*Becca Prior* It Is What It Is / Negyedik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Negyedik fejezet
Csillag lelassított, és a füleit forgatta, néha felhorkantva, ami annyit jelent, hogy valaki van a közelben. Harry a kardjára tette a kezét, a szárat lazán a combjai közé engedve, míg másik kezével megmarkolta a vaskos nyelet, ami a nyereg alá készített tőrhöz tartozott. Nem sok lovas engedheti meg magának, hogy mindkét kezével harcoljon, míg a lova azt tesz, amit akar, de a herceg azon kevesek közé tartozott, aki pusztán combjai szorításával, vagy sarka nyomásával ösztökélte a jószágot, s az menten teljesítette a kérését… Legalábbis eddig.
  Harryn átfutott egy gondolat, hogy a borzalom óta még nem voltak éles helyzetben Csillaggal, és talán a ló már nem fogadna szót, ha emberek támadnának rájuk, de elűzte a félelmeit, és inkább ráhajolt az izmos nyakra.
– Szépségem, most te vagy a főnök! Arra mész, amerre jónak látod! – súgta, mire a kanca halkan nyerített, mintha megértette volna, és oldalra fordult, be a sűrűbe, bár a kitaposott ösvény ezerszer biztonságosabbnak látszott.
  Mikor megállt egy mogyoróbokor mögött, Harry azonnal tudta, hogy várnak valamire. Köpenyének kapucniját a fejére húzta, a kardját kivonta, és csendben figyelt.
  Nem kellett sokat tétovázniuk, mert pár perccel később egy szekér kerekeinek ismerős surrogása hallatszott az út felől, ami ellenkező irányból közeledett. Harry rásimult Csillag nyakára, és előrenyúlt, hogy a ló fülei közt rásöpörje sörényét a hófehér hókára, ami a kanca homlokát ékíti, mert az messziről is feltűnő a félhomályban.
  Már ki tudta venni a közeledőket. Egy kétlovas szekér imbolygott a kátyúktól szabdalt úton, és a bakon egy férfi ült, mellette egy köpenybe burkolózott alakkal. Harry nem érzett veszélyt, de Csillag halkan fújtatott, ami elég volt ahhoz, hogy a fiúnak megfeszüljenek az izmai. Tudta, hogy a ló azt is érzi, amit ő nem lát, úgyhogy mozdulatlanná dermedt, és csak figyelte a kordét.
   Már majdnem elhaladt előttük, mikor hirtelen megbicsaklott az egyik ló lába, majd éktelen nyerítés kezdődött, és a szekér egyensúlyát vesztve borult az oldalára, míg a két ló közül az egyik szintén térdre rogyott.
 Egy szempillantással később, a bokrok életre keltek, és öt haramia ugrott az útra, éles, félköríves pengékkel, és hatalmas bárdokkal a kezükben.
Harry rögtön Csillag oldalába vájta a sarkát, a ló pedig nem ellenkezett, egy hatalmas szökelléssel ugrott át a kis árkon, ami elválasztotta őket a bozótostól, majd dúvadként rontott ki az útra, ahol a meglepett útonállók még fel sem fogták, hogy mi történik körülöttük.
   Harry azonnal levágott egyet a kardjával, de mielőtt az a földre omlott volna, megfogta a grabancát, és magával húzta, ami nagy segítségére volt, mert az élettelen test fogta fel a trükkös, sarlószerű penge gyilkos suhintását, ami elvágta volna az inakat a lábában, és Csillag hasát is felszakította volna, halálos sebet ejtve rajta.  Harry felkapta a fejét, mélyen a támadója szemébe nézett, majd a combjaival megszorította a kanca oldalát. Csillag azonnal két lábra emelkedett, és olyan erővel kezdett kapálni a levegőben, hogy a haramia jobbnak látta, ha futásnak ered. A fiú utána akart indulni, de látta, hogy két másik a szekér felé igyekszik, hogy a földön fekvő emberekre vessék magukat.   Tudta, hogy az erszényüket akarják elszedni, de azt is, hogyha valamelyik ellenkezik, azonnal elvágják a torkukat.  Megfordult hát, és leugrott a lóról. Futva érte be az egyik támadót, és egy perc alatt térdre kényszerítette. A pörölyétől megfosztott, hatalmas ember könyörögni kezdett, de Harry már jól ismerte a fajtáját. Eleget látott belőlük az apja tömlöcében.  Mikor a kard hegyét a nyakának feszítette, és közben körülnézett, hogy hol van a másik három, a férfi alattomosan a kabátja alá nyúlt, és elővett egy tőrt, amit alulról akart Harry ágyékába szúrni, de mielőtt elérhette volna célját, a feje elvált a nyakától, ahogy a harcos egyetlen mozdulattal felemelte, majd olyan erővel sújtott le rá, hogy a csigolyák recsegve adták meg magukat a rohamnak.
A másik útonálló, aki végignézte cimborája szörnyű végét, egy pillanatra lefagyott, de aztán jobbnak látta, ha felveszi a nyúlcipőt… Vagyis, csak akarta, mivel Csillag épp akkor ért a elé, és erős hátsó lábának egyetlen rúgásával a levegőbe emelte a testét, hogy az épp Harry lába előtt érjen földet, kiterülve, mint egy béka.
  A fiú elismerően biccentett a lónak, majd a menekülő felé mutatott, aki már jócskán benne járt a csalitosban, és a vaskos fatörzsek között igyekezett utat találni. Csillag utánaindult, Harry pedig farkasszemet nézett az utolsó, még sértetlen banditával. A szekér mellől nyöszörgés, és fájdalmas sóhajok hallatszottak, de a fiú tudta, most ki kell zárnia a hangokat, hogy arra koncentrálhasson, amire kell, vagy hamarosan mindhárman halottak lesznek.
  Egymás előtt keresztezte a lábait, ahogy megkerülte a szekeret, és a kardot két kézzel markolta meg, hogy nagyobb erőt tudjon beleadni a harcba, hisz az ellenfél egy tagba szakadt, szakállas férfi volt, kezében egy pallossal, aminek mindkét oldalán fényes penge csillogott. A különbség csak annyi volt, hogy egyik oldalon éles kis fogak várták, mint egy farkas szájában, a másikon gyönyörűre csiszolt él, ami úgy metszi el az inakat, akár a kés a gyümölcs puha húsát.
  Mikor szembekerültek egymással, a bandita meglengette fegyverét, és egy hatalmas ordítással Harryre vetődött, aki egyszerűen félrelépett előle, hagyva hogy a lendület még jó háromlépésnyivel arrébb vigye a felbőszült haramiát. Rögtön utánafordult, és lesújtott a kardjával, de a férfi vállát zsákmányolt páncél védte, így nem tehetett benne kárt. Harry két szökelléssel mellette termett, és újra támadóállásba helyezkedett, de szeretett az ellenfél szemébe nézni közben, mert bármit hazudhat a teste, a szeméből mindig kiolvasható, mi lesz a következő lépése.
  Így is lett, mert a férfi balra billent, mintha Harry felé lépne, de közben a szeme ellenkező irányba villant, azt figyelve, milyen szögben vághatná le a fiú kezét, amiben a kardot tartja.
  Harry felhúzta a szemöldökét, megvárta, míg az ellenfele fellendíti hatalmas pallosát, és csak akkor szúrt a bordái közé, mikor a mellvért felemelkedett annyira, hogy biztos legyen benne: olyan szöget talál, ami végzetes. A férfi súlya pillanatok alatt élettelen tömeggé vált a kardra szúrva, és Harrynek a lábával kellett letaszítania a pengéről.  Csillag épp ekkor lépett ki az útra, jó százlépésnyire a fiútól. A patái véres nyomot hagytak az út porában.
– Elkaptad?! – kiáltott felé Harry, mire a ló nagyot nyerített, mintha felnevetett volna. – Persze, hogy el! – veregette meg a nyakát a fiú, mikor az éjfekete paripa odaért hozzá.
  A herceg most tudott csak figyelni a bajbajutottakra. Először ránézett a lóra, de látszott, hogy csak belelépett egy előre ásott gödörbe. Lehajolt, kitapogatta a lábát, de semmilyen sebet, vagy ficamot nem érzett, ezért gyorsan a két emberhez lépett, akik a földön hevertek. A kocsis jól beverte a fejét, annyira, hogy eszméletét is vesztette, de a másik csak halkan nyöszörgött a porban, míg a lába rendellenes szögben kifacsarodva feküdt mellette. Harry letérdelt, óvatosan megmozdította a testet, és kicsit félrehúzta a köpönyeget, ami az arcát takarta. Egy leány volt. A haja fehér, mint a tej, a vonásai nemesek, a bőre mint az alabástrom. Harry az ölébe vette, mikor a szemei kipattantak, és égszínkék íriszei a herceg arcát pásztázták.
– Nyugodj meg! Nem bántalak. Harry vagyok, Larry király fia.
   A lány egy pillanatra benntartotta a levegőt, de aztán a szemei ismét lecsukódtak, és öntudatlanságba menekült a fájdalom elől.
 Mire Csillaggal felállították a szekeret, és a sebesülteket biztonságba helyezték rajta, majd kiemelték a pórul járt lovat, majdnem leszállt az est.
  Harry tudta, nem haladhatnak a vaksötétben, ezért, miután a leány lábát egy öles farabhoz rögzítette, ahogy Nialltől látta a várban, és a kocsis fejét a lány alsószoknyájából tépett, habfehér  kötéssel  fedte be, ő maga ült a bakra, és lassan elindult, hogy keressen egy alkalmas helyet, ahol átvészelhetik az éjszakát.
  Már alig látott valamit, mikor egy széles sziklafal állta útjukat. Az út balra vitt, de Csillag határozottan a másik irányba lódult, amerre nem volt kitaposott ösvény.
– Hóóó… – kiáltott utána a herceg. – Oda nem tudlak követni!
A ló visszanézett, majd egy dühös fújtatás után megfordult és engedelmesen a gazdájához ügetett. Odafordult a szekér mellé, és az orrával a nyerget piszkálta.
– Vegyem le? – kérdezte Harry, de közben már leszökkent a kocsiról, és a szíjakat csatolta ki. Mikor végzett, tanácstalanul nézett a fekete szemekbe, de Csillag megbökdöste a lány nyakát, aztán ismét a saját hátát. – Tegyem rád? – értetlenkedett Harry, de azért tette, amit a ló akart. Neki egyáltalán nem volt fura, hogy egyenrangú partnerek.
  Mikor mindkét testet elrendezte, és a szekeret behúzatta a sűrű bokrok közé, a két lovat is kifogta előle, majd a málhát, és mindent, amit fontosnak tartott felkötözte rájuk, és az egyikre fellendült, csak úgy szőrén.
  Csillag ment elől, mutatva az utat, és Harry – bár voltak enyhe kétségei –, követte. A ló megállt és horkantott, a herceg pedig lecsúszott a földre, elővett egy lámpást a málhából, meggyújtotta benne az olajat, és maga elé tartva hatolt át a sűrű növényzeten. Ahol a kőfalnak kellett volna lennie, ott egy vaksötéten ásítozó barlangot talált. Óvatosan ment beljebb, tőrét kezébe véve. 
  Az üreg hatalmasnak bizonyult, és ahogy végre körbejárta, rájött, ennél remekebb helyet nem is találhattak volna. Gyorsan visszasietett, levágott pár folyondárt, hogy beférjenek a lovak, majd bevezette őket, aztán a leányt és a kocsist hevenyészett fekhelyre cipelte, amit a levágott puhalevelű futónövényből készített.
Talált egy ölnyi jó száraz fát a barlang végében, amit az előtte itt járó hagyhatott, és meg is fogadta: reggel ő is gyűjt majd, hogy annak, aki legközelebb erre téved, szintén ilyen kellemes meglepetésben legyen része.
   Tüzet rakott, és mikor a piros lángok már a falakat is megvilágították, akkor jött rá, hogy itt réges-régen egy család lakhatott.
A falakat térdmagasságban fekete faszénrajzok díszítették, míg feljebb, vérrel és hófehér krétakővel alkotott, gyönyörű képek mutatkoztak meg az imbolygó fények által.
Elregélték a vadászatokat, a gyermekek születését, és a halált is…
Ahogy ezeket csodálta, a lány ismét nyöszörögni kezdett, és a szemei lassan kinyíltak.
– Ho…Hol vagyok? – kérdezte, és megpróbált felülni, de a lábába nyilalló fájdalomtól lehanyatlott.
  Harry felpattant, mögé lépett, segített neki, majd megtámasztotta a nyereggel, így viszonylag kényelmes helyzetet biztosítva számára.
– Egy barlangban vagyunk. Itt kell éjszakázzunk, mert a vadak odakinn biztosan lecsapnának ránk.
  A lány bólintott, hogy érti, és forgolódni kezdett.
– Paul?
– Ha a kocsisra gondolsz, ő jól van… – mutatott a tűz másik felére Harry, és ahogy a lány kicsit oldalra nyújtózott, már látta a nagydarab embert, aki a lángok túloldalán feküdt. – Nagyon beverte a fejét, de szerintem nemsoká magához tér, és kutya baja se lesz!
– Remélem! – felelte a leány, és hálásan nézett Harryre. – Te vagy Harry herceg, ugye?
  A fiú kicsit elvörösödött, mert nem szerette fitogtatni a rangját, és az udvarban sem szólította így senki, de bólintott, mert remélte, hogy a leány megnyugszik, ha tudja, nem egy jöttmenttel hozta össze a sors.
– Biztosan szomjas vagy, és éhes is… – mondta a fiú, mire a lányon volt a sor, hogy pír lepje el a bőrét, de aztán bólintott.
– Farkaséhes vagyok. Reggel óta úton voltunk.
  Harry felpattant, elővette az elemózsiás zsákot, és pillanatok alatt terült-terülj asztalkámat varázsolt a tűz mellé. A forró köveken még tojást is sütött, és olyan illatokkal töltötte meg a barlangot, hogy arra már a kocsis is mocorogni kezdett.
  Mikor végre kinyíltak a szemei, és a fejét fogva nehézkesen felült, Harry és a lány egyszerre nevettek fel megkönnyebbülten.
– Hol a kékköves pokolban vagyunk? És ki vagy te? – kérdezte a robosztus férfi, mire a lány felelt a fiú helyett:
– Ő Harry herceg, Larry király fia Kétvölgyből. Megtámadtak minket a haramiák, és ő mentett meg bennünket.
– Óóóó… – nézett körül hirtelen a férfi, de ettől annyira megszédült, hogy ismét vissza kellett feküdnie. – És a lovak?
– Hátul vannak a barlangban, ahová már nem világít a tűz – mutatott készségesen a sötétbe Harry, majd halkan füttyentett, mire Csillag egy halk kis nyerítéssel válaszolt. – A kordétokat letakartam ágakkal és levelekkel. Remélem reggel ott lesz, ahol hagytam. De ha nem, az értékeket felmálháztam, úgyhogy nagy kár nem ér benneteket.
– Köszönjük! – mondta a férfi, és a lányra nézett.
– Lottie, te jól vagy?
– Igen, Paul, minden rendben, csak kibicsaklott a térdem – válaszolt a jégszőke szépség, és megigazította a rögtönzött kötést a lábán.
– Ha reggel útra keltek, két nap alatt elérhettek Kétvölgybe, és ott Niall mester vesz majd a gondjaiba.
– Köszönjük, herceg! – válaszolt a leány helyett az öreg, és ismét ülő helyzetbe vergődött.
  Harry felállt, egy lapos kőre ételt halmozott, és odavitte a férfinak, aki hálásan megköszönte, aztán nekiesett. A lány és a fiú mosolyogva nézték míg végzett.
– Ideje nyugovóra térnünk! Hosszú volt ez a nap… – mondta a herceg, és elrendezte a fegyvereit, majd dobott még a tűzre pár fahasábot, hogy kitartson, amíg alszanak.
  Már közelített az álom, mikor a lány halk hangon szólalt meg mellette:
– Köszönöm, hogy harcba szálltál értünk, és megmentetted az életünket. Sajnálom, hogy késleltetünk az utadon. Ígérem, szívességed nem marad viszonzatlan!
  Harry nem is tudta, mit válaszoljon hirtelen.
– Nem várok viszonzást. Örülök, hogy nem lett komolyabb bajotok.
– Merre tartasz? – kérdezte a lány, és ahogy a herceg ránézett, egy pillanatra elveszett az igéző kék szemekben.
– Keletre tartok, túl a nagy hegyeken.
– Miért mész oda? – kérdezte Lottie, és összehúzta a szemöldökét.
– Keresek valakit… egy gyógyítót… – válaszolt a fiú elgondolkozva.
– Beteg vagy? – ült fel a lány hirtelen, mire a fiú gyorsan válaszolt:
– Nem! Nem én… a lovam.
– Mi baja van? – nézett most a barlang mélyére a lány, mintha oda is belátna, ahová a tűz fénye már nem jut el.
– Megtámadták, és megkínozták… Elvitték a csikóját… Azóta gyűlöli az embereket.  Fékezhetetlen…
  A lány most a fiú felé fordult.
– De minket nem bántott…
  Harry elcsodálkozott, mert a nagy izgalomban és kavarodásban bele sem gondolt, hogy Csillag önként ajánlotta fel a segítségét, és a hátán hozta idáig a sebesülteket.
– Úgy látszik, az ájultaktól nem fél – nevetett fel halkan.
– Vagy azoktól, akikben érzi a jó szándékot… – felelte a lány, és újra a sötétségbe nézett.
  Harry oldalról fürkészte az arcát. Gyönyörű teremtés – állapította meg magában. De a szemei a legérdekesebbek. A türkizkék, majdnem átlátszó íriszek pillantása szinte perzselt, ha az emberre nézett. Most viszont lassan eltakarták őket a hosszú pillák, és a lány csendben figyelt valamire, amit Harry érdeklődve nézett, bár nem tudta, mit csinál. – A lovad nem ölni akar, hanem szabadulni. Meg akarja keresni a kicsinyét…
– Ezt honnan veszed? – kérdezte Harry, és ő is felült, mert a szíve hatalmasat dobbant.
– Értek az állatok nyelvén, vagyis inkább… Hallom a gondolataikat – válaszolt a lány készségesen. – Családi örökség – sütötte a le a szemeit, rögtön azután, hogy kinyitotta őket, és a fiúra nézett. – Ha Tomlinson mestert keresed… – kezdett bele, mire Harry azonnal bólintott – jó úton jársz! Az Iszaptengerben ne menj a járt úton, és soha ne állj meg senkinek, bármivel is szeretne eltéríteni!
   Harry figyelmesen hallgatott. – Mindig keletnek tarts, a három csúcs közül a szíved felőlit követve.  És ha odaérsz, add ezt oda neki… – mondta a lány határozottan, majd egyetlen mozdulattal kitépte a nyakából a bőrszíjon lógó amulettet.
  Harry csak bámult a tenyerébe hulló apró kis figurára, és szólni sem tudott. Elefántcsont, vagy valami ahhoz hasonló anyag lehetett, az érintése hűvös, mégis, mintha élt volna… Halványan pulzált, és bár a fiú nem tudta megmagyarázni, mégis az a furcsa érzése támadt, hogy a kis bábú figyeli őt. Felemelte, közelebbről is szemügyre vette, aztán köszönete jeléül meghajolt a lány felé.
– Köszönöm. Így teszek majd. De te honnan ismered? – kérdezte, miközben a nyakába kötötte a szobrocskát.
– Egész életemben ismertem… de kérdezd majd erről őt…
  Harrynek kihagyott a lélegzete. Ezek szerint a különleges szépség a mester mátkája. Azokat az érzelmeket, amik így összekötnek két szívet, nem lehet palástolni, ezt tudta jól, mióta látta Niall és Zayn arcán az őszinte szerelmet.
– Te szereted őt… – csúszott ki a száján, mire a lány csodálkozva felpillantott, de aztán az arca ellazult, és a szája szeglete huncut kis félmosolyba szaladt.
– Mindennél jobban…
  Harry is elmosolyodott, bár volt benne némi halvány irigység. Meg sem fordult a fejében, hogy udvaroljon a lánynak, ahogy eddig senki nem váltott ki belőle efféle akarást, de már elég régen nyomasztó hiányérzete volt azzal kapcsolatban, hogy nem lelte meg a párját. Lassan tizenkilenc évet is betölt, és még nem érzett ahhoz hasonlót, mint amiről másoktól annyit hallott már.   
  Lehet, hogy fagyos a szíve, ahogy az öreg boszorkány mondta neki a kocsmában, mikor a tenyere fölé hajolva jövendölt neki. Bár a jóslat nem csak ezt mondta ki…
 „Jégből van a szíved, ifjú herceg, amit egyetlen leány sem fog tudni felmelegíteni…
 De egyszer te is rátalálsz a boldogságra, ott ahol nem keresed, azzal, akit nem akarsz, és akkor, mikor épp másért küzdesz, nem is magadért.”
Persze, a vén satrafa úgy fogalmazott, hogy abból ne lehessen leszűrni a valót, de azért szöget ütött a fejébe. Soha, egyetlen lányba sem lesz szerelmes? Ez nem volt valami kellemes kilátás…

.