The Perfect Gift - Lilly Stylinson

Emlékszem mikor először megláttam. Gimnázium, harmadik év elején költöztek ide a családjával Franciaországból, ami rányomta a bélyegét a stílusára. Ingek, szűk nadrágok, bőr bokacsizmák, hosszú kabátok, és természetesen, az elmaradhatatlan kalapok.

Szerintem már akkor többet költött majdnem egyforma, fekete szövetkalapokra, mint én valaha ruhára, de ezt így több mint húsz évre visszatekintve biztosan mondhatom.

Akkor még régimódinak, és röhejesnek találtam a ruháit, hegyes orrú csizmáit.Szórakoztató, hogy évekkel később, ez volt az egyik dolog, amit a legjobban imádtam benne.Azt, hogy nem érdekli az emberek véleménye, Ő az, aki.

Már első nap belopta magát szinte az összes lány, és tanárnő szívébe, a modorával és sajátos beszédstílusával, amihez még társult a lényéből sugárzó szenvedély.Nem csoda, hogy a helységekben, ahova belépett, általában halk női sóhajok fogadták. És mégsem használta ezt ki. Soha nem voltak barátai, nem szólt senkihez, csak ha az illem megkövetelte, vagy kérdezték. Mindannyian tudtuk, hogy valami kényszer miatt jött ide, és nem tervez beilleszkedni, hiszen összesen két évet tölt el itt.

Mi pedig, az iskola „menő” srácai, természetesen féltékenyek voltunk rá, féltettük uralkodói pozíciónkat. Az elején csak be-beszóltunk neki, de miután szavaink nemhogy leperegtek róla, de el sem érték a pajzsát, fizikai módon próbáltuk kibillenteni hűvös nyugalmából. Visszagondolva, nem értem, hogy lehetett ennyire zárkózott, mikor nem mindennapi humorral van megáldva, mérhetetlen szeretetet tud sugározni, és mindenki teljes biztonságban érezheti magát mellette.

Ezzel mindössze annyit értünk el, hogy ha fellöktük, felállt, leporolta a nadrágját, megigazította a kalapját, és mosolyogva elsétált. Ez mélységesen dühített minket, de olyan tehetetlenek voltunk, mint a hátára fordított katica.

Miután lassan egy éve volt itt, és soha, egy lánnyal sem volt semmilyen viszonya, fel-felrebbent egy „Ott megy a buzi!” kiáltás a folyosón, de ezen az arckifejezéséből ítélve, inkább csak jól szórakozott, minthogy megbántódott volna.

Miután minden ütésünket kivédte, nem találtunk rajta fogást. Zayn, akinek azóta az életemet köszönhetem, kitalálta, hogyha már úgysem tudunk mást tenni, bizonyítsuk be, hogy meleg, és akkor leszállnak róla a csajok, akik természetesen (zárkózottsága ellenére) próbáltak aláfeküdni. Én meg természetesen elvállaltam, megcsókolom mindenki előtt a nagyszünetben, az udvaron, hogy utána jót röhöghessünk rajta. Amíg meg nem tettem, nem is gondoltam bele, lehet, hogy azért találtam ki, hogy megtehessem szívem egyik legféltettebben őrzött vágyát.

Az udvar egyik végében állt és franciául telefonált, mikor mögé álltam, a hátam mögött Zaynékkel, akik telefonnal vették az eseményeket. Egy lágy „Au revoir”-t követően a zsebébe csúsztatta a mobilt, és megfordult.Éreztem, hogy eljött a pillanat a terveink megvalósítására. Mivel vagy egy fejjel magasabb volt, mint én, a karjaimmal átkulcsolva a nyakát, húztam fel magam az ajkáig.

Életem legédesebb csókja volt! Ahogy visszacsókolt, elvesztem benne örökre, bár ezt nem mertem, és hát nem is akartam bevallani magamnak. Amikor viszont a barátaim elkezdtek röhögni, és azt kiabálni, hogy „undorító buzi, féreg”, olyan erővel lökött el, hogy megtántorodva, a hátsó felemen fékezve álltam meg a betonon. Azelőtt sem, és azóta sem láttam emberi szemben olyan szenvedélyt, mint ami akkor kavargott szemeiben, mikor fölém magasodott, majd egy gyors hátraarccal elsétált. Mérhetetlen düh örvénylett smaragd íriszeiben, de mellette mélységes csalódottság és… szeretet.

Soha életemben nem szégyelltem magam annyira, mint akkor, a földön ülve, miközben a többiek a vállamat veregették nevetve. Úgy éreztem, még ahhoz is alantas csúszómászó vagyok, hogy egyszer a lábai elé borulva esedezzek a bocsánatáért.

Mikor délután hazamentem, az életem fordulóponthoz ért.. A plafont bámulva rájöttem, hogy soha nem vonzódtam senkihez igazán, semelyik nemhez.. egyedül hozzá. Azért próbáltam bántani, hogy kisanyargassak belőle az irányomban valami érzelmet, ezzel megtörve zöld mélységeinek jegét. De soha nem értem el semmit. Onnantól megkeseredtek a napjaim, bár én lettem a legmenőbb srác az egész kócerájban, mégis a napjaim filozofikus homályba süllyedtek, ő pedig ha meglátott, olyan lesajnálóan nézett rám, hogy örültem volna, ha anno meg sem születek. Inkább tanultam, mint hogy Zaynnel lányokat kergessek, amit egy darabig nem nézett jó szemmel, de miután hiába kérdezgetett állandóan, nem kapott választ, a kapcsolatunk lassan megszakadt. Tudtam, hogy úgyse tudná elfogadni, hogy a saját nememhez vonzódom..

Meg is lett az eredménye.

Kitűnővel végeztem, és ennek köszönhetően felvettek az egyik legnevesebb egyetemre, ami az országnak ezen a felén volt, és ekkor végleg elvesztettem az összes gimnáziumi barátomat.

Én ügyvéd akartam lenni, míg ők csak világrekordot akartak dönteni abból, hány lányt tudnak megdönteni, semmi más céljuk nem volt.

Ott viszont mindenki valami híres ember gyereke volt, és aki itt végzett általában milliomos lett. Én senkit, semmit nem tudtam felmutatni, és már a beiratkozáson annyira egyedül éreztem magam, mint egy vízcsepp a sivatagban.

De, ahogy az az egyetemi gólyatáborban kiderült, Harold Edward Styles is ott kívánta folytatni tanulmányait. Egy csapatba kerültünk, ami nem véletlen volt, ugyanis addig győzködtem a vezetőt, míg a névsorokat módosítva egybe nem rakott minket. A feladatoknál így egymásra voltunk utalva, ami azzal járt, hogy végre megismerhettem. És kiderült, hogy eddig a legkülönlegesebb ember táraságát nélkülöztem, aki mérhetetlenül okos, és emellett rendkívül szórakoztató.

Miközben hegyet másztunk, és már aznap a harmincadik  kilométert tettük meg, mindig tudott olyan vicceket mondani, történeteket mesélni, amitől újra kedvünk támadt élni. Rengeteg helyen járt, rengeteg nyelvet beszélt, amit én ámulattal hallgattam, de közben mégsem volt lekezelő, és soha nem éreztük úgy magunkat a társaságában, hogy „lenéz” ránk. Könyvelőnek készült, amin már akkor csodálkoztam, hiszen hogy lehet egy ilyen embert bezárni óriási  papír hegyek közé?!

De a velem szemben tanúsított tartózkodása nem múlt el, maximum csak szelídült. Rendszerint figyelembe sem vett, de természetesen segített, ha kellett. Ettől még nagyobbra nőtt a szememben, ami elég abszurd, hisz már így is felnéztem rá..

Sajnos nem egy szobába kerültünk a kollégiumban, bár az utolsó percig reménykedtem, és könyörögtem az igazgatónak, de sokkal nehezebb volt meggyőzni, mint a táborvezetőt, tekintettel arra, hogy most egy férfit kellett volna levennem a lábáról,, így egy kacsintás sem segített.

Az ég viszont megáldott kárpótlásul egy olyan szobatárssal, akinél kívánni sem lehetne jobbat. (Kivéve Harry Stylest.)

Niall Horannak hívják, és azon kívül, hogy első nap ír-szteppelve jött be a szobánkba, olyan humorral rendelkezett, hogy képes volt bármelyik pillanatban földön fetrengős röhögőgörcsöt kicsikarnia belőlem, akármelyik vizsga előtt. Fél év alatt, olyan szoros lett a barátságunk, mint előtte senkivel. Emellett nagyon okos is, így bármiben tudott segíteni nekem, ha tanulásról volt szó.Négy nyelvet beszél tökéletesen, anyanyelvi szinten. Mikor megkérdeztem, hogy egyáltalán miért jár ide, az volt a válasz, hogy az apja bankigazgató, ő pedig az apja helyét fogja átvenni, de még élvezni akarta egy kicsit a munka nélküli életet, és barátokat akart szerezni, mielőtt beül egy irodába megöregedni. Nit jóformán soha nem láttam ülni, , úgyhogy nehezen tudtam elképzelni, ahogy egy üvegfalú irodában telefonál egész nap.

Viszont mikor megismertem Mr. Horant, megértettem, hogy igazából pont jó lesz Nininek, mert attól lett az apja is ilyen sikeres, hogy tele van leköthetetlen energiával.

Mindent megosztottam vele teljesen őszintén, és ő is velem. Csak egy dolgot nem mertem, de egy idő után úgy döntöttem, joga van tudni, hogy meleg vagyok, a teljes őszinteség kedvéért.

Tisztán emlékszem, hogy izgultam, hiszen ő volt az első, akinek elmondtam. A kezeimet tördelve vártam, hogy hazaérjen (ez volt az első hely, az igazi otthonomon kívül, amit a sajátomnak éreztem) az utolsó órájáról. Mikor McDonaldsos zacskókkal a kezében bevágtázott, és meglátott az ágyamon ülve, egyből elkomolyodott az arca. Imádtam benne, hogy amellett, hogy egy világi bohóc, ha kell, mégis egy filozófust megszégyenítően tud beszélni.

Életem legnehezebben kimondott szavai voltak, és nem várt eredményt produkáltak. Felállt, a konyhapulthoz sétált, és szó szerint megdobott Big Mac-kel.

- Nyugalom, tesó, emiatt nem kellett volna így izgulnod. Én is bi vagyok, mégsem úgy mondom el, mintha azt közölném, hogy kilöktem egy tíz évest az ablakon.

Innentől kezdve megtanultam lazán venni az életet, szórakozni, és élvezni, hogy ugyanúgy ember vagyok, csak kicsit másabb. Rengeteget tanultam Nitől kedvességről, szeretetről, tiszteletről, és arról, hogy mindenki felé nyitott legyek. Megbeszéltük, hogy nyáron elvisz egy csomó helyre, végre világot láthatok, megismerhetem a különböző országokban élő barátait. Egy életre elköteleződtem az apja irányába, aki megígérte, hogy minden gond nélkül finanszírozza az én költségeimet is, bár ez az út sohasem valósult meg.

Már lassan a vége felé közeledett az első egyetemi évünk, mikor egyik délután, ahogy benyitottam a szobánkba, Niall nem volt egyedül. Pontosabban Harolddal üldögélt, és valamin nagyon nevettek.

- Hali Lou! Gyere, bemutatom Harry Stylest, akivel ha jól tudom, együtt jársz németre... - Természetesen, hiszen csak azért kezdtem el ezt a nyelvet, hogy legalább nagy ritkán, viszonylag közelről bámulhassam, különben falra mászom már csak a hallgatásától is. - de nem tudom ismered-e. Még régen egy gimnáziumba jártunk Franciaországban, csak sajnos akadt egy kis konfliktusa az egyik tanárral, aki enyhén rasszista volt, és ezért elköltöztek. Ő is meleg, vagyis inkább már forró, és éppen arról beszélt, hogy a gimnáziumában volt egy srác, aki megcsókolta, hogy megalázza, miközben Hazz fülig szerelmes volt a srácba... és azt mondja, hogy szerinte a srác is meleg volt, csak nem vallotta be magának. - Örökre a tudatomba égett az arc, ahogy Harry megfordult, és rájött, hogy én vagyok a Lounak szólított egyed. A mai napig nem értem, hogy honnan jött azaz ötlet akkor, hogy odaugorva megcsókoljam, de megtettem, pedig akkor még teljesen idegen volt. Életem első csókja volt, ami valóban szerelemből származott, és ami igazi volt. Niallnak valószínűleg egy pillanat alatt összeállt a fejében, hogy amit én még anno kicsit megvágva meséltem neki arról, hogyan jöttem rá a másságomra, és az a sztori, amit Hazz mesélt, az egy és ugyanaz.

Először nem kaptam választ a csókomra, elhajolt tőlem, és a szemembe nézett. De a szeme már úgy mosolygott, hogy nevetőráncai mélyen arcába nyomódtak.

- Olyan idióta vagy! – suttogta, majd arcomat erős tenyerei közé zárva csókolt addig, míg meg nem hallottunk Niall tapsolását, és a mikró kattanását.

Kérdő tekintetünkre odasétált a pittyegés forrásához, kinyitotta, mire elárasztotta a szobát a félreismerhetetlen pattogatott kukorica illat.

- Gondoltam, ha már úgyis végig kell néznem, ahogy Hazzát az ágyba döngeted, legalább jól szórakozom.

Hónapok kellettek, míg megbeszéltünk mindent. Mikor letisztáztunk a gimnáziumból származó konfliktusunkat, megbeszéltük, hogy mindent elölről kezdünk.

Soha nem fogom elfelejteni. Egy kávézóban ültünk, mikor erről beszéltünk, mire ő felpattant, felvette a kabátját, és kirobogott. Először az hittem visszajön, de 10 perc várakozás után fizettem a pincérnél, és döbbenten hívtam Niallt, hogy jöjjön értem, mert Harold itt hagyott. Ő persze mindig csak röhögött rajtunk. Másnap, németóra előtt, a padomhoz sétált, és egy gyönyörű mosolyt villantott rám, majd kezet nyújtott:
-Szia! Harry Styles vagyok, leülhetek melléd?- Először majdnem nem reagáltam, de utána nevetve elfogadtam a felém nyújtott kezet, és biztosítottam, hogy szabad a mellettem lévő hely. Ő így gondolta a „mindent újrakezdés”-t. De nem bántam se akkor, se soha.. Egy hét “csak beszélgetés” után elhívtam randira, és moziba, ő pedig komolyzenei koncertekre, amit soha nem hittem volna, hogy valaha élvezni fogok, de az ő társaságában, nem is lehetett volna felemelőbb program. Végül, egy nagyon mély szerelem alakult ki közöttünk, ami örökre megmaradt, csak ahogy egyre jobban megismertem, egyre nagyobb tisztelet társult mellé. El se tudtam képzelni, mivel érdemeltem ki őt, és hogy megbocsásson nekem, de a testi-lelki társamat találtam meg benne.

Talán soha nem izgultam annyira, mint mikor áthívott a családjához vacsorára. Majd összepisiltem magam a kocsiban, de ő csak szorította a kezem és nevetett, mikor a körmeimet kézfejébe vájtam az ijedségtől, ahogy leparkolt a családi házuk előtt. Nem kellett magyarázkodnunk előttük, teljesen természetes volt, hogy a fiuk meleg, és barátja van. A mai napig úgy érzem, hogy nagyon jóban vagyok velük, és hát Gemma talán az életemet mentette meg.

De még ennél is jobban izgultam, mikor a saját családom következett. Harry akkor is próbált nyugtatgatni, pedig neki kellett volna izgulnia. Óriási megkönnyebülésemre, csak azon döbbentek meg, hogy még csak most mondom el nekik, és végül az anyukámat Harry jobban megszerette, mint engem. Nagyon sokat piszkáltak kedvesen, amin bár látszólag megsértődtem, a szívem majd felrobbant, olyan boldog voltam, hogy így szeretik egymást. És hát az ágyba esténként csak engem cipelt fel…

Harry átvette Nitől az idegenvezető szerepét, és berepülte velem a világot, mikor még egyetemre jártunk, és utána is folytattuk. 25 évesek voltunk, mikor egy görögországi nyaraláson eljegyeztük egymást.

Még mindig elmosolyodom az emlék hatására, ha eszembe jut. Egész nap, sőt, már az előző napokon sem mentem le a partra, hogy sütkérezzek vele a napon. Hazz nem nézte jó szemmel, de azt mondtam, hogy munka ügy, és abba sosem kötött bele. Ezzel ellentétben én űzött tempóban intéztem a nagy estét a szállodában. Rendeltem egy óriási, narancsos csokitortát, ami bár nem ment az alkalomhoz, a közös kedvencünk volt.

Egy nappal előtte érkeztek a vendégek, és anyukám (véletlenül sem Harryé) azonnal találkozni akart a jövendőbelimmel, ezért kénytelen voltam megkérni Annet, hogy költözzenek egy szobába, és foglalja le az anyámat.

Direkt megkértem a szállodaigazgatót, hogy a teraszt foglalják le nekünk, bezártam Niallt Gemmával egy szobába, mert rettenetesen akartak segíteni, hiába mondtam nekik, hogy Hazz véletlenül sem láthatja meg őket, illetve megakadályoztam az anyukáját, hogy megfojtson az ölelésével, mondván, hogy legalább csak még a ma estét hadd éljem túl. Körülbelül kétszer hittem azt, hogy elhagytam a gyűrűt, mert úgy emlékeztem, a zsebembe raktam, miközben bezártam a szobánk széfjébe. Mikor már úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, természetesen akkor ütött be a mennykő. Harry ugyanis áthúzta a számításaimat, mert amikor együtt napoztunk a kellemes mediterrán parton általában este hat körül jöttünk fel vacsorázni. Ő viszont nélkülem háromkor úgy döntött, hogy feljön zuhanyozni, és meglátott, ahogy az épp akkor érkezett, egyik egyetemi legjobb barátnőmet (akit mellesleg Harold is ismert és szeretett, csak akkora távolságból nem ismert fel), Eleanort, arcon puszilom, majd szoros ölelésbe zárom. Ez természetesen nála azt jelentette, hogy azért nem megyek le vele a partra, mert megcsalom egy nővel, ennyi szeretet és együtt töltött év után. Én ezt akkor még nem is vettem észre, csak mikor hat körül felmentem a gyűrűért már végleg, mindenki lent várt már kiöltözve. Már a széfből is kivettem a kis smaragdzöld dobozt, mire megláttam, hogy az egyik közös bőröndünk félig pakolva fekszik az ágy közepén, Harry pedig félig kigombolt ingben, mezítláb, kisírt szemekkel fekszik az ágyon mellette, és halkan szipogva szorongatja a darabokra tört telefonját. Mikor mögé másztam, átöleltem, és halkan megkérdeztem mi a baja, úgy pattant ki az ágyból, mintha megmartam volna, és franciául elhordott mindennek, a fejemhez vágta, hogy soha nem csalódott még ekkorát senkiben, képes voltam megcsalni ennyi bizalom után, majd a papucsát felvéve kirontott a szobánkból, miközben én tehetetlenül szólongattam, és próbáltam megérteni, hogy mi történt.

Talán életem egyik legnagyobb szerencséje, hogy az éttermen keresztül akart kifutni az épületből, ahol az ajtóban belefutott Lottieba, akit Gemma küldött el, hogy megnézze, mi van velünk, mert ha épp egy több órás szeretkezésnek kezdünk neki, akkor az egészet áthalasztjuk másnapra. Mikor felfogta ki állja az útját, illetve kik állnak ledöbbent arccal a teraszon, végre megtorpant, így utolérhettem.

Addigra rájöttem, hogy mi történhetett, így teljes biztonságban éreztem magam, hogy amint meglátja, hogy ott van El, rájön tévedett. Nem szóltam egy szót se, csak gyengéden átfogva a vállát kivezette a családunk körébe, majd letérdeltem elé. A leggyönyörűbb kép, ami emlékeim között él, az az akkori arca. Ahogy felfogta, hogy mire készülök, és újra megteltek a szemei könnyel. Mikor elrebegtem neki a legcsodálatosabb kérdést, a kezében tartott telefonszilánkok hangos csilingeléssel zuhantak a földre, és egy másodpercen belül már az imádott karok fontak erős ölelésbe, miközben gazdájuk a vállamon zokogott.

Kellett tíz perc, ami feszült csendben telt, mire kimondta a szót, amire mindenki várt. „Oui, natürlich” – amit nem csak taps, de nevetés is fogadott. Keverte a kedvenc, és a számomra legnehezebb nyelvet. Már előtte is észrevettem, hogy ha valami nagyon fontosat mond, soha nem az anyanyelvén teszi. (Bár ez a hangulatától is függött. Ha mérges volt nagyon gyakran németül beszélt, ha szenvedélyes, vagy nagyon boldog akkor franciául. A viccmesélés pedig csak olaszul ment neki.) De ezt is imádtam benne.

Az eljegyzésünk tehát részéről félregombolt színes ingben, farmerben, és strandpapucsban történt, miközben én zakóban feszültem. Így volt ez tökéletes. Mindennél jobban szerettem, úgy, ahogy volt.

Még abban az évben „igen”-t mondott életem leggyönyörűbb pillanatában. Az esküvőnk sajnos nem volt legális. A pap hihetetlenül elfogadó, és nagylelkű ember volt. Azt mondta, hogy bárki is van fent, a szemében egyenlők vagyunk, és ha igazán szeretjük egymást, akkor nem a testünk neme, hanem a lelkünk számít, és így teljes mértékben jogosult összeadni minket. Nem volt nálunk boldogabb ember a világon.

Most is fáj belegondolni, hogy nem sejtettem, mi fog történni. Akkor minden lélegzetvételemet vele töltöttem volna, nem csináltam volna semmi mást, csak az ölében összegömbölyödve feküdtem volna, hogy megvédjen minden fájdalomtól, amit miután elment elszenvedtem.

Imádtam házas lenni vele. Fergeteges kertipartikat éltem át, szenvedélyes szeretkezések ezredét, hihetetlen örömöket. Akkor még mérhetetlenül boldogok voltunk. Biztos kézzel irányította a közös életünket. Már két éve házasok voltunk, mikor egy szeretkezés után kijelentette, hogy reméli, most már végre végleg teherbe ejtettem. Úgy megdöbbentem, hogy majdnem leestem az ágyunkról, de szerencsére átölelt, és csak nevetett az arckifejezésemen. Mindig is arra vágytam, hogy legyenek gyerekeim, közös gyerekeink, de soha nem mertem megemlíteni neki, és tudtam, hogy szó szerinti értelemben soha nem lehetnek.

Azonban az árvaház mindig is ott motoszkált a gondolataim között, csak nem engedtem felszínre törni, viszont Harry kimondta.

Egy évig kutattunk azután, hol fogadhatunk örökbe meleg párként gyereket, de a legtöbb helyről elutasítottak minket, pedig anyagilag jóval az átlag felett voltunk, és tökéletes otthont tudtunk volna biztosítani nekik.

Pontosan emlékszem, hogy 11 óra 23 perc volt, mikor megcsörrent egy keddi napon a telefonom az irodám asztalán. Egy ismeretlen szám volt, de ösztönösen éreztem, hogy fel kell vennem. Az a mérhetetlen boldogság, ami akkor uralkodott el rajtam, az leírhatatlan. Miközben kirohantam az utcára a kocsimhoz, hogy azonnal siessek haza Harryhez, úgy éreztem minden embert meg kell ölelnem, aki szembejött. És aki engedte, azzal meg is tettem, miközben azt mantráztam, hogy “lehet gyerekünk, gyerekünk lesz”. Onnantól nem volt megállás. Már aznap délután ott ültünk egymás kezét szorítva egy árvaház irodájában. Az igazgatónő nagyon kedves volt, úgy beszélgetett velünk, és kérdezgetett minket, mintha normális házaspár lennénk. A szemében azok is voltunk.

Bár én mindig azt hittem, hogy kisbabánk lesz, ez abban a pillanatban változott meg, ahogy megláttam Darcyt és Maxet. Egymást ölelve ültek az ágyon, mesélve egymásnak. Ahogy Hazzra néztem, azonnal tudtam, hogy ő is őket nézi, a pillantásától pedig túlcsordult a szívem. Egy fél évig minden nap bejártunk hozzájuk, bár csak kettő és négy évesek voltak, Darcyval tökéletesen tudtunk beszélgetni. Nagyon okos, figyelmes, de emellett ugyanolyan életvidám és pajkos volt, mint az öccse.

Az igazgatónőtől megtudtuk, hogy a szüleik Max születésekor adták őket be ide, mert nem tudták vállalni a felnevelésüket. Darcy nagyon halványan emlékezett rájuk, de ahogy a szavaiból kivettem, nem alakult ki közöttük olyan szoros kötődés, hogy hiányozzanak neki. Bármilyen kegyetlenül is hangzott, ennek örültünk, mert így talán tényleg el tudnak majd fogadni minket a szüleiknek.

Harryvel minden délutánunkat bababoltokban töltöttük, ő ruhákat vett nekik, és pedig bútorokat. Még arra is emlékszem, ahogy egyszer befeküdt egy gyerekágyba a boltban, az pedig összecsuklott alatta. Ki kellett fizetnünk, de az bármennyi pénzt megért, amilyen fejet vágott, mikor meghallottuk az első megadó reccsenését az ágy lábainak, majd még másik huszat, és végül a hátán feküdt plüssök, és összegabalyodott ágyneműk között. Percekig nem láttam a nevetéstől, és utána állandóan azzal piszkáltam, hogy nem alhat velem egy ágyban, mert még beszakad alattunk, de ilyenkor csak magához húzott, és egy óriási cuppanóst adott a homlokomra. Te jó ég, hogy szerettem. És mikor végre hazavihettük, napokig csak csodáltuk őket, gügyögtünk nekik, játszottunk velük. Jobban mondva ezt csináltuk évekig. És ezt csinálta velük mind a kettőnk családja, Eleanor és Niall is, bár az utóbbi igazából csak azt leste, mikor ronthatja meg őket édességekkel és játékokkal, amikből annyi volt a végén nekik, hogy féltem, egyszer Max belefullad az ágyába a sok plüsstől.

Az egyik kedvenc emlékem Darcy ovitól való félelme. Félt, hogy egyszer örökre otthagyjuk, ezért Hazz minden reggel megesküdött neki az ovi kapujában, hogy jön érte délután, Darcy berohant a termükben, és mikor beért, az ablakból integetve nézte, ahogy elsétál az apukája. És ezt minden reggel megcsinálta Maxszel is, egészen öt éves koráig.

Akkor viszont megkaptuk azt, amit Hazz addig titkolt előlem. Bár mindig is tudtam, hogy egy katonaságon dolgozik, papírokat intéz, alapvetően könyvelő. Egy megegyezésről soha nem beszélt nekem. Az apja a királyi csapatoknál altábornagy, és amikor ő leszerel, Harrynek kell átvennie a helyét az afganisztáni harcoknál, amíg igazi utóda nem lesz, akit erre képeztek ki. Harry sose hitte, hogy ez meg fog történni, remélte, hogy természetesen van előléptethető utódja, ezért nem beszélt róla, de ez mégsem egészen így lett. Először azt mondták, hogy csak két hónapra kell elmennie, így nem féltem annyira. Már az a búcsú rettenetesen fájt, hát még ha tudtam volna, hogy örökre szól. Egy hónapig tudott néha telefonon hívni, viszont utána, ahogy durvult a helyzet egyre kevesebbszer, utána már csak levelekkel kommunikáltunk, és két hónap után kiderült, hogy akár évekig is kint kell maradnia.

Fél év után már csak az állomásukról tudott üzeneteket küldeni, majd négy év múlva megjött a legrosszabb hír. Harrynek nyoma veszett egy akcióba. Két napra rá megszűnt az állomásuk sugárzása, eltűntek. Akkor omlott össze az életem, ha nincsenek a gyerekeim, valószínű, hogy túl sem élem. De ők is összezuhantak.

Mikor visszakaptam Niallt jöttem rá, hogy az utóbbi években elhanyagoltam a barátaimat, csak azon keseregtem, hogy már nincs Harry, pedig ők talán tudtak volna segíteni. De Niall olyan erős fényt hozott újra az életünkbe, hogy az elején csak hunyorogva tudtunk ránézni. Hihetetlenül tartotta magát ahhoz képest, hogy Ő is elvesztette a legjobb barátját. Darcy és Max imádták, mert olyan volt, mint egy cukros nagybácsi, és állandóan a Nando’s-ba cipelte őket. Mikor egyszer rákérdeztem, hogy miért, csak annyit mondott, hogy a mi gyerekkorunkban még nem volt, és be kell pótolniuk azokat az éveket, amiket ő kihagyott. Velem pedig órákon át tudott beszélgetni, ami rengeteget segített. Elcibált kiállításokra, színházba, utaztunk a gyerekekkel, bár mikor beállt egy kis csend, mindenki tudta, hogy mindannyian Harryre gondolunk.

A családom is rengeteget segített, de a legtöbbet talán Gemma. Egyik nap szó nélkül odaköltözött hozzánk, és tökéletes pótanya volt. (Valóban ez történt. Addig a szüleinél élt, de egyik reggel ott várt az ajtóban mosolyogva, bőröndökkel a kezében, majd azzal a felkiáltással, hogy segíteni jött, beköltözött.)

Mindenre megtanította a gyerekeimet, amire én ilyen állapotban nem voltam képes. Imádtam őket, minden időmet próbáltam velük tölteni, beszélgetni, filmet nézni, sétálni. Azt akartam, hogy biztonságban érezhessék magukat. Erős személyiségek voltak mind a ketten, úgyhogy természetesen nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, főleg, hogy jóformán fél apával nőttek fel a kettő helyett.

Küzdöttem, hogy gyönyörű emlékké varázsoljam azt a személyt, akit az életemnél is jobban szerettem, és ne csak a hiánya mardossa a belsőmet, de egy idő után rá kellett döbbennem, hogy ez képtelenség.

Gemma utalt rá először, majd anyukám is, hogy valakinek be kellene tölteni a megüresedett helyét. És mielőtt dühbe gurulhattam volna, anya mondta, hogy nem egy másik férfira, vagy nőre gondol, hanem egy gyerekre. Hiszen három fő része van a szívemnek; Darcy, Max és … az övét talán egy baba betöltené. Nagyon sokáig gondolkoztam rajta, de végül, miután megbeszéltem az akkor már tizenöt éves Darcyval, aki megértett, de mégis tudott lényegre törő tanácsokat adni, Gemmát kértem fel az anya szerepre, ugyanis egyedül nem fogadhattam örökbe még egy kis Tomlinsont. Viszont egy nővel az oldalamon sokkal nyitottabbak voltak az árvaházak, mégis visszatértem oda, ahonnan tizenegy éve elhoztuk az Életeimet. Még mindig ugyan az a kedves mosolygó nő volt az igazgató, csak már lassan nagymamai korban. Mikor meglátott, egyből láttam a szemén, hogy felismert, de mikor Gemmát is észrevette, az arca döbbenetet tükrözött.

Szűkszavúan elmeséltem neki az előző nyolc év történéseit, és megkérdeztem, hogy nincs-e olyan kisfiú az árvaházban véletlenül, akit Haroldra kereszteltek. Egy pillanatra elmosolyodott, de azt mondta nincs, majd mikor látta rajtam az elkeseredést, az államnál fogva felemelte az arcom és szélesen rám mosolygott.

- De van egy kis Harrynk! - Bár kicsit zavart, hogy mintha tárgyak között válogatnánk, úgy válogatunk árva gyerekek között, de nagyon megörültem. A kis Harry pontosan egy másfél éves, zöld szemű fiúcskát takart, selymes bőrrel, és bár az elmaradhatatlan, gyönyörű kis gödröcskék hiányoztak arcáról, mégis könnybe lábadt a szemem, mikor megláttam. Az idős nő, mint addigra megtudtam Grace, halkan beszélgetett Gemmával, miközben én ölbe kaptam Harryt, és gügyörészve játszadozni kezdtem vele. Édesen, csilingelve nevetett, és rám függesztette óriási, smaragdzöld szemeit, amitől azonnal sírhatnékom támadt, annyira hasonlított az én Harrymére. Onnantól viszont Ő volt az én Harrym.

December 24., Szenteste, az utolsó tanítási nap

Harry Styles

Hihetetlen érzés volt 9 év után repülőn ülni, és tartani a hazám felé. HAZA. Hozzá. Az Életemhez. Nem láttam kilenc éve, és nem hallottam róla öt éve. Azt se tudom még ott él-e, ahol régen, hogy vannak a gyerekeink. Újabb sírógörcs kerülgetett, mikor rágondoltam, hogy azóta a 7 éves Darcym 16 éves nő, és a kis 4 éves Maxiem tizenhárom. Hogy nézhetnek ki most? Milyen a hangjuk? Az illatuk?

Hogy vannak a szüleim? Élnek még? És Jay? Lottiék?

Nem bírtam tovább, újra elsírtam magam, ahogy azt az elmúlt kilenc évben minden este tettem. De most más tudattal. Hazafelé tartok, és soha nem kell visszamennem a pokolba. Kértem egy pohár vizet, és egy altatót a stewardesstől, mert nem bírtam volna ki még öt órát magányosan a gondolataimmal. Miközben vártam hogy hasson, végignéztem a körülöttem ülőkön. Abból az ezredből, amit én a legjobban ismertem mindössze tizenheten maradtunk. Soha nem alakult ki komoly kapcsolat senki között kint, mert bármelyik nap elveszíthettük egymást, és akkor csak jobban fájt volna.

Louis Tomlinson

- Kérlek, ma kérjétek meg Nit, vagy Gemmát, hogy jöjjön értetek, mert vásárolni megyek holnapra! És Harryt is hozzátok haza! – mondtam mosolyogva a gyerekeimnek, miközben a gimi előtt kiszálltak a kocsiból.

- Oké Apa! – mosolygott rám vissza Darcy, mert addigra már Max elsétált. Éppen rossz korszakában van, nagyon hallgatag. De természetesen a nővérének elmond mindent, akit hiába csikizek halálra, nem hajlandó elmondani, mi a baj.

- És Darc! Van kedved holnap eljönni velem vásárolni, vagy inkább egyedül mennél a barátnőiddel? – láttam az arcán, hogy egy pillanatra mérlegel, majd egy félénk mosollyal a szája sarkában válaszolt.

- Ha nem baj, akkor inkább veled mennék. – nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, nem is apa lánya, inkább legjobb barátok.

- Akkor holnap reggel tízkor felveszlek a házatok előtt, legyél nagyon csinos. – kacsintottam rá, mire felnevetett, majd egy puszit dobot felém, és elsietett az iskola felé. Mosolyogva indultam el ajándékbeszerző utamra, bár minden évben mindannyian ugyan azt kértük, de azt sajnos nem tudtam megvenni. Minden évben, minden szoba ajtajában az a levél fogadott, hogy „Aput haza!”.

Harry Styles

- Harold Edward Styles! – izgatottan sétáltam a csomagom felé, amiben visszakaptam az összes levelet, és a telefonomat, amire mindennél jobban vártam. Mikor megnyitottam újra sírni támadt kedvem. 2047 nem fogadott hívás, és minden évben a születésnapomon, karácsonykor, és szilveszterkor egy „Szeretlek, nagyon hiányzol” Louistól. Már attól szúrtak a szemeim, ahogy a nevét elolvastam a kijelzőn. Annyira szeretem.

Haza akartam rohanni hozzá, és szerencsére a kocsi kulcsom is a csomagomban volt. Megkérdeztem, hogy hol találom az autómat, azt válaszolták, hogy ott ahol hagytam. Újabb fájdalom. 9 év. Kilenc!

És valóban, a régi halványkék Mercedes kabrióm ott állt a katonasági garázsban. Ahogy beültem, azonnal a mellettem lévő ülésbe fúrtam az arcom, és az illata miatt megint tíz perc kellett, hogy a zokogásom annyit csillapuljon, hogy vezetni tudjak. Hátul még bent voltak a régi gyerekülések, amikre gondolom már régen nincs szükségük, és ettől újra öt percet ücsörögtem, magam elé bámulva könnyeimen keresztül. A szívem azt ordította, hogy „Itthon vagy te idióta, indítsd be azt a szerencsétlen autót!”.

És én engedelmeskedtem.

Niall Horan

Megcsörrent a telefonom.

- Az istenüket már! Nincs jobb dolguk, mint sanyargatni az embert hajnalban!? Miért? Még csak tizenegy óra van, és tegnap este én tologattam Harryt! – morgolódtam magamban, miközben megnéztem ki hív. Egy pillanatra valószínűleg elájultam.

A kilenc éve nem látott név villogott a képernyő közepén. Csak néztem és néztem. Aztán eszembe jutott, hogy sohasem tudom meg valóban Ő van-e a vonal másik oldalán, ha nem veszem fel.

Harry Styles

Két órával később már kisírt szemekkel ültem a nővérem és a legjobb barátom ölelésében a HÁZAM KANAPÉJÁN! OTTHON!

- Még mindig nem hiszem el! - suttogta Niall és ezredszerre is megölelt. – Lou teljesen feladta, mikor eltűntél, hónapokig félő volt, mikor lesz öngyilkos. De a gyerekek itt tartották. – Láttam, hogy akar még mondani valamit, de megcsörrent a telefon a zsebében. Tipikusan azt a fejet vágta, hogy „Úgyis kinyomom”, de mikor meglátta a nevet, mégis felvette.

- Szia Drágám! Nekem nem is mondta! … De, természetesen! … Nem, ilyen időben nem sétáltok sehova! … Szerintem nem mentek, apádnak más dolga lesz! … Nem mondom el, hamarosan megtudod! … Persze, öt perc és indulok! Puszillak! – miközben ezt hallgattam, Gem odahajolt hozzám, szorosan megölelt, és a fülembe suttogott egy „Szeretlek”-et.

- Én is téged! Rettenetesen hiányoztál! Anyáék hogy vannak? – súgtam vissza.

- Nagyon jól! De ma este úgyis jönnek! – puszilt arcon.

A meghitt pillanatot természetesen Niall szakította meg ismét.

- Harold! Megkérhetlek ünnepélyesen arra, hogy életedben először menj el a porontyaidért az iskolába? – ennél ijesztőbb dolgot keveset mondhatott volna, de hogy viszontláthatom őket, hihetetlen melegséggel öntötte el a szívem.

- De Ni, kilenc éve láttam őket utoljára. Mi lesz, ha nem ismerem meg őket?

- Meg fogod! – mondták egyszerre, majd Gemma fordult hozzám nyugtató mosollyal. - Nyugi öcsi! Ezek csak a gyerekeid. Nem esznek meg. Gyere, megadom a suli címét, de jobb ha sietsz, mert Lou megöl, ha egy percet is a hidegben kell állniuk. – kacagott.

Tíz perccel később jobban remegve támaszkodtam az autóm orrának, mint mikor először mentem ki terepre. Elképesztő volt érezni, hogy itt lehetek. Hamarosan ölelhetem őket.

Niall Horan

- Nem kellett volna szólnunk Harrynek Harryről? – kérdeztem nevetve Gemmától, miközben ő az ölembe ült, és egy csókot nyomott a számra.

- De! És arról is, hogy a nővére vőlegénye vagy! De mind a kettőt hamarosan úgyis megtudja. – somolygott.

Harry Styles

Ahogy megindult ki a tömeg az épületből, az inamba szállt minden bátorságom. Tíz perc múlva ott tartottam, hogy jó, akkor hívom Gemmát, hogy jöjjön ide, mikor megláttam egy világosbarna srácot ténferegni a kapuban. Nem nézett felém. A füléhez tartotta a telefon nekem háttal. De mikor megfordult meg kellett kapaszkodnom, mert a lábaim nem tartottak meg. Lou úgy öltöztette, ahogy régen én öltöztem, de az arca a másik apja vonásait tükrözte. Tudtam, hogy akivel nagyon sokat vagy, annak elkezded átvenni a vonásait, de hogy ennyire.

Nem maradt több időm ezen gondolkozni, mert egy gyönyörű lányhang elkiáltotta magát.

-Max! – a fiú pedig felkapta a fejét. Tényleg ő az. Egy derékig érő hajú, vékony, kecses, világszép lány szökdelt le a lépcsőn. Az öccsénél kicsit sötétebb volt a haja, de a vonásai talán még inkább Lout hirdették. Elképesztően szépek voltak mind a ketten. Darcy Max mellé ért, megölelte, és beleborzolt a fiú hajába, mire az felnevetett. Közel álltam, hallottam, miről beszélnek.

- Próbálom Niallt hívni, de nem vesz fel, se Gem! Apának meg tárgyalása van, csak későn ér haza, csak az ajándékozásra. – nem bírtam tovább. Beléptem a látókörükbe. Először Darcy vett észre, és láttam a szemén, hogy azonnal felismert, hiába voltam katonai egyenruhában, és hosszú hajjal. Az ajkai elnyíltak, a következő pillanatban pedig már a karjaiban tartottam finom testét, és úgy ölelt, mintha eltűnnék, majd mikor egy másik test kétségbeesett karjait is megéreztem maga körül, könnyeim szabadon folytak le arcomon. Már tizenöt perce állhattunk ott némán ölelkezve, mire elhúzódtak egy kicsit. Mind a kettőjük arca könnyes volt, és ámulattal néztek rám.

- Apu! – suttogták egyszerre…

Louis Tomlinson

Délelőtt tíz órakor történt valami. Biztosan éreztem, bár nem hittem el. A szívem azt üvöltötte, hogy azonnal rohanjak haza, de nem tettem. Este jönnek a családjaim, még vásárolnom kell, és elnyomni a rám törő érzéseket. Jövőre lesz a tizedik, hogy nélküle karácsonyozunk. Nem akartam, de nem tudtam mit csinálni.

Harry Styles

A kocsiba ülve elkezdtek nagyon kacagni a gyereküléseken. Olyanok voltak, mint két tündér. Az én tündéreim.

- Hát végül is, még Harrynek jók lesznek. – nevetett Darc, és míg nem vette észre kérdő pillantásom, megszólalt. – Tényleg, érte kell mennünk az bölcsibe!

- Ki az a Harry rajtam kívül? – kérdeztem csendesen, mire megállt a csend.

- Egy éve Apa örökbe fogadta az öcsénket, Harryt. Csak Harry nevű kisbabát kerestek Gemmával, mert azt remélték, talán jobban lesz tőle. És azóta tényleg egy fokkal boldogabb, bár még mindig nekünk kell szellőztetni a szobátokban, nem ment be oda kilenc éve. Nagyon fáj neki. Biztos volt benne, hogy meghaltál, és még mindig látszik rajta, hogy majdnem utánad halt. – a szavai a legféltettebb érzéseimet kavarták fel. Ennyire szeret még mindig. Abban a pillanatban a karjaimban akartam tartani, és addig csókolni, míg mind a ketten el nem ájulunk.

- Hol van a bölcsi? – kérdeztem kicsit krákogva, megtörve az érzelmektől túlcsordult csendet.

Elképesztően szép kisbaba volt. És a haja meg a szeme nagyon hasonlított az enyémekre. Mikor Darc a kezembe adta, a pici rám mosolygott.

- Szóval te vagy a harmadik gyerekem? Te kis kincs!

Niall Horan

- Niall James Horan! Ne szórakozz velem! Ez nem vicces! – üvöltött velem a telefonban Harry anyja.

- De Anne, igazat mondok! Ma érkezett! Most ment el a gyerekeiért! Még nem ért haza, viszont meg kellene oldanod, hogy még ma megérkezzetek. Kérlek, szólj Jaynek és gyertek!

- Most ültünk be a kocsiba! Viccelsz?! Hazajött a fiam! Puszi!

Harry Styles

Mire hazaérem, már úgy beszélgettem a gyerekeimmel, mintha ez a kilenc év egy lett volna. Hihetetlen intelligensek voltak, amit gondolom Lou nevelt beléjük, és érződött rajtuk, hogy Niallal nőttek fel. Poénkodtak, nevettek. A ház előtt azonban két idegen autó is parkolt.

- Oooo… ezek a nagyiék. – sóhajtott Maxie, ölében Harryvel. Nekem pedig a pulzusom az egekbe szökött. Mélyeket lélegeztem, mielőtt kiszálltam, és megint vibrálni kezdtem.

- Nyugi Apu! – fogta meg a kezem Darc. Hihetetlen erős vágyat éreztem, hogy magamhoz öleljem a világot. Mindig tudtam, hogyha egyszer hazajutok fenomenális lesz, de hogy ennyire…

Hallhatták a bentiek, hogy megjöttünk, mert az ajtó kivágódott és anyu rohant ki rajta apuval a nyomában. Ahogy odaértek hozzám, olyan szoros ölelésbe vontak, mint még talán soha. Percek kellettek, mire nekem is megeredtek a könnyeim, mert megint nem tudtam elhinni, hogy itt vagyok. Sokáig tartottam az ölelésemben őket, ameddig nem vett rajtam erőt a vágy, hogy lássam az arcukat. Akkor egy kicsit hátrébb húzódtam, és ujjaimmal kisimítottam anyukám arcából az odatévedt, könnyes hajszálakat.

- Nem tudom elhinni, hogy itt vagy. Annyira hiányoztál. – suttogta tenyerembe.

- Nagyon szeretlek. – húztam magamhoz újra.

- Harry! Te jó ég! Harry! – hallottam egy sikkantást, és pontosan tudtam, kihez tartozik. A szüleim mosolyogva húzódtak el, teret adva Jaynek. – Kicsikém! – zokogta a nyakamba. Kitartóan simogattam a hátát, míg kicsit megnyugodott. – Te jó ég, te tényleg élsz! – nevetett, miközben újra nyakamba borult. Egy óra múlva teával a kezemben, farmerben, és a kilenc éve nem látott ingemben ültem a kanapén, ölemben a kis Harolddal, oldalamon pedig Darcyval és Maxievel, és azt figyeltük, ahogy a két család, plusz-mínusz Niall, a konyhában sürgölődik. Gyönyörű családi idill lett volna, ha nem könnyes mindenkinek a szeme, és ha ott lett volna a Szerelmem.

- Szóval! Louis körülbelül fél óra és hazaér. Téged addig be kell csomagolnunk tesó! – vágódott le Ni szemben velem a fotelbe. Régen is mindig így hívott, de megnyugtató volt, hogy közel a negyenhez is így hív. Csak utána fogtam fel mit mondott.

- És ezt mégis hogyan képzelted el? – néztem rá kérdőn, mire kacsintott.

- A délután során szereztem egy nagyon nagy dobozt… - mosolygott, én pedig beletörődtem, hogy fél óra múlva bele kell másznom, miközben az Életem egy karnyújtásnyira lesz tőle.

Louis Tomlinson

Csomagokkal megpakolva léptem a házba. Az egész családom ott állt díszben, és úgy mosolyogtak, mintha Harry feltámadt volna, és bemászott volna a kéményen, hogy aztán ajándék formájában elbújjon a fa alatt.

- Sziasztok! Hát ti? – mosolyogtam, miközben a csomagjaimat lerakva a karjaimba kaptam Harryt.

- Neked is boldog Szentestét! Gondoltuk előbb jövünk, hisz olyan rég bontottunk együtt ajándékot az unokáinkkal. – Anne arcán felhőtlenebb volt a mosoly, mint valaha, bár a szemei elárulták, hogy sírt. De nem akartam rákérdezni, inkább leültem a fotelbe, a térdemen lovagoltatva Harryt. Mindenki feszülten állt, és várt valamire, mikor Darcy megtörte a csendet.

- Apa, kérlek, ma legyen ajándékbontás vacsora előtt, még úgysem sült meg a csirke! – nézett rám könyörgőn. Semmit nem értettem, ezért csak rábólintottam, és ülve maradtam.

- Te is Apa! – szólt rám most a fiam. Meg voltam zavarodva. Nekem ajándék, de kitől? Senki nem mozdult, hiszen még a fa alá sem raktam az ajándékaikat. Ekkor fókuszáltam rá egy óriás kartondobozra a falhoz támasztva.

- Az az enyém? – Kérdeztem hitetlenkedve.

Harry Styles

Majd szét robbantam. Hallottam a hangját, szinte éreztem az illatát, elektromos kisülések cikáztak a bőrömön.

- Az az enyém? – kérdezte a már nagyon régen hallott, imádott hang. Majdnem felüvöltöttem kétségbeesésemben. Egész nap a karjaimban akartam tartani, most pedig itt ül, maximum egy ugrásnyira, és nem tehetek semmit.

- Igen, de gyorsan bontsd ki! Ma érkezett! Mi is nagyon kíváncsiak vagyunk rá! – szólalt meg Niall hangja a kalitkám közvetlen közeléből. A szemem könnyel telt meg tehetetlenségemben.

- Hát jó. – hallottam, ahogy feláll majd papucsba bújtatott lábaival hozzám lép. – Kaphatok egy ollót? – hangosan kezdtem szuszogni, mert nem bírtam már.

- Ha leemeled a tetejét, szétjön magától. - mondta bölcsen Ni.

Egy pillanat múlva megláttam a fényt a fejem fölött, majd megláttam őt. Milliószor szebb volt, mint az emlékeimben, de a szeme alatti karikák nehéz időszakról árulkodtak. Kilenc évről.

A vérem hangosan dübörgött a fülemben, a szívemverésem tízszeresére gyorsult, az arcom felforrósodott, a szemem égni kezdett. Már épp hozzá akartam lépni, mikor elfordult, és sírni kezdett, majd szaladni, a következő, amire eszméltem, hogy futok utána az éjszakában. Nem azért voltam katona kilenc évig, hogy egy pillanat alatt ne érjek utol valakit futásban. Még a kapuig sem jutott, mikor elkaptam a karját, és magamhoz rántottam olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Egy pillanatig állt a karjaim között kővé merevedve, mielőtt kitört belőle a mindent elsöprő zokogás. Fuldokolva kapaszkodott a nyakamba, az arcát csupasz bőrömhöz szorította, és én sem voltam ezzel másképp. Arcomat hajában nyugtattam, és meg sem próbáltam útját állni a könnyeimnek. Mikor éreztem, hogy nem rázkódik már annyira a teste, magam felé fordítottam az arcát, és úgy kezdtem csókolni, ahogy soha. Alig kaptunk levegőt a még görcsös rázkódástól, de nem bírtuk abbahagyni. Érzések ezrei rohantak meg, de meg se próbáltam lépést tartani velük. Nem akartam mást csak őt.

- Itt vagyok…már itt vagyok…

És megkaptam.