*Becca Prior* It Is What It Is / Prológus

Becca Prior
It is What it is

Prológus

– Uram! Kérem, be kell látnia, hogy ennek semmi értelme. Csillag már soha nem lesz a régi – mondta az öreg lovász, és Harryre nézett, aki a fekete kanca mellett állt, és hosszú ujjait a selymes sörénybe merítette.
  Ahogy odafordult a vénember felé, a szemeiben olyan düh csillogott, hogy Edgar önkéntelenül lehajtotta a fejét, sőt az egész tartása megadásról tanúskodott, és hátra is lépett egy picit.
– Nem érdekel, mit mondanak a hentesek, akik arra várnak, hogy levághassák! Csillag az én lovam, és addig élni fog, míg azt nem mondom, hogy vége…
 Harry visszafordult a lóhoz, és arcát is belefúrta a finom szőrbe, ami tél lévén, hosszú és tömött bundává vált, a nyári rövid és keményebb szőrzethez képest.
– Szépségem! Ne félj! Tudom, hogy most félsz… Hidd el, én is félnék a helyedben. De majd együtt túl leszünk rajta! – súgta halkan, mire a paripa kifordította a bal fülét, hogy jobban hallja, amit a gazdája csak neki mond. – Sajnálom… Sajnálom, hogy nem voltam ott, és nem tudtalak megvédeni benneteket. Ígérem, soha többé nem hagylak magadra! – tett fogadalmat a magas, szikár alak, egész testével a lónak dőlve.
  Csillag is áthelyezte a testsúlyát, és picit a férfinek dőlt, épp csak annyira, hogy jelezze, megértette, amit mondott. Harry lágyan simogatta a nyakát, másik kezével átölelve az erős hátat.
  A ló egyszercsak kitépte magát a kezéből, és felágaskodott. A hatalmas test egy pillanat töredéke alatt vált kezes jószágból őrjöngő fúriává. Harry hátraugrott, és még tett pár lépést a karám kerítése felé, de nem engedte el a szárat.
  A kanca a két hátsó lábán állt, másik két, erős lábával a levegőben kapált, nehéz patáiról sarat fröcskölve szerteszét.
– Csssss… Csillag! Szépségem! Nyugodj meg! – emelte fel a hangját a férfi, de igyekezett, hogy a szavai ne árulják el a tehetetlen dühöt, amit érzett.
  A szolgáló, aki óvatlanul közeledett, halálra vált egy pillanatra, majd ellenkező irányba szaladt, mint ahonnan érkezett.
 A ló hirtelen leereszkedett a földre, és Harry már örült, hogy lecsillapodik, mikor minden izmát megfeszítve ismét felágaskodott, a nyakát még feljebb vágva, mint előtte, hisz most nem akarta látni a veszélyt, csak szabadulni vágyott. Egy erőteljes rántással kitépte a gyeplőt a gazdája kezéből, és már a levegőben fordult, hogy minél előbb üldözőbe vehesse a betolakodót.
  Harry kezét majdnem leszakította a hatalmas erő, és a tenyeréből vér serkent, ahogy a szíj végigszántott rajta, de nem engedte el, csak mikor a teste is elemelkedett a földről, és belátta, ha most nem ereszti el, Csillag tehetetlen rongybabaként fogja végigvonszolni a nagy karámon, sárban fürdetve, összetörve a csontjait.
   Elengedte hát a szárat, és inkább torka szakadtából üvölteni kezdett:
– Fuss! Fuss, te szerencsétlen! A kerítés felé!
  Hangjára a messzebb ácsorgó napszámosok is felkapták a fejüket, és izgatott kiáltások hallatszottak mindenfelől. Úgy tűnt, felesleges minden mozdulat. A férfi, erejét latba vetve rohant, de a hatalmas fekete ló úgy siklott a levegőben, mintha szárnya lenne. A menekülő óhatatlanul is hátrapillantott, de bár ne tette volna! A fölé tornyosuló, hatalmas állat képe inkább csak lassított a tempón, ahogy az agya felfogta, milyen keserves kínhalál vár rá, mikor a monstrum lerohanja, és patái pörölyként törik majd össze a csontjait.  Már mindenki torkán ott készült a sikoly, a férfit pedig ellepte a halálfélelem, mikor oldalról egy sötét köpenyes alak ugrott át a karám magas kerítésén, és egyenesen a ló felé rohant.
– Te átkozott! Te veszett ribanc! Nem viszed el még egy emberem! – ordította Zayn, és hihetetlen gyorsasággal száguldott a fenevadként vágtázó ló felé.
  Csillag látta az ellenfelet, akinek hangja olyan irritálóan magabiztos volt, és tudta, hogy talán az lenne a nagyobb fogás, de úgy volt vele, először a kis mitugrászt tapossa el, és majd utána foglalkozik az újabb hullajelölttel..
  Már csak pár lépés választotta el a célpontjától, mikor a nyakára lasszó került, és a hurok mélyen a bőrébe vágott, ahogy öt, megtermett férfi próbálta megfékezni a kötél másik végén. Legelöl Harry állt, és mit sem törődve a tenyeréből csöpögő vérrel, tiszta erejéből tartotta a megvadult jószágot.
– Nyugalom, szépségem! – kiáltotta, és mikor a ló már csak vergődött a kötélen, de a szolgáló felhágott a kerítésre, és a túloldalról ketten megfogták, és átrántották a biztonságba, kiállt a kötélhúzók sorából, és egyenesen a kanca felé indult.
– Zayn! Ha egyetlen ujjal is hozzáérsz, a kardommal rajzolok mintát a pofádra!
  A fekete alak nem lassított, kezében egy csillogó pengéjű tőrrel közeledett a ló felé, aki nem figyelt, mert azzal volt elfoglalva, hogy szabaduljon végre. – Zayn! Az Istenedet! Állj le! – üvöltötte Harry, és tiszta erőből rohanni kezdett, útközben húzott ki egy nyílvesszőt a tegezből, és a válláról leakasztotta a finom mívű íjat, amit Liam neki készített.
– Nem fogok minden nap emiatt tetves patás miatt elveszteni egy embert! – kiáltott vissza Zayn, és fellendítette a tőrt tartó kezét, hogy a következő pillanatban az állat vastag nyakába vágja a pengét. De mire véghezvihette volna a szándékát, a vállába éles fájdalom hasított, ő maga pedig szinte hátrarepült, mintha egy óriás rántotta volna vissza. A hátára zuhant, és mikor kinyitotta a szemét, hitetlenkedve tartotta a szeme elé a karját, amiből egy barna tollakkal ékített nyílvessző állt ki.
  Harry ebben a pillanatban ért oda hozzá, és fölé hajolt. Elkapta a csuklóját, és maga felé fordította a karját.
– Áúúúú! Meglőttél, te sárkányivadék?
  Harry nem törődött a szitokszókkal, csak intett két emberének, akik félve lendítették át a lábukat a farönkökből ácsolt kerítésen, és oldalról közelítettek, félve a még mindig fújtató paripától, akin már négyen térdeltek, és pányvákkal tartották a földön.
– Vigyétek ki innen! – parancsolta Harry, mire a két férfi megfogta Zayn lábait és karjait, hogy a levegőbe emeljék. Az ápolt azonban kitépte magát a fogásból, egyetlen ruganyos mozdulattal talpra állt, és rájuk rivallt:
– Nem kell segítség! Megyek a saját lábamon!
Peckesen indult  előre, de Harry oldalról még rásandított, és látta a kemény arcon átvonagló fájdalmat.
– Hívjátok Niall mestert! – szólt az egyik legénynek, aki bólintott, majd elrohant a házak irányába.
  Harry visszafordult a sokadalom felé, aminek közepén Csillag hevert az oldalán, és fekete szemeivel őt figyelte.  A férfi viszonozta a pillantást, és igyekezett nyugalmat sugározni a ló felé.
  Mikor odaért, letérdelt, a hatalmas állat mellé, csatakos, sáros nyakára tette a kezét, és érezte a bőre alatt száguldó vér lüktetését.
– Nyugalom, szépségem! Már vége… Semmi baj! – mormolta, és közben felnézett. A fejével intett a két tagbaszakadt harcosnak, hogy engedjék el a köteleket, és menjenek. Azok hitetlenkedve néztek vissza rá, de mikor megismételte az utasítást, lassan engedelmeskedtek.
  A ló egy nagyot fújtatott, amitől a két férfi azonnal futásnak eredt, de Harry rendületlenül markolta a szíjat, és egészen közel hajolt a nagy, busa fejhez.– Csillag! Kérlek… ne csináld ezt! Nem tudlak megvédeni, ha te nem hagyod… Elmegyünk innen. Elviszlek!... Csak engedd, hogy segítsek! – kérlelte a lovat. És mintha az állat minden szavát értené: ellazult, a fekete sörény a sárba hullt, ahogy fejét a gazdája combjára hajtotta.
  Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, és ráhajolt a nyakára, hogy ruhájával takarja el a szemét, ezzel óvva a számára oly kedves teremtményt a látványtól, ami rettegéssel és gyilkos ösztönökkel töltötte el.  Hogy mitől félt ily csillapíthatatlanul? Legnagyobb ellenségétől:
Az embertől…

.