Give Us A Chance - Raven Agrippa

Louis Tomlinson egy átlagos tinédzser srácnak tűnt. Milyen kár, hogy még közel sem volt az. Egyetlen hibája volt: érintéssel tudott ölni. Családja már réges-régen kitagadta. Féltek, hogy a fiuk őket is meg fogja gyilkolni, ahogyan már pár embert az utóbbi időben. Idővel minden egyrerosszabra fordult, Louis ereje nőtt és nőtt, ahogyan a félelme is szívében. Nem sokáig tartott, míg rendőrségi üggyé nőtte ki magát a dolog, s a fiatal fiút egy intézetbe zárták. Fehér gumiszoba, alig pár bútor, mind fehér, fából készültek. Mindössze egyszerű fehér póló és nadrág, egy pár cipő. Akár egy elmegyógyintézet. Mi fog történni, ha ez a fiú szerelembe esik? Bele mersz gondolni?
A napok csendesen teltek. Minden nap, mióta oda száműzték. Semmit nem csinált, csak evett, mikor arra kötelezték, vagy esetleg ágyán ülve sírt, dühöngött, nézett ki a fejéből. Annak ellenére, hogy ki sem mozdult a teljesen biztonságos gumiszobából –hisz nem is engedték- állandóan kialvatlan volt. Ez volt Louis Tomlinson, a 20 éves, szinte már felnőtt férfinek mondható, mégis csupán „srác.” Ekkor jött el egy újfajta nap az életében. Az egyik őr, mint minden nap, ma is bement hozzá, ételt vitt neki, ám mást is mondott azon kívül, hogy „Egyél.”

- Látogatód lesz.- A kék szemű fiú lassan emelte az őrre a tekintetét, majd bólintott. Szinte fel sem fogta, amit mondtak neki. Még sosem látogatták meg az elmúlt fél évben,, amit már az intézetben töltött. Július volt, már a nyár közepén jártunk. Minden ember boldog volt, bőrüket megfogta a napsütés. Mindig is irigykedett rájuk. Ugyan neki is minden nap megvolt a lehetősége, hogy kimenjen az udvarra, a többi intézetben tartott, „veszélyesnek ítélt lénnyel”, mégsem élt ezzel a lehetőséggel. Bőre állandóan hófehér volt az évszaktól függetlenül is. Az ételre nézett. Legalább ez nem minden nap volt olyan, mint a moslék. Valami rántottnak vélt hús féle volt a tálcáján, krumplival és egy pohár vízzel. Valahogy nem volt étvágya. Csak arrébb tolta az ágyán, és ült ott, törökülésben maga elé bámulva. Látogató? Ki az? Mit akarhat tőle? Ugye nem a családja? Nem. Ők nem lehetnek. Jó ideje már a közelébe menni is rettegtek, húgait nem engedték hozzá. Teltek a percek, a hófehér óra pedig csak kattogott és kattogott szakadatlanul. Egyáltalán nem mondhatta volna magát izgatottnak, csupán kíváncsinak.
Úgy másfél óra telhetett el, mióta az őr elhagyta a szobáját, mikor újra hangokat hallott az ajtó felől, majd kinyílt. Egy biztonsági őr lépett be a szobába, oldalán egy magas, göndör hajú fiú állt. Felsőtestét egy fehér póló fedte el, azt még megtoldva egy hosszú, fekete kabáttal. Fején egy fekete kalap ékeskedett, alsóbb testrészein fekete feszülő nadrág. Louis kék szemeivel végigmérte az előtte állót, míg az őr elköszönt, sok szerencsét kívánt, s meghagyta, hogy hozzá ne merjen érni az ágyon ülő fiúhoz. Ő erre nagyot nyelt, s figyelte az izmos, magas alakot, ahogyan elhagyja a szobát. Sokáig bámulta még az ajtót, mire hangot hallott.

„Izé, szia.” Azt vette észre, hogy a göndör az ágya mellette áll, kissé zavarban amiatt, hogy nem nyújthat kezet rendesen bemutatkozni.

„Szia.” Válaszolt végül rövidenLouis. Észrevételezve a göndör zavartságát, a párnája alá nyúlt, egy féltett kincsét előhúzva belőle. Mindössze egy fehér kesztyű volt, amit a kezére húzott. Így nem tudta megérinteni, mégis kezet tudtak fogni. Az ágy fölé magasodó ajkaira egy apró mosoly kúszott, mielőtt kezet nyújtott.

„Harry Styles vagyok. A helyi kórház gyógyítója vagyok. Nem, nem orvos. Gyógyító.” Javította ki a kék szemű még fel sem tett kérdését.Egyszerűen érezte rajta, hogy meg akarja kérdezni.

„Louis Tomlinson. Nem tudom, mit mondhatnék magamról. Fél éve vagyok ide bezárva, talán ennyi.” Rázott kezet vele felállva az ágyáról, hogy valamivel illendőbb legyen. Kezét azonban hamar el is rántotta, kesztyűjét viszont csak később vette le és dugta vissza a párna alá a ruhadarabot.

„Nem kell sokat mondanod, tudok rólad.. Majdnem mindent.” Kuncogott fel a göndör, végül pedig az ágyra mutatott. „Szabad?”

„Nyugodtan.” Válaszolt röviden ismételten a szoba „lakója”, mielőtt a fiú helyet foglalt volna az ágyán, a lehető legmesszebb tőle.

„Ez az.. ebéded? Nem sokat ettél belőle.” Jegyezte meg a smaragdzöld szempárral rendelkező.

„Nincs étvágyam. Majd később megeszem, ha nem, akkor majd elviszik.” Jelentette ki vállat vonva Louis, amolyan nemtörődöm módon.

„Eléggé vékonynak tűnsz. Nem lehet, hogy többet kellene táplálkoznod?”

„Nem gondolom. Szerintem jó ez így, ahogyan van. És megkérdezhetem, hogy miért látogattál meg ezen a „gyönyörű” nyári napon?” Kérdezett ezúttal a kék szemű, miután elengedett egy fáradt sóhajt.

„Hallottam rólad. Az erődről, arról, hogy ki vagy. Csak segíteni akarok.” Hallatszott az egyszerű, de sokat mondó válasz.

„Mégis hogyan tudnál segíteni te rajtam? Ez egy átok, jót nem tudnék vele tenni, mások pedig egyszerűen nem is tudnak segíteni ezen.”

„Legalább remek kivégző lenne belőled. Gyorsan és fájdalom nélkül. Szerintem a középkorban mindig is erre vágytak.” Nevetett fel kínosan a bongyori.Próbálta viccesebbé tenni a helyzetet, még akkor is, ha közel sem volt az. Ugyan Louis arcára ezzel nem sikerült mosolyt csalnia, sem nevetésre bírnia, mégis egészen jó poénnak tűnt. Legalábbis még a fejében.

„Hidd el Louis, a lelki segítség is nagyon sokat jelenthet. Azért vagy ilyen erős, mert rettegsz. Fogadni mernék, hogy senki nem beszélt még veled, mióta itt vagy. Nem kérdezték meg, hogy vagy, milyen volt a napod, nem kértek meg, hogy menj ki velük az udvarra. Egyszóval semmi kedveset, ami enyhített volna a félelmeden.”

„Azért nem, mert senkinek sem engedtem meg.” Szakította félbe a mondatot a vékonyka hang tulajdonosa.

„Akkor engedd meg, hogy én legyek az első, akivel megteszed. Kérlek! Nem fogod megbánni, Louis.” Kérlelte, amit a másik egy ideig birkatürelemmel viselt, majd,mikor a göndör befejezte gondolkozni kezdett. Egy perc is beletelt, mire bólintva ment bele a dologba.

„Köszönöm.” Ejtette ki az egyszerű szót 1száz karátos mosollyal az arcán a bongyori, s már nyúlt is volna, hogy megölelje a másikat, ám az megrémülve kezdett el hátrálni tőle. Ekkor kapott észbe a vendége is. „Sajnálom. Nem akartam.” Kért bocsánatot halkan, pár másodperc nyugtató csend után pedig Louis is megrázta a fejét.

„Semmi baj. Kibírom.” Engedett el egy biztató, kissé erőltetett mosolyt. De legalább mosoly volt. Hosszú, de még milyen hosszú ideje az első mosoly Louis William Tomlinson ajkain.

„Szóval a városi kórházból jöttél?” Kezdte ezúttal a kék szemű a közéjük beállt kínos csend után.

„Igen, de miért érdekel? Kérdésed van vele kapcsolatban?”

„Nem. Vagyis van kérdésem, de mással kapcsolatban. Mi a fenét értettél az alatt, hogy gyógyító vagy? Mi az a gyógyító, ha nem orvos?”

„Valami hasonló, mint ami te vagy. Csak éppen az ellenkezője. Azt mondták, hogy te a bőrük érintkezésével veszed el mások életerejét és ölöd meg őket egyetlen érintéssel. Én éppen az ellenkezőjét teszem. Meggyógyítom őket. A súlyos sebeket balesetek után, meg az olyasmiket, amiken az orvosok nem tudnak segíteni. Ennyi az egész.” Válaszolt, miközben mosolyogva figyelte, ahogyan a másik kissé értetlenül pislog az elején, majd lassan bólogatni kezd. Tehát megértette.

„És miért pont én lettem az a szerencsés, akinek segíteni akarsz? Annyi ember van még ebben az intézetben, akik segítségre szorulnak. És még hány intézet van ezen kívül is?”

„Őszinte leszek veled, Louis: Nem tudom. Valamiért úgy gondoltam, hogy neked van rá a legjobban a szükséged, mert indokolatlanul kerültél ide. Nem vagy őrült, csak félsz.” Adta az egyszerű, őszinte választ a göndör, míg a hajába túrt. Louis ismételten csak bólintott.

„Értem.” Motyogta válaszát a megszeppent fél.

Ez pontosan így ment minden egyes nap. Nem telt el nap anélkül, hogy Harry ne látogatta volna meg intézetben élő barátját. Nem számított, hogy annak hangulatingadozásai, félelme nehezebbé tette a dolgát, és fáradtan tért haza. Úgy gondolta: Teljesen megéri. Mindeközben Louis csupán önmagával küzdött. Valójában rettegett. Szinte bele tudott volna őrülni abba a félelembe, amit az váltott ki belőle, hogy közel engedi magához a göndört. Közel engedi magához. És aztán mi fog történni? Megöli. Ez volt az egyetlen, s egyben legnagyobb félelme, ebből adódóan pedig hangulata szinte óránként ingadozott, a zöld szemű jelenlétében is. Boldog volt, szomorú, aztán pedig mérges. Még ő maga sem tudta azokban a percekben, hogy miért dühöng.

Semmit sem akart jobban, mint megvédeni magától a bongyorit.

Egy nap viszont eljött Louis számára a „megtestesült csoda”. Egy új őr érkezett az intézetbe, akit beküldtek hozzá. Tudták, hogy a „rab” nem feltétlenül lesz rá veszélyes, nem fogja megölni az újakat, ha a régiekkel sem tette. Legalábbis reménykedtek benne. Ez az őr teljesen más volt, mint azok, akik elég régóta, begyepesedetten dolgoztak az intézetben. Szinte még felnőttnek sem nézett ki, igazán tinédzser kinézete volt. Magasságával többször is alázta Louisét, sötétbarna haja kissé az égnek meredezett, szemei sötét csokoládébarna árnyalatban pompáztak.

„Szia. Új vagyok itt, Liam Payne.” Mutatkozott be illendően, a másik pedig bólintott. A kézfogás bizony-bizony most elmarad.

„Louis Tomlinson.” Mondta egyszerűen a nevét, akkor sem volt túl jó kedve, hogy őszinték legyünk.

„Azt hallottam,azért vagy itt, mert.. öltél. De nem szándékosan talán?”

„Igen. Illetve, nem! Nem szándékosan öltem meg azokat az embereket. Azt sem tudtam, elsőnek, hogy mi a fene történik.” Válaszolt őszintén, szemeit a padlóra szegezte.

„Tudsz egy bizonyos Zetalon nevű nő munkásságáról?” Tette fel újabb kérdését az új őr.

„Nem. Ki az?”

„Egy gyógyszergyáros felesége. Karácsonykor szokott a kis standjával gyógyszert és különböző szérumokat árulni. A hozzád hasonlók számára is van egy szer.”

„Mégis.. Miféle szer?” Emelte fel a fejét kíváncsian, szemei felcsillantak. Megkapta volna az alkalmat, hogy kijusson erről a pokoli helyről?

„Tudod, ez valami olyasmi, mint egy méreg. Mindössze nem a meggyilkolásodra használatos, hanem arra, hogy elvegye az erődet. Ezt az érintéses..”Gondolkozott el az utolsó mondatrészén kisebb szünetet tartva, nem igazán tudta, hogy ki merje mondani amit akar, vagy hanyagolja. „Szörnyeteg erődet.” Döntött úgy mégis, hogy őszinte lesz.

„Karácsonykor? Mégis hol találom meg ezt a nőt?” Érdeklődött Louis. Kezdte egyre jobban felkelteni a figyelmét a titokzatos Zetalon munkássága. Megszabadulhatna ettől az idióta erőtől? Bebizonyíthatná a szüleinek, hogy már nem veszélyes, és talán újra lenne családja? Vagy csak egyszerűen elhagyhatná ezt az embertelen intézetet? Bármit megtett volna ezen dolgok érdekében. Liam természetesen mindent elmondott neki. Hol találja meg, merre és mikor keresse meg. Még a segítségét is felajánlotta, hogy segít neki megszökni. Nos, ez a tény már kissé zavarta Louist, de nem törődött vele. Ha segítséget is kap hozzá csak egyszerűbb lesz.

Onnantól kezdve felvillanyozva ült a szobájában egész nap, Harry érkezését várta, hogy minél hamarabb elújságolhassa neki, mit is hallott, s azt, hogy végre kiszabadulhat innen. Pontosan karácsony előtt egy nappal. Csakhogy nem éppen azt a választ kapta, amire ő számított. A göndör felháborodott, meg akarta tiltani Louisnak, hogy elhagyja a helyet. Bár erről már úgysem tudta volna lebeszélni. Az alacsonyabbik is csak ideges lett, azt gondolta, hogy „barátja” örök életére bezárva akarja tartani egy rohadt, fehér gumiszobában. Idegesen váltak el egymástól. Louis mérges volt barátjára, Harry viszont inkább aggódott. Hogy miért? Érdekes történet… Mindössze egy dologban reménykedett: Nem fog megtörténni, Louis William Tomlinson hallgatni fog rá.

Ismételten teltek a napok, a hetek. Eljött a december, első hetei rémesen lassan teltek, főleg az ő számára. Minden percben azon töprengett, hogy mit fog mondani a nőnek, hogyan fogja mondani. Egyáltalán hogyan fog kiszabadulni? Az új őr gyakran járt be hozzá, adta elő az ötleteit, hogy hogyan tudná megszöktetni a fiút. Igazán őszintének tűnt, így nem is jutott eszébe, hogy csak átvágja. Miért is tette volna? Szemeiben őszinteség csillogott, amikor a szökésről beszélt. December 21, 22... Majd pedig a megváltó nap: December 23.

Liam és Louis úgy beszélték meg, hogy sötétedés után fogja kisegíteni onnan. Akkor pezseg igazán a vásár, senki sem fogja észrevenni, hogy tiszta fehér ruháival egyáltalán nem oda való, sőt. Valahonnan egészen máshonnan érkezett. Louis már egy falatot sem tudott enni egész nap. Ideges volt. Félt: Mi van, ha elkapják? Mi van, hogyha nem kapja meg amit szeretne? És ha megkapja? A családja? Vajon vissza tudják fogadni? Túl sok kérdés volt a fejében, ezek kivesézésével telt el az ideje. Délután 4 óra volt, az ég már sötét színekben pompázott, megjelentek az első csillagok. Az őr fél órán belül megérkezett a szobába. Próbált a legkevésbé felhajtást csinálni, feletteseinek és munkatársainak nem szólt, hogy kinek a szobájába is megy.  Ezzel a módszerrel igazán könnyen ment minden. Megmarkolta a fiú hátán a pólót két kezével, mintha csak rángatná valamerre, majd kifelé indult vele, az udvar felé. Nos, ez a színjáték csak egy dologra kellett: Ha véletlenül meg is látná őket valaki azt tudják mondani, hogy a „rabnak” csak levegőre volt szüksége. Szerencsére ez nem is történt meg. Teljesen gond nélkül kijutottak az udvarra. Louis szíve végig a torkában dobogott, azt gondolta, ki fog szakadni  a mellkasából. Hamarosan ki is került az épületből. Igaz, hogy talán még 10 percet sem vett igénybe, neki mégis óráknak tűnt. Az intézet falain kívül találta magát. Körülnézett. Milyen régen is volt itt utoljára… Ez a kinti világ!

Ekkor jött rá egy fontos dologra: A kesztyűk. A szobájában hagyta őket, ám már nem kiabálhatott be a kőfalon. Lebuktak volna. Pánikolni kezdett? Kissé. Futni kezdett. Már azt sem tudta, hogy mi merre van a városban, mégis rohant. Rohant, ahogyan a lába bírta. Szerencsére hamar megtalálta a vásárt. Egészen jól tippelte, hogy a főtéren lesz. Amint emberek közelébe ért, sőt, embertömegek közelébe, szíve egyre jobban kalimpálni kezdett. Emberek. Egy pólón, egy nadrágon és cipőn kívül semmi sem fedi a testét. Fázott, hogyne fázott volna, remegett. De hát, az intézetben kabátot, pulóvert, meg ilyeneket nem adtak nekik. Volt ahhoz épp elég fűtés. Lábai a földbe gyökereztek pár percre, míg nagyon lassan, magabiztos léptekkel meg nem indult. Hamar futásba csapott át, de volt egy apró probléma. És mi? Az érintése. Az emberek lökdösődtek, túl sűrű volt minden. Akkor történt meg a tragédia. Egy nő alkarjának felülete érintkezett a nem épp legjobb elmeállapotú Louis kezével.

Onnantól már csak pár másodpercig tartott, hogy kitörjön a pánik az emberekben, de a kék szeműben is.

„Ne…Nem…” Suttogta maga elé, szája is tátva maradt, ahogyan szemei tányér méretűre tágultak. „Nem!” Kiáltott fel, majd elkezdett újra rohanni úgy, ahogyan a lába bírta. Második ember, harmadik… Elméje sikoltott, szíve ki akart törni mellkasából és inkább Louis testén kívül folytatni az „életét”.Tüdeje sípolt, szemeit összeszorította, már arra sem figyelt, hogy kinek vagy minek megy neki.

Mikor kinyitotta a szemét már a céllal találta szembe magát. A nő standja akit keresett, a rengeteg szérummal.

Ekkor ütközött bele egy magasabb, nagyobb alakba. Szinte fel sem mert nézni, már éppen kikerülte volna azt kiabálva „Nem csináltam semmit, nem akartam!” Mikor az a bizonyos alak elkapta a felkarjánál fogva, másik kezét a derekára simította. Még mindig nem nézett rá az alakra, fejét leszegte, szemeit szorosan szorította össze.

„Kérem, engedjen el! Nem látta, mit csináltam?! Én nem akar..”

„Semmi baj, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.” Szólt az ismerős, mély hang. Louis szemei ekkor pattantak ki, kapta fel a fejét, s nézett az arcára.

„Hazza! Édes istenem, te meg mit…?! Menj innen! Meg fogsz halni, engedj el!” Kiabált vele, teste reszketett az idegtől és a hidegtől.

„Maradj csendben, semmi baj sem lesz. Nyugodj meg.” Simította át kezét a felkarjáról a hátára, és simogatta azt megnyugtatóan. A kék szempár addigra már könnybe lábadt, nem tudta tovább visszatartani. Bőrfelületük eddig még nem érintkezett. Szerencsére. Harry egyetlen percre engedte el a remegő fiút, míg leszenvedte magáról kabátját, s a földre dobta azt. Az emberek már köréjük gyűltek, rettegve figyeltek minden mozdulatot, arra készülve, hogy még egy halott lesz aznap az utcákon. Harry egyik kezével Louis derekába markolt, másik kezét feneke alá simította és emelte fel a földről kissé, megtartotta őt.

„Lou, érj hozzám! Csak érints meg!” Suttogta, a másik pedig hevesen kezdett tiltakozni.

„Nem! Ne is gondolj rá! Édes istenem, nem akarlak téged is megölni! Soha nem tenném meg! Nem akarlak téged is el--”

„Nem fogsz! Bízz bennem Louis! Csak tedd meg!” Szólt rá erélyesebben, de nem úgy, hogy meg is ijessze. A fehér ruhás teste egyre jobban remegni kezdett, könnyei sokkal nagyobb tempóban folytak végig az arcán, mint addig bármikor talán egész életében. Egyik kezét megtámasztotta Harry trikóján, félt a bőrük érintkezésétől. Másik, még szabad kezét rettegve nyújtotta ki felé, érintette meg lassan állcsontját.

Semmi sem történt. Illetve mégis. Harry hirtelen kapott a fiú ajkai után, szinte abban a másodpercben, ahogyan megérintette. És hogy mi nem történt? A göndör nem esett össze ott, az út közepén. Inkább csak egy kis villanásszerű történt. Louis lassan nyitotta ki a szemeit hatalmasokat pislogva.

„Harry, mi..” Kezdte a mondatot, mire a zöld szemű letette a földre, s két kezével szorosan ölelte magához.

„Semmi baj, Louis. Mondtam neked, hogy gyógyító vagyok.” Suttogta fülébe szavait megnyugtatóan,még mindig a hátát simogatva. „Igazából úgy terveztem, hogy majd karácsonykor mutatom ezt meg neked, hogy majd karácsonyra kapod tőlem egyfajta ajándékként, hogy kijöhetsz onnan, mert veled is megteszem, de egy kicsit keresztül húztad a számításaimat az akcióddal. Tudod, hogy mi történt volna, ha megittál volna egy olyan szérumot?”

„Meggyógyultam volna és..”

„Louis, az halálos lett volna számodra. Ott mást sem akartak jobban, mint a hozzád hasonló „veszélyes” alakok halálát. Most már minden rendben lesz. Talán az erőd még megmaradt, de majd én megtanítom neked, hogy hogyan tartsd kordában. Nem lesz semmi baj.” Nyugtatgatta folyamatosan, míg egy komoly férfihang rájuk nem szólt.

„Elnézést, uraim.” Kezdte el, ők pedig mindketten odakapták a fejüket. Egy rendőr volt. „Ha jól sejtem Louis Tomlinsonnal állunk szemben.” Mérte végig őket, az alacsonyabbik pedig összerezzenve bólintott.

„Nos, uram. Ön megszökött az intézetből, megölt további 4 embert az utcán. Ez után attól tartok, hogy egy erősebb védelmű intézetbe kell majd szállítanunk, de elsőnek a bíróságnak kell dönté--”

„Kérem, adjanak nekünk egy esélyt!”

„Tessék?”

„Adjanak nekünk egy esélyt!” Szólalt meg újra Harry mély, rekedt hangján. „Nézze! Nézze, nem tud megölni! Ártalmatlan!” Emelete fel Louis mindkét kezét, érintette több ponton is saját bőrfelületéhez. „Segítettem rajta, bízzanak meg bennem! Adjanak nekünk egy esélyt, majd én magamhoz veszem és megtanítom mindenre, megtanítom, hogy hogyan uralja az erejét, kérem uram, minden rendben lesz! Annak idején bennem is megbíztak..”

„Harry Styles, igaz? Az ön ereje teljesen különbözik ettől.. a kreálmánytól. Ön gyógyít, míg ő itt pusztít és gyilkol.”

„És pont ez az, amiért meg kell engedniük, hogy segítsek neki! Az ellentétek vonzzák egymást, segítik.. egymást. Csak egyetlen esély! Nem fognak csalódni bennünk!” Könyörgött a göndör, miközben lassan felemelte kabátját a földről, és a keservesen mellkasán zokogó fiú vállára terítette, mielőtt újra szorosan magához ölelte volna. A tiszt sokáig gondolkozott, mielőtt elővette volna az adóvevőjét és beszélt volna valakivel.

„Ne aggódj Louis, nem fognak megint bezárni. Nem engedem.” Suttogta Harry, a kabátot lassan rá is adta a fiúra, úgy simogatta tovább rajta keresztül a hátát. Igazából egész viccesen nézett ki, hiszen a göndörön is hosszú kabát kicsivel tovább ért, mint Louis térde, kezei teljesen elvesztek benne pont úgy, ahogyan arca Harry trikójában.

„Egyetlen esély.” Szólalt meg újra a férfi. „Ha még egy probléma lesz Mr. Tomlinsonnal azonnal vissza kell szállítanunk egy intézetbe. Addig az ön gondjaira van bízva. Kellemeskarácsonyt.” Szólt, s már sarkon is fordulva lépkedett vissza az autóhoz.

„Látod, mondtam.” Húzta mosolyra ajkait a bongyori, lehajolva a másikhoz nyomott arcára puszit, ő viszont ezt egy csókkal viszonozta.

„Szeretlek, Hazza.” Suttogta,bár könnyei még mindig potyogtak.

„Én is téged, Lou. Ne itasd az egereket, minden rendben van. Menjünk haza, meg fogsz fázni.”

„Mondod te.” Morogta az orra alá az égszínkék szempárral rendelkező, alacsony srác gyengéden a mellkasába boxolva. A göndörkét ez nevetésre késztette, így karolta át Louis derekát és indultak el Harry háza felé, hogy együtt töltsék el az ünnepeket. Szeretetben.