Captured... or not? - Réka Katona

Captured… or not?

Az idei tél minden magyar lakos számára meglepetéssel szolgálhat. Hiába az időjárás előrejelzések, az emberek túl hitetlenek ahhoz, hogy most az egyszer elhiggyék, kemény telük lesz. Elvannak kicsinyes gondolataikkal, hogy márpedig ők biztosak benne, hogy idén sem lesz semmi. Nem volt ez másképp egy Louis Tomlinson nevezetű fiatalemberrel sem. Gondtalanul élte mindennapjait, már évek óta Magyarországon, és eddigi tapasztalatai alapján nem volt oka, hogy féljen a hó rosszabbik oldalától. Hogyan is? Sosem esett, vagy ha mégis, csak latyakos vizes hó volt, ami pár nap alatt eltűnik. Ebből kifolyólag semmi oka nem volt az aggodalomra.

Ezt hitte.

De az idei tél… mindent megváltoztat a nézeteiben és az életében egyaránt.

*

Szép téli napra ébredtünk. Lassan nyitottam ki szemeimet a könnyed álomból, melyben részem volt az éjszaka folyamán, igaz már csak töredékeire emlékszem. Már most reggel nagy nyüzsgés van a városban. Nyíregyháza. Emlékszem, mikor ideköltöztem. Tudatlan, angol ember voltam, aki a magyar nyelvnek még egy kis részét sem beszélte. Ma meg? Már szinte magyarnak érzem magam. Persze sosem felejtem el, honnan jöttem. Anglia néhanapján nagyon tud hiányozni. Pedig mindig megfogadom magamnak, hogy nyáron elmegyek és meglátogatom anyáékat, de annyi minden össze tud jönni. Ráadásul idén végzek az egyetemen, rengeteget kell tanulnom is. Hála Istennek, most szünetünk van. Semmi bajom nem volt az informatika karral, mert szerettem a számítógépeket és egy hihetetlen foglalkozásnak tartottam, csak néha már túl sok volt. És Debrecent is szerettem. A kollégium is jó volt, tehát egy rossz szavam sem lehetett. De tény, hogy jól jött ez a kis pihenés. Messze a vizsgáktól.

Ami melengeti a szívemet, az az a tudat, hogy alig három hét múlva karácsony.

Természetesen egyáltalán nem készültem még rá. Semennyit. Nem is én lennék igazából. Mindig mindent az utolsó pillanatban kezdek el, és ha őszinte akarok lenni, ezzel voltak gondjaim az életben is. De a tudat, hogy még mindig itt vagyok huszonöt évesen, megnyugtat. És ez a lényeg.

Lassan kikeltem biztonságot és meleget nyújtó ágyamból, hiszen új nap kezdődött és nem tölthettem az időt lustálkodással. Pedig de megtenném.

Ahogy lábaim a hűvös parkettát érték, szélvészként futott végig bőrömön a hideg rázta érzés. Szélsebesen kerestem a papucsomat, és amint megtaláltam, megkönnyebbülten bújtam bele. A meleg, bizsergető érzés jól esett enyhén meghűlt lábaimnak. Amint úgy éreztem, hogy már képes leszek megállni a talpaimon, erőt gyűjtöttem és felálltam. Első utam a konyhába vezetett. Lecsoszogtam a kissé már megkopott fenyőfadeszkákon és feltettem főni a reggeli kávémat. A város már most ébren volt, pedig csak reggel nyolc óra volt. Ez egy kicsit engem is megtöltött élettel. Sőt. Kifejezetten jól esett másokat is mozgásban látni. Igaz, én még az álmosság egy pici részét súroltam.

Ahogy elnéztem kint a gyerekeket, eszembe jutott, hogy annyi idősen mennyire vártam én is a karácsonyt, hogy megkapjam az áhított ajándékomat. Mindig valami ócskaságot kértem. Sosem vágytam nagy ajándékra, de természetesen mindig azt kaptam. És ezért hálás voltam a szüleimnek, mert a legjobbat akarták nekem. Igaz, nem gyakran mutattam ezt a hálás hozzáállást. Sokszor veszekedtünk. A legnagyobb vitánk pont az én életem miatt robbant ki. Mert olyanná váltam, aki nem akartam lenni, és akire ők sem számítottak soha.

Gondolatmenetemből a kávé kottyogós hangja rezzentett ki. Egy pillanatra megállt a szívem is. Ijesztő, hogy néha hogy el tudok gondolkodni dolgokon. Mindegy is. Nem számít. Inkább kiöntöttem magamnak a kávét, és miközben aprókat kortyolgattam belőle, ezzel szép lassan energiát nyerve, kimentem a mai újságért, hogy behozzam. Nem volt kedvem elolvasni, így csak ledobtam az asztalra, de mégis jobb, ha idebent van, és nem ott „fázik” kint. Órámra pillantva eszméltem fel, hogy repül az idő.

- Fél kilenc! Basszus! - idegesen mormogtam magamban, és siettem öltözni. A kávémat sem tudtam meginni, amit bántam ugyan, de az idő nem áll meg.

Kilenckor nyitnak a boltok, mint minden hétvégén és muszáj volt odaérnem időben. Mindent elkapkodnak az emberek, pláne így karácsony tájékán és én még nem vettem semmit. Senkinek sem. Hála Istennek, idén karácsonykor anyáék eljönnek Angliából ide, hogy ennyi év után végre megnézzék, hol tartok és mi lett belőlem. Meg akarnak bizonyosodni arról, hogy rendes felnőtt lett belőlem és megállom a helyem az életben. Meg mégis csak szebb az ünnep, ha együtt a család. De addig még van 3 hét.

Amint úgy éreztem, hogy emberi külsőt varázsoltam reggeli kinézetemből, magamhoz vettem a slusszkulcsokat, felvettem meleget nyújtó kabátomat és csizmámat, majd elindultam.

Ahogy kinyitottam az ajtót… megtorpantam.

- Eddig is esett a hó?- morfondíroztam szemöldökráncolva.

Megfordult a fejemben, hogy talán inkább itthon maradok, mert elég rendesen esik. Bár baj még nem történt eddig hó miatt, legalább is velem, ezért úgy éreztem, nincs mitől félnem. Így hát magabiztosan indultam el. Egy kis hó nem árthat meg.  

Beindítottam Audim motorját és az búgó hanggal jelezte vissza nekem, hogy működésre kész.

Elsőként a karácsonyi vásárba szerettem volna eljutni, de mivel az a város másik felében volt, így jó sokat kellett utaznom.

Lehet viszont, hogy csak magammal cseszek ki, de mindenképp ott akartam kezdeni és reggel még nincsenek annyira sokan. A gázra tapostam és kigördültem szokásos helyemről. A hó, ahogy telt az idő, úgy kezdett el gyorsabban és gyorsabban esni. A kormányt szorosabban markoltam, figyelmemet semmi nem terelhette el az útról.

Féltem, de már nem fordulhattam vissza. Viszont úgy döntöttem, hogy ráfordulok az autópályára, hogy a várost megkerülve gyorsabban érjek a célomhoz. Bekapcsoltam a rádiót, hátha a zene kicsit megnyugtatja idegeimet.

„Last Christmas I gave you my heart

But the very next day you gave it away

This year to save me from tears

I'll give it to someone special”

Wham… mennyit hallgattam ezt a dalukat, mikor kicsi voltam. Szinte ezen nőttem fel. Ha belegondolok, hogy milyen karácsonymániás voltam, vagyok és leszek is az életben… Számomra elég egy apró csengőszó, a szívemet máris elönti a karácsony szelleme. És ez olyan szép. Emlékszem, anyáékat mindig az őrületbe kergettem azzal, hogy nyár közepén, mikor elért egy váratlan hullám, egész nap karácsonyi dalokat énekeltem. Egyik jött a másik után, sokszor be sem fejeztem az adott dalt.

Rögös utakat jártam be. Az életem sem volt mindig felhős, de ez az ünnep mindig adott egy biztos pontot,  hogy ezt az utat nekem folytatnom kell. Ezért volt számomra oly fontos.

Ahogy haladtam előre, a hó már annyira esett, hogy alig láttam ki az ablakon. Veszélyes játékot űztem. De egyszer csak megálltam. Hogy miért? Mert se előttem, se mellettem, sőt semerre nem volt mozgás. Az egész autópálya mozdulatlanul állt. Mintha az idő is megállt volna. A zene pedig hirtelen abbamaradt.

- Megszakítjuk műsorunkat! Most kaptuk a hírt, hogy a Nyíregyháza mellett húzódó M3-as autópályán, a rendkívüli hóesés következtében a forgalom leállt. Az utakat lezárták. A katasztrófavédelem arra kér minden autóst, hogyha teheti, szálljon át a szomszéd járműbe, hogy benzint takarítsanak meg. Az időtől függ, hogy meddig fog fennállni a vészhelyzet. Kitartást mindenkinek!- a férfi a rádióban elhallgatott és Mariah Carey hangja csendült fel.

Remek. Most komolyan át kell szállnom? Tényleg?

Az autót hangos morgásaim töltötték ki, majd úgy döntöttem, átmegyek, bár hatalmas hülyeségnek tartottam ezt az egészet. Odaérkezve a szomszéd autóhoz, ami egy hatalmas fekete Range Rover volt, bekopogtam az ablakon, majd mikor az szép lassan haladt lefelé, megszólaltam:

- Szia! Nem tudom hallottad-e a rádiót, de ha igen, akkor hogyan legyen? Átjössz te az én autómba vagy...? - a kocsiban egy zöld szempár fogadott és egy gyönyörűnél is gyönyörűbb arc… Várjunk! Honnan voltak nekem ezek olyan ismerősek?

Na nem… Az nem lehet!

- Harry? Te vagy az? - meg sem várva válaszát, tettem fel a következőt.

Szemeit összeszűkítette, ahogy próbált visszaemlékezni. Szinte láttam, hogy a megannyi közösen átélt pillanatunk filmként vetítődik le lelki szemei előtt. Közben nekem is eszembe jutott pár. Harry volt a legjobb barátom… bár én mindig többet éreztem iránta, de sosem mondtam el senkinek. Ebből - gondolom- csúfos kis titkomra is rájöttetek.

Nos, igen, ez a helyzet. Történetesen beleszerettem a legjobb barátomra. Emiatt én kezdtem eltávolodni tőle, nehogy a végén valami olyat tegyek, amit megbánok. A kapcsolatunk megromlott, nem találkoztunk annyit. Én elköltöztem és nem láttam Őt többet… Egészen a mai napig. Istenem, de örülök, hogy itt van.

- Louis? Csak nem a kis Louis Tomlinson? - a felismerés villámként csapott le rá… Hát még emlékszik.

- Mondja nekem ezt az, aki történetesen 3 évvel fiatalabb! Jó ég Harry, mit csinálsz te errefelé? - Annyira boldog voltam… Az ismerős pillangók feléledtek gyomromban… Egy kevés kellett, hogy ne szálljak el.

- Gyere Lou, szállj be az autóba! Még is csak könnyebb lesz ott beszélgetnünk! - nem kellett kétszer mondania.

Az autó gyönyörű volt belülről. Kellemes meleg és parfüm illata töltötte meg a teret. Akár otthon is érezhettem volna magam. Ha Harryvel voltam, azt mindig a második otthonomnak tartottam. Soha senkivel azelőtt nem kötöttem még ilyen szoros barátságot. Kár, hogy nekem ezt is szét kellett barmolnom. De talán, az ég adott nekem egy második lehetőséget, hogy helyrehozhassam ezt a barátságot. Mi másért lenne most Harry itt? Puszta véletlennek aligha tudnám felfogni. De előbb vagy utóbb úgyis kiderül ittlétének oka.

- Szóval, mi járatban itt? - ismételtem meg önmagam.

- Hát... ez hosszú lesz, de elmesélem. Minden akkor kezdődött, miután elköltöztél. Furcsa volt, hogy nem voltál ott, hisz minden napomat veled töltöttem, szinte már testvérek voltunk. Sőt, talán mondhatom azt, hogy azok voltunk. És lehet ez most őrültségnek fog hangzani, de depressziós lettem. Nem volt mellettem a legjobb barátom, nem volt senkim. Anyámmal összevesztem, mert nem akartam új emberekkel ismerkedni és galád módon a fejemhez vágta, hogy nincs életem. Másokkal meg sosem értettem meg magam annyira, mint veled. Elkerültem otthonról, egyetemre mentem, de 3 év után ott hagytam, mert rájöttem, hogy bármennyire is jól sportolok, nem ez lesz az én jövőm. Mindenkinek azt mondtam, hogy már megszoktam, hogy semmi nem jön nekem össze, pedig legbelül sosem tudtam. És lehet, hogy összevesztünk, bár nem tudom, mi vezetett téged arra, hogy eltávolodjunk, de veled ellentétben én az összeveszésünk után sem szűntem meg a barátodnak lenni. Megtudakoltam, hogy hova is költöztél. És most itt vagyok. Csak nem tudtam pontosan hol is keresselek, csak jártam fel s alá. De megvagy! - mire a végéhez ért, pár könnycsepp már legördült az arcán.

Nekem pár könnycseppnél azért több jutott. Szabályosan zokogtam. Ennél szebbet soha életemben nem mondtak még nekem. Egy utolsó senkinek éreztem magam. Miattam ment tönkre az élete, mert a saját, kicsinyes érzéseimet és azt, hogy a saját nememhez vonzódok, előbbre tartottam, és nem figyeltem oda a körülöttem lévőkre. Gyáva módon menekültem el, amint lehetőségem nyílt rá.

- Harry! Kérlek, nehogy te merd rosszul érezni magad! Azt csak és kizárólag nekem kell! Nem szeretnék egyelőre arról beszélni, hogy miért jöttem el, idővel, ha készen állok rá, úgyis megtudod, de ne hidd azt, hogy nem vagyok már a barátod. Mert az vagyok. És gyáva is, mert elmenekültem ahelyett, hogy maradtam volna. És kérlek, ne haragudj rám! Ígérem, hogy rendbe jön minden! - Szónoklatom végén szorosan magamhoz öleltem.

Ez hiányzott nekem a szürke hétköznapokból. Egy igaz barát ölelése.

- Jaj, Istenem! És Lou… milyen itt? - terelte vidámabb témára a beszélgetést.

- Igazából szeretem ezt az országot, de azért hiányzik Anglia! Meg kellett tanulnom itt élni. De mára már, így 4 év után, belejöttem a dolgokba. A nyelvet is beszélem. És te? Itt maradsz? - kérlek, kérlek, kérlek.

- Nincs lakásom!

- Gyere hozzám! Úgyis egyedül élek! És mindig is akartunk egy közös „pasitanyát”! - böktem vállba.

Amint láttam, hogy mosolyra húzódik a szája, a választ meg is kaptam. Hozzám fog költözni. Valaki kapjon el, de menten. El sem hiszem. Már az sem érdekelt, ha nem jövök vele össze. Csak itt legyen. Mellettem. És ezt is megkaptam. Valaki mégiscsak törődik velem odafent.

- Kezd egy kicsit hűvös lenni idebent! Feljebb tekerem kicsit a fűtést! - annyira hiányzott ez a rekedtes hangja, a gyönyörű arca… Egyszerűen minden. Minden hiányzott belőle. – Mindjárt jobb! - mosolya elégedett volt.

- Egyébként, miért kopogtál be az ablakomon? - hát persze… ő még nem érti a magyar nyelvet, nem tudhatta, mit mondok.

- A drága katasztrófavédelem kitalálta, hogy az autósok szálljanak át a szomszéd kocsiba, hogy benzint takaríthassanak meg. Bár ahogy láttam, csak én voltam olyan elvetemült, hogy ezt meg is tegyem, hisz senki más nem volt hajlandó elhagyni a járművét. Szerintem csak kicsit néztek hülyének! - nevettem el magam a végén, és Harry jóízűen nevetett velem.

- Végülis nem baj, hogy átjöttél! Sosem találkoztunk volna!

Igaz. Határozottan állítom, hogy igaz. Jesszus, a végén úgy járok, hogy ajándékkosarat kell küldenem Budapestre, hogy: „Hála az idétlen kéréseteknek, megtaláltam a legjobb barátom. Szeretettel, Louis William Tomlinson!” Elég hülyén hangzana, annyi szent.

*

Ahogy az idő telt, annyival többet nevettünk Harryvel. Rengeteg közös emléket idéztünk fel, míg ott ücsörögtünk az autóban, közben kint tombolt a hó. Egyik kedvenc emlékem volt, amin hatalmasat nevettem, mikor alsós korunkban megvicceltük az egyik tanárunkat. Pfej, de nem szerettük Grace nénit, vagy ahogyan mi csúfoltuk, Döngölőt. Ebből talán már rá is jöttetek, hogy nem volt nádszál alkat. Sőt. Azok a lépcsők szerintem mindennap imát mormoltak, hogy még mindig nem törtek ripityára. Na mindegy is. A vicc úgy történt, hogy mivel én ilyen áldott gyermek voltam, Döngölő a szomszédom volt. Meleg nyári nap volt és Harry épp nálunk töltötte a hetet. És mint minden jó gyerek, mi is unatkoztunk. Ám feltűnt, hogy a szomszédban, Grace nyanya laktanyáján a szárítón szép nagy bugyik hevertek. Döngölő pedig a teraszon aludt. Egek, szerintem kiskutyákat kergetett álmában. Kapva kaptunk az alkalmon és átsündörögtünk a szomszéd kertbe. A szárítóról leszedett ruhákkal pedig felöltöztettük Grace nyanya almafáját. Mondhatom nagyon elegánsan nézett ki. Talán egy hétig is azon nevettünk bent a szobafogságban.

- Jaj Harry! Ennyi szép emléket - törölgettem a könnycseppeket szememből… jó sokat nevettünk.

- Az biztos! Kíváncsi vagyok, hogy Döngölővel hogy ityeg a fityeg! - arca gyönyörűen kipirosodott a nevetéstől úgy, mint egy rózsa.

El tudtam volna nézegetni egész nap.

- Harry! Amint elindul az autópálya, elkísérsz a karácsonyi vásárba? Ma már úgy is csak odajutok ki és addigra már a fények is fel lesznek kapcsolva. És neked azt látnod kell, mert valami gyönyörű! Illetve, segíthetnél ajándékokat keresni! - annyira örülnék, ha elkísérne, bár jobb választása szegénynek úgysem lenne.

- Nekem is keresnem kellene ajándékokat, szóval még kapóra is jön! - vigyorgott ártatlanul.

- Harry! Harry! Harry! - bökdöstem.

- Mi az Louis? - ijedtség tükröződött hangjában.

- Elállt a havazás! - erre úgy 2 másodperc alatt figyeltem fel…  Hogy hogyan? Kiláttam az ablakon.

Igaz, egész nap itt ültünk és a reggel kilenc hirtelen délután ötre fordult, de legalább szép 8 órát töltöttünk el együtt.

- Átszállok az autómba és kövess! - bólintott biztatóan, én pedig áttotyogtam saját járművembe.

Beülvén csontig hatoló hideg fogadott, így azonnal bekapcsoltam a fűtést. Lassan átmelegedtem, gyanúm pedig beigazolódott. 8 óra ácsorgás után, az autópálya lassan megint életre kelt. Én is és Harry is szép lassan elindultunk, és a vásár felé vettük az irányt. Hála égnek túl sokáig nem kellett mennünk. Közben végig figyeltem, hogy a fekete Range Rover mögöttem van-e még. De ott volt. Egy percig sem hagyta magára az én kis Audimat. Fél óra utazás után elérkeztünk a célunkhoz. VÉGRE!

Már sötét volt kint, a gyönyörű világítás pedig bearanyozott mindent.

Csak eljutottam ide. Bár, a napom ennél szebb már úgysem lehetne. Hiszen Vele voltam.

Kerestünk parkoló helyet, ami csúcsforgalomban elég nehéz feladatnak bizonyult, de végül aztán mindketten találtunk helyet.  Igaz, Harry csak egy utcával arrébb, de találtunk.

Kezdetét vehette a vásárlás.

- Na Harry… Hol kezdjük? - tanácstalanul álltunk a bejáratnál, fogalmam sem volt, hogy merre mozduljak.

- Kezdjük balra, aztán szépen lassan körbejárjuk az egészet!- vakargatta sapkával fedett fejét.

- Rendben! Akkor menjünk! - ezzel nekiláttunk.

Szebbnél szebb standokba botlottunk bele, mindegyik gyönyörű szép fenyőágakkal és égőkkel kidíszítve. Lélegzetelállító látvány volt. Már csak emiatt is megérte eljönni. Az árusok kedvesek és sok ismerős arccal találkozik az ember. Harryvel kiegészülve pedig ez életem legszebb napja.

- Ú, Louis nézd! Mennyi aranyos plüssfigura! - Harry szerintem második gyermekkorát éli, bár én sem tudtam az óriás minyonoknak ellenállni.

Sok-sok fényképet is készítettünk mindjárt a legelején. Legyen az agancsos hajpánt, vagy egy mikulás sapka, mindenhol elkattant a kamera. Szeretnék erre a napra örökké emlékezni.

- Na Harry! Az itt a kérdés, hogy mit vegyek anyának. - a hógömb árusnál nézelődtem épp. Szerintem anya örülne egynek.

- Miért nem gravíroztatsz neki egy poharat? - éppenséggel ez is jó ötlet.

- Hol látsz olyan standot? - kémleltem körbe.

- Hisz az előbb mentünk el mellette, vaksi! - nevetett, közben a karomnál fogva ráncigált vissza az említett helyhez.

Végül aztán beadtam a derekam és csináltattam anyunak egy Boo feliratú poharat. Mindig is így hívott, világ életemben, szóval nem is volt kérdés, hogy ezt íratom rá. Harry pedig végül hógömböt vett az anyukájának, amit segítettem kiválasztani, mert hát fiúból van. Természetes, hogy a fiúsabb darabokat vizslatta. És magyarul sem tudott.

1 óra császkálás és keresgélés után (mert a húgaimnak még mindig nem tudom, hogy mit adok) a gyomrom jelzett, hogy üres a tank, fel kellene tölteni.

- Harry együnk valamit, nagyon éhes vagyok! - nyöszörögtem.

- Igen, én is az vagyok! Veszünk csokis banánt?

- Csokis banán? - ráncoltam homlokom.

- Igen! Ott szemben! Van egy nagy csoki szökőkút és lehet kérni hozzá gyümölcsöt! - oda sem figyeltem arra, amit mondott, csak azt figyeltem, milyen aranyosan mutogat. El ne szállj lelkem!

- Rendben! Menjünk!

Odaérkezvén kértem két pohárnyi banánt, Harrynek meg nekem. Nem mondom, nagyon gusztán nézett ki a csokival, amit rácsorgattak. De az íze még ennél is jobb volt.

- Hát ez isteni finom! - Harold csak tömte magába a gyümölcsöt… Szerintem meg sem rágta teljesen.

- Harry! - kuncogtam. – Csokis lettél! - mutogattam az arcára.

A száján, azokon a gyönyörű telt ajkakon ott csüngött egy apró kis csokis folt. Nem bírtam már magammal.

- Hol? - próbálta megkeresni, hogy letörölhesse.

Én viszont elvesztettem a fejem.

Ajkaira tapadtam, de amint rájöttem, hogy mit is tettem, nyomban elhúzódtam.

- Én… én… Jaj Harry, kérlek ne haragudj! Ostoba egy ember vagyok! Szent egek, nagyon szégyellem magam. – Sapkámat tövig fejemre húztam.

Nem mertem a szemébe nézni. De ahelyett, hogy dühös lett volna, megfogta fejfedőmet és mosollyal az arcán igazította azt meg. Miért nem dühös?!

Közelebb hajolt, és most ő nyomta ajkait az enyémekhez. Visszacsókoltam és vadul faltuk egymást, ott a vásár közepén. De ott és akkor semmi nem érdekelt. Csak az, hogy amire annyi ideje vártam, most végre teljesült.

Mikor levegőink szintje kritikus pontra ért, szétváltunk egymástól.

Homlokát enyémnek döntötte, és nagy mosolyogva csak ennyit mondott:

„Oops! Mától a csapdámban vagy.”