Superpower - Naomi Greg

"... egy dolgot megtanultam a fizikából: az energia nem születik és nem pusztítható el. (...) Azok a rettenetes dolgok túlélhetők, mert mi elpusztíthatatlanok vagyunk, ahogy képzeljük magunkról. Amikor a felnőttek azt mondják csúfondáros, ostoba mosollyal az arcukon, hogy "a tinédzserek legyőzhetetlennek képzelik magukat", nem tudják, milyen igazuk van..."

*2010, Dec. 24. Karácsony napja*

Azt mondják, ha korán kelsz, aranyat lelsz. Egész életemben ezt igen harsányan bizonygatták nekem; szüleim, tanáraim, egyéb felnőtt rokonaim; mindenki. S habár a csoport-, később osztálytársaimtól bőszen érdeklődtem efelől a tévhit felől; senki sem tudott épkézláb választ adni.

Az emberek reggel felkelnek, az álmaik világából belépnek a valóságba, habár egyenesen kín; de megteszik a következő és következő lépést; és mindenben próbálják megkeresni a lehetőséget, illetve az értelmet. Mi mindannyian okosak vagyunk; és tudjuk, hogy semmi sem érdemli meg a vesződést, ha annak a bizonyos dolognak, nincs haszna előbb vagy utóbb.

Erre gondoltam. Ez nekem bőven megfelelt, válasz gyanánt.

S bár kiskoromban, a korán kelést követően, bőszen kerestem azokat az aranyakat, mert még hittem abban, hogy gazdag lehetek, már kis, pisis koromat taposva; ma már tudom, miért is éri meg végignézni a felkelő Napot.

Igen, ma is ezt tettem.

Csodáltam a Nap arany karikáját felbukkanni az ég aljáról; sugarainak tükrözését és simogatását fákon, bokrokon, virágokon, állatokon, tárgyakon és rajtam is.

Megvolt az én helyem. Ahova bármikor jöhettem, ha egyedül akartam lenni, még ha a legramatyabb állapotomban voltam is. Egyfajta barátnak felelt meg nekem ez.

Hogy milyen hely?

Sokan azt hinnék, a nagy monológom után; hogy egy park, a kertünk, vagy bármiféle szabad környezetben lehet az; azonban nincs így.

Ez a szobám volt.

A hely, ahova bármikor begubózhattam; ahol bőghettem, mint egy kislány is akár; vagy még ennél is meghökkentőbb, furcsább tetteket hajthattam végre, mely a privát vonalaimat messze túlnyomóan súrolta.

Ablakomból figyeltem a hajnal éledését.

Gyönyörű volt minden.

- Harry, drágám! - Anya csilingelő hangja ütötte meg füleimet lentről; nem volt mit tennem, ott kellett hagynom saját váramat.

A dióbarna színű, selyemszőnyeggel takart lépcsőkön, trappolva közelítettem meg a nappalit, hol a hatalmas karácsonyfánk, tegnap óta csupaszon várt minket.

Néztem jobbra, néztem balra, előre, még hátra is; azonban, kit az Anyukámnak nevezhettem, sehol nem volt. Összehúzott szemöldökkel, zavarodott képpel léptem pár lépést előre, és élveztem, hogy a kissé hideg padló ellenszerére hatásos módszerem hat: az egy pár, meleg, bunda, szőrös zoknim, mely karácsonyra nagyon is ideillett, rénszarvasos mintájával.

A konyhánkba benyitva csupán a kávé- és rántottaillattal találkoztam, nem is említve a duci macskámat, Dusty-t, aki bőszen tömte magába a szaftos, macskakonzervet.

Tudtam, hogy Anya itt járhatott; és nem az ennivalóknak hála, hanem azoknak a bizonyos, ismerős bizsergéseknek köszönhetően. Meleg, forró érzések voltak ezek, melyek jelezték számomra az otthont.

- Oh, Harry, Téged kerestelek! - Ijedten pördültem meg tengelyem körül, szívem hatalmasakat dobbanva adta tudtomra nem tetszését, az ilyen hirtelen, kiszámíthatatlan történésekről.

A mosolygós, gyönyörű nő, kezében egy hatalmas dobozzal, szemeiben pedig ugyanilyen csillogással meredt rám; amiből egyből le tudtam vonni a következéseimet.

Valami történt.

Valami itt történt, hiszen, ha az én Anyám ilyen bőszen vigyorog, ott csak is nagyszabású, izgalmas dolgok történhetnek.

- Oh, a helyzet az, hogy én is... - hebegtem, miközben hajamon zavarodottan és gyorsan túrtam egyet. Kócos volt, és több tincs is másfele állt, mint kellett volna; de otthon voltam, őszintén nem érdekelt a dolog.

Közben Dusty cicám teli hassal, nyávogással sétált ki a konyhából; és tudtam, hogy az alvás rejtelmeit fogja megkeresni a következő percekben.

- Édesem, csomagod jött, egy különleges személytől... - majd kezembe nyomta a könnyű, említett, szürke dobozt, és mindent sejtő mosollyal ült le az étkezőasztalhoz, szájához emelve a csésze, forró kávéját.

Köhécselve, sután figyeltem addig, míg meg nem untam, rám sem hederítését, és az információközlésének hiányát.

A nappali kanapéjára tettem a "kincsesládát", és igaz, hogy pár másodpercig még tanácstalanul álldogáltam mellette; végül megtaláltam kibontásának módját.

Egy hatalmas ollót szúrtam bele a közepébe; és a ragasztószalag mentén húztam végig azt. Mikor szája engedelmesen szétnyílt; meglepve vettem ki onnan egy díszes, aranyló csomagot. Hatalmas masnija talán még túl csicsássá is varázsolta azt, de ennek ellenére meleg érzés terjedt szét szívemben.

Valaki gondolt rám.

És az a Valaki egy olyan személy volt, kitől fullasztó sírás tört rám, mely mindenképp pozitív értelemben értendő.

" Boldog Karácsonyt, Hazz. Egy év és találkozunk.

Csókollak: Louis. "

Anya meleg karjai öleltek át hátulról, így támasztva engem.

- Látod, megmondtam én, hogy nem fog elfelejteni.

Erre még nagyobb sírás tört rám, miközben a dőlt, formás betűket bámultam egyre inkább.

- Annyira hiányzik, Anya.

- Tudom, Kicsim. És azt is tudom, hogy te is neki.

Louis Tomlinson volt az, aki az én első szerelmem volt. Akihez foghatót még soha nem találtam, és azt is tudom, hogy nem fogok.

Azt mondják, vannak olyan emberek az életünkben, kik valahogy, de különlegesnek éreztetik magunkat; akik, mint a földre szállt angyalok, segítenek, kihúznak a bajból, és rámutatnak a valódi értékeinkre.

Természetesen, az ilyenekhez foghatóak ritkák, függetlenül a kortól, s világhelyzettől; mindig azok voltak.

Gondoljunk csak a régi, eposzi történetekre. Mindnek a főszereplője egy hős, kit az istenek támogatnak hátulról, hogy népét, és még a világot is megmentse, a gonosz, rosszakaratú szörnyektől. Ezek is mind valóságon alapultak, méghozzá olyan jó emberekről, mint amilyen Ő is volt.

Mindig is érzékeny srác voltam, ki semmit sem mert kimondani, mert folyton aggódott a következmények miatt. Aki félt kifejezni magát, és önmagát adni, mert tartott a visszautasítástól; a csalódástól.

Igen, depressziós voltam. De csak voltam.

Mert jött Lou, és felülkerekedett makacsságomon; kezét nyújtotta, s felhúzott a szakadékból. Igaz, ha nem embereltem volna meg magamat, s nem nyitottam volna felé; soha nem ismertem volna meg. De a kinyílásom felé, a borzalmasan különleges személyiségéből fakadt; az otthonomra emlékeztetett.

Mivel idősebb volt nálam három évvel; hamarabb végezte el a középiskolát, és a következő állomás egy híres és neves, művészeti főiskola volt; hisz' mindene a színészkedés, éneklés. Nem tagadhattam meg tőle, boldognak akartam látni, mert nekem az is felért egy hatalmas boldogságbomba lökettel.

Így elengedtem New York-ba, és ez volt egy éve. Azóta a kapcsolatot email-en és telefonon tartottuk; hála a mai technikának.

Mikor kinyitottam az ajándékom, csupán idióta mosollyal és hatalmas gumóval torkomban tudtam figyelni azt.

Egy papírrepülő alakú nyaklánc volt az; melynek jelentését csupán Ő és én tudjuk. Ez a kettőnk titka.

Rögtön felvettem a nyakamba, markomba fogtam, majd csukott szemekkel megszorítottam; miközben a hipnotizáló, kék szempár megbabonázott, lelki szemeim előtt.

- Segítesz feldíszíteni a fát? - Anya kedves hangja zökkentett ki ebből a mámorból, és meglátva, mit próbál megtenni, rögtön mellé suhantam.

- Anya, tudod jól, hogy ez a férfiak dolga... - vettem ki markai közül azt, melybe a karácsonyfát rakjuk minden egyes évben - immáron négy éve csak ketten.

- Oh, el is feledkeztem az én kicsi férfimról... - mondandója utáni hahotázásán sértődött képet vágva folytattam a "munkát".

- Anya, ez nem vicces - pufogtam közben, de azért hagytam, hagy leheljen egy csókot, jobb orcámra.

* 2011, Dec. 24. Karácsony napja*

- Szóval a mostani karácsonyra sem tudsz hazalátogatni? - keserű íz jelent meg számban, a már előre érzett választ várva.

- Sajnálom - Louis fáradt, ténylegesen szomorúnak vélt hangja, ezt az egy szót hallatva, még nagyobb keserű érzést keltett bennem.

- Hát... - nyeltem egy hatalmasat - ... Boldog Karácsonyt.

- Har - Viszont letettem a telefont.

Mérges és pipa voltam.

Louis immáron két éve ígérgette nekem, hogy hazajön, és meglátogat, de mindhiába. Nem jött el.

Fájt a dolog, mintha a szívemet egyre mélyebben szurkálták volna, egy éles pengével.

Rossz volt mindig csak várni és várni rá, nem vágytam egyébre, csupán a közelségére. Őrá.

A saját kezemet, ha egybekulcsoltam, nem volt olyan meleg, bizsergető és teljes, mint mikor Vele tettem azt. Mikor a saját hangomat hallottam, vagy bárki másét; nem hatott rám olyan intenzív hatással, mint az Övé. Végezetül, ha a bárki vagy bármi illatát is éreztem, sosem éreztem magam annyira biztonságban, mint az Övét szippantva.

Ölelő karok, puha ajkak; ezekre vágytam, egyetlenegy személytől csupán.

A Nap hajnali látványa sem mért rám olyan hatásokat, mint Louis. Nekem Ő ragyogta be minden napjaimat, nem a forró, hatalmas csillag.

- Harry, drágám! - Egy nagy sóhajjal hunytam le egy pillanatig szemeimet, csak hogy összeszedhessem magamat, és ne lásson így Anya engem.

Trappolva rohantam le a lépcsőn, és mikor az utolsó lépcsőfokról is lelépve, a nappali kanapéján heverő férfin akadt meg pillantásom; újabb fullasztó érzést éreztem mellkasomban.

- Szervusz, Harry - Dörmögő hangja pont ugyanolyan volt, mint kiskori, régi emlékeimben. Pontosan ugyanolyan.

- Apa?

*2012, Dec. 24. Karácsony napja*

Forró tea és egy könyv. Ezek voltak azok, melyekre korán reggel vágytam csupán, semmi és senki másra. Az ablakom tárt karokkal várt engem, hogy a felkelő Nap fénysugarai simogassák a kedvenc könyvem lapjait.

Eltelt fél óra; agyam a leírt életbe csöppent, és mikor egy telefoncsörgésnek hála, kiszakítottak onnan; kínt éreztem. Ott akartam maradni.

Azonban a képernyőt látva, kissé megenyhültem.

- Jó reggelt, Szerelmem - És itt enyhültem meg teljesen; szívem elolvadt azon, ahogy és miképp nevezett.

- Jó reggelt  - csipogtam, mintha egy csipogót nyeltem volna.

- Észrevetted, milyen harsányan süt ma a Nap, Édesem? - A bárgyú mosoly nőttön-nőtt arcomon, hála neki.

Egy pillantást vetettem a gyönyörű természetre ablakomból, majd sejtelmesen válaszoltam is:

- Nem is értem, hogyan lehetséges ez.

- Én tudom - felelte rögtön. - Valakik ma végre újra boldogak lehetnek, együtt.

*2013, Dec. 24. Karácsony napja*

Az első karácsonyomat ünnepeltem New York-ban; az egyik nagy városban a világon. Ugyan, hiányzott az én kuckóm, s az ablakom; de a Lou-val közösen vett lakásunk is éppolyan tökéletesen megfelelt.

Azonban az ablakból egy pillantást vetve; csupán a hatalmas, tomboló hóvihart láthattam és fehér hófalakat.

Egy kellemesen meleg érzéssel szívemben, kezemben forró teával álldogáltam ott; számon apró mosoly függött. Tökéletesnek tűnt minden.

A Szerelmemmel végre együtt lakhattunk, akkor már négy hónapja; sikerült bejutnom álmaim főiskolájára, Louis pedig kapott egy nem mindennapi ajánlatot egy tekintélyes filmrendezőtől.

Mindig is tudtam, hogy Lou-t egyszer az egész világ isteníteni fogja, nem csak én. Híres színész lesz, meghódítva a világot; ezzel a filmszereplés lehetőséggel mindenképpen ez fog bekövetkezni.

Vártam rá. Vártam, hogy hazaérjen a közös karácsonyfánkkal, míg a saját, titkos recept alapján készült süti a sütőben sült, elárasztva a lakást finom illatával.

Telefonom akkor kezdett el hirtelen csörögni, mikor éppen a forró, nagy tepsit szedtem ki, majd helyeztem gyorsan a pultra. Mikor megpillantottam a képernyőt, rögtön elmosolyodtam.

A "Helló, Szerelmem" már a nyelvemről lógott lefelé, mikor egy idegen nő hangja lefagyasztotta azt.

- Ön Harry Styles, Louis Tomlinson hozzátartozója? - A szívem őrülten vágtázott, hisz' előre sejtettem, mi ez az egész.

- I-igen - hebegtem.

- Louis Tomlinson balesetet szenvedett.

*2014, Dec. 24. Karácsony napja*

- BooBear, ígérd meg nekem, hogy kipróbálod rajtam - haraptam ajkaimba, miközben pimasz mondandómat közöltem, az egyre inkább paradicsomra hasonlító férfira mellettem.

Az az érzés, mikor a Szerelmeddel együtt lustálkodhatsz, egy ugyanolyan lusta hajnalban; felbecsülhetetlen. Ahogy magadba szippantod illatát, figyeled gyönyörű vonásait, hallgatod reggeli hangját; magyarul, mikor az egész lényét magadba szívod, mámorító dolog. Úgy érzed, mintha többet nem is akarnál mást csinálni, de aztán hirtelen eszedbe jut, miket tettetek előző éjszaka, vagy bármelyik másik nap; rögtön tudod; mást is szívesen megteszel, csupán Vele legyél.

Minden jobb, ha Vele vagyok.

- Hazz... - hebegte zavartan, pirosrózsás orcáit nem mutatta felém; hisz' csupasz mellkasomba fúrta azt.

Elégedetlenül hümmögtem, a füléhez hajolva beszélni kezdtem:

- Csak gondolj bele, milyen jó lenne rólam végignyalni a karácsonyi menüt. Gyerünk, rajta! - lélegzete elakadt; tudtam, hogy elképzelte - Hm, milyen szép kis karácsonyunk lenne... - Alsó ajkamba újra beleharaptam, hisz' agyam folyamatosan vetítette elém a perverzebbnél, perverzebb képeket.

Fülébe először belecsókoltam, majd belenyaltam; erre olyan libabőr jelent meg egész testén, melyet még az igazi libák is megirigyeltek volna.

- Kikészítesz - morogta. - Nem tudom, mikor lettél ilyen merész, és mikor lettél a kis, cuki fiúmból, az én dörmögő, szexi férfim - majd olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy csillagokat kezdtem látni.

Mikor lihegve elváltunk, csupán akkor válaszoltam:

- Talán, akkor lehetett,  mikor tudod... Történt veled az a baleset... Muszáj volt felnőnöm - jegyeztem meg halkan, és nagyot nyeltem, kiszáradt számmal.

- Tudom, Édesem - lehelt egy csókot, duzzadt és bizsergető ajkaimra.

***

Nagyot sóhajtva vettem kezeim közé a kis, hosszúkás, fekete bársonydobozt; és mikor elé álltam, még egy kicsit meg is szorítottam azt.

Próbáltam erőt meríteni, hisz' őszintén tartottam a reakciójától. Féltem, hogy amit adok, az már túl későn lesz.

- Lou, négy éve pontosan ezzel az ajándékkal, olyan boldogságot éreztettél velem, melyet csupán melletted érzek. Ez a tárgy nekem a mai napig, nagyon sokat jelent, és ha nem vagy velem; csupán a markomba fogom, megszorítom, és rád gondolok. Utána minden szebb lesz és reményteljesebb. - Egy pillanatig még meredtem meghatódott, óceánkék, gyönyörű szemei közé, melyek teljesen rám hangolódtak.

Majd egy utolsó sóhajt hallatva folytattam mondandómat:

- Lou... - a doboz tetejét kinyitva, az ismerős, papírrepülő nyaklánc jelent meg; ragyogott, ezzel mutatva vadiújságát. Az előttem eddig ülő férfinek lélegzete elakadt, és könnyek jelentek meg arcán. Gyönyörű volt. - Boldog Karácsonyt, Szerelmem.

"... Nem kell soha reményvesztettnek lennünk, mert soha nem törünk javíthatatlanul össze. Legyőzhetetlennek hisszük magunkat, mert azok is vagyunk. Nem tudunk megszületni, és nem tudunk meghalni. Mint mindenféle energia, csak alakunkat, méretünket és megjelenési formánkat változtatjuk. Akik megöregszenek, elfelejtik ezt. Félnek a veszteségtől és kudarctól. De az a részünk, amely több, mint részleteink összessége, nem kezdődhet és nem érhet véget, és így nem is vallhat kudarcot..."