*Becca Prior* It Is What It Is / Kilencedik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Kilencedik fejezet
  Harry nagyon figyelt. Minden idegszála megfeszült, ahogy a lemenő nap utolsó sugarainál a tájat fürkészte. Az amulett halványan pulzált a nyakában, és ettől biztonságban érezte magát, de most nem csak róla volt szó. Engedett egy megérzésnek, és egy ismeretlen erőnek, de ezáltal a barátait is bajba sodorhatja. Nem látták a tűsziklákat, egyáltalán semmit, ami arra utalt volna, hogy jó úton járnak. Csak a kőrengeteg mindig ismétlődő, egyforma alakzatait: a földből kiálló hegyes kis sziklaperemeket, és a semmibe nyúló pusztaságot.
  Ahogy ment le a nap, elkezdődött a szüntelen neszezés, ami egyre csak erősödött. Most már olyan volt, mintha mindenhonnan figyelnék őket, és a kövek között mocorognának, arra várva, mikor csaphatnak le rájuk.
  Zayn már vagy félórája kivonta a kardját, Liam is előszedte a bárdját, csak Niall ült peckesen, és hagyta figyelmen kívül a halk motoszkálást.
– Te nem félsz? – kérdezte tőle a szerelme, mire Niall egy kedves mosollyal válaszolt:
– Amíg nem megy le a nap, nem bújhatnak elő!
– Az igaz – erősítette meg a kovács – csakhogy egy óra múlva olyan sötét lesz, mint egy pince mélyén.
  Niall nagyot nyelt, és igyekezett úgy tenni, mintha nem rágná a rettegés.
– Addigra kijutunk!
– Ugyan ellenkező irányba megyünk, mint amerre kellene, de biztosan! – bólintott Zayn, majd ellenőrizte a csizmájába dugott tőrét, és gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovát.
  A nap lebukott a horizont mögött, de még mindig nem látták jelét, hogy változna a táj.
  Harry szorította a nyakában lógó kicsi szobrot, és gondolatban fohászkodott, hogy kivezesse őket Kövesföldről, mielőtt a rémségek előmerészkednének, és megtámadnák őket.
   Nagyon kevesen választották ezt az utat, ám nekik nem volt más választásuk, mert az Iszaptenger csak erről a feléről járható, de Harry kezdett kételkedni a saját épelméjűségében, hogy bemerészkedett a sivatagba, ami még a gyakorlott átkelőknek is veszélyes, nemhogy négy ifjúnak, akik még sosem jártak erre azelőtt. Talán fogadnom kellett volna egy vezetőt, aki átkísér minket… – morfondírozott, mikor valami elkapta a bokáját, és ahogy lenézett, egy hatalmas fogatlan szájat látott, ami épp a lábszára felé közeledett, míg csontujjaival szorosan markolta a csizmáját.
Nem volt ideje felocsúdni, mikor Zayn kardja lesújtott, amitől a formátlan, kutyaszerű teremtmény kettéhasadt, és zörögve hullott le az út porába.
– Itt vannak!  – kiáltott fel a harcos, és úgy belevágta a sarkát a lova hasába, hogy az felnyerített, mielőtt eszelős vágtába kezdett, mit sem törődve azzal, hogy szinte már nem is látják az utat.
Harry is beugratta Csillagot, ahogy a maradék két fiú is. Nem egymással versenyeztek, hanem a sötétből egyre gyakrabban előbukkanó, a sziklákról rájuk vetődő éjlényekkel, akiknek fogatlan pofája maga volt a sötétség, ami mindent elemészt.
  A herceg száguldott elől. Hiába erőltette a szemét, csak a fekete sötétséget pásztázta, míg a szemébe csorgó izzadtság el nem vakította. Felnyúlt, ingének ujjával törölte ki a csípős cseppeket, és összeszorította a fogait. Az amulett ismét felforrósodott a nyakában, de most nem foglalkozhatott vele, hisz az életükért futottak. Niall kiáltása hasított a csendbe, amit eddig csak a lovak fújtatása, és patáik hangos koppanása tört meg. Zayn azonnal megrántotta a gyeplőt, mire a lova felágaskodott, és fülsiketítő nyerítéssel fordult meg, hogy a kismester felé vegye az irányt. A varázsló egy éjlénnyel viaskodott, aki a köpenyébe kapaszkodva igyekezett feljebb húzni magát, és már a lova farát harapta. Zayn egy pillanat alatt ott termett, és egyetlen vágással lemetszette a rémség fejét, ami nyitott állkapoccsal, magatehetetlenül hánykolódott tovább, mert még halottként sem engedte el a húst, amibe belemart. A gyönyörű deres fájdalmától űzötten gyorsított a tempón, a szája habzott, míg Niall halálra váltan nézett hátra, és mindennél jobban szerette volna lesöpörni a koponyát, de nem tudta elengedni a kantárat.
  Harry is látta a történteket, és érzékelte a mindenhonnan rájuk leselkedő támadókat. Gondolatban elbúcsúzott a szeretteitől, és arra kérte az isteneket, hogy legalább a barátait vezessék ki innen; ne az ő hibájából leljék halálukat ebben a kősivatagban, ahol sosem találnak rá a csontjaikra.
Ahogy vágtázott, egy pillanatra lenézett, és meglátta a köpenye alatti derengést. A vastag posztó ellenére, bőrzekéje és inge alól is átlátszott a fény, amit az amulett árasztott magából.
   Harry ráhajolt Csillag nyakára, és egy kézzel belemarkolt a dús sörénybe.
Sokszor ülte meg szőrén a lovát, és mindketten tudták, hogy irányítsa felszerelés nélkül, így az egyik keze felszabadult, amivel gyorsan kibontotta a köpeny kötőjét, ami azonnal tovaszállt a széllel, ahogy fekete szellemként lerepült a hátáról. A zekét is széttépte a nyakán, majd az inget, és kiemelte a bőrszíjon lógó apró talizmánt, ami olyan világosságot sugárzott, mint egy piciny nap.
Az éjlények sikoltva robbantak fel körülöttük, de amelyik ügyes volt, az utolsó pillanatban félreugrott a jótékony sötétségbe, ami életben tartja. Harry letépte a nyakából a láncot, és magasba tartotta az amulettet. Kicsit lassított, hogy a barátai utolérjék, és biztonságra leljenek a kis fénykörben. Ügetésre váltottak, és egymás zihálást hallgatták percekig. A sötétből furcsa, ijesztő nyöszörgés, és kígyósziszegésszerű hangok hallatszottak, karmok kaparászása és hangos vonyítás a messzeségből.
– A fényben biztonságban vagyunk! – mondta a herceg, mire a többiek még közelebb jöttek hozzájuk. Csillag idegesen dobálta a fejét, de Harry a füléhez hajolt:
– Nyugalom, szépségem! Muszáj kijutnunk innen. Senki nem akar bántani.
  A ló mintha ismét értette volna, amit mondott, abbahagyta a vergődést, és szép, egyenletes léptekkel haladt tovább. Az amulett sárga fénye lepte el őket, de egy zöldes sugár a távolba mutatott. Az volt az iránytű. Harry hálásan gondolt az ifjúra, aki ilyen váratlan segítségben részesíti őket, és felidézte Louis kedves arcát. Vajon mivel érdemelte ki ezt a fantasztikus ajándékot a fiútól?
  Jócskán lehűlt a levegő, és ezernyi csillag ragyogott az égen, mikor végre megváltozott a talaj a lovak patája alatt. Lassan a rémisztő hangok is elmaradtak, és mindenki ellazította az izmait. A távolban egy kis falu fényei hívogatták őket, úgyhogy ismét felgyorsítottak, hogy mielőbb fedél kerüljön a fejük fölé.
  Az összesen tíz házból álló kis település békésnek és barátságosnak látszott. Ahogy beértek az egyetlen utcába, az amulett fénye kihunyt, és Harry visszakötötte a nyakába. Niall ügetett mellé, mert nem hagyta nyugodni a dolog.
– Honnan tudtad, hogy ekkora ereje van? – kérdezte, és oldalról a herceg arcát fürkészte.
– Nem tudtam – vallotta be Harry, és a barátjára nézett.
– De ha nem tudtad, akkor hogy mertél nekivágni az útnak?
– Nem tudtam, hogy el fogunk tévedni – nevetett fel Harry, és megveregette a kismester vállát.
Niall elgondolkozott, aztán leszűrte a lényeget:
– Mind odaveszhettünk volna.
Harry összehúzta a szemöldökét, és halkan válaszolt:
– Nem én kértem, hogy tartsatok velem. 

.