Itt vagyok - Silke

Nagyon sok szeretettel ajánlom ezt a novellát a figyelmetekbe, és csak azért írok előszót, hogy felkészítselek benneteket,,,, ez nem Larry....
De annyira beleszerettem, hogy kikönyörögtem az írójától, hadd tegyem fel ide.
Olvassátok, és ha nektek is belopja magát a szívetekbe, írjatok pár sort.... Nemsokára érkezik a folytatása is:))

Becca

Erősen fogtam a joystick rúdját és minden figyelmemet a játékra fordítottam, miközben a képernyőn villódzó fények töltötték be a szobát. Délután egy óra körül ülhettem be a tévé elé, azóta pedig csak a játék hangjait lehetett hallani. Az ablakokon be voltak húzva a sötétítő függönyök, és már órák óta senki nem haladt át a nappalin.

- Jet, Jet… JET! - Szinte meg sem hallottam, ahogy a mellettem álló alak engem szólongatott. Csak akkor pillantottam rá a szemem sarkából, mikor rám kiáltott, a figyelmemet azonban még mindig a képernyőn folyó küzdelem kötötte le.

- Hm… - válaszoltam, de egy pillanatra sem vettem le a kezem a joystickról.

Mondott valamit, amire újból csak egy hümmögést kapott tőlem válaszul, bár fogalmam sem volt, hogy mi hagyta el a száját.

A következő pillanatban elsötétült a kijelző, az én szemeim pedig elkerekedtek a sokktól.

- Mit csináltál? -csattantam fel, ahogy megláttam a konnektor mellett ácsorgó anyámat, kezében a tévé kábelével.

- Azt mondtam, hogy menj ki az udvarra - hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.

- Dugd vissza! - mondtam erélyesnek szánt hangon, ezzel azonban csak még jobban felbosszantottam.

- Jet Armuth! - mondta haragosan, és én tudtam, hogy kihúztam a gyufát. Csak akkor szólított a teljes nevemen, mikor kicsaptam nála a biztosítékot. - Most azonnal menj ki a házból, vagy elveszem az összes idióta játékod - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és az évek tapasztalatával már tudtam, hogy nem csak blöfföl. Képes lenne megfosztani mindenemtől, egy szempillantás alatt.

Füstölögve tápászkodtam fel a kanapéról, majd egy végső, mogorva pillantást vetettem anyára, mielőtt a hátsóajtó felé vettem az irányt. Mezítláb léptem át a küszöböt, mert nem szándékoztam túl sok időt kint tölteni, így semmi értelmét nem láttam, hogy pazaroljam az időmet egy cipő felvételével. Céltalanul bolyongtam, hiszen fogalmam sem volt hogy mit kéne itt csinálnom.

Ahogy az udvar közepére értem, mögöttem lábdobogás és éktelen csaholás hangzott fel, és épp csak meg tudtam fordulni, mielőtt egy fehér árny csapódott nekem. Egy pillanatra kiszorult a levegő a tüdőmből, mikor elterültem a földön, és a közel negyvenkilós állat, teljes testsúlyával rám nehezedett.

- Yukon! - morogtam mérgesen, ahogy végre levegőhöz jutottam. - Szállj már le rólam - lökdöstem az alaszkai malamutot, aki csak boldogan vakkantott párat, és az arcomat kezdte nyalogatni. Hiába toltam el magamtól, hiába gördültem ki alóla, nem jutottam el addig, hogy fel tudjak állni, mert a következő pillanatban újra rajtam volt.

Hirtelen ötlettől vezérelve leejtettem a kezeim a földre, és lehunytam a szemem. Mozdulatlanul feküdtem, és egy idő után ez a kutyának is feltűnt. Egy pillanatra abbahagyta a mozgást, aztán éreztem, hogy az államhoz hajol, és megszaglássza az arcom. Továbbra sem mozdultam, a napsütés egész kellemes volt, ahogy lágyan cirógatta az arcomat, így átadtam magam az érzésnek.

Yukon egyszercsak leszállt rólam, és a fülem mellett kezdett nyüszíteni, miközben nedves orrával az arcom bökdöste. Prüszkölve ültem fel, miután belenyalt az orromba, és a pólóm aljával kezdtem törölgetni az arcom. De szinte rögtön fekve találtam magam, és az óriási, fehér szőrgolyó újra teljes testsúlyával rám nehezedett, miközben végignyalta az arcom, én pedig kínomban röhögve tűrtem, hogy tiszta nyál lettem.

***

Az iskolából sétáltam hazafelé, kezemben az egyik játékkonzolommal, és teljesen elmerültem abban, hogy végigvigyem a pályát, mikor oldalról valaki belém jött. A konzol kiesett a kezemből, és hangos csattanással jelezte, mikor földet ért, miközben mellettem valami tompán puffant. Arra fordítottam a fejem, és egy ijedt, már-már fekete szempár nézett vissza rám.

- Sa-sajnálom - kezdte azonnal. A hangja remegett, én pedig tanácstalanul összeráncoltam a szemöldököm, úgy néztem rá. - Ne-nem láttalak a doboztól - szabadkozott, én pedig csak most vettem észre a mellette heverő, barna kartontdobozt, ami az eséstől az oldalára fordult, és a tartalma a járdára szóródott.

- Nem gáz - legyintettem, mielőtt felé nyújtottam a kezem. Hálás, halvány mosolyt villantott rám, miközben elfogadta a segítségem, és talpra kecmergett.Végigmértem, miközben a nadrágjára került piszkot söpörte le magáról.

Barna, bili fazonra nyírt haj, vastag, szürke keretes szemüveg, bő, zöld póló és egyszerű farmer. Velem egyidős lehetett, de legalább öt centivel magasabb volt nálam.

- Ez a tiéd - zökkentett ki a bámulásból. Kezében tartotta a konzolom, amiről én már meg is felejtkeztem.

- Kösz - mondtam, és továbbra is őt fürkésztem. Elpirult, ahogy észrevette, hogy bámulom, és zavarában a földet kezdte pásztázni.

- Jet vagyok - nyújtottam felé a kezem, mikor nem tudtam legyőzni a kíváncsiságom.

Először döbbenten nézett a jobbomra, én pedig gondolatban elátkoztam magam, amiért hallgattam apa hülyeségére. Mindig azt mondta, hogy ha meg akarok ismerkedni egy másik sráccal, fogjak vele kezet, nekem pedig nem volt jobb ötletem. Abba nem gondolt bele, hogy tizennégy évesen milyen fura kézfogással indítani.

- Romy - fogadta el végül. A szorítása még véletlenül sem volt erős, sőt, kifejezetten gyengéden kulcsolta vékony ujjait a kézfejemre.

- Romy... - ízlelgettem, mert szokatlanul csengett a fülemnek. - Becenév? - kérdeztem.

Az ajkát kezdte rágcsálni, és töprengve méregetett, majd halk sóhajjal kezdett neki:

- Német eredetű név. A… a Rosemarieből önállósult - darálta egy szuszra, én meg rájöttem, hogy miért nem akarta elmondani.

- Romy… - ismételtem elgondolkozva. - Jól hangzik - vigyorodtam el végül, mire ő is elmosolyodott. - Segítek összeszedni - intettem a kiszóródott ruhák felé.

- Ó - mondta meglepetten. - Köszi.

Leguggoltunk, és felállítottuk a dobozt, amin így láthatóvá vált a “Romy” felirat, majd gyorsan összekapkodtuk a pólók és nadrágok sokaságát. Mikor egy fehér alsónadrág került a kezembe, a tulajdonosa mellettem egészen pipacspirosra pirult, és azonnal kikapta a kezemből a ruhadarabat, én pedig alig tudtam visszafojtani a kuncogást a reakciója láttán.

- Mi tart már ilyen sokáig, Rosemarie? - A durva, gúnyos hang kiszakított minket a kellemes légkörből. Romy arca elsötétült, és nem tudtam eldönteni, hogy a dühtől vagy a félelemtől. Nem volt időm megállapítani, mert a ház felé fordult, én pedig követtem a példáját.

Az ajtóban egy feketehajú, vaskos férfi állt, keresztbe font karokkal, és idegesen cikázott köztünk a tekintete. Mindketten felegyenesedtünk, ahogy elindult felénk.

- Csak egyetlen rohadt dobozt kellett volna behoznod, ami mellesleg a tiéd - morgott. Ahogy mellénk ért erősen megragadta a barna hajú srác felkarját, és szinte az arcába sziszegte. - Miattad költöztünk el Santa Fe-ből. Ha még egyszer történik valami - nyomta meg a szót - és megint szégyent hozol rám, csak anyád és a bátyád költözik velem, téged pedig beadlak egy nevelőintézetbe. - Hiába próbálta halkan mondani, a dühe felhangosította a szavait, így mindent tisztán hallottam. - Értetted?

- Persze, apa - fröcsögte Romy, nem kevésbé dühös hangon. A hangját eltorzították az érzelmek, és meg sem próbálta visszafogni magát. Felszisszent, ahogy az apja megszorította a kezét, mielőtt végleg elengedte, és a házba csörtetett volna.

Mélyeket lélegzett, majd engem egy pillantásra sem méltatva felkapta a dobozát, és a ház felé fordult.

- Romy.. - kezdtem bizonytalanul, bár fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Na nem mintha hagyott volna rá esélyt, hogy bárhogy befejezzem a mondatot.

- Viszlát, Jet - szakított félbe foghegyről, majd szinte berohant a házba, én pedig csak döbbenten meredtem utána.

Végül elindultam haza, és kissé meglepődtem, mikor három házzal arrébb már a saját kapunk előtt álltam.

- Mi? - kérdeztem vissza, miután a bátyám mondanivalójából semmit nem fogtam fel. Frusztráltan sóhajtott, de azért megismételte:

- Pár háznyira tőlünk, új lakók költöztek az egyik házba, és anya úgy hallotta, hogy velünk egyidős a két kölyök. Azt akarja, hogy menjünk át hozzájuk, és “fogadjuk őket jó szomszédhoz illően” -  Az ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe, miközben megforgatta a szemét.

Így történt, hogy húsz perc, és egy kiadós “fasznak sincs kedve menni” után az ismerős családiház előtt álltunk. Anya arcán ragyogó mosoly, kezében süteményestálca, míg Brett és én mogorván bámultunk magunk elé. Kelletlenül nyomtam meg a csengőt, mire kis idő elteltével egy vékony nőalak jelent meg a bejáratnál.

- Jó estét! - kezdte anya lelkesen, míg mi csak kényelmetlenül feszengve álltunk mellette. - Pár házzal arrébb lakunk, és gondoltuk, áthozunk egy kis süteményt a beköltözésük örömére.

- Ez… Igazán kedves maguktól - felelte boldogan a nő, miközben mosoly terült el az arcán.

Elindult a kapu felé, majd szélesre tárta előttünk. - Miranda Kraff - nyújtotta a kezét anya felé, aki erre Brett kezébe nyomta a tálcát, hogy kezet rázhassanak.

- Juliana Armuth. Ők pedig a fiaim, Brett és Jet - intett felénk. A középkorú nő velünk is kezet fogott, majd elindultunk a ház felé.

Az ajtón belépve kellemes meleg fogadott minket. Az előszobában megszabadultunk a cipőinktől, majd Brettel leültünk a nappaliban, a széles kanapéra. Mrs. Kraff anyával a nyomában a konyha felé indult, miután elvette a süteményeket. Néma csendben mértük fel a szoba berendezését, és próbáltunk minél kevesebb helyet elfoglalni.

Sosem értettem, hogy anya miért akar minket mindenáron magával hurcolni, mikor vadidegen emberekkel akar összeismerkedni. Lehet, hogy neki olyan gyorsan megy a közös hang megtalálása, mint egy csettintés, de ez rajtam nem segít. Én ugyanis nem tudok ismerkedni. Még ha akarnék, se tudnék olyan témákat felhozni, ami a másikat is érdekelné, legtöbbször azonban meg sem próbálom.

- Dave, szólj Romynak, hogy jöjjön le, mert vendégeink vannak - hallatszott Mrs. Kraff hangja a konyha felől.

- Milyen név már az, hogy Romy? - kérdezte halkan a bátyám, én pedig már majdnem rávágtam a választ, de végül csak vállat vontam.

A nappaliban gyűltünk össze, és a bemutatkozás után mindenki megtalálta a közös hangot a korban hozzáillő emberrel. Kivéve engem, és a mellettem lévő fotelban ülő Romyt.

Mrs. Kraff és anya lelkesen cseverésztek, könnyed témákat felhozva. David és Brett arról beszéltek, hogy Dave melyik osztályba fog járni, és mikor kiderült, hogy oszálytársak lesznek, Brett már el is kezdte sorolni, ki számít “jó bőrnek” a csajok közül.

Eközben Romy és én csendben ültünk a helyünkön, és magunk elé meredtünk, vagy a másik két páros beszélgetését figyeltük. Egy idő után a faliórát kezdtem bámulni, de hamar meguntam azt is, mivel a mutató minimum kétszer lassabban haladt, mint általában szokott. Utolsó pillantást vetettem a barna hajúra, majd lemondó sóhajjal nyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a Pandoram. Lenémítottam, mert elfelejtettem fülhallgatót hozni, aztán folytattam, ahol még otthon abbahagytam.

- Supercheast? - A kérdés közvetlenül a fülem mellől jött, én pedig ijedtemben majdnem elejtettem a készüléket.

Döbbenten néztem a földön térdelő srácra, ő viszont csak érdeklődve nézett vissza rám, miközben a karfára támaszkodott a könyökével.

- Ja. - Ennyit tudtam kinyögni, és pár szótlan pillanattal később vissza is fordultam a képernyő felé.

- Tudsz csalókódokat? - Azt hittem, a beszélgetésünk véget ért, de újra kizökkentett a mutáló hang.

- Nem sokat - vallottam be felé fordulva, miután leállítottam a játékot.

Kívülről fújta szinte az összeset, és végül olyan hosszasan elbeszélgettünk a különböző játékokról, hogy már csak akkor eszméltem fel az idő múlására, mikor kilenckor anya kiadta a parancsot, és hazamentünk.

***

- Hát ez nem lehet igaz - nyögtem fel egy újabb vereség után. - Mi a pöcsért nem küldtelek még haza? - tettem fel a költői kérdést, majd drámai sóhaj kíséretében elvágódtam a kanapén.

- Mert rajtam kívül nincsenek barátaid - jött a válasz, mire csak megforgattam a szemem, és megjátszott bosszúsággal meredtem Romyra.

Szinte minden találkozásunkkor megállapítottam, hogy jót tett neki a szülei válása. A haját feketére festette és addig növesztette, míg a szemébe nem lógott, a vastag keretes szemüveget kontaklencse váltotta fel, és a ruhatárát is teljesen lecserélte. A papucscipők, bő pólók és laza nadrágok a múlté, helyettük fekete tornacipők, ujjatlan felsők, kapucnispulcsik, és szűk farmerek jellemezték a stílusát.

De nem csak a kinézete, a személyisége is megváltozott. Az elmúlt egy évben, mióta az apja végleg eltűnt az életükből, és már nem kellett attól tartania, hogy bármikor előkerülhet, sokkal felszabadultabb volt, mint az előtte lévő kettőben, mióta ismerjük egymást. Többet nevetett, és gyakrabban csinált őrültségeket is, amikbe engem is mindig belerángatott. Előtört az igazi énje.

Néha rajtakaptam ugyan, ahogy elgondolkozva mered maga elé, vagy rám, de nem háborgattam emiatt. Tudtam, hogy úgyis elmondja, ha készen áll rá.

- Ma is itt alszol? - kérdeztem, mikor tizenegy környékén még mindig a szobámban ültünk, egy zacskó chips és két dobozos kóla mellett.

- Ja - kaptam rögtön az egyenes, tömör választ. Felhúzott szemöldökkel néztem rá a semleges hang miatt, amivel kiejtette ezt az egy szót, de ő csak újra a képernyő felé fordult, és elindította a játékot.

- Mentem mosdani - tápászkodtam fel végül, mikor láttam rajta, hogy nem fogok válaszokat kapni.

- Hm.

- Az ágyon vagy a…? - kezdtem, a hajamat egy törölközővel dörzsölve, mikor kiléptem a fürdőszobából, de nem tudtam befejezni.

- Hazamegyek - pattant fel az ágy sarkáról hirtelen, és reagálni sem volt időm, mert egyből az ajtó mellett termett, és szinte feltépte azt. Döbbenten figyeltem, ahogy megtorpant a következő mozdulat előtt, majd nagyot nyelt mielőtt hozzám fordult volna. - Jó barát vagy, Jet.

- Mi van veled, Romy? - kérdeztem összezavarodva, miután kiejtette a száján a szavakat. Olyan fájdalmasan őszinte volt a hangja… Úgy hangzott, mint egy búcsú, és én egyáltalán nem értettem semmit.

- Nemsoká megtudod - mondta, és hamisan elmosolyodott, mielőtt kifutott volna a szobámból.

***

Három hete nem találkoztam Romyval. Eddig folyton ő járt át hozzánk, hívni sem kellett, és ő itt volt. Csoda, hogy nem volt még pótkulcsa, elvégre anyám úgy szerette, mintha a harmadik fia lett volna, és a “mindig szívesen látunk!”-ot Romy szó szerint vette. Most azonban hiába hívtam, csak Mirandával vagy Romy hangpostájával tudtam beszélni.

Nem tudtam, hogy mit tettem, és kezdett bennem felmenni a pumpa amiatt, hogy háromévnyi barátság után, képes elvágni magát tőlem úgy, hogy még csak meg sem mondja, mi baja. Eddig mindig, mikor pöcs voltam, vagy faszságokat mondtam neki, kíméletlenül a képembe vágta, hogy milyen idióta vagyok. A dolog persze kölcsönös volt, és ez a rendszer nagyon is jól működött. Eddig.

Így mikor anya négy újabb, kínkeservesen lassú nap múlva felszólt a szobámba, hogy itt van az az átkozott, akit ő csak Romynak hívott, dühösen pattantam fel a kanapémról, és nem is foglalkoztam a játékkal, amit éppen játszottam.

Döngő léptekkel, szinte fújtatva siettem a nappaliba, de nem volt ott. Egy pillanatra megtorpantam, majd még jobban felfújtam magam, és sarkon fordulva indultam el a konyha felé.

Ahogy átléptem a küszöböt, azzal a lendülettel hátráltam is két lépést, mert akkor fogtam fel, hogy a helyiségeket összekötő folyósón áthaladva, a szemem sarkában pusztán villanásnyi ideig feltűnő sötét folt, az én idióta barátom.

A bejárati ajtó előtt álldogált, miközben az alsó ajkát rágta, és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Az csapta ki végleg a biztosítékot, mikor észrevettem, hogy még a cipőjét sem vette le, mint aki bármelyik pillanatban leléphet.

“Na, azt már nem.”

Trappolva indultam felé, majd a csuklója köré fontam az ujjaim, és meglepett nyikkanásával mit sem törődve vonszoltam az emelet felé.

Bependerítettem a szobámba, majd én is beléptem utána, és kulcsra zártam az ajtót. Felé fordulva hatalmasra kerekedett, ijedt barna szemei meredtek rám, és én egy pillanatra elszégyeltem magam, hogy így megijesztettem, de aztán az jutott eszembe, hogy majdnem négy héten keresztül nem adott magáról életjelet, úgyhogy ennyit megérdemel.

- Hol voltál eddig? - kérdeztem, és a hangom számonkérő volt. Lesütötte a szemét, és a szőnyeget kezdte bámulni, mintha olyan érdekesek lennének a rajta lévő foltok.

- Nem tudtam, hogy akarsz-e még velem találkozni. - Olyan halkan mondta, hogy a hangja alig volt több suttogásnál, nekem pedig minden idegvégződésemmel rá kellett figyelnem, hogy megérthessem, amit mond.

- Már miért ne akarnék? - Az én hangom hűen tükrözte a teljes döbbenetet, amit abban a pillanatban éreztem, még arról is megfeledkeztem, hogy dühös vagyok rá.

Hirtelen nézett fel, és reménykedve fúrta a pillantását az enyémbe, mire folytattam:

- A legjobb barátom vagy, basszus. Honnan vetted egyáltalán, hogy nem akarlak látni? - hitetlenkedetem.

Valami átsuhant a szemén, de túl gyorsan ahhoz, hogy értelmezhessem, aztán halvány mosoly jelent meg az arcán. Nem tudtam, hogy kit akar átverni. Ennyi idő után már pontosan láttam rajta, hogy küzdenie kell a könnyei ellen, bár azt nem tudtam, hogy miért akar sírni.

- Nem tudom - motyogta elfúló hangon. Sosem láttam még ilyen állapotban. Persze, láttam már végleg kiakadni és sírni is, de azok inkább dühös, tehetetlen könnyek voltak, míg a mostaniak szomorúak, összetörtek. És kibaszottul gyötört a tudat, hogy nem tudok rajta segíteni.

Tudtam, hogy nem szereti, ha ölelgetik, mert állítása szerint rombolja a rosszfiús imidzsét, mégis, szinte reflexszerű mozdulattal húztam magamhoz, és kulcsoltam köré a karjaim. Megmerevedett az ölelésben, és egy másodpercig azt hittem, hogy kimenekül a karjaim közül, de aztán szorosan hozzám bújt, és magához szorított. Úgy éreztem, mintha én lennék az utolsó mentsvára, az utolsó biztos pont, amiben meg tud kapaszkodni. Egész lényével ezt sugározta felém abban a pillanatban, és én meg akartam felelni egy ilyen fontos feladatra.

- Hiányzott a hülye fejed - mondtam halkan, mintha csak félteném a pillanat varázsát a hangos szavaktól, nehogy összetörjék azt.

- Hiányoztál - súgta a pólómba, én pedig még jobban magamhoz szorítottam.

Ha máskor mondtam volna ezt neki, csuklóból rávágja, hogy “én csak kajálni jöttem”, és még meg is vonja a vállát. Most pedig halkan szipog a karjaim közt, és próbálja visszatartani a sírást.

“Nagyobb a baj, mint gondoltam…”

***

- Nem értelek.

A kanapén ültem, és a legújabb videójátékommal játszottam éppen, mikor Romy bizonytalanul megszólalt. Ha más próbálta volna magára vonni a figyelmem, biztos nem sikerült volna neki, ellenben ő a leghalkabb szóval is mindig elérte, hogy rá koncentráljak.

- Hm? - fordultam felé kérdőn, miután leállítottam a játékot. Kíváncsian néztem, ahogy határozottan a szemeimbe néz, ugyanakkor az ujjait tördeli az idegességtől.

- Úgy értem... - kezdte bizonytalanul. - Eddig sosem futottál el a problémák elől, most pedig… - Láttam rajta, hogy minden kimondott szóval egyre idegesebb. Már az alsó ajkát marcangolta a fogaival. - Most pedig úgy teszel, mintha nem történt volna semmi. Csak… nem veszel róla tudomást. - A hangja sokkal inkább ideges és szomorú volt, mint vádló. A hangszínéből áradó nyers fájdalomtól elszorult a szívem, bár fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Miről beszélsz? - kérdeztem óvatosan, megfogalmazva a fejemben lévő kérdőjelek egyikét.

- Ne csináld ezt! - pattant fel a kanapé másik végéből, és a lendülettől majdnem leborította a popcornt, amit a játékom figyelése közben éppen csak megcsipegetett. - Ne játszd a hülyét! - mondta ingerülten, és láttam rajta, hogy közel áll a kiboruláshoz. - Akkor inkább… inkább küldj el, és vess véget a barátságunknak, mint hogy kétségek közt hagysz - darálta egy szuszra, de a hangja remegése elárulta őt.

- Romy… - kezdtem óvatosan, miközben én is felálltam. - Nem foglak elküldeni - jelentettem ki határozottan. Kissé megnyugodva sóhajtott egy aprót, de a testtartása ugyanolyan feszült maradt, mint eddig. - Viszont komolyan mondom, hogy nem tudom, miről beszélsz.

- Jet - sóhajtotta lemondóan. - Nem söpörhetjük a szőnyeg alá. Hidd el, én próbáltam, de egy idő után már képtelen voltam tagadni, hogy mit érzek irántad. - Hevesen gesztikulált, és a szavai szinte összemosódtak, olyan gyorsan beszélt. Összeráncoltam a szemöldököm, és elgondolkodva néztem rá. Semmi értelme nem volt annak, amit mondott. - Ezért csináltam meg azt az átkozott videót, és ezért nem jöttem pár hétig. Féltem, hogy mit fogsz…

- Milyen videó? - szakítottam félbe, mert ez megragadta a kíváncsiságom. Az elmúlt két hétben nem beszéltünk arról, hogy miért tűnt el olyan hosszú időre, és kapva kaptam az alkalmon, hogy most végre megtudhassam.

Zavartan nézett rám, mintha csak most látna először, majd lassan ejtette ki a szavakat, amiktől bentrekedt a levegőm:

- Amin bevallom neked, hogy szerelmes vagyok beléd. - A szemeim tányér méretűre kerekedtek, még a szám is nyitva maradt.

- Mi? - nyögtem, mert csak ennyire voltam képes.

- Te… te nem is nézted meg? - kérdezte hitetlenül, és jól láthatóan elsápadt.

- Hát nem. - A hangom üres volt, mert a fejemben csak az a három szó ismétlődött:

“Szerelmes vagyok beléd.”

- De… de miért? Vagy hogy? Direkt a telefonoddal vettem fel, és miután hazaértem még egy SMS-t is küldtem, hogy biztosan megtaláld… - motyogta. Szokása, hogy mikor teljesen össze van zavarodva, hangosan kezd gondolkodni, hátha a szavak kimondása átláthatóbbá teszik a dolgokat.

- Meghalt - jutott hirtelen eszembe. - Miután úgy elrohantál, Brett bejött a szobámba - magyaráztam kérdő tekintetét látva. - Megkérdezte, hogy miért futottál el úgy, mint akit kergetnek, de megcsörrent a telefonom, és mivel hozzá közelebb volt, gondolkodás nélkül felvette, aztán kiment a szobámból. Én meg persze kergetni kezdtem, hogy adja vissza, de ő csak nyerítve szaladt előttem. Komolyan, nyerített - ismételtem az emlék hatása alatt állva. - Aztán valahogy a fürdőszobában kötöttünk ki, az az idióta meg a vécé mellett akart elbújni, vagy tudja a tököm, hogy mire gondolt akkor, de mire magunkhoz tértünk, a telefonom már a budiban volt, és nem csörgött többé. Be sem kapcsolt, és a memóriájának is annyi.

- Akkor - kezdte, ahogy tudatosult benne, mit is mondtam, és a szemei elkerekedtek az ijedtségtől - nem is tudtad, hogy… Hogy én… - Többszöri nekifutásra sem sikerült kimondania, és miután elhallgatott, csend telepedett ránk. A barátságunk elejét sem jellemezték az ilyen hosszú, kínos hallgatások, de most egyikünk sem tudott megszólalni.

- Jobb lenne, ha most mennél - mondtam végül fojtott hangon.

“Szerelmes vagyok beléd.”

Gondolkoznom kell.

Úgy hőkölt hátra, mintha megütöttem volna, és engem elöntött a bűntudat. Meg akartam magyarázni, hogy csak egy kis egyedüllétre van szükségem, de mire megszólalhattam volna, addigra ő már az ajtómban állt.

- Nagyon sajnálom - nézett vissza rám. Az alsó ajka remegett, és elcsuklott a hangja, az én mellkasom pedig fizikailag fájt attól, hogy ilyen összetörtnek kell őt látnom.

Aztán kilépett a szobából, és másodpercekkel később hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó.

“Szerelmes vagyok beléd.”

Az ágyamban fetrengtem, de hiába múlt az idő, egyszerűen képtelen voltam elaludni.

Régi emlékek jutottak az eszembe, és százszor elátkoztam magam, hogy nem pillantottam a dolgok mögé. Most, Romy érzéseinek tudatában, egy csomó dolog új megvilágítást nyert.

Egy alkalommal buliba készülődtünk, és a segítségemet kérte, hogy mit vegyen fel, mert akkor még nem talált rá a saját stílusára, így nem érezte jól magát a ruháiban.

Mivel akkor még hasonló volt a méretünk, végül kölcsönadtam neki egy ujjatlan, fekete felsőt egy csőfarmerrel, aztán széttúrtam a haját. Egy percig csak megbabonázva néztem rá, aztán azt mondtam neki, hogy ezeket a ruhákat neki adom, mert még sosem nézett ki ilyen jól. A bókra csak elpirult, és boldogan mosolygott, mint egy szerelmes tini, de ez akkor nekem fel sem tűnt.

Ezután kezdett el más ruhákat hordani, míg végül eljutott a legszűkebb farmerokig, fekete tornacipőkig és az elengedhetetlen bőrdzsekiig.

Rájöhettem volna...

“Szerelmes.”

Mikor még az apja velük élt, Romy minden napot nálunk töltött. Anya emiatt folyton vett egy vagon nassolnivalót, amit mindig behozott nekünk, és mivel én inkább játszottam, így Romyra maradt a feladat, hogy mindent megegyen.

Akkor is a kanapén ültünk, és míg én elmélyülten játszottam, ő felpakolta a lábait a combomra, miközben valami gumicukrot evett. Megkértem, hogy adja ide a sörömet az asztalról, de túl lusta volt ahhoz, hogy felálljon. Inkább az egyik karjával megtámaszkodott a földön, és addig nyújtózkodott, míg végül meg nem kaparintotta.

A nagy szerencsétlenkedés közben fecsúszott a pólója, én pedig megjegyeztem, hogy: “Haver, kezdesz pocakot ereszteni. Vigyázz, mert ha elhízol, nem lesz helyed ezen a kanapén.”

Két héttel később látványosan soványabb volt, mint mikor csak úgy szurkálódásból megjegyzést tettem rá, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget.

Mekkora idióta voltam…

“Vagyok.”

Hirtelen tudatában lettem a nyakamban lévő lánc súlyának is. És itt nem a tömegére értem, hanem a tartalomra, amit magában hordoz, és amit eddig sosem vettem észre.

A tizenhetedik születésnapomra kaptam Romytól. Egy egyszerű ezüst láncon lóg, az aprólékosan kidolgozott aranymedál, ami egy kontroller 2D-s képét ábrázolja. A hátulján csak annyi áll: “Bajnokom”. Egy vagyonba kerülhetett, mivel anya megsúgta, hogy ez egyedi darab,Romy külön nekem csináltatta, és heteken keresztül dolgoztak rajta a kereskedésben. De még ha ebből nem is, a feliratból rájöhettem volna, hogy több van itt, mint amennyit nyíltan kimondunk.

Egy barom vagyok...

“Beléd.”

És eddig bírtam. Kipattantam az ágyból, magamra kapkodtam a földre dobált ruháimat, magamhoz vettem az ideiglenes telefonom, és kicsörtettem a szobámból. Csak az előszobában álltam meg egy pillanatra, hogy beleugorjak a cipőimbe, miközben fél kézzel egy SMS-t kezdtem pötyögni anyának, hogy Romyékhoz mentem.

Futottam a házig, majd a postaládában lévő kulccsal bejutottam az udvarra. Már rég lement a nap, és nem ért meglepetésként, hogy egy villany sem ég a házban.

Az egyik kő alatt elrejtett kulccsal kinyitottam a bejárati ajtót, és magamban ezerszer hálát adtam az égnek, hogy Miranda folyton elfelejt magával kulcsot vinni, ezért több helyre is raktak pótkulcsokat.

Halkan léptem be a házba, és az előszobában gyorsan megszabadultam a cipőimtől, hogy ne csapjak velük zajt.

- Jet? - A néma csendben a halk hangtól is a frász jött rám, és megugrottam az ijedtségtől.

- Miranda - kapkodtam a levegőt a mellkasomra szorított kézzel. - Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem, csak… - kezdtem szabadkozni, ahogy magamhoz tértem a kezdeti sokkból.

- Reméltem, hogy eljössz - sóhajtott megkönnyebbülten. - Miután Romy hazajött, bezárkózott a szobájába. Olyan zaklatott volt…

- Én... megbántottam őt - vallottam be, és nem mertem ránézni. - Csak sokkolt, amit mondott, és nem tudtam máshogy reagálni… - Hirtelen eszembe jutott, hogy mi van, ha nem mondta el Mirandának, hogy meleg?

- Tudom, hogy szeret téged - válaszolta a fel sem tett kérdésemre az arcomat látva. - Az anyja vagyok, nem tudta előttem sokáig titkolni - mosolyodott el, majd a nappali felé intett. - Na, nyomás, te csirkefogó!

Rámosolyogtam, aztán rögtön Romy szobája felé vettem az irányt.

Az ajtaja előtt egy pillanatra megtorpantam. Nem tudtam, hogy szabad-e használnom a kulcsot, amit adott, de miután nem válaszolt a kopogásra, és nem is nyitott ajtót, végül előhúztam a zsebemből, és halkan elfordítottam a zárban.

Az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa fénye halványan megvilágította a szobát, és nekem egyből feltűnt az ágy közepén összegömbölyödött, apró alak. Háttal feküdt az ajtónak, ezért megkerültem az ágyat, és leültem a szélére.

Sápadt volt, az arcára rászáradtak a könnyei, a kezében pedig ott volt az apró plüssmacska, amit még a ballagására kapott tőlem és... Olyan törékenynek nézett ki. Nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá.

Lassan, óvatosan közelítettem az arca felé a kezemmel, miközben leszálltam az ágyról, hogy a földre térdelhessek, teljesen felé fordulva. A sarkamra ültem, és egy centivel azelőtt, mielőtt megérinthettem volna, megállítottam a kezem, hogy egy sóhaj után végre letörölhessem maszatos arcát az ujjbegyeimmel.

- Romy - mormoltam.

Végigsimítottam a homlokán, az arccsontján, majd a fülkagylóján, le az álla vonaláig, hogy aztán végigcirógassam az ajkait. A szája egy apró sóhajjal elnyílt, és egy pillanatra lemerevedtem, de eszem ágában sem volt elvenni a kezem.

Szemei felnyíltak, és a gyönyörű, szinte fekete szemek kissé kábultan néztek rám, miközben halványan elmosolyodott.

- Jet. - Megborzongtam a hangjától, ahogy egy sóhajjal mondta ki a nevem. Olyan boldog volt, olyan megkönnyebbült, olyan…

Szerelmes.

- Itt vagyok - súgtam vissza, miközben a kezem az arcára simítottam. Belesimult a tenyerembe, és boldogan mosolygott, egészen addig, míg egy könnycsepp ki nem szökött lezárt szemhéjai mögül.

- Szeretlek - motyogta. - Annyira szeretlek, és nem akarok felkelni… - szipogta.

“Azt hiszi, álmodik.” - döbbentem rá.

- Romy - szóltam halkan, de nem reagált. - Romy! - Felnyitotta a szemeit. - Itt vagyok - ismételtem, de ő csak bizonytalanul nézett rám, mire hirtelen ötlettől vezérelve előrehajoltam, és két tenyeremmel közrefogtam az arcát. - Itt vagyok - mormoltam, szinte a szájába búgva a szavakat, mielőtt összeérintettem az ajkainkat.

Egy pillanatra lemerevedett, majd körém fonta a karjait, és zokogni kezdett, ahogy visszacsókolt.

- Azt hittem… - sírta - azt hittem, hogy mindent elrontottam. Hogy... hogy neked ez sok... Tényleg próbáltam ellene tenni. Sokáig... de nem tudtam… - A hangja sokszor elcsuklott, és alig tudta kimondani a szavakat, miközben egy percre sem eresztett.

- Sssh… Semmi baj - csitítgattam a haját simogatva, miután a mellkasomra hajtotta a fejét. - Itt vagyok.

Csak halk hüppögése törte meg időnként a szoba csendjét. Egymást ölelve, szoroson összebújva ültünk az ágyon, miután felmásztam mellé.

- Szeretlek - motyogta kimerülten, mire apró csókot nyomtam a homlokára és fekvő helyzetbe küzdöttem magunkat.

- Én is szeretlek, kiscica - mormoltam. Halkan felnevetett a rég nem használt becenéven, miközben közelebb fészkelte magát hozzám, majd átkarolta a derekam, és a mellkasomra fektette a fejét.

Felpillantott rám, és a mosolya beragyogta a szobát, miközben sírástól piros, mégis boldogan csillogó szemeivel nézte az arcomat, majd óvatosan közelíteni kezdett az arcom felé, közben árgus szemekkel figyelve a reakciómat.

Nem vártam meg, míg elér, én is mozdultam, az ajkaink pedig félúton találkoztak, hogy utána egy lassú, mély csókban forrjanak össze.

Ezután visszafeküdt rám és a kimerültségtől hamar mély álomba zuhant, én pedig hallgattam nyugodt, egyenletes légzését, és figyeltem az ajkain játszó, boldog mosolyt. Most, ahogy így láttam őt, nem is értettem, miért nem jöttem rá hamarabb, mit is érzek iránta.

- Szeretlek - suttogtam a hajába, mielőtt elnyomott volna az álom.