*Becca Prior* It Is What It Is / Ötödik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Ötödik fejezet

Csak pislogott a sötétben, és próbálta felfogni mi az, amit hall. Furcsa, sejtelmes ragyogást látott a barlang mélyében, aztán a halvány fény mintha közeledett volna. Harry visszatartotta a lélegzetét, és köpenye alatt erősen markolta a tőr markolatát. Erőltette a szemét, de amit látott, egyelőre nem öltött alakot.
  Mikor a kis derengő világosság közelebb ért, a fiú szíve kihagyott egy ütemet. Egy ifjú közeledett, semmi zajt sem csapva, lábait óvatos léptekkel rakva egymás elé. Egyenesen felé tartott, kezében egy lámpással, amiben apró kis bogarak repkedtek, szárnyaik körül pislákoló fénnyel. Harry nem látta az arcát, mert köpenyének csuklyája eltakarta előle, de azt fel tudta mérni, hogy vékony és alacsony. Nem jelent veszélyt – állapította meg a külseje alapján. Az izmai kicsit ellazultak, de azért éber figyelemmel követte a közeledő alakot.
  Mikor már szinte karnyújtásnyira volt, és a tűz parazsának fénye pirosra festette a fekete köpönyeget, az alak megállt, és fejét felemelve Harryre nézett.
  Hihetetlenül kék szempár fúrta pillantását a fiú tekintetébe, de az arc – aminél szebbet talán még sohasem látott –, kedvesen mosolygott rá.
  Harry felkönyökölt, és épp meg akarta szólítani, mikor a fiú leguggolt, közvetlenül előtte, és lámpását a földre tette. De a keze nem hullott le, hanem felemelkedett és egyenesen Harry arcára simult.
– Tényleg olyan gyönyörű vagy, amilyennek álmodtalak – mondta reszelős hangján az idegen, és a herceg érezte, ahogy egész testében megremeg. Nem tudta, az ismeretlen érintés, a sosem hallott, különleges hang, vagy a tengerkék szemek átható pillantása reszkettette meg a lelkét, de nem is volt ideje megfejteni, mert érkezett a másik apró kis kéz, hogy Harry arcát két tenyerébe fogva emelje fel, és úgy nézze, ahogy egy festményt szokás. – Hívtál? – kérdezte az ismeretlen, mire a herceg az eddigieknél is jobban összezavarodott. Önkéntelenül megrázta a fejét, mire a jövevény összehúzta a szemöldökét. – Rám gondoltál, és nálad van az amulett… – magyarázta az idegen.
  Harry igyekezett felfogni az elhangzottakat, de nehezen boldogult. Felült, így ki kellett csusszannia a gyengéd fogásból, ami – maga sem értette miért –, sajgó hiányérzetet okozott.
– Nem tudom, ki vagy… És nem tudom, miről beszélsz – válaszolta a herceg, bár azt is szerette volna hozzátenni, hogy az egész nem is lényeges, csak üljön ide mellé az ismeretlen fiú, és beszéljen még hozzá, mert a hangja olyan jóleső bizsergést okozott a gerince mentén.
– Louis vagyok, az amulett gazdája. Úgy hallottam, szükséged van rám.
– Kitől hallottad? – kérdezte megrökönyödve Harry, mire a fiú magától értetődően válaszolt:
– Tőled…
– Tőlem?! De hisz soha nem láttalak még… – csodálkozott Harry.
– Álmaidban már hetek óta rám gondolsz – mondta Louis, és fejét kicsit oldalra billentette, hogy jobban lássa a herceg vonásait. Harry erősen gondolkodott, sütött belőle, hogy igyekszik rájönni a megfejtésre, de ismét elbukott.  Csalódottan rázta meg a fejét.
– Sajnálom, de sosem emlékszem az álmaimra.
– Semmi baj! – mosolyodott el a másik, amitől a herceg szíve ismét tartott egy kis szünetet, mert annyira édes volt és őszinte. – Majd rájövünk, hogy miért van rám szükséged… – ígérte, ami ismét erős szívdobogást idézett elő Harryben, mert úgy hangzott, mintha ők ketten több időt töltenének együtt a jövőben. – Miért van nálad az amulett? – kérdezte a fiú, és előrenyúlt, hogy megfogja a herceg nyakában lógó szobrocskát, de ahogy a tenyerébe vette, óhatatlanul végigsimított a bőrén is. Mindketten visszatartották a lélegzetüket, és egymásra néztek. Megállt az idő, ahogy elvesztek a pillantásban.
  Harrynek sikerült először rálelnie a hangjára:
– Lottie-tól kaptam – mutatott a tűz másik oldalára, de ahogy odafordult, döbbenten látta, hogy rajtuk kívül senki nincs a barlangban.
– Óóóó… – mondta a fiú, és hirtelen felemelkedett.
  Harry ellenkezni akart, de az ismeretlen már hátra is lépett.
– Ne menj el! – kérte Harry, magát is meglepve a fura kéréssel.
– Még találkozunk! – ígérte a jövevény, aztán elfordult, és lassú, kimért léptekkel visszaindult a sötétségbe.
  Harry fel akart pattanni és utána indulni, de képtelen volt. Mintha a lábait, sőt, az egész testét a földhöz béklyózták volna. Felnyögött az erőfeszítéstől, és vergődni kezdett.
Félelem és zavarodottság lett rajta úrrá, és küzdött az erő ellen, ami fogva tartotta.
  Már kezdett pánikba esni, mikor egy apró, meleg tenyér simult az arcára.
 Ismét kinyitotta a szemét, és a gyönyörű kék szempár ott volt közvetlenül előtte. Azonnal megnyugodott, és visszahanyatlott a földre, úgy zihálva, mintha épp egy óriással tusázott volna.
– Csak egy rossz álom volt! – szólalt meg Lottie hangja, mire a hercegnek újra kipattantak a szemei, és most döbbent csak rá, hogy nem Louis-t látta az előbb. A hasonlóság döbbenetes volt.
– Álom? Miféle álom? – kérdezte, és felpattant a földről, hogy besiessen a barlang sötétségbe burkolt mélyébe, de ott csak a lovakat és a kőfalat találta. Onnan senki nem érkezhetett.
  Megrázta a fejét, érezte, hogy majd szétszakad, és visszatérve a tűzhöz, lerogyott a földre.
– Álmodtál valamit, és küzdöttél valakivel – mondta a szőke szépség. – Arra ébredtem, hogy vergődsz és nyöszörögsz.
  Harry elszégyellte magát, és lesütötte a szemét.
– Azt álmodtam, hogy le vagyok kötözve.
  A lány arca felderült.
– Nekem is vannak hasonló álmaim, csak én zuhanok… Mindig azt álmodom, hogy a mélybe hullok, mint egy falevél, és nem tehetek ellene. Az ilyen álmokban az a legrosszabb.
  Harry egyetértett vele, de akkor sem akarta elhinni, hogy csak álmodta az egészet. Egyrészt: mert valóban sosem emlékszik, mit képzelgett, mialatt aludt, másrészt: a fiú annyira valós volt, ahogy az érintése is…
  Louis… Felidézte az ifjú képét, mire a szíve ismét erősen dobogott, mint a kalitkájából szabadulni vágyó madár, és önkéntelenül az amuletthez kapott. Ott lógott a nyakában, de olyan forró volt, hogy szinte égetett. Gyorsan elengedte, és lepillantott rá.
  Lottie figyelmét nem kerülte el a mozdulat, így ő is odanyúlt, és mikor megérezte a meleget, féloldalasan elmosolyodott.
– Megjelent neked? – kérdezte, de Harry képtelen volt bevallani az igazat.
– Kicsoda?! Nem… – hazudta, mire a lány picit oldalra fordította a fejét, és úgy vizslatta az arcát.
– Tudod, ez az amulett a bátyámé – mondta halkan a lány. – És van, amikor megjelenik azoknak, akik viselik. Talán úgy érezte, szükséged van rá…
– Nem, senki nem jelent meg – tartotta magát a füllentéséhez Harry – de az álom szörnyű volt.
– Nos akkor, Harry herceg, még egy bölcs tanács: Ha álmodban megjelenik valaki, tudd, hogy a bátyám az, és légy vele kedves – nevetett fel halkan a lány.
  Kedves leszek, bármit megteszek, csak jöjjön el ismét! – mondta magában Harry, de közben összeszorította a száját – nehogy valami meggondolatlanság csússzon ki rajta –, és csak bólintott.
– Így lesz! – ígérte a herceg, és oldalról a lányra sandított, ismét elcsodálkozva a két szempár közti tagadhatatlan hasonlóságon. Tehát Lottie és Louis… A lány egy varázsló mátkája, és a bátyja szebb, mint ő maga. Érdekes egy család…

.