*Naomi Greg & Kaede* Violence / GHOST

Naomi Greg & Kaede

Violence Trilógia

Ghost

December 15., Szombat

 A csípős, hideg levegőjű utca hajnalt jelzett.

Egy magas, fekete ballonkabátos fiú sietősen lépkedett hosszú lábaival, miközben sápadt arcával, kissé véreres és vörös szemeivel szinte paranoiás módon pásztázott maga körül minden apróságot: a koszos, kukázó macskát egy sikátor, éppen látható szélén; a nagy robajjal elrepülő madárhadsereget; egy arra járó autó nagy zajjal való elindulását; még a lassan bekúszó napfényt is gyanakodva pásztázta pár pillanatig. 

Azután már jól begyakorolt mozdulattal:  fejét lehajtva közlekedett tovább, még szélsebesebben. Mintha fekete csíkot hagyott volna maga után gyorsaságában.

 Amikor végre az ismerős utca, legismerősebb háza elé ért; olyan megkönnyebbült sóhaj hagyta el cserepes ajkait, hogy félő volt: a tüdeje kiürül teljesen.

 A barna, téglaépület fekete tetővel, fehér ablakokkal Harryben olyan melegséget okozott, melyet már régóta hiányolt.

Ezúttal viszont lassabban lépkedett. Sőt; mintha minden egyes megtett lépése kínszenvedés lett volna számára - egy ezúttal ismeretlen, de valahol mégis ismerős érzés az egész érhálózatát veszélyesen ellepte: a félelem.

  A legutolsó lépésnél egyúttal meg is nyomta a csengő gombját, amely dallamosan felsikított az egész házban - a göndör fiú pedig pár másodperc után majdnem megfutamodott.

Pechére, vagy leginkább nem pechére: az ajtó kinyílt. 

Harry érezte, hogy a levegő bennragadt a tüdejében, mélyen és fullasztóan.

 A piros színű bejárati ajtó mögött ezzel ellentétben Gemma, az egyetlen és igaz testvére - a nővére -, amikor meglátta a csengető személyt; arca rögtön felragyogott. Ajkai boldog mosolyra húzódtak egyenes vonalukból, szemei pedig a semleges színből hirtelen fényessé és meleggé változtak.

Harry nem bírta ki, és egy hónapja először hagyta el ajkait egy félszeg mosoly.

- Harry! Téged is látni?! - Majd az említett nagy meglepetésére egy érintés érte a jobb vállán, amelytől alig láthatóan összerezzent: - Milyen kis helyes vagy! Gyere csak be!

 A fiú hófehér arcával, és a szemei alatt hatalmas karikákkal végül teljesen elmosolyodott, és egy bólintással megköszönte a bókot, illetve a beinvitálást.

Túl fáradt volt ahhoz, hogy magában a vívódást elkezdje: hisz ő és a jóképűség?! Soha nem gondolta volna, hogy ennyire messzire jut el attól a szótól, pedig a múltban sem volt oda magáért - egyszerűen csak nem rühellte külsejét.

 De most?! 

Most egyenesen viszket az egész bőre; sőt! Ahogy nővére újabb és újabb apró érintésben részesíti - arcra puszi, hát simítás, váll átkarolás - úgy érzi: ég mindene.

 A hangulatos nappaliban foglaltak helyet; Harry jó pár percig képtelen volt Gemma arcára, vagy csak testére nézni; az öreg és kattogó díszes órát pásztázta íriszeivel, a kellemes mogyoróbarna színű falon, miközben belsőjét egyre inkább ellepte a kétségbeesés.

Hogyan mondja el??

- Harry? - szólította halkan és gyengéden testvére; és amikor az említett végül rá merte kapni pillantását, megremegett, hiszen olyan őszinte érzelmekkel találkozott, amelyekkel régóta nem: aggódás, kíváncsiság... szeretet.

Jézus, gondolta a göndör, milyen szánalmas vagyok.

- Öcsi?! - hallotta meg újra nővérének csengő és nőies hangját; ekkorra kapott csak észbe Harry, hogy tekintetét ezúttal a földre szegezve tartotta.

- Ge-Gem - lehetett hallani először a hangját, és Gemma szája majdhogynem tátva maradt annak szokatlan minőségétől.

Amaz rekedt volt, egészségtelenül rekedt; fáradt és idejétmúlt.

Öccse mintha száz évet öregedett volna, miközben percenként elszívott egy-egy szál cigarettát.

 Harry üveges szemekkel figyelte, ahogyan az összezavarodott és ijedt nő jobb oldalára huppan, túl, TÚL közel hozzá... Alig láthatóan próbált elhúzódni az érintések elől, de Gemma rögtön észrevette. 

Tudta, hogy itt valami nagy baj van.

 Arcába lógó, szőke haját füle mögé simította kis zavarában, miközben egy köhintéssel visszaült az előző helyére; a göndörrel szembeni fotelbe. 

Kényelmes nadrágba bújtatott lábait keresztbe fonta, kezeit összekulcsolta; és ekképp hagyta, hogy Harry magától kezdjen el beszélni.

A tizenkilenc éves fiú lehajtott fejjel tördelte sebes ujjait; a puha gombolyag a feje tetején zilált volt és elhanyagolt; a ruhák lógtak rajta, ezzel jelezve, hogy mennyit fogyott.

 A nővére belsőjét őszinte aggódás lepte el; sőt, ez annál többről szólt.

 Félt.

 Félt attól, hogy elveszíti az egyetlen embert, aki maradt számára.

 Már csak Harry maradt neki, nem tűnhet el ő is az életéből!

- Harry... Beszélj, kérlek! Nagyon megijesztesz!

A fiú nagyot nyelve, könnypatakon keresztül fúrta pillantását a másikéba; és száraz szájjal, berregve mondta ki a következőt:

- Bánt, Gemma.

- Ki? Ki bánt? - kérdezte rögtön óvatosan a másik. 

Szemöldökét összehúzva dőlt előrébb, miközben összezártlábait rendes tartásba helyezte. Kiszáradt torokkal nyelt egyet, miközben heves szívveréssel várta a választ.

- Ő, Gem... Ő bánt... - Hirtelen fakadt ki egy szívet tépő sírásroham a fiúból; és a nővére ott ült tehetetlenül, még mindig összezavarodva.

- Louis? - kérdezett rá óvatosan újra, mire a másikból még erőteljesebben kezdett sírni.

- Igen, ő... É-én egyszerűen nem értem, mi történt... Olyan szép volt minden, most pedig... Most pedig nem lehet felismerni... 

- Oké, Harry, nyugodj meg - állt fel végül a testvére, és rögtön térdre ereszkedve simította a másik, szorosan összezárt lábaira kezeit, miközben mélyen az íriszeibe tekintett. - Először is... Kérlek mondd el, mit csinált pontosan. Megértem, hogy fáj... De muszáj tudnom. 

 Harry hevesen bólogatva, a pityergéstől eltorzult arccal reagált mondatára; majd egy hatalmas levegővétellel hozzákezdett:

- Mi-minden pár hónapja ke-kezdődött.

Szeptember 28., Hétfő

 Harry fütyörészve billegette csípőjét a rádióból dallamozó, már mindenki agyára ment popdalra.

Egy szál melegítőgatyában és a kedvenc, vastag, illetve puha rózsaszín, fehér pöttyös zoknijában ténfergett a tágas konyhában; éppen vacsorát főzött.

Úgy döntött, hogy mivel hétfő van - és tudomása szerint ez az a nap, amit szerelme ki nem állhat -, az új kedvencét készíti neki: sonkás, póréhagymás tésztát.

Már egészen a végén járt, a szószt kevergette önfeledten énekelve és ide-oda billegetve csípőjét.

- Mit csinálsz? - kapcsolta ki hirtelen a morcos hang az üvöltő rádiót; Harry pedig kisebb szívrohamot kapva fordult meg a tengelye körül, miután a kezében lévő kanál hangosan koppant az apró mélytányér alján.

Louis, az ő tökéletes párja, akivel közel s távol két éve vannak együtt, és fél éve költöztek össze; fáradtan, összeszűkült szemekkel mérte végig hiányos öltözetű testét, és a göndör mélyen elpirulva, illetve vállat vonva válaszolt:

- Vacsorát. A kedvencedet - mosolyodott el gödröcskésen, miközben olyan szabad és boldog volt a hangja, hogy bármilyen jeget képes lett volna megolvasztani mézlágyságú tónusával.

- Tökmindegy - forgatta meg szemeit a másik, és az újrakevergető srác összehúzott szemöldökkel, őszinte zavarral az arcán fordult meg megint; viszont nem várta már más, csak az üres levegő.

A semmi.

- Mi a...? - suttogta maga elé félmondatát, és rögtön Louis után sietett.

Hatalmas és hosszú léptekkel közlekedett, egészen a hálószobájukig: az emelet legelső helyiségéig - ahol szerelme éppen a kellemetlen, minden napra kötelező öltönyt vedlette le magáról, de nem akárhogyan: erőszakosan, szinte letépte, miközben rekordmennyiségű káromkodás hagyta el a párja számára kívánatos ajkait.

- Lou, mi a baj? - kérdezett rá finoman H. - Megint a főnököd? - Az utóbbi hetekben Louis-ról az öreg, kopasz és erősen izzadó egyén le sem szállt, és minden egyes kisebb-nagyobb lépését kritizálta, ami nemhogy a kék-, de a zöldszeműt is kikészítette.

Ami az egyiküknek fáj, az a másiknak is.

A már csak bokszerben álldogáló, mély levegővételeket vevő férfi mögé lépkedett, és csupán egy pillanat volt, amikor a két bőr egymáshoz simulva élvezkedett: Louis kitépte magát, és mint egy vörös posztót látó bika; ekképp fakadt ki.

Egy méterrel távolabb állva pördült meg tengelye körül; és így Harry láthatta a villámokat szóró, elsötétült szemeit; rángó állkapcsát, amelyet fájdalmasan összeszorított; kidülledő ereit a karjain, amelyek egy-egy ökölbe szorított kézfejben végződtek.

A göndörnek még a szája is tátva maradt ettől.

Soha nem látta még őt így ezelőtt.

 Félt. Még mindig nem rettegett, de enyhe félelem lepte el belsőjét - nagyot nyelve kulcsolta össze maga mögött kezeit, és ok nélküli szégyenkezéssel, alig hallhatóan rákérdezett:

- Valami rosszat mondtam?

Louis fújtatva válaszolt:

- Hogy te? Ááá, dehogy! Hiszen te vagy Mister Tökély, nemde??

Harry ezúttal ráncos homlokkal, magabiztosabban szólalt fel:

 - Miről beszélsz? 

- Mi lenne, ha egyszer az életben nem játszanád a kis ártatlant? – Nem volt hajlandó észrevenni a párja szemeiben játszódó enyhe félelmet, azt a mérhetetlen aggódást és értetlenséget. 

Fújtatva magára kapta a ruháját, teljesen kizárva az őt szólítgató Harry hangját. Csupán elcsörtetve mellette vágta ki az ajtót, kilépve a némileg hűs, őszi éjszakába – maga mögött hagyva a távolodó lépteit fájdalommal figyelőt. 

Szeptember 29., Kedd, 04:02 

 Még mindig csupán forgolódott, álmatlanul tekerve a teste köré a puha takarót, ami a megszokott meleg helyett fagyosnak hatott. Annyira egyértelmű volt, hogy a barátja karjaiban ébred, most azonban se híre, se hamva kék szemű párjának. Egészen a megmagyarázhatatlan kirohanása óta. 

Harry zavarodott volt, a szemeit alvásra kényszerítve próbált közben rájönni, vajon miért viselkedett Louis úgy, ahogy. A temérdek munka miatt tán? Valószínű, azonban ez mégsem elégséges indok. Máskor nem szokott kiabálni vele, és szó nélkül eltűnni. Talán… ő maga tett valamit?

 De mielőtt elgondolkodhatott volna, esetlegesen mit csinálhatott, ami ekkora és ilyen rossz kihatással volt az idősebbik félre, a gondolataiból halk ajtónyikorgás zaja, majd lassabb, valószínűleg cipő nélküli léptek zavarták fel. A mellkasában pihenő szerv apránként felgyorsult, így reagálva a közeledő személyre, akiben Louis-t vélte felfedezni.

Nem tudta, mit érezzen. 

 Annyi bizonyos, hogy őrülten boldognak érezte magát, amiért visszajött – csak remélni merte, hogy nem történt semmi baj. 

Az ágy túloldala besüppedt, motoszkálás érződött, amint valaki magára húzta a takarót. Harry már kezdte azt gondolni, hogy “kész, ennyi, hozzám sem ér”, amikor lassan egy erős kar fonódott a derekára, közelebb húzva a testéhez. 

Próbált nem mozdulni. Talán arra várt, hogy Louis mondjon valamit; legalábbis, a filmekben ez beválik. 

S mintha az Univerzum meghallotta volna a fejében végigszánkázó mondatát, fülénél egy száj jelent meg óvatosan:
- Remélem, megbocsájtasz, Haz. - A számára oly különleges, és a lábáról mindig könnyedén levevő hang remegést varázsolt végig gerincén, mellkasában kellemes melegség jelent meg; s egy másodperc múlva megfordulva az ölelésben, temette arcát Louis mellkasába. Szemeiből majdhogynem előtörtek a könnyek a megkönnyebbülés jeleként, hogy igen: élete szerelme visszajött és nem hagyta itt. Lábát átdobta a kék szemű fiú derekán, el akarva tüntetni minden távolságot, ami közéjük merészelt férkőzni. S habár Louis-t igencsak meglepte, ahogy párja reagált rá, hiszen biztos volt benne, hogy alszik, nyomban egy apró puszit nyomott a göndör hajú fejére. 

- Féltem, hogy bajod esett… 

- Jól vagyok, ne aggódj! Figyelj, sajnálom, ami… 

- Semmi baj – suttogta Harry, egyelőre nem akarva beszélni róla.
Ráérnek arra reggel is; jelenleg mindössze annyit szeretett volna, hogy Louis mellett aludhasson el.
– Majd… holnap beszélünk róla.
- Vagyis ma? – vigyorodott el Louis, és egy csókot adott Harry homlokára, aki - bár a  barátja nem láthatta -, megforgatta szemeit.
Ajkain mosoly játszott – az, hogy megkönnyebbült, nem is volt kifejezés. Elvégre Louis ott volt mellette, végre mosolygott, az esti dolog pedig egy félreértés – minden újra rendben lesz.

Október 31., Szombat

Egy teljes hónap telt el Louis furcsa viselkedése óta.
Természetesen megesett, hogy valamikor a szokottnál stresszesebben ért haza, ámde olyankor csak fogta Harry-t, letelepedtek a kanapéra, és vagy beszélgettek, filmet néztek, vagy órákon át csókolóztak, nem reagálva egyetlen ajtókopogtatásra vagy telefoncsörgésre sem.
A göndör hajú örült, elkönyvelte az aznap estét egy egyszeri alkalomnak – aztán elérkezett Halloween, és az eddig felépített dolgok falain újabb repedések jelentek meg, eltüntetve a töméseket.
Nem volt titok, hogy Harry Styles lelkében mélyen ott élt még a kisgyerek, és ezt minden évben be is bizonyította azzal, hogy megkérte barátját, poénból menjenek el ők is „cukrot gyűjteni”. Ilyenkor Louis Tomlinson csupán megingatta a fejét, felnevetett, majd önként és dalolva nyomozott jelmezek után. Nem volt eset, amikor ne érezték volna jól magukat, nem is említve, hogy jó pár háznál sikerült szerezniük valamit – csoki vagy óvszer, de akkor is! Harry Styles nem hitte volna, hogy az ez évi Halloween-t nem Lou-val az utcát róva fogja tölteni…
A zöld szemű fiú izgatottan ült az étkező asztalnál, tekintete nem hagyta el az óramutatót: néhány perc, és a párja megérkezik, aztán indulhatnak is. Felkuncogott, alig hitte el, hogy még mindig tart náluk ez a hagyomány: korilag egy picit kinőttek már belőle, ez azonban semmiben sem gátolta meg őket eddig. Úgy tervezték, hogy idén kalóznak és szajhának öltöznek, na, persze csupán diszkréten – rengeteg gyerek járta az utcákat, és azért Harry sem akarta túlságosan magára hívni a figyelmet: épp elég lesz ahhoz a szőke paróka és szűk nadrág. Ne is említsük a széthúzva hagyott kabát alatti, pólóra húzott túlméretezett melltartót! Legalább lesz min nosztalgiázva nevetniük.
 

Az egész ábrándot pedig mindössze két percbe tellett romba dönteni.
Egy káromkodás hallatszott, ajtócsapódás, egy szatyor találkozása a földdel; s egy ideges srác, amint a fejét fogva dobja le magát a kanapéra.
Harry aggódva ugrott fel, nem vesztegetve az időt szaladt oda Louis-hoz és guggolt le, hogy arcuk egy szemmagasságban legyen.
- Nem hiszem el, hogy az a  faszfej még ilyenkor sem képes békén hagyni! - A főnöke. Már megint.
- Lou..? Sosem gondoltál még arra, hogy esetleg… kilépj?
- Ekkora baromságot te sem mondhatsz! – csattant fel, hirtelen felültével és dühöt sugárzó hangjával megugrasztva egy kicsit a zöld szeműt.
- Cs-csak azt mondom, hogy annyira stresszes vagy emiatt. Lehet, hogy egyszerűbb lenne, ha…
- Te sem segítesz a helyzeten! - Harry elhallgatott; elfelejtett arra a néhány másodpercre levegőt venni, míg az abban a pillanatban jéghideg szempár az övébe fúrta magát.
Louis felkelt, nem törődve Harry-vel, ki a földön gubbasztva bámult maga elé. A fiatalabb fiú megpróbált Louis keze után nyúlni, viszont gyengéd fogásából hamar kiszabadultak
- Ne érj hozzám!

A zöld szempár tulajdonosa a talajt vizslatta, erősen törve a fejét, hogy mégis mit tegyen vagy mondjon – aztán rájött, hogy ez megint olyan eset, mint aznap este.
Nem fognak beválni a kedves szavak és egy ölelés, azonban… Ezeken kívül mi mást tudna tenni? Ő nem az ordító és veszekedő készségeiről volt híres; ami azt illeti, gyűlölte a konfliktusokat. És ahogy a barátja rámordult, hogy ne érjen hozzá, hozzáspékelve azt a dühtől szikrázó tekintetet… 

Tanácstalan volt és megbántott.
- Hol van a vacsora? – hallotta meg Louis hangját, aki a halántékát dörzsölve ácsorgott a konyhapult mellett.
- N-nem készítettem, mert úgy volt… – kezdett bele halkan, közben lassan feltápászkodva. Aztán e mozdulat félúton megakadt, amint az a kék, most ridegséggel teli tekintet rászegeződött.
- Ugyan „mi volt úgy”, ami miatt nem csináltál semmit?
- Halloween van – felelte, és habár eleinte közeledni szeretett volna párja felé, jobbnak gondolta, ha a nappaliban marad, jó pár méterre. Bal karjával a jobbikat szorongatta, miközben a száját harapdálta; ha ideges volt, nem tudott mit tenni, ámde mindig így reagált.
- És?
- Lou, ilyenkor mindig elszoktunk menni beöltözni, aztán egy étteremben…
- Jézusom – Louis lehajtotta a fejét, frusztráltan sóhajtva fel.
Két másodperc múltán újból felnézett, ám olyan pillantással, ami életében először, valóban megijesztette Harry-t. Az idősebbik fél monoton léptekkel indult el felé, és az a késztetés, minek unszolására legszívesebben hátrált volna, erősen felébredt az érzékeiben. Azonban egy helyben maradt, félig lehajtott fejjel, mellőzve szerelme tekintetének viszonzását.
Két lábat látott megjelenni maga előtt, majd forró lélegzet ütötte meg bőrét, egyetemben egy szájjal, mi alig érezhetően füléhez simult. A szíve majd’ kiszakadt a helyéről – mindössze ezúttal nem a pozitív jelzőjű izgalomtól.
Alig suttogásként hangzottak el a szívben tőrt forgató, érzelem nélküli szavak:
- Mi lenne, ha a gyerekes baromságaid helyett fognád magad és csinálnál is valami hasznosat?
Valószínűleg nem tűnt fel neki semmi – sem a zöld szemű szótlansága a hülye csomó miatt a torkában, sem a remegő keze vagy az egyre homályosuló látása; ugyanis csupán szem forgatva képnél hagyta, s a göndör várt, egészen addig, míg a szobájuk ajtaja be nem csukódott – ő pedig halkan szipogva ült le a kanapéra, nem merve rávenni magát, hogy annak a személynek a közelébe menjen, aki a legfontosabb az életében.

November 26., Szerda

Hogy mit érzett?

Nehéz megfogalmazni.

Szavakkal nem tudta, még a saját gondolataiban sem kifejezni, hogy most... Mi is történik vele igazán. Lehetséges lenne, hogy az egyetlen dolog, amely az életében a fényességet jelentette, hirtelen... Megszűnik?

Össze volt zavarodva.

Igen, ezek csupán apró összetűzéseknek tűntek - olyan fajtáknak, amelyek minden normális kapcsolatban (legyen az férfi és nő, vagy barát és barát, esetleg családtagok között) megjelennek, bárhol a nagyvilágban. Azok, amelyek után mindig szivárvány színű, vattacukor illatú és mézlágyságú eső esik ránk: először nedves és kellemetlen kissé, de aztán tisztának és megkönnyebbültnek érezzük magunkat.

Harry néma volt.

Legalábbis fejben. Környezetében egyaránt.

Nem tudott nem ezen gondolkozni, bármit tett; vagy éppen bármit nem tett. Pusztán maga elé meredve, lehajtott fejjel közlekedett az utcán, a bevásárlás közben, még a munkahelyén végzett munkáját is kifejezéstelen arccal művelte: a virágkötögetés is már semleges volt számára.

Mondhatni vegetált.

Régen érzett, egyáltalán nem kellemes érzelmek jelentek meg nála; a tinédzserkori depressziójának első szakaszán találta magát - és hirtelen déjá vu érzés tört rá.

Nem kellett volna ennyire pisisként viselkednie, tudta jól, mégis... Egyszerűen képtelen volt megemberelni magát.

A napok teltek, az idő szaladt nélküle is, Louis pedig egyre furcsábban viselkedett... De nemcsak ő. Harry sem volt már a régi.

A fiatalabb egyén azon kapta magát, hogy többé nem érzi azt a késszúráshoz hasonló fájdalmat mellkasában és gyomrában egyaránt; torka sem szűkült össze, amikor a párja, még a legapróbb hibákra is - telefelejtett kuka, aligha megégetett csirke vacsoránál stb. - szarkasztikusan felhívta a figyelmét, majd veszekedni próbált vele.

Mert ő már nem hagyta.

Nem azért, mert elnézte vagy hasonló - dehogy.

A smaragzöld szemű úgy vélte, már egészen érzéketlen minderre. Teljesen hidegen hagyta a dolog.

Üresség foglalt helyet csupán, amely olyan mély és széles volt, hogy egy egész bolygót képes lett volna magába szippantani.

És ez ekképp ment - mindeddig.

Szerda, késő este volt, és Harry óriás melegítőszettben, vastag takaró alatt, forró gyümölcsteával a kezében feküdt házuk nappalijában - az extra-puha kanapéban szinte teljesen eltűnt, amit a legőszintébben igencsak élvezett. A televízió halkan szólt előtte - és ugyan a kedvenc sorozatát nézte, az Amerikai Horror Sztorit, fejben egyáltalán nem ott tartózkodott. Minő meglepő módon, de a mellette történő zaj, és az akkor ízlelt - már csak langyos - folyadék is csak egyetlenegy célt szolgált számára: eltereléshez.

A kevésbé sikeres hadjáratából több hangos kattanás húzta ki, s a szívverése önkéntelenül is hirtelen felgyorsult, miközben az időre tekintett.

18:05 - állt a TV melletti digitális órán.

Végül pillantását visszakapta hatalmas bögréjére, továbbfolytatva műveletét.

Élvezte az élet nem élvezését.

- Mit csinálsz? - Egy öblös hangsúllyal végigsziporkázó hangra emelte fel fejét újra - lassan és komótosan, procedúrába változtatva.

Íriszei fáradtságtól és szomorúságtól csillogtak. És az azokkal találkozó kékségrengeteg nem is különbözött tőle; sőt, olyannyira megegyezett a négy szem, hogy magukban, némán el is csodálkoztak azon.

Talán őt is kikészíti ez az egész furcsaság - gondolták,míg eközben kívül csakis a megszokott hangulat ment végbe: a síri csend. Megfeszülő állkapcsok - leginkább Louis Tomlinson részéről.

Végül a fiatalabbik szakította meg ezt a kontaktust, és tekintete újra a kezében lévő díszes porcelánon landolt.

Vállát megvonva kortyolt bele a számára már íztelen teába - vagyis csak készült ezt tenni.

Egyik pillanatról a másikra történt a dolog.

A pohár pereme már majdhogynem ajkaihoz ért, amikor a két kisebb méretű láb már mellé is lépett, a kezei közt szorongatott tárgyat  Louis pedig egy éles mozdulattal ki is kapta onnan. Amaz az átlátszó üvegasztalon foglalt végül helyet, hatalmas csattanással együtt.

- Mi az, talán süket vagy?! - ordította a hirtelen elmélyülő hang mellette, s a hosszú zokniba bújtatott bal lábfejét alig pár milliméter választotta el a még kemény csizmában lévő lábaktól, amelyek véleménye szerint nagyot lettek volna képesek taposni, főleg, hogy a tulajdonosát majd' megette a méreg.

Harry elgondolkozva tekintett fel szempillái alól a másikra, az óriási karikák pedig a szemei alatt szinte feketén csúfították el az arcát - de még ezeknél is szomorúbb látványt nyújtottak két látói.

Louis egy pillanatig visszatért a Földre erre a látványra, de aztán a méregtől eltorzult az arca, illetve amaz érzelemmel megtelt íriszei szintén felperzselték a másik személy lényét, és... A sajátját is.

- Nem, tisztán hallak - válaszolta robothangon a göndör, kócos hajú.

Fogcsikorgatva meredt rá egy ideig a karamellaszínből egészen sápadttá változott bőrű, fiatal férfi, orrlyukai pedig hatalmasra tágultak, ahogyan mint egy felbőszült bika vett ott levegőt, míg ajkait összeszorította, szorosan és fájdalmasan.

És mi történt ekkor?

Maguk sem tudták igazán.

A kis, de annál erősebb tenyér nagyot csattanva landolt a másik bal orcáján, és piros nyomot hagyva bizonyította valóját.

Fájdalom, meglepetés, csalódottság, méreg, megkönnyebbülés és... szeretet.

És Harry újra érzett érzelmeket.