*Becca Prior* It Is What It Is / Nyolcadik fejezet

 

Becca Prior
It is What it is

Nyolcadik fejezet

Arra ébredt, hogy vacognak a fogai, mivel a víz rég kihűlt, amiben elaludt.
Gyorsan kikászálódott a kádból, és lehajolt, hogy az odakészített lepedővel szárazra dörzsölje magát. Mikor kézbe vette és megérezte, hogy nedves, aztán meglátta a döngölt padlón a még mindig halványan látszó lábnyomokat, kihagyott a szíve. Minden emlék azonnal beugrott. Az arcához szorította az anyagot, és meg mert volna esküdni rá, hogy Louis, semmivel össze nem téveszthető, erdőre emlékeztető illatát érzi rajta.
– Az nem lehet! – mondta ki hangosan, hogy nyomatékot adjon a szavainak, de közben lehajolt, és tenyerét a nedves földre tapasztotta, hogy érezze, nem csak hallucinál.  – Az lehetetlen!
  Teljesen összezavarodott. Eddig szentül hitte, hogy Louis csak az álmaiban létezik, és csak álmodja a vele való találkozásokat. De valaki kiszállt a kádból,  és meg is törölközött, mielőtt elment.
  Csak nem a szolgálólány volt, aki belekevert valamit az italába? Próbált visszaemlékezni, és értelmet találni a megmagyarázhatatlanra, de az elméjére köd borult, és képtelen volt megkülönböztetni a valóságot az álmaitól.
  Megrázta a fejét, gyorsan felöltözött, és bevackolta magát a tollas derékaljra halmozott szőrmék közé.
  Gondolatban Louis-t hívta, és a tenyerébe szorította az amulettet.
Ha nem csak álmodta, akkor biztosan ismét elő tudja hívni.
  Teltek a percek, a kis zafírszobor hűvösen simult a markába, de nem történt semmi. Harry lassan feladta a reményt. Csak egy álom volt… – mondta magának szomorúan, mielőtt beszippantotta a sötétség.

  Reggel kipihenten és jókedvűen ébredt. A hajnal épphogy beszínezte a fák csúcsait, ahogy kinézett az ablakon.
Gyorsan összeszedte magát, aztán a fészerhez sietett, ahol Csillag töltötte az éjszakát.
  Mikor benyitott, a ló azonnal halk nyerítéssel üdvözölte, és hatalmas, mélybarna szemeivel a gazdáját figyelte.
– Szia, szépségem! – sétált oda hozzá a herceg, és végigsimított az izmos háton, a nyakától egészen a faráig.
  Kivezette a rétre, aztán elengedte, hogy Csillag belakmározhasson a friss fűből, majd megkínálta egy adag zabbal is. Miután felnyergelte és kikötötte egy fához, ő is leheveredett mellé, és elővette a zsákjából az elemózsiáját. Nem volt kedve visszamenni a fogadóba, és a hangoskodó, reggel is a boroskancsó fenekére néző utazók között üldögélni. Inkább előszedte a kis lantot, amit még a nagyapja készített neki, és pengetni kezdett. Halkan dúdolgatott, a fejét új dallamok töltötték meg, és mire észbe kapott volna, már kész is volt a dal.
  A dal egy fiúról, aki olyan, mint a hajnal. Meglátogat, valóra váltja az álmaidat, de nem csodálhatod soká, mert mire igazán örülnél neki, szertefoszlik, akár a köd.
  Előkotort egy pergament, gyorsan felírta a szöveget, nehogy elfelejtse, aztán felnézett az égre.
A nap már elég magasan járt, amiből kiderült, hogy ideje indulniuk. Ma nagyon nehéz vidéken kell átkelniük, és Harry nem szerette volna, ha az este is Kövesföldön éri őket.
  Visszament a fogadóba, és leteremtette a kedélyesen falatozó barátait:
– Jó reggelt, szépasszonyok! – Mindenki felkapta a fejét, csak Liam sütötte le a szemeit. – Nem gondoljátok, hogy indulnunk kellene, ha az éj leszállta előtt ki akarunk jutni a kősivatagból? Vagy szeretnétek, ha az éjjellények ott találnának bennünket? – kérdezte Harry, és a hangja olyan számonkérő volt, hogy Zayn karján felállt a szőr. – Ha már apám a nyakamra küldött benneteket, talán nem nekem kellene könyörögnöm, hogy tartsatok velem. Bár nekem az is megfelel, ha visszafordultok, és utamra engedtek. Csak azt nem venném a lelkemre, ha ott bolyonganátok a kőrengetegben, aztán csak a csontjaitokat hordanák szét a madarak.
  Mindenki csendben szedelőzködni kezdett, mert tudták, a hercegnek igaza van. Senki nem élt még túl egy éjjelt a kövek között, ahol olyan teremtmények portyáznak, akik pillanatok alatt rágják le a húst egy emberről, és csak a csontokat hagyják maguk után.
  Fertályórával később már javában a sziklák között léptették a lovakat, mikor Liam megszólalt:
– És milyen volt a kis bögyös, hercegem?
  Harry először nem értette a kérdést, aztán még jobban összezavarodott, mikor eszébe jutott az álma.
– A hangokból ítélve megérte a pénzét! – nevetett fel Zayn, mire Harry fülig vörösödött.
– Az biztos! – tetézte Niall. – Jó sokáig hallgattuk a nyöszörgését…
  Harry teljesen elkeseredett. Akkor ezek szerint Louis csak álom volt, és mégis a szolgálólány környékezte meg. Bár még nem fordult elő vele, hogy két kupa bortól ne emlékezne semmire. De egy ilyen helyen, ahol annyi füvesember és varázsló utazik át, bárki hozzájuthat álomporhoz vagy mákonyhoz, ami hasonló hatást gyakorol az emberre.
– Ti csak hallgassatok! – nyögte be a kovács, mire Zayn lehajtotta a fejét és kuncogott, Niall arca pedig lángba borult.
   Harry előrehajolt, megsimogatta a kanca fejét, és a fülébe suttogott:
– Gyerünk, szépségem, leckéztessük meg ezeket a naplopókat!
Csillag bólogatott, mintha értené, és ezzel lazábbra húzta a szárat, de a herceg nem ellenkezett. Tudta, hogy itt a lovára kell hagyatkoznia.
  Mikor az izmos, nagy test meglódult alatta, ellazította a testét, csak a combjaival szorította a lovat, aztán nekiiramodtak az éles kövekkel tarkított sivatagnak. Mire a többiek felocsúdtak, már csak a port nyelték, amit Harryék felvertek maguk körül.

  Tűzforrón égetett a nap, és a sivatagos vidéken, ahol semmi árnyékot nem lel az elkínzott utazó, hamarabb fáradtak el, mint általában.
Liam, Zayn és Niall épp úgy érezték, hogy nem élik túl ezt a napot, mikor meglátták Csillagot, aki hatalmas sziklák repedéseiből igyekezett kitépkedni az ott megtelepedett fűszerűséget.
– Hol van Harry? – kérdezte Zayn, és már le is szökkent a lováról, hogy odasiessen.
Mikor közelebb ért, a kanca fújtatni kezdett és a pofájából kivillantak hatalmas fogai.
– Nyugi, te dög! Csak a gazdádat keresem – mondta neki Zayn és széttárta a kezeit, hogy a ló lássa, nincs nála bot vagy fegyver.
  Halk dúdolás ütötte meg a fülét, és ahogy megkerülte a kőtömböt, ott találta Harryt, aki az árnyékosabb oldalon üldögélt a földön, és halkan játszott a hangszerén. – Hercegem! Már azt hittük, valami bajod esett.
– Az a bajom, hogy a nyakamba varrtak titeket, és lelassítjátok az utamat – válaszolta morcosan Harry, és felszökkent, hogy nadrágját leporolva visszasiessen a lovához.
Mire a kovács és a varázsló lekászálódtak a nyeregből, a herceg épp felszállni készült.
– Jajj, legalább hadd nyújtóztassuk ki magunkat, és együnk valamit… – fogta könyörgőre Niall.
– Hát hogyne!  – nyájaskodott a herceg. – Sőt, kicsit pihenjetek is le… – mondta, aztán feléjük fordult és felmutatott az égre. – Ugye nem kell elmagyaráznom, hogyha a nap lebukik a hegyek mögött, eszetekbe sem fog jutni, hogy egyetek vagy akár vizeljetek, mert a szar is vigyázzba áll bennetek, ha megjönnek a rémek, amik ránk vadásznak majd.
  Niall nagyot nyelt, és felpillantott, aztán ijedten állapította meg:
– Már túl van a delelőn.
– Pontosan! És még az út fele hátravan… A nehezebbik fele – bólintott Harry, majd felugrott a lovára, elfordította Csillagot, és lassan elporoszkált a sivár kövek között.
A másik három sietősen könnyített magán, a málhából előkotortak egy kis kenyeret meg sózott húst, és gyorsan visszamásztak a hátasokra, hogy elgyötörten utána induljanak, útközben rágcsálva az ízetlen falatokat.
Már majdnem rájuk sötétedett, mikor Harry rájött, nem érték el a Tűsziklákat, amik mellett el kellett volna haladniuk. Bevárta a többieket, és félve közölte a rossz hírt:
– Azt hiszem, valahol elvétettük az utat…
– Vagyis elvétetted… – javította ki Niall. – Végig te mentél elől, és azt mondtad, tudod, hol vagyunk!
  A szemrehányás őszinte volt, és bár Harrynek megvillant a tekintete, gyerekkori barátjától elfogadta a bírálatot.
– Igen, azt hittem. De már egy fertályórája el kellett volna érnünk a Tűsziklákat. Tudod, merre menjünk tovább? – kérdezte a varázslótól, aki kimeresztette a szemeit.
– Miért vártál eddig? Csak az istenek tudják, mióta megyünk rossz irányba!
Niall lecsúszott a lóról, a nyeregtáskájában kotorászott, majd elővett egy bőrszütyőt, és abban folytatta a keresést. Mikor kivett egy üvegcsét, mindenkinek a homlokára szaladt a szemöldöke.
– Az micsoda? – kérdezte Liam, és kíváncsian közelebb léptetett a lovával.
– Ha igaz, amit a könyvek mondanak, ez a por megmutatja a helyes irányt.
– És honnan tudja az a „por”, hogy hová akarunk menni? – kötözködött Zayn, aki nehezen hitt a varázskencékben és italokban, de még ennél is nehezebben vette be a gyomra, hogy szélbe szórt por mutassa az utat.
– Csak tudja, és kész… – mondta Niall, ami nem volt teljesen meggyőző.
  Tenyerébe szórta a lilás szemcséket, aztán felnézett, halkan valami varázsigét mormolt, majd felemelte a karját, és lassan folyatta ki a homokszemeket az ujjai közül.
  Egy lila felleg lebegett a teste előtt, ami már önmagában is elég ijesztő volt, de mikor forogni és sziszegni kezdett, mindenki hátrahőkölt.
A kis forgószél, ami lassan testet öltött, nem hullott a földre, hanem csak tekergett és imbolygott, míg Niall lankadatlanul ismételgette a bűbáj szövegét.
 Aztán egyszercsak a lila fergeteg elindult, és végigsöpört a kövek között, egyenesen keletre mutatva.
– Arra! – jelentette ki a kismester, mire Zayn és Liam azonnal menetirányba fordult, csak Harry nem, aki a nyakához kapott, mert érezte a bőrén, ahogy az amulett felforrósodik.
  Csak állt, Csillag idegesen kaparta a földet a patájával, de Harry nem ijedt meg, bár ő is érezte, mintha valaki közvetlenül mellettük állna. A kezében megfeszült a kantár, és a ló automatikusan arra fordult, amelyik oldalra meghúzódott a szár. A herceg csak bámulta, ahogy egy ismeretlen erő munkálkodik körülötte, de a szívében inkább melegséget érzett, mint a félelem hidegét.
  Mikor Csillag pont ellenkező irányban állt, mint amerre a lila por mutatta az utat, az amulett lassan kihűlt, és Harry már nem érezte az idegen jelenlétet.
– Arra megyünk! – mondta határozottan, mire a másik három ellenkezni kezdett.
– Eddig is rossz irányba vezettél bennünket, és most azt akarod, hogy neked higgyünk, és ne a varázspornak? – kérdezte Niall, és látszott, hogy igazán dühös.
– Tudom, hogy itt te vagy a varázsló – bólintott Harry – de az amulett amit Lottie-tól kaptam, azt jelezte nekem, hogy erre van a kivezető út.
– És mégis hogyan? – kérdezte hitetlenkedve Zayn. – Beszél hozzád?
  A herceg legszívesebben jól hókon nyomta volna a harcost, de igyekezett lecsillapodni.
– Nem tudom elmagyarázni, de mióta megkaptam, olyan, mintha valaki vezetne, és mindig itt lenne velem.
– Persze… – nevetett fel Liam. – A kis szöszi emléke, aki megbabonázott.
– Nem babonázott meg! – vágott vissza Harry. (Csak a bátyja – tette hozzá gondolatban.) – Ha akartok, ti menjetek amarra – mutatott a semmibe vezető ösvényre a herceg, amit halványan derengő lila kristályszemcsék jelöltek – de én erre megyek!
  Azzal rácsapott Csillag farára, aki azonnal megugrott és gyors ügetésre váltott, majd mikor alaposan megnézte magának az utat, vágtázni kezdett.




.