó szerint értelmezi, amit mondok. Azt hittem, bemegy az egyik öltöző mögé, leveszi, én meg odaadom neki az enyémet, és ennyi. De nem, ott helyben lekapta magáról a vastag, piros kabátot, így megláthattam, hogy a mellkasát, a karjait és még a hasát is számtalan tetkó fedi. Ledobta magáról a sapkát, aztán kilépett a barna bőrcsizmából és letolta magáról a piros nadrágot. Sóhajtott egy nagyot, és elmondta, hogy mennyire szabadnak érzi magát.

Én meg csak álltam, földbe gyökerezett lábakkal. Én biztos, hogy nem fogok egy mini sztriptíz táncot lejteni neki, ezért gyorsan felkaptam a padon lévő ruhákat, és beszaladtam az egyik üres öltözőbe.
– Harry, honnan is jöttél? – kérdeztem, miközben levettem magamról a mellényem.

- Cheshire-ből, miért? – kérdezett vissza, legalább olyan összezavarodottan, mint amilyen én voltam, mikor szinte meztelenre vetkőzött.

-Ó, mert nem tudom, nálatok mi a módi, de itt, Londonban vannak öltözők - válaszoltam, bosszúságot tettetve. Mert hát igazából hihetetlenül örültem a magánakciójának, de erről nem feltétlenül kellett tudnia. Körülbelül négy napja ismertem, legalább a látszatát fent kellett tartanom annak, hogy nem tetszik úgy. Az ajtó másik oldalán Harry nevetésben tört ki, és hallottam, ahogy még a térdét is csapkodja. A nevetése is olyan különleges volt, mint a megjelenése, mert elég hangos volt, és néhol diszkréten horkantgatott is.

- Jogos! – kiáltott, és belépett a másik ajtó mögé, ami az én kabinom mellett volt. Átdobtam neki a manójelmezt, és belebújtam az övébe. Még nagyobb volt, mint hittem, de legalább nekem nem viszketett miatta mindenem. Felvettem a csizmát is, ami szintén nagy volt, viszont nem annyira, hogy ne tudjak benne járni. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. Harry már ott állt, és végignézett magán. A póló ujja kicsit rövid volt, a csuklóját alig takarta, a nadrág pedig még rám is nagy volt, ezért rá épphogy elég volt, és nem volt kint a bokája.

Felém fordult és rám nézett. Végigfuttatta rajtam a szemét, én pedig el tudtam volna bújni szégyenemben. Végül megnyalta az ajkát, és megint nevetésben tört ki, aznap már századszorra. Én dobbantottam egyet a lábammal, és összefontam a karjaimat a hasam előtt, akár egy kisgyerek. Harry rögtön lenyugodott és befejezte a röhögést.

- Öhm, kereshetnénk egy párnát, amit beteszünk a kabát alá, hogy úgy látsszon, mintha tényleg Télapó lennél. Briana mesélte, hogy ő tavaly ezt csinálta, és neki bevált - mondta, és éreztem, ahogy próbálja nem elröhögni magát újból. Megvontam a vállam, és inkább elindultam kifelé, hisz úgyis lejárt a szünetünk. – Akkor nem kell a párna? – kiáltotta utánam, mikor kinyitottam az ajtót.

- Nem!

Soha nem hittem volna, hogy beleegyezek a Télapó-szerepbe, de lám, most megtörtént. Ugyanolyan rettenetes volt, mint ahogy elképzeltem. Mélyebb hangon kellett beszélnem, így a nap végére teljesen megfájdult a torkom, órákon át egyhelyben kellett ülnöm, állandóan “ho ho hóztam”, és még jobban érzékeltem a gyerekek visongását. Szinte úgy vártam a munkaidő végét, mintha a szülinapom lenne, ami egyben karácsony is, pedig azt nem szeretem. Szóval nagyon megörültem, mikor végre az utolsó gyerek is kiszállt az ölemből és mehettem átöltözni. A ruha tényleg valami fura anyagból lehetett, mert néha-néha nekem is elkezdett viszketni a bőröm.

Besiettem az öltözőbe, és lekapkodtam magamról a ruhákat. Visszaöltöztem a civil viseletembe, ami fekete csőnadrágból, fehér pólóból és egy sötét tornacipőből állt. A piros mikulásjelmezt a többi piszkos ruha tetejére raktam, aztán kerítettem valahonnan egy zsákot. és beledobáltam azokat. Felemeltem és bár majd megszakadtam, kicipeltem a kocsimhoz, ahol behajítottam a csomagtartóba. Akkor jutott eszembe, nem is beszéltük meg Harryvel, hogy hol találkozunk. Nem is láttam, mióta véget ért a műszak, de reméltem, hogy nem ment haza, azok után, hogy kisegítettem a jelmezzel.

Visszasiettem az épületbe, ahol már szinte az összes villanyt lekapcsolták. Befutottam az öltözőbe és körülnéztem; a padon a manójelmezem feküdt egy kupacban, az ajtó mögül pedig dúdolás szűrődött ki.

- Harry? – kiáltottam, és közben reméltem, hogy nem egy jókedvű gyilkos van a túloldalon.

- Itt vagyok, egy pillanat! – jött a válasz, én pedig megkönnyebbülten leültem a padra, és a kezembe vettem a ruhát. Két perccel később Harry vizes fürtökkel jött ki az ajtón. Megrázta a haját, és kitolta a homlokából.

- Te lefürödtél? – kérdeztem hitetlenkedve, majd drámai hatásszünet után újra megszólaltam. –Itt? – Kikerekedett a szemem. Igaz, volt itt egy zuhanyzó, de elég mocskos, meg rossz állapotú is volt.

Mosolyogva megrázta a fejét.
– Induljunk, nem úgy volt, hogy időre kell menned? – kerülte ki a kérdésemet. Hirtelen észbe kaptam. Igaza volt, ezért megszorítottam a markomban a kulcsokat, és sietős léptekkel kisétáltam az ajtón. Harry szorosan mellettem jött, de amit én laza kocogásnak nevezek, neki szinte meg se kottyant.

Mikor odaértünk az autóhoz, beültem az volán mögé, és a manóruhát hátrahajítottam a többi közé. Harry az anyósülésre ült, és szótlanul becsatolta magát. Beindítottam a kocsit, és azzal együtt bekapcsolt a rádió. Harry szeme felcsillant, mikor meghallotta a hangszórókból jövő karácsonyi zenét.

- Imádom ezt a számot! – kiáltott fel izgatottan és feljebb tekerte a hangerőt. – Santa baby, forgot to mention one little thing, a ring - kezdte énekelni a dalt. Szinte meg sem lepődtem, mikor meghallottam a csodás, mély hangját.

Az egyórás út azzal telt, hogy hallgattam, ahogy Harry minden bugyuta karácsonyi számot végigénekel, kívülről tudva a szövegét. Most az egyszer örültem, hogy ilyesmit kell hallgatnom, mert legalább az ő hangját is hallhattam, ami pedig százszor jobb volt az eredeti énekeseknél. Végig mosolyogtam, még akkor is, mikor velem is elénekeltetett egy sort az egyik számból. Boldog voltam, hogy végre nem kellett egyedül lennem.

***

december 12.

Az öltözőben ültünk, és ebédeltünk. Én a szokásos hamburgert sültkrumplival, Harry meg valami zöld kotyvalékot szürcsölt a poharából. Általában minden nap együtt ettünk, én valami hizlalót és egészségtelent, Harry pedig valami egészséges biokaját. Nem értettem, hogy bírja megenni mindezt. Nemrég arról mesélt, hogy egy hónapja tisztítókúrán volt, és csak almát evett meg vizet ivott egy hétig, de állítólag nagyon hatásos volt, mert úgy érezte, hogy felszabadult a teste és a lelke is. Ráhagytam, mert az biztos, hogy én nem fogok lemondani a csodás, zsíros ételekről. Ezt minden alkalommal meg is jegyezte, mert szerinte minden ilyen hamburgerrel 2 hónapot csökken az élettartamom.

-Miért eszel darált füvet? – kérdeztem, miközben egy újabb adag kaját tömtem a számba. Úgy éreztem, megfulladok, ezért gyorsan ittam egy kortyot a  hasonlóan egészségtelen üdítőmből. Harry felhúzott szemöldökkel fordult felém, és letette a poharát a közöttünk lévő padra. Összekulcsolta az ujjait és megköszörülte a torkát.

- Nem darált fű, hanem zöld turmix. Nagyon finom, és biztos jobbat tesz, mint ez itt - mondta és kezével a kajám felé gesztikulált. – Tudod egyáltalán, hogy miből csinálták ezt a hamburgert? – kérdezte hitetlenül, és a kezemben tartott ételre meredt.

- Nem én! – mondtam büszkén, és újabbat haraptam a vészesen fogyó szendvicsbe.

- Mi van, ha tegnap még futott? – kérdezte, halálkomolyan a szemembe bámulva. Fontolóra vettem a dolgot, és akár igaza is lehetett, úgy is sok hülyeséget hallottam már a gyorséttermekről. Mikor megállt a számban a falat, és egy szalvétáért nyúltam, Harry a semmiből elkezdett bőgni, mint a tehenek. Ijedtemben nem tudtam, mit csináljak, ezért rácsaptam a karjára.

- Te állat! – morogtam, de alig telt egy percbe, már szinte fetrengtem a nevetéstől. Harry csak nem hagyta abba, és folytatta a bőgést, de néha tartott szüneteket, hogy igyon a „zöld turmixból”. Felállt és összevissza csörtetett a szobában, párszor megpördült, majd végre visszaült a helyére. Mikor nyitotta volna száját, hogy a második felvonásnak is fültanúja lehessek, valaki benyitott az ajtón.

- Hé, fiúk, megbeszélés van kint. – Valamelyik másik manó volt az, és ahogy befejezte a mondandóját, be is csukta maga mögött az ajtót, majd visszasietett előre. Furcsálltam, hogy délután megbeszélés van, mikor emberek is vannak a plázában, de csak felálltam, megtöröltem magam, és elindultam az ajtó felé. Útközben kidobtam a kaját, Harry pedig a poharát, és kimentünk az ajtón.

A mézeskalácsház azon oldalán, ami le volt fedve, és nem lehetett belátni, Rick állt,  körülötte egy csapat emberrel. Persze elől is voltak, akik dolgoztak, hiszen szinte csúcsidő volt, nem lehetett csak úgy otthagyni az egészet. Rick megint öltönyben volt, mint állandóan, és vadul mutogatott a többieknek. Harryvel odasétáltunk, majd mikor felfigyelt ránk, elkezdte a mondandóját.

- Szóval, idén is megrendezzük az évzáró karácsonyi bulit! Természetesen itt mindenki meg van hívva, hozhattok magatokkal plusz embereket is. Ezzel is szeretnénk megköszönni, hogy idén velünk dolgoztatok - mosolygott nyájasan. Igen, tavaly is volt egy buli, de én inkább nevezném munkanélküli felnőttek kuplerájának, ahol mindenki kihasználja az ingyen pia és kaja adottságait, és már kilenckor a világukat sem tudják. Tavaly is elmentem, de gyorsan meguntam, és inkább egyedül töltöttem a születésnapom.

Mindenki izgatottan sugdolózott, Harry pedig megrángatta a ruhám ujját. Felnéztem rá, és a csillogó szemeivel találtam szembe magam.
– Te mész? – kérdezte, a száját rágcsálva. Úgy terveztem, hogy nem megyek, de talán meggondolom magam, ha ő is jön. Nem akartam előre elkiabálni, ezért visszakérdeztem.
– Miért, te mész? – Elkezdett babrálni az ujjaival, majd beletúrt a hajába. Reménykedve felnézett, és megnyalta az ajkait.
– Hát, ha te mész… - A hangja elhalkult, és elfordította a fejét, miközben pír szökött az arcára. Hihetetlenül aranyos volt, mint egy kiskutya, így hát természetesen nem tudtam nemet mondani (de nem is akartam). Mikor visszanézett, bólintottam, amitől teljesen felderült az arca. Egész nap arról kérdezgetett, hogy milyenek ezek a bulik, mit kell csinálni, vigyen-e valamit, és hogy miben menjen. Erre nem tudtam mást válaszolni, mint hogy ruhában, de a stílusát elnézve biztos voltam benne, hogy valami különlegesebbel is elő tud rukkolni.

- Louis! – kiáltotta valaki a nevemet, mikor épp átöltöztem. Arra tippeltem, hogy Harry volt, mert mással nem is beszélgettem onnan.

- Igen? – kérdeztem, miközben magamra rángattam a kényelmetlen és szoros csőnadrágom. Magamra kaptam az Adidas pulcsim és összeborzoltam a hajam. Egész nap rajtam volt a sapka, nem is csodálom, hogy teljesen lelapult a hajam, ezért minden délután vissza kellett állítanom az eredeti helyére. Nem mintha figyelnék rá, vagy valami.

- Haza tudnál vinni? – jött a következő kérdés. Már biztos voltam benne, hogy Harry az. Eltéveszthetetlen a hangja. Mielőtt válaszoltam, kinyitottam az ajtót, és a sporttáskámmal a kezemben kiléptem rajta. Harry ott állt, összeszorított térdekkel, miközben a pólója aljából kilógó cérnaszálat piszkálta. Szokása szerint fekete csőnadrág, fekete bakancs és fehér póló volt rajta, de most rávett egy kockás inget, és arra a kabátját. A nyakából ugyanaz a lánc lógott, a haja ugyanolyan göndör és rendetlen volt. Mikor meghallotta az ajtó nyílását, felnézett és elmosolyodott.

- Persze! - válaszoltam, én is mosolyogva. Együtt sétáltunk ki az épületből, az autóban pedig beültem a kormány mögé. Egyszer már hazavittem Harryt, mikor velem jött a mosodába néhány napja. Akkor megígérte, hogy minden héten eljön velem, és nem is muszáj vasárnaponként kicserélni a jelmezeinket. Örültem neki, veszettül, mert kezdtem nagyon megkedvelni. Imádtam a hangos, kevésbé elegáns nevetését, a gyönyörű haját, és hogy néha kifestette az egyik körmét. Körülbelül egy hete ismertem, de annyira jó barátok lettünk, amilyen nekem még az életemben nem volt. Reméltem, hogy ő is hasonlóan érez, és úgy is tűnt, mert általában mindig velem volt, kivéve, ha különbözött a beosztásunk.

Az út alatt néha titokban rápillantottam, mikor a homlokát a hideg ablaküvegnek támasztotta, és úgy gyönyörködött a fényekben. Párszor becsukódott a szeme egy pillanat erejéig, mert biztosan kifárasztotta a munka. Mikor megálltam a lakása előtt, nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, ahogy félálomban kóvályog a lépcső felé, miután egy álmos köszönömöt morgott nekem. Végül sikerült kinyitnia az ajtót, és még intett felém egyet, majd eltűnt a sötétben.

***

december 18.

- Már csak egy hét van karácsonyig! – kiáltotta Harry, mikor belépett az ajtón. Széttárta a karjait, és úgy kezdett pörögni, akár a balerinák, majd lehuppant mellém, és levette magáról a súlyos, meleg kabátját. Bekötöttem a cipőmet, megigazítottam magamon a ruhákat, aztán a szekrényemhez léptem, és elkezdtem keresni az apróságot, amit Harry-nek vettem. Igen, meg szerettem volna lepni valamivel, de nem éppen akkor. Megijedtem, hogy esetleg kiesett a táskámból, ő meglátta, így hát oda a tervemnek. Ő is felállt, és mellém sétált, mire gyorsan becsuktam a szekrényajtót, és bár még mindig aggasztott a masni holléte, mégis megfordultam, a hátamat a fémnek nyomva.

Harry a cuccai között matatott, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek az arcára. Íves szemöldökeit összehúzta, és még a nyelve hegyét is kidugta koncentráció közben. A fürtjei kócosan meredeztek, a sapkáját a feje tetejére tolta. Gyorsan rám emelte a tekintetét, aztán elkapta rólam, és visszanézett a szekrényére. Ellöktem magam a hideg szekrényajtótól - ami amúgy már kezdett elviselhető hőmérsékletre melegedni -, aztán épp ki akartam pakolni a ruháim, mikor megszólalt.

- Lou? – kérdezte bizonytalanul. Reményteli tekintetét az enyémbe fúrta, és úgy folytatta tovább. – Nem akarsz eljönni velem, öhm… - A hangja elhalkult, majd megköszörülte a torkát, és mélyebb hangon folytatta. – Nem akarsz eljönni velem szétnézni a városban?

Egy pillanatra ledermedtem a meglepetéstől, amit talán rossz jelnek vehetett.

- N-nem muszáj, ha nem akarod. Csak este úgyis szépek a fények, meg ihatnánk forró csokit, vagyis úgy értem, csak ha akarod. – Frusztráltan beletúrt a hajába, és nagyot sóhajtott. Hihetetlen édes volt így, össze-vissza dadogva, megilletődve. Elnevettem magam, mire felkapta a fejét, de néhány pillanat zavarodottság után az ő arcán is mosoly terült szét.

- Szeretnék menni - mosolyogtam, de belül szinte sikítani tudtam volna. Az járt a fejemben, hogy ez most egy randi, vagy egy baráti séta, vagy mi a franc? Próbáltam nyugodtnak – vagy lazának – látszani, de láttam Harry-n, hogy ő is zavarban van, mert az ujjaival babrált, és mosolyogva bámulta a cipőjét.

- Elszaladok átöltözni! – jutott eszébe hirtelen, és szinte a homlokára csapott. Gyorsan kikapta a szekrényből a civil öltözékét, és befutott az egyik kabinba. Nevetve bámultam utána, ahogy eltűnt a szemem elől az alakja. A néhány percet kihasználva megigazítottam a hajam, szerváltam valakitől egy rágót és felkaptam a kabátom, majd indulásra készen, megelégedve néztem a tükörképemre. Gyerünk, Tomlinson - gondoltam, mikor Harry feltűnt mögöttem.

A hatalmas, fényes tér közepén álltam. A végtagjaim majd lefagytak, mert mégiscsak december közepe volt, és nem volt rajtam sem sapka, sem kesztyű. A kabátom legalább melegített valamennyire, de egy óra után, amit a hidegben való sétálgatással és beszélgetéssel töltöttünk, az is kezdte felmondani a szolgálatot. A fejem felett különböző színű égősorok cikáztak, a szökőkút vizét pedig arany, zöld és piros színekkel világították meg. Néhány méterre előttem egy hatalmas, díszes karácsonyfa állt. Temérdeknyi égő csillogott rajta, tele volt aggatva szebbnél szebb gömbökkel és egy aranyszínű, tükörsima csillag pompázott a tetején. A tér megtelt különböző árusokkal: voltak édességárusok, kovácsok, étkezdék és kézművesek. El kellett ismernem, London igazán kitett magáért az idén.

A szinte fagyott ujjaimat a számhoz emeltem, és rájuk leheltem, hogy megpróbáljam felmelegíteni őket, miközben egyedül álltam a tömegben. Rengetegen özönlöttek ki, annak ellenére is, hogy munkanap volt és elég későre járt. Az árusok még mind nyitva álltak, az emberek pedig csak kapkodtak a szebbnél-szebb dolgok után. Egy idős pár ült a közeli padon, együtt ettek egy cukormázas kalácsot, miközben a fényeket csodálták. A férfi kezében egy sétapálca volt, és azzal mutogatott, a hölgy pedig szinte minden percben megigazította a szemüvegét.

- Legközelebb te mész! – hallottam magam mögül az ismerős hangot. Harry közeledett felém, a kesztyűs kezeiben egy-egy pohár teával. Sikerült meggyőznöm, hogy az sokkal finomabb, mint a kakaó, ezért inkább azt vettünk. A fején egy kék sapka volt, arra ráhúzta a szürke pulcsija kapucniját, és arra a vastag kabátja szőrmés csuklyáját. Átnyújtotta az én papírpoharamat és vacogva megállt mellettem. – Ha fél óráig nem álltam ott, akkor öt percig sem! – háborgott, vadul gesztikulálva a kezeivel – azzal is, amiben a forró teát tartotta.

-Nyugi, Harry - fogtam le a karját, nehogy a végén rajtam landoljon a finom tea. Elnevette magát, és belekortyolt az italba. Azelőtt tíz perccel állította, hogy a tea undorító, gyakorlatilag levélből és gazból készítik. Megsértődtem, ezért megmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó hozzászólni, amíg nem hoz nekem egy pohárral. Végül magának is hozott, így ott álltunk ketten a fagyban, egy-egy poharat szorongatva.

- Most már igazán beismerhetnéd, hogy a tea százszor jobb, mint a forró csoki - kezdtem hergelni, mikor már néhányat kortyolt az italból.

- Soha! – tiltakozott, de közben folyamatosan szürcsölt a teából. Gyönyörködve néztem, ahogy piros ajkai közé emeli a papírpoharat, és az ádámcsutkája megremeg, miközben lenyeli a folyadékot, majd elégedetten megnyalja a száját, miután leengedi a poharat. – Nézd! – mutatott izgatottan a fekete égboltra, ahonnan apró, fehér hópihék kezdtek szállingózni. Nagyon érdekes - gondoltam, de szívesebben néztem volna őt.

Miközben ő azzal volt elfoglalva, hogy a hóesést nézegeti, én őt figyeltem. A kapucniján megtelepedett néhány fehér hópehely, az arca kipirult, a szemei csodálkozva nyíltak tágra. Mosolyogtam, mert gyönyörű volt, és hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy ott lehettem mellette.

***

december 24.

A hideg szobámban ültem, ahol az egyetlen fényforrást a telefonom kijelzője nyújtotta. A pólómat már lekaptam magamról, hiszen épp indultam zuhanyozni, mikor Harry üzent, hogy vegyem fel útközben. Boldogan írtam a válaszom, aztán ledobtam a készüléket, és elindultam a fürdőszoba felé. Nem akartam sokat szépítkezni, talán csak egy ember miatt. De azt viszont egyáltalán nem terveztem, hogy fejvesztve rohanok az autó felé, miközben próbálom magamra rángatni a kabátom a hóesésben. Mindezt azért, mert fél órával azelőtt, csupán ötödszörre sikerült úgy megcsinálnom a hajam, ahogy akartam, és csak azután tudtam eldönteni, hogy melyik pulcsim menne jobban a nadrágomhoz.

Mikor már fél órája Harry-nél kellett volna lennem, gyorsan végigfuttattam a kezem a hajamban, amolyan utolsó mentsvárként, és csodák csodájára, olyan lett, mint amilyet eredetileg szerettem volna. Magamra kaptam a vörös, néhol (direkt) lyukas pulcsimat, hogy azért mégis legyen az öltözékemben valami ünnepi. Beültem az autóba, miközben a lámpák fényében láttam, ahogy egyre sűrűbben hullik a hó, befedve egész Londont.

Mikor Harry háza elé értem, ő kint állt az ajtó előtt, és szinte vacogott a nagy hidegben. Kipattantam, és átsiettem az úton.

- Basszus Harry, hihetetlenül sajnálom! – mondtam, miközben megérintettem a vastag kabáttal befedett karját, és az autó felé tereltem. Csak megrázta a fejét, de láttam, hogy remegnek a fogai és az arca olyan piros, mint egy megérett paradicsom. Próbáltam egy kicsit megölelni, hogy gyorsabban felmelegedjen, de pár másodperc alatt átértünk a túloldalra, nekem pedig el kellett engednem, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Besegítettem az anyósülésre, én pedig átbaktattam a másik oldalra, és beültem a kormány mögé. – Miért nem mentél vissza? Vagy miért nem hívtál? – kérdeztem megdöbbenve, mikor már láttam, hogy nem áll a halálra fagyás szélén. Addig ott ültünk némán az autóban, én pedig magamban szitkozódtam.

- Fent felejtettem a kulcsom - nevette el magát. Én is hasonlóan cselekedtem, de a helyzet abszurditásán nevettem, nem azon, hogy gyakorlatilag jégcsapként találtam meg. Lecsillapodva elindultunk, megcsodálva a karácsonyi fényeket és a frissen hullott havat. Mert akármennyire is elleneztem, valami csak ragadt rám Harry karácsonyimádatából, akin egyébként szintén egy piros pulcsi volt, de azon még egy hatalmas, csillogó karácsonyfa is díszelgett, mindenféle flitterrel körbeaggatva.

Ennek ellenére, kicsit sem tűnt ki a tömegből.

A legtöbben szintén hasonló pulóverekben voltak, néhányan gömbdíszekre hasonlító fülbevalót akasztottak a fülükbe, mások mikulássapkát vettek fel, hogy ezzel jelezzék, mennyire örülnek a karácsonynak. Mindenkin volt valami, ami a karácsonyhoz kapcsolódott, pedig egy egész hónapot dolgoztak le úgy, hogy manóknak és rénszarvasoknak öltöztek.

Harryvel együtt sétáltunk be a hatalmas ajtón, ami egy tágas teremhez vezetett. Minden sarokban piros és zöld lufik voltak kikötve, a két fal mellett hosszú asztalok sorakoztak, amik meg voltak pakolva finomabbnál finomabb sütikkel és itókákkal. Az ablakokat óriási, vörös kasmírfüggönyök takarták, mindenhova ezüst girlandokat akasztottak, arany színnel világító karácsonyi fényekkel díszítettek fel szinte mindent, a táncparkettet pedig ellepték az emberek.

Reményekkel telve indultam neki az estének, mert amúgy nem szívesen tölteném vadidegenekkel sem a születésnapom, sem a szentestét. Szétnéztem, és azonnal megindultam a kalóriadús édességek felé, de közben Harry elindult beszélgetni a többiekkel. Eldöntöttem, hogy majd később csatlakozom, de addig is jól megtömtem magam a sütikkel, és vettem is néhányat a tenyerembe. Körbenéztem, és átügyetlenkedtem magam az emberek között, hogy odaérjek néhány sráchoz, akiket tavalyról ismertem, hátha el tudunk beszélgetni.

Végül ott álltam egy üveg alkoholmentes sörrel a kezemben, hisz még haza is kellett autóznom. Harryt figyeltem, aki egy idős nénivel táncolt, és habár más szituációban esetleg féltékeny lettem volna, most csak csodáltam, ahogy Harry gödröcskéi előbújnak, mikor nevet, és kedvesen nézi az öreg hölgyet, miközben óvatosan tartja, nehogy véletlenül elessen. Furcsának találtam, hogy vannak még ilyen emberek, ilyen őszinte, csodálatraméltó, igazi emberek. De tényleg léteztek, mert egy ott volt velem szemben, aki épp felém tartott, miután udvariasan egy székhez kísérte a nénit.

Kortyoltam egy utolsót a poharamból, majd a mellettem lévő asztalra tettem, vágyakozó pillantást vetve a krémes sütikre. Visszafordultam, Harry pedig már majdnem velem szemben állt. Beletúrt a hajába, hogy megigazítsa, de a tekintetét nem emelte el rólam. Én sem mertem elnézni, így hát tartottuk a szemkontaktust a néhány másodperc erejéig, amíg végül majdnem összeért a cipőnk orra. Harry hirtelen ellépett és elkezdett zihálást színlelni.

-Teljesen kikészültem! – panaszkodott. Az egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal megtörölte a homlokát, és elkezdett nevetni. Hogy rátegyen még egy lapáttal, még hevesebben kezdte venni a levegőt, és párszor nyöszörgött. Majdnem elkezdtem helyben kitépni az összes hajam, mert miért teszi ezt velem, de leplezve a a kellemes meglepetés által okozott sokkot, elmosolyodtam rajta, mert láthatólag nagyon élvezte ezt a kis bulit, habár szinte tele volt ismeretlenekkel. Pocsék színész volt, és nem vettem be teljesen ezt a dumát, de azért gondoltam, hogy tovább játszom az akaratlanul is rám osztott szerepet.

- Nincs szükséged levegőre? – kérdeztem kétségbeesést színlelve, mert én, vele ellentétben, tényleg jó színész voltam. Egy pillanatra furán nézett rám, aztán bólintott.

- De, jó lenne levegőzni… - A hangja elhalkult, majd balra fordult és elindult az ajtók felé, én pedig követtem. Az arcom valószínűleg hihetetlen vörös lehetett, le mertem volna fogadni, hogy összekeverhettek volna egy jól megérett paradicsommal.

Kisétáltunk a téglafalú folyosóról, ahol megcsapott minket a fagyos szél. A pulcsim ujját lehúztam, hogy elfedje a kezeimet, de még úgy is fáztam. Harrynek ez látszólag meg se kottyant, és csak a tenyereit emelte fel, hogy rájuk leheljen, és így melegítse fel őket. A gyéren világító utcalámpa fényében csodásan nézett ki; göndör fürtjei izzadtan tapadtak a homlokához, a lehelete szürkére színezte a levegőt, a bőre olyan fehér volt, mint a körülötte lévő hó, a szemeiről pedig visszacsillant a lámpából jövő fény.

- Gyönyörű a szemed - szaladt ki a számon, mielőtt megállíthattam volna. Gyorsan a számhoz kaptam a kezem, véletlenül rácsapva egyet, és mikor felnéztem, Harry szemében meglepetéssel vegyülő játékosság csillogott. A hó még mindig hullott, talán jobban is, mint mikor eljöttünk, és majd megfagytam, de kiélveztem ezt a pillanatot, mikor mindenhol csend volt, Harry pedig csak a szemeimbe nézett, és az arcomat fürkészte. Kezdtem volna szabadkozni, hogy nem úgy értettem, csak tudományos szempontból találom érdekesnek a valóban csodás szemeinek pigmentjeit, de azonnal lebuktam volna. Tudta, hogy nem érdekel különösebben sem a tudomány, sem a szemek pigmentje.

- Szerintem a tiéd szebb, úgy értem, különlegesebb - mondta végül, én pedig nem hittem a fülemnek. A pillantásom a cipőm orrára szegeztem, amit rászáradt sár és olvadt hó borított. Bugyuta mosoly ült ki az arcomra, mintha épp akkor nyertem volna meg a lottót, pedig annál sokkal több volt a díjam. Felpillantottam a fekete, csillagoktól fényes égre, pont, mikor egy repülő haladt el felettünk. A fal mentén kupacokba hordott hó is látszólag felkeltette az érdeklődésem, pedig csak húzni szerettem volna az időt. Mikor meguntam a fehéren csillogó, néhol piszkos, barnás árnyalatú hó kémlelését, akaratlanul is Harryre néztem. Szerencsémre ő is mosolygott, a gödröcskéi tisztán látszottak, a szeme sarka kis ráncokba szaladt. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, ezért úgy folytattam, ahogy már régóta akartam.

Nem emlékszem, hogy melyikünk mozdult először, talán egyszerre tettük, de három másodperccel később az ajkai az enyémen voltak. Sokkal jobb ízű volt, mint ahogy elképzeltem; menta és forró csoki. Kissé lábujjhegyre kellett állnom, hogy rendesen felérjem, és ahogy megérezte a támogatást kereső kezemet, amivel a pulcsijába kapaszkodtam, belenevetett a csókba, majd lejjebb hajolt. A magasságom miatt bosszúsan morogtam egyet, de ő csak erősebben kezdett csókolni, hogy végre elhallgattasson. Az ujjaim közé csavartam az egyik fürtjét, ő pedig az állam alá nyúlt.

Mikor elváltunk, boldogabbnak éreztem magam, mint valaha.

Vége