*Naomi Greg & Kaede* Violence / LIGHTNING

Naomi Greg & Kaede

Violence Trilógia

Lightning

November 28.

 Igazándiból sosem értette, hogy az emberek többsége miért nem lép ki olyan kapcsolatból, amiben látszólag kezdtek megmutatkozni az erőszak jelei. Butaságnak és felelőtlenségnek tartotta, ha valaki megtagadja önmagát, aztán…

 Aztán rájött, hogy ez nem is annyira egyszerű.

 Sosem merte volna elképzelni, hogy a saját bőrén megtapasztalva kell megértenie, az ember mit és miért tesz, vagy éppenséggel pont, hogy nem lép semmit. Ugyanis, amikor élete szerelme kezet emelt rá, mit tett nyomban?

Elhessegette; egyszeri alkalom, stressz, többször biztosan nem fordul elő…  Ámde a pofon, amit aztán az élet ajándékozott neki, jóval nagyobbnak bizonyult, mint amit Louis-tól kapott, legelőször.

 Mindössze két nappal az elsőt követően történt.

Majdnem negyvennyolc órája nem látta az idősebbik fiút, a félelem és az aggodalom teljességében elfeledtette vele, mit kapott nemrég a párjától – egyszerűen nem törődött ezzel; annál fontosabbnak tartotta, hogy Louis vajon jól van-e.

Alig egy napja kapott tőle egy üzenetet, amiben csupán annyi állt: „ Ne hívd a zsarukat, jól vagyok.”

Semmi egyéb.

Üres, száraz, parancsoló szavak.

 Végül pontban, mikora nagymutató elhagyta a nyolcas számot; a bejárati ajtó kinyílt, beengedve az esti fagyos levegőt, mindezzel magára hívva egy zöld szempárt – s így a kék találkozott vele, röpke másodpercekre megállítva az időt.

 Harry pedig már a lábán volt, nedves szemekkel vetette magát a barna hajú karjai közé:

 - Istenem! Azt hittem, sosem jössz vissza…

 Meglepte, bármennyire is szörnyű, azonban megdöbbent azon, amikor megérezte párja karjait a derekára fonódni. A szíve majd kiesett a mellkasából, arcát Louis nyakába temetve tompította saját hangját.

 - Semmi gond, Haz… Itt vagyok, épen!

 Óvatosan eltolta magától Harry-t, ki tudja mióta először rámosolyogva; majd tenyerét a könnyes arcra simította, apró csókot hintve a rózsaszínes ajkakra. A fiatalabb fél megszeppenve ácsorgott, testét melegség és boldogság töltötte el a gyengéd érintésekre. Hogy milyen régen volt része bennük…?!

 - Annyira örülök, hogy itt vagy – suttogta, lehunyt szemekkel támasztva homlokát Louis-énak.

Ő csupán felkuncogott, Harry állát az ujjai közé fogva emelte meg kicsit a fejét, hogy könnyedén, a jelenleg mohazöld szempárba tekinthessen.

 Harry esküdni mert volna rá, hogy igen, ott volt – ugyanaz a szeretet és csodálat tükröződött az általa tán túlságosan is imádott fiú tekintetében.

Remélte, bízott benne.

 - Én is. Mit szólsz ahhoz, hogy... – kezdett bele, kezét az alacsonyabbik fenekére csúsztatva, cselekedetével halovány pírt varázsolva a göndör hajú arcára – bemenjünk a szobába? – Egy csókot nyomott Harry állára, lassan lejjebb haladva a nyakához. – És kettesben legyünk egy kicsit? 

 - O-oké. De amúgy is csak ketten vagyunk – kuncogott Harry, majd levegője a torkában akadt, amint a jól ismert ajkak megtalálták nyakán a gyenge pontját.

Karjait ösztönösen fonta Louis nyaka köré, majd a következő percben már orrtól-orrig, mellkastól-mellkasig, ágyéktól-ágyékig és combtól-combig érintkeztek.

 A zöld szempár tulajdonosa még vörösebb lett – eléggé érzékelte barátja izgatottságát.

 - Mhm. De arra gondoltam, hogy bevonhatnánk, tudod, az ágyat is.

 - N-nem tudom, Lou… – Nem igazán érzett kedvet hozzá. Azonban tudta, valami erősen azt súgta, hogy jobban tenné, ha addig mondana igent, amíg mind a ketten egészen jó kedvükben vannak – Nincs sok kedvem hozzá…

 - Na, bébi, ne csináld!

 - Nem kéne inkább… megbeszélnünk pár dolgot?

 - Arra ráérünk máskor is – mormolta Louis, közben kicsatolva Harry övcsatját s ledobva saját pólóját.

Egyik tenyerét a csípőjére simította, úgy tartva őt egy helyben, míg jobbjával ismételten megemelte az állát. A kék szemekből határozottság tükröződött; Harry tudta, hogy be kell adnia a derekát; elvégre, ez neki is csak jó lesz, nemde?

– Viszont most szeretnélek az ágyban, ruha nélkül látni.

Csupán a kezdet volt.

×

  Ami még szörnyűbbé tette a helyzetet, az a tény volt maga, hogy Gemmán kívül Ő volt az egyetlen személy, aki Harry életét kitöltötte – és ezt jól tudta.

Louis Tomlinson pontosan tisztában volt azzal, mennyire törékeny lelket birtokolhatott, és rángathatott marionettbábuként; amit, normális esetben nem tett volna, ámde… egy ideje átfordultak a dolgok. A szépek rondák lettek, és a rondák ocsmányak.

 Akárcsak abban az évben, amikor a Styles testvérek tizenhat hónap leforgása alatt veszítettek el mindenkit – elsősorban a szüleiket, akik szintén, a veszteség okozóinak mondhatták magukat.

 Általában a felnőttek azok, akik figyelmeztetik a gyerekeiket, hogy vigyázzanak, kit engednek a közelükbe. S amikor egy este, szerencsejáték közben Mr. és Mrs. Styles sikeresen elnyerte a pénzt, nem maradtak el azok az emberek sem, kik jószándékúan vissza is szerzik azt.

 Merthogy nem létezett a nemleges opció – legalábbis, számukra nem. Talán mindent ott rontottak el, hogy a helyszín és a játék nem volt legális.  Aki jól tájékozottnak bizonyult, tudta, hogy oda akkor tedd be a lábad, ha tudsz bánni a csalókkal és a fegyverrel. Csakhogy a kétségbeesett, pénzileg kissé hiányos emberek sokszor azt is képesek bevállalni, amit nem szabadna; és itt sem érdekelte a "rosszfiúkat", hogy a megélhetés és a gyermekeik miatt szükséges a pénz.

Harmadik felszólításra sem nyújtották át. Hajnali kettőkor Mr. Styles holtan zuhant a koszos padlóra.

 Négy nap után sem ért haza Mrs. Styles – este hat órakor ütésnyomoktól, véresen baktatott haza, egy hallgatási és a ’Rókák’ munkaszerződésével a kezében.

Legalább… a hétköznapi prostituáltaknál többet ajánlottak fel neki. Ez volt, ami valamelyest reményt öntött belé, hogy képes lesz ellátni a kislányát és kisfiát. Ámde a játékszabályokat nem ismertették elég pontosan. Tizenegy hónappal később a szerencsejátékkal nyert pénz negyedrészét megkereste; azonban a szerződésben a száz százalék állt.

Nem ment át a vizsgán.

 Újabb golyó röpült a fejbe, majd három hónap elteltével egy rendőr kopogtatott be a Styles család ajtaján, elmondva minden információt, amit sikeresen húztak ki a tettesekből.

 Mindenki hátat fordított; az emberségüket megcáfolva jelentették ki szavak nélkül, hogy mindebből a „szánalomból” nem kérnek egy szemernyit sem.

Rokonok, barátok, mintha mind szellemek lettek volna… S az idős nő is elhunyt, teljesen magára hagyva őket, ki Gemmára és Harry-re vigyázott, mikor az idősebbik Styles épphogy tizennyolc lett, .

 Gemmának erősnek kellett lennie – elvégre ő volt az egyetlen, aki vigyázhatott a lassan depresszióssá váló öccsére.

Harry és Gemma Styles gyerekkora nem tartozott az általánosak közé, és ennyi tragédia után egyáltalán nem volt egyikőjüknek sem szüksége még egyre.

 Főleg nem a saját párjuk miatt.

×

 - Ne menj még!

 - Nem akarok, de muszáj.

 - Egy szabadnapot kivehetsz, nem?

Harry nem akarta elengedni Louis-t, erősen szorította magához, a takaró így is félig lecsúszva tekeredett rájuk. Egész szép napnak indult, aztán Louis bejelentette, hogy dolgoznia kell.

Természetesen, Harry tisztában volt ezzel, azonban nagyon régen töltöttek el együtt egy napot.

 - Nem, Harry – sóhajtott fel, hangjában érződött, hogy lassacskán kezdett idegessé válni.

 A göndör karjai még jobban köré fonódtak, arcát a vállába rejtve lélegezte be barátja édes illatát. Megnyugodott tőle – mostanában viszont a nyugalmát hamar el szokták üldözni...

 - Miért?

 - Azért, mert valakinek hoznia kell haza pénzt! – csattant fel.

 Harry elhúzódott, döbbenten meredve Louis-ra. Nem értette, mire fel mondta ezt.

Ő is dolgozott! Lehet, hogy nem egy komoly irodában, mint ő,de szerette a munkáját, még ha csupán egy kis ajándéküzletben volt csak eladó.

 - N-nem kell kiabálnod, én csak megkérdez…

 - Mostanában túl sok felesleges dolgot kérdezel! – morgott Louis felkelve az ágyból, hidegen hagyva hátra Harry-t.

 A smaragdzölden átlátszó szempár bántottan nézett utána, s nehezen felsóhajtva, követve párja példáját mászott ki ő is a puha takarók közül.

Bocsánatot akart kérni, habár nem volt tisztában vele, pontosan miért is. Összefonva maga előtt karját lépdelt óvatosan a kék szeműhöz, aki kapkodva rángatta fel magára a ruháját.

 - Figyelj, Lou, én… - felsóhajtott. - Sajnálom.

Nem kapott feleletet. Tekintete nem talált viszonzásra; apró érintést, egy biztató ölelést, hogy minden rendben van vagy lesz, még ennyit sem.

 Kézzel fogható fagyosság telepedett kettejük közé.

Harry nagyot nyelt, közelebb lépve Louis-hoz emelte meg kezét, hogy a vállára helyezze – ám mielőtt tenyerét teljesen rásimíthatta volna, mindkét csuklójára ujjak fonódtak; és tüdejéből ijedten szorult ki egy másodpercre a levegő, ahogy erőszakosan lökték testét a hideg falnak.

Szemei elkerekedtek, ajkait szisszenés hagyta el, ahogy a szorítás erősödött a kezén.

 - Lou, te m-mit…?

 - Rohadtul ne érj hozzám, megértetted?!

 A zöldességet monoton módon homályosították el a könnycseppek, falat emelve a szemek elé, amik megakadályozták, hogy tisztán tekinthessen dühtől szikrázó szempárba. Egész testében remegett, és a torka összeszűkült.

 - MEGÉRTETTED? – ordította ismét Louis, majd válasza megparancsolásának nyomatékaként keze előrelendült, hangosan csattanva Harry arcán.

 - M-meg – szipogta a fiú; s látta, fizikailag érezte, ahogy a Louis által összeragasztgatott, azelőtt darabokban lévő szív újból, még apróbb darabkáira hullik szét.

 Csupán idő kérdése, mennyit bír még.

 December 1.

 A szélerős fuvallatával szinte ledöntött mindent, amerre csak járt.

Ablakok üvegeit  tette próbára; növények, különösen fák gyökereit extra erősítő gyakorlatra ítélte. És az emberek?

Ők csupán vastag ruhákba bebugyolált felszerelésben voltak képesek mászkálni; hogy az arcukból csak a szemük látszott ki, semmi más.

 Mindenki elbújt.

Aki tehette, inkább otthon maradt, és a családjával töltött el egy szórakoztató napot, mondjuk egy társasjátékot játszva; esetleg éppen egy bögre forró teával, egyedül relaxálva kapcsolt ki.

 De persze kivételek mindig akadnak; Louis is egy volt közülük. Ő semmiképpen nem töltötte el ezt a napot, szerinte lustasággal és lazsálással; helyette az irodában nagyban iszogatta feketekávéját és a komputer billentyűzetén ujjai szinte füstölögtek gyors, tízujjas gépírásától.

 Egyedül volt.

 A másik kivételt pedig nem is kell sokáig keresgélni: Harry a kis virágüzletében támaszkodott a fából készített pultjának, és azzal próbálta elütni az időt, hogy újféle csomagolási technikákat talált ki kis noteszában; nagyban azt bizonygatva, hogy amit tesz, az hasznos. Elvégre mindenki szereti a szép virágcsokrokat. Leginkább kapni persze, de a férfi egyéneknek - legtöbb esetben - szívességet is tesz, ezzel nagy követ legurítva szívükről.

 Ajkait erősen harapdálta - sebek vérezve csúfították el amazt.

Haja egy férfikontyba volt fogva feje tetején, mert tegnap este semmi ereje nem volt vesződni a hajmosással.

Habár, ha jobban belegondolt, az utóbbi napokban, talán hónapokban, nemigen volt kedve valamiféle "szépségórához" - ahogyan ő nevezi... nevezte azokat. (A lényege az, hogy mindig, amikor csak ideje van rá, youtube-on rákeres valami új taktikára, amivel esetleg a szemét jobban kiemelheti, de mégsem feltűnően; vagy a haját olyan módon kötheti össze, amellyel nem kell túlságosan sokat bajlódni, azaz hamar megvan és nem lóg a sok rakoncátlan tincs bele az arcába).

Igen, Harry mindenféle hezitálás nélkül viselte a volt rangját, amiről úgy hitte; igenis képviseli.

A büszkeségét.)

 Érdekes dolog ez.

Ahogyan Louis attitűdje megváltozott, úgy az övé is.

És itt nemcsak a fizikai cselekedetekről volt szó... Amely ekkorra egyre inkább csak elfajult...

Hanem maga a tény, hogy a párja, a kedvese, a másik fele olyan belső fájdalmat élt át mindennap, amivel Harry tehetetlennek bizonyult - hiszen a napbarnított idősebbik néma volt. Csak a mérge beszélt, és csakis a másik ellen.

 És a göndörnek ez fájt a leginkább. Nem a sebek, amelyek jelenleg is kékzöldlila ésatöbbi foltokban csúfították el a bőrét vastag pulcsija alatt, teste minden táján - nem, ez annál mind csúfabb volt: a rothadó szerelem íze, szaga és érintése.

 Mintha csak megszokásból éltek volna már együtt, ami Harry-t teljesen felőrölte - hisz még ekkor is... még mindig minden porcikájával odavolt Louis-ért.

Pontosan ezért is hagyta, hogy a férfi azt tegye vele, amit.

 Magányos volt.

×

 Vajon érdekelné egy csöppnyit is, ha egyszer csak eltűnnék? Keresne? Lehet, fel sem tűnne neki semmi… – Harry ezekkel a gondolatokkal ült a foteljukban, ölében egy könyvvel, aminek a százötvenedik oldalára immáron tíz perce meredt némán. 

Fájt a nyaka, a szétszórva lévő foltok nyoma miatt a testén, illetve valami kíméletlenül és kegyetlenül szúrta a mellkasát is.

 Tényleg meg akarta tudni, vajon mit lépne Louis, ha felszívódna. Ha nem várná itthon megszokottan. Megtalálná, aztán mindössze újabb színekkel gazdagodna a bőre – furakodott be elméjébe e förtelmes, ámde sajnos túlságosan is valósnak látszó gondolat. 

 Aztán sírni kezdett. 

Nem hangos zokogással, amikor kiadhatsz mindent és megkönnyebbülsz; halkan tette, a könnyei ijedt némaságban csorogtak le arcán, amíg látása elhomályosulva takarta el előle a világot, és egyben, az éppen akkor belépő barátját. 

 Pár másodperces csend lebegett közöttük - természetesen -, mielőtt Louis megszólalt volna: 

- Miért bőgsz már megint? Remélem, legalább csináltál vacsorát. 

- A h-hűtőben van – suttogta Harry, kézfejével letörölve a sírás nyomait. 

Felsóhajtott, látva a neki háttal álló fiút, majd elhatározta, hogy szív egy kis friss levegőt, s talán Gemmát is felhívja; Így elindult a fogas felé. 

 A kabátot már magára húzta, amikor egy kéz telepedett rá a bal vállára.

 - Hova igyekszel?

 - Cs-csak sétálni, L-Lou. 

Nem mert hátrafordulni. 

Elég volt hallania párja hangját ahhoz, hogy tudja, egy rémisztően fagyos szempárral találná szembe magát. Rossz ötletnek bizonyult; ugyanis a szorítás erősödött, és egy pillanat múlva végül mégiscsak ott találta magát a rideg, kék szemekkel.

 - Figyelj rám, ha beszélek! – mordult rá a barna hajú fél, amire Harry ösztönösen összeszorította füle-farkát is. 

Ösztönösen… A Mennyország is pokollá válhat, nem számít, hogy örök békét ígértek. 

- N-ne haragudj… 

- Inkább tedd hasznossá magad, és tegyél rendet a konyhában! Ha már egész nap csak itthon döglesz...

 S tett, ahogyan azt mondták neki, vitába sem szállva a kijelentéssel – Louis-nak a virágbolti állás nem számított munkának. Ezt elégszer Harry fejéhez vágta az utóbbi időben, újabb veszekedésekre és ütésekre pedig csöppet sem volt szüksége. 

 Egy elkorcsosult szerelem rabszolgájává vált.

//

 Harry már zokogott.

Úgy, hogy még a világ is elzsibbadni látszott körülötte - az egyetlen emberrel együtt, aki még mellette állt (helyesbítve, jelenleg ült szorosan, a fiú számára jóleső simogatásokkal biztatta): a nővérével.

- Szóval ez volt a legelső alkalom, hogy próbáltál segítséget kérni? - hangja a magát elszégyellő göndört szintén megnyugtatta, így sírása enyhülni látszott.

 De csak úgy tűnt.

 Mert amint Gemma kiejtette a következő mondatát, egy lélegeztető csöndszünet után, újra rákezdett, hogy még a teste is rázkódott tőle:

- Annyira sajnálom, Öcsi. Annyira sajnálom... - a szőke lány nem tudta már tartani magát; az eddig egyre inkább csak növekvő gombóc a torkában végül kirobbant belőle: pityeregve vetette magát Harry karjaiba.

 Viszont amint mindketten lenyugodtak kissé, Gemma rákérdezett:

- Végül hogyan tudtad rávenni magad, hogy idejöjj? - Szíve pedig apró kis darabra összeaszalódott, amint a zöldszemű egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett.

Majd szemei kikerekedtek, száraz szájjal nyelt egy hatalmasat; s bagós hanggal válaszolt:

- Egyszer mindenkinél betelik a pohár. Még ha el is kell borulnia annak, hogy észrevegyék állapotát. 

 És elmesélte az utolsónak tűnő fejezetét.

//

 

December 14., Péntek

  A napok csak teltek, és a kettejük kapcsolata nem változott jó irányba.

 A helyzet az, hogy méginkább eldurvult a helyzet.

Harry-t kissé furdalta a lelkiismeret, amiért meg sem lepődött már ezen. 

Louis, az a srác, aki egykor romantikus és érzékeny volt; tele élettel és boldogsággal - ez a személy ekkorra már igazán megszűnni látszott. Őszintén szólva, a göndör még reménykedett aváltozásában, még azután a sok elszenvedett fájdalom után is. 

Mindennap enyhén felcsillanó szemekkel pillantott fel esténként, hétvégenként pedig, amikor találkoztak a nagy házban, hiszen: hátha... Hátha talán most fog elé állni Lou, és bocsánatot kérni. Majd csókolóznak, és minden happy lesz.

 Kár, hogy a valóságban ez nem így működik.

 Legalábbis nem az ő valóságukban.

  Péntek.

Az a nap, amelyet az emberek többsége - helyesbítve: mindenki - úgy vár, mintha magát a Karácsonyt ünnepelnék ekkor, a hétköznapok végén.

 De Harrynek és Louis-nak miért kellett ebben is kivételnek lenniük?

Az elsőnek említett, fiatalabb személy ezt kérdezgette magában... Végül csendben zokogva is.

 Viszont hogyan is kezdődött a végnek tűnő esemény?

Mint ahogyan minden.

Puha ajkakkal, simogató kezekkel, meleg érzületekkel, sok-sok ígérettel - a csábítással.

 Louis, amikor hazaért, egészen... és furcsán máshogyan viselkedett. Öles léptekkel sétált oda Harryhez, aki ezúttal egy bögre kakaóval és hatalmas szemekkel figyelte a tévéjüket. Nem is számított arra, hogy a nyakát meleg leheletek tömkelege lepi el, amelyekhez azok az ismerős, finom ajkak is csatlakoztak, a kis kezekkel együtt... Az apró ujjak pedig szemtelenül járták körbe a göndör testét: hol a már szétnyúzott pólójának alját lépték át, hol pedig a melegítőnadrágjának - amely szintén elég használt volt -, derék részét húzogatták le türelmetlenül.

És amint a már éledező merevedésére siklottak, Harry ekkor eszmélt fel.

 Mi a franc is történik? - kérdezte magától, miközben sűrű lélegzetekkel, fájó altesttel és elsötétült szemekkel - amelyek némi zavartságot is tükröztek - figyelte a párját.

A szerelmét, a másik felét. A fájdalmai okozóját.

 Mi történik?

A következő pillanatban a göndör lélegzete megakadt hirtelen: Louis úgy zihált, mint egy vörös posztót látó bika; orrlyukai kitágultak, pupillái szintén ekképp feketedtek el, de ami leginkább Harry-t zavarba hozta, az egészen lent mutatkozott meg a férfinél... 

- Huh - engedte kiszökni a csodálkozását, miközben alsó ajkát önkéntelenül is megnyalta.

- Tudom - suttogta csábítóna a nyakába Louis, és miközben ajkaival azt a területet csókolgatta, fogaival is megkarcolgatta. - Ennyire kívánlak, bébi.

És Harry elhitte.

Elhitte, hogy végre, valamiféle varázsütésre megváltozott minden - méghozzá csakis jobb irányba.

 Egészen sötétzöld íriszei gyermeki csillogással teltek meg, és vigyorogva vetette magát a másik karjai közé.

Önszántából, csakis önakaratából.

 Francia csókjuk nedves volt, és hangos - olyan, amelytől csak még éhesebbé váltak egymás iránt.

- Louis... - Harry lihegve vált el  egy nagy cuppanással a másiktól, amint a háta a kanapét érintette; Louis testsúlya, illetve annak tűzforrósága nyomta le oda őt. 

Sűrű lélegzeteket vett, és így érintette össze a fiatalabbik az idősebbik homlokával az övét, majd lehunyt szemekkel élvezte a pillanatot: száján mosoly jelent meg. Mindaddig a fészekhajú nyitott szemekkel figyelte; szíve pár pillanatig megtelt valamivel - valami rég nem érzett, szintén fájdalmas szeretettel -, s aligha hagyta, hogy ez egész testét ellepje.

Mert a következő percben sietve kezdte el vetkőztetni a másikat - olyan hirtelen és olyan erővel szakította le a bő ruhadarabokat Harryről, hogy a tulajdonosának egy szót nem sikerült kipréselnie magából.

- Nyugalom, édes... Csak engedd el magad! - suttogta Louis az egyre inkább pánikoló Harry bal fülébe, aki úgy érezte, mintha egy szerenád gyönyörű dallamait hallgatná éppen.

Szóval ezt tette.

Mély lélegzeteket vett, és bízott.

Méghozzá abban az emberben, akivel kapcsolatban azt kívánta, bár ne szerette volna. Bár ne lett volna ennyire szerelmes belé - és akkor ez a sok fájdalom sem lenne. Nem pánikolna, miközben durván megmarkolja teste egyes részeit - leginkább a kedvencét: a kicsi, két kis narancsméretű fenekét.

 Harry sikítani szeretett volna ekkor.

Nem értette, miért.

Végre itt voltak: éppen egyesülni készültek hosszú idők óta, és Louis kívánta őt - méghozzá olyannyira, hogy az egyébként is hatalmas pénisze, mint a kő, akképp megkeményedve bökdöste Harry, épphogy kemény férfiasságát.

Persze nyögött, sokszor önkéntelenül, még többször igenis tisztában volt azzal, mit tesz.

De elég... furcsán érezte magát.

Nem érezte helyénvalónak az aktust.

Nem most, nem akkor, amikor a kapcsolatuk, mint egy erősen falhoz vágott pohár - ekképp összetörve hevert a szőrmés padlón.

- Louis... - néma halnak érezte magát tátogásával, ahogyan enyhe tolóerőt alkalmazott az említett ellen... Mindezt sikertelenül, hiszen egyre inkább durvábbá és gyorsabbá - nagyon, nagyon gyorssá vált.

Erősen megmarkolta, egészen csontig hatoló fájdalommal Harry büszkeségét, aki erre hangos és idegen hangot adott ki magából. Szemeit erősen lehunyta, hogy foltokat látott a szemhéjain.

- Louis! - Semmi. 

- Lo-Louis! - Semmilyen válasz.

- LOUIS! - Enyhén sírós, enyhén mérges hangon ordított fel.

Még életében nem érezte magát ennyire megalázottnak, mint ekkor. Ott feküdt a közös szerelmi fészkük nappalijában - meztelenül és sértetten vele szemben, mind lelkileg, mind fizikailag.

Aztán sírni kezdett.

Mindezt Louis egyre világosabbá váló íriszei közé nézve tette meg, amelyek bűntudattal is kezdtek megtelni. Elnyílt ajkakkal figyelte az idősebbik, és minden végtagja jéggé fagyott.

 Csak tartotta magát a párja felett, akit annyira szeretett, és akivel hónapok óta úgy bánt, ahogyan azt egyáltalán nem érdemelte meg.

Harry pedig összetörve és csupaszon zokogott alatta, amelyet ugyan próbált de nem bírt visszatartani. 

 Louis úgy érezte, mintha villám csapott volna belé.

 Az, amely megmentette mindkettejüket attól, hogy útjuk tán véglegesen szétszakadjon... Hiszen akkor, aznap éjszaka; azon a hőn áhított pénteki napon, majdnem megtette.

 Majdnem megerőszakolta, és majdnem olyanra kényszerítette Harry-t,  a számára gyönyörűt, aki olyan ártatlan és hófehér, mint a hó.

 Louis soha nem érezte magát undorítóbbnak.