~ Sam Wilberry ~ SAY SOMETHING I'M GIVING UP ON YOU...

“Sziasztok! Most én szerettem volna előszót írni, hogy megköszönjem a csodálatos kommenteket, amivel az utóbbi időben elkényeztettek minket :) Jöjjön egy meglepi One Shot, ami tele van érzelmekkel Sam Wilberry utánozhatatlan, csodálatos stílusában. Ti is megkönnyeztétek? :)” HDawn

*
SAY SOMETHING I'M GIVING UP ON YOU... 

*

Az ablakban könyököltem, és engedtem, hogy a könnyű szellő az arcomat simogassa. Éreztem, hogy a nap melegíti a bőrömet, a finom őszi szél végigsimít rajtam, és mosolyogva merültem el a pillanat varázsában. Abban a percben minden olyan könnyű volt. Tudtam, hogy mekkora utat bejártam Harryvel. Minden egyes pillanatra emlékeztem. A szerelme belevéste magát a szívembe, örökké, csillapíthatatlanul lüktetett bennem. Boldogan hagytam, hogy a szikrázó Nap fénye forróságba borítsa a testemet, aztán kinyitottam a szememet, és belehunyorogtam a vakító fényességbe. Ha gyorsan pislogtam – annyira gyorsan, amilyen erősen kalapált a szívem -, olyan volt, mintha vakuk villognának előttem. Mintha a világ meg akarná örökíteni azt a pillanatot. A világ megállt egy pillanatra. Nem éreztem a múló időt, nem éreztem semmi mást, csak a jelent. Azt, hogy létezem. Azt, hogy boldog vagyok. Azt, hogy ez az én napom.  Én uralom. Én diadalmaskodom fölötte. Én nyertem meg magamnak. Percekig álltam a nyitott ablak előtt, nem törődve semmivel, amikor megéreztem, hogy jön. A jelenléte mindig őrült erővel hatott rám. Ez a megérzés sosem csalt. Sosem vezetett vakvágányra. Mindig tudtam, hogy ő az. A karja gyöngéden a derekam köré simult, lágyan átkarolt, olyan nagy szerelemmel, amit még én is alig hittem el. Korábban gondolni sem mertem arra, hogy valaha egy ilyen érzés birtokában lehetek, de ami még megdöbbentőbb… remélni sem tudtam, hogy egyszer irántam is érezhet valaki ilyen erőteljes, mély szeretetet.

– Eljött a mi időnk is – suttogta a bőrömbe, és a nyakamat apró puszikkal lepte el. Sosem teltem be vele. Ugyanazt váltotta ki belőlem , mint a kezdetekkor: libabőrt, jóleső gyomorgörcsöt, az egekbe csapó szívverést. A mellkasom szaporán emelkedett fel-le. Beleolvadtam az ölelésébe, a karja volt számomra a legnemesebb menedék, az én mentsváram, ahol mindig békére és megnyugvásra leltem. Hosszú zongoristaujjait a fürtjeimbe akasztotta, majd óvatosan megmarkolta a tincseimet, aztán maga felé fordította a fejemet. Az ajka halványrózsaszínben tündöklött a délelőtti fényekben. Közelebb hajolt, mire csak hátradöntöttem a fejemet. Jó érzés volt, ahogy a teste az enyémhez simult. Elmondhatatlan.  Lassan közelített a számhoz, de én már éreztem a finom, mentás illatát, és a lehelete melegségét.

– Szeretlek – sóhajtotta, én pedig túlcsordultam hálával és hevesen pulzáló szerelemmel. – Örökké – dörmögte mély, rekedtes hangján, amitől mindig lázba jöttem, aztán megcsókolt. Finoman simította össze az ajkainkat, lágyan körözött a bőrömön, aztán szétnyitotta a száját, és ráolvadt az enyémre. Éreztem, hogy a húsom lüktet, ahogy birtokba vette az ajkamat, majd a nyelvével befurakodott a számba, végigsimította a szájpadlásomat, de ráérősen, elnyújtottan, cseppet sem sietősen és vadul. Ez a csók arról szólt, hogy itt vagyunk egymásnak. Mostantól örökké. Nem az a kényszeres, sürgető érintés volt, inkább meghitt és idilli. Tudtam, hogy ez kell az életembe, az életünkbe.

– A nagy nap – sóhajtotta, aztán kicsit eltolta magát, és távolról szemlélt. A napfény megcsillant gyönyörű, szép, zöld íriszeiben, majd szikrázva vetült rám.

– Mindjárt itt van Lottie, szívem – kacsintott rám, miközben újfent beletúrt a hajamba. Én is így tettem, mert imádtam az ujjaimmal elmerülni a göndör, csigákban végződő fürtökben.

– Hamarosan újra találkozunk – mosolyogtam rá, még utoljára megcirógatva az arcát, futó puszit lehelve az állára. – Menj, szívem – paskoltam meg a hátát. Még a megszokott fehér pólója volt rajta, egy fekete alsóval. Átlagos reggel volt, de a levegőben ott ólálkodott a boldogság ígérete, én meg előszeretettel szívtam tele a tüdőmet. Az őszi illatok megbabonáztak, és még egyszer kibámultam az ablakon, át a kopár fák száraz ágain, pislogva pásztázva a vakító napfényt. Összeértek az ujjaink, én mosolyogtam, Harry is rám villantotta a gödröcskés, csibészes vigyorát, amitől mindig forró bizsergés futott végig rajtam, ha megláttam a szája két oldalán felbukkanni a kis gribedliket. Végül eleresztette a kezemet, és kilépett az ajtón. Egyedül maradtam a gondolataimmal, de ha arra gondoltam, hogy hamarosan összeházasodunk, csak mosolyogni bírtam.

*****

– Mesés vagy, Lou – pillantott rám Lottie, miközben az egészalakos tükör előtt álltam. Még megigazította a sötétkék nyakkendőmet, ami szerinte kiemelte a világos szemem színét, aztán végigsimított a hátamon. – Bámulatos! A pasid egyből rád fog mozdulni…

– Csak ne a pap előtt tegye – vihogtam fel, mire Lottie is csatlakozott, és együtt nevettünk.

– El sem hiszem, hogy megtörténik! – sóhajtottam fel, miközben magamat figyeltem. Az öltönyömet egy elit londoni üzletben vásároltuk, amit a napokban nyitottak meg, és első vásárlók lévén még valami kedvezményhez is hozzájutottunk, de még úgy is őrületesen méregdrága volt. Nekem megérte. Valódi Louis Vuitton. Lottie óvatosan végigsimított a zakó hajtókáján, majd megveregette a vállamat:

– Nem semmi, bátyus – cuppantott egy puszit az arcomra. – Baromi szerencsés vagy… – sóhajtotta, aztán nekidőlt a karomnak. A tükörképünket bámultam, kettőnket, annyira bensőséges volt a pillanat, tele szeretettel. Teljesen felvillanyozott a közelgő szertartás gondolata.

– Ugye nem fogsz rám pipa lenni, ha én majd valami nagy felhajtást akarok csinálni az esküvőm napján?! – kuncogott.

– Dehogy, Lotts. Már megszoktam, hogy szereted a feltűnést – jegyeztem meg, miközben kiöltöttem a nyelvemet. Lottie ráhúzott a seggemre.

– Csak vigyázz magadra, mert még a végén tönkreteszem a formás kis hátsódat, és a barátod meggondolja magát – húzta az agyamat.

– Szóval szerinted csak a fenekem szerethető?

Lottie megrázta a fejét, miközben megjátszott hangon, felháborodva megjegyezte:

– Édes Jézusom, nem akarom ezt a témát folytatni!  Te jó Isten…

Nevettem a reakcióján, aztán gyöngéden átkaroltam, és hagytam, hogy átjárja a lelkemet a testvéri szeretet. Nincs is csodálatosabb egy örökre szóló köteléknél.

*****

Valami olyasmit akartam, ami békés, ami meghitt, ami nem zajos. Amikor csak rá koncentrálhatok, és egyedül azok lehetnek részese a pillanatnak, akiket felhatalmazok rá. Nem volt szükségem a kíváncsi szemekre, ahogy egy hatalmas embertömegre sem. Szerencsére Harry is egyetértett a terveimmel, úgyhogy nem kellett vitába bonyolódnom vele. Furcsa, de Doncasterben tartottuk az esküvőnket. A házamban. Az otthonban, ahol felnőttem, ami a szeretet rejtette, ahol ott volt mindenki, aki szeretek (többnyire), és áthatott az összetartozás semmihez sem fogható érzése. Harry két nappal ezelőtt hazautazott Holmes Chapelbe, de már délelőtt megérkezett a szüleivel, úgyhogy nem kellett sokat aggódnom. Abban a negyvennyolc órában időm jutott alaposabban is megszervezni az esküvőt. Az első dolgom az volt, hogy felhívtam a város legjobb kertészét, mert a hátsó udvarra ráfért egy alapos gondozás. A fickó formára nyírta a bokrokat és egyenesre vágta a pázsitot, amit jól megfizettem, és még egy kis borravalóval is megtoldottam, hogy örüljön a feje. Annak ellenére, hogy kevés embert vártunk, úgy érzem, kitettem magamért. A dekoráció elvarázsoló lett, ahogy a menü is zseniális. Lottie mindenben a segítségemre volt, ráadásul neten keresztül még Gemmával is felvettem a kapcsolatot. Fehér rózsát rendeltem, hatalmas csokrokban, mert a megtisztulást, a boldogságot, a ragyogó jövőt jelképezték számomra. Lottie egy egész délutánon keresztül sopánkodott, amiért megbíztam, hogy nyesőollóval vágja le a tüskéket, majd a dekorációs üzletben vásárolt krémszínű organza szalagokkal kellett összekötnie 4-5 szál rózsát egy csokorba. Szerettem volna, ha mind a nyolc márványasztalra kerül egy-egy csokor belőle. Az esküvői csokrom egy kicsit díszesebb volt. Hat szál fehér– és négy szál vörös rózsából állt. Ültetési rendet terveztem, aztán névre szóló kártyákat rendeltem, mert ezzel is bizonyítani akartam, hogy jó a szervezőképességem, van affinitásom ehhez. A nap végére azonban még voltak terveim. Olyan tervek, amiket senkinek sem árultam el. Tudtam, hogy Harry odalesz érte, és alig bírtam kivárni, mert szerettem volna látni az arcát. Rendeltem egy esküvői tortadíszt is – természetesen Harry és Louis felirattal -, ami meglepően jól nézett ki. Olyan ültetőkártyákat készíttettem, amelyek egyben szalvétagyűrűkként is funkcionáltak, rajta az illető nevével. Az asztalok körül négy fehér vasrúd volt a földbe szúrva, amely arra kellett, hogy a lampion dekorációt az általam felfogadott munkások könnyedén elhelyezhessék a levegőben. A fehér meg lila gömbökön áttűzött a napfény, gyönyörű volt. Asztaldíszekként borospoharas lámpaernyők szolgáltak, hogy ha beköszönt a sötétség, az est, akkor halvány, barnás fényt árasszanak. Mindenre gondoltam. A fehér, vaníliakrémes torta már a hűtőben várakozott (bár mindent ki kellett rámolnunk, hogy beférjen…), és úgy éreztem, közel van már a pillanat. Az utolsó simításokat végeztem magamon a szobám rejtekében, amikor kopogtak. Tudtam, hogy hamarosan bekövetkezik, de próbáltam a lehető legtökéletesebb hatást elérni. A hajamat enyhén bezseléztem, a szemöldökömet tökéletesre igazítottam, a fekete öltönyömön egyetlen gyűrődésnyom sem volt; a cipőm is csillogott.

– Lou – hallottam meg Lottie hangját, aztán belépett. Ahogy kinyitotta az ajtót, beszűrődött a szobám békességébe a nappaliban várakozó vendégek duruzsolása, a fojtott beszélgetés, ami egészen eltompult, míg eljutott a fülemig.  – Lou – motyogta Lottie, de rögtön észrevettem, hogy könnyes a szeme. Az elefántcsontszínű ünneplő teljesen hozzásimult (nem hiába szabták személyre…), és a gyémántberakásos nyaklánc finoman csüngött a nyakában. A haját felfogta egy stílusos kontyba, a nehéz, ezüst fülbevalók enyhén himbálóztak az állkapcsa mellett. A szokásos sminket viselte, de most a rózsaszín szemhéjszín helyett ezüstöset vitt fel a bőrére. Elszorult a szívem a pillanattól, és mosolyogva néztem rá. A vigyor a fülemig ért.

– Lou… – lehelte harmadszorra, de immár a kezét is nyújtotta. Remegett, de megtartotta, nem eresztette le a dereka mellé. – Elérkezett a pillanat… – mondta, én pedig a tenyerébe csúsztattam a kezeimet, és mint valami végszóra, ebben a percben felcsendültek a dallamok. Átjárta a fejemet a vágyott muzsika, csitította a félelmemet, hitet adott, hogy megérdemlem a boldogságomat, és már nem tudtam visszafojtani a sírást. Az örömkönnyek hatalmas cseppekben gördültek végig az arcomon. 

– Beteljesül a vágyad! – vigyorgott rám Lottie, de az ő szeméből is patakokban csordogált a nedvesség. Lassan a karomba fűzte a kezét, és ráérősen sétáltunk a folyosón, majd a lépcsőfordulóhoz érve egy puszit lehet az arcomra, aztán elindultunk lefelé. Minden lépés egyre közelebb vitt a boldogsághoz, ahhoz a vágyálomhoz, amiről hónapok óta ábrándoztam. Megszereztem. Mikor elhagytuk a lépcsőfordulót, és megláttam az öltönybe bújt Harryt, aki picit félrebillentette a fejét, göndör, hosszú haja a vállát söpörte, miközben gödröcskés vigyort villantott rám, majdnem összecsuklottam. Egyszerűen forró borzongás száguldott végig rajtam, és a szívem ismét, a nap folyamán századszorra eltelt édes szerelemmel.

– Louis Tomlinson – sóhajtotta, olyan erős átéléssel, hogy a térdem ismét megremegett, majd a kezét nyújtotta.

Nyeltem, mert egyelőre nem találtam a hangomat, megfogta a felém nyújtott kezét, csak szorítottam, és könnyves, zöld szemeibe bámultam.

– Harry Styles – leheltem halkan, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallja. Harry összekulcsolta az ujjainkat, és elindultunk a verandára kivezető üvegajtó felé. A vendégsereg lassan ballagott utánunk. Még így is sokan voltak, de ilyen az, ha az ember nagycsaládba születik bele. De én imádtam! Mindenki velem volt, aki fontos. Mindenki. Mikor kiléptünk a szikrázó napfénybe, Lottie a kezembe adta a csokrot. Magamhoz szorítottam, miközben a vendégek elhelyezkedtek félkörben az udvaron, aztán szétnyílt kettőnk körül a tömeg. Harry eleresztette a kezemet, elindult az édesanyja és a nővére felé. Mindketten átkarolták őt – Anne és Gemma is -, majd hármasban az oltárhoz sétáltak. Remegett a gyomrom, és úgy éreztem, bármelyik percben összeeshetek az udvar közepén, csak azért, mert a boldogság olyan erős volt bennem, hogy alig bírtam minden egyes cseppjét kiélvezni. Megláttam anyát. Gyönyörű volt. A legszebb nő, aki létezett. Jay tökéletes szülő volt. Soha nem kívánhattam volna nála jobbat. Gyerekkoromtól kezdve elhalmozott a szeretetével és a törődésével. Ez tett olyanná, amilyen lettem. Megbecsültem, hogy itt lehet velem, és sírva nyújtottam a kezemet, hogy karoljon belém. Hatalmas sóhajokat hallottam, de a szívem őrült kalapálása túlszárnyalta mindet. Anyu rám mosolygott, őszintén, csillogó szemekkel, aztán elindult velem az oltárhoz. Mindvégig Harryn tartottam a szememet. Már csak ez a kis, pici út volt, ami elválasztott tőle. Nem volt több szenvedés. Nem volt több kín. Csak ő létezett. És ott volt… ott volt ő. Az én gyönyörű, egyetlen szerelmem, aki fény gyújtott az én sötétségemben, és elhozta nekem a boldogságot. Mindenem az ő birtokában volt. A szívem és lelkem egyaránt. Az övé voltam. Az övé leszek. Ezt akartam. Egyedül ezt!

– Minden jó lesz – szorított rá a kezemre Lottie. Aprót biccentettem, és halvány mosoly árnyalta a számat. – Ígérem.  – Odaértünk Harry elé, és a húgom elengedte a kezemet. A leendő férjem elé léptem. Összefonódott a pillantásunk. A helyi pap (aki nyitott volt az ajánlatunkra és előszeretettel segített) aprót biccentett, aztán kinyitotta a kezében tartott könyvet. 

– Harry Styles és Louis Tomlinson, megfontoltad-e Isten színe előtt a szándékodat és szabad elhatározásodból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?

– Igen – suttogtam Harryvel egyszerre. Elmerültem a szemében. Nem érintkeztünk, csak álltunk egymás előtt, mégis éreztem, ahogy a lelkem az övével egyesült.

– Ígéritek-e, hogy egymást tisztelni és szeretni fogjátok jóban-rosszban, míg a halál el nem választ benneteket egymástól?

– Igen – válaszoltuk ismét, de már mindkettőnk arcát könnyek csíkozták. Az oltár mellett volt egy kis, fekete zongora, teleszórva fehér rózsaszirmokkal, és az előtt ült Gemma. Gyönyörű, vörös ruhája lágy fodrokban omlott le a szék szélén, miközben felnyitotta a doboz tetejét, majd leütötte az első akkordot. A Say Something-et játszotta el. Benne volt az összes komorság, amit megéltem Harryvel, és a bizonyíték, hogy a szerelmünk mindent túlélt.

– Harry Styles – mondta a pap, és a szívem nyomban gyorsabb ritmusra kapcsolt. – Nyilatkozz Isten és az anyaszentegyház színe előtt, hogy akarod-e férjül Louis Tomlinsont?

Harry rám pillantott, pislogott párat, hogy a könnyek kigördüljenek a szeméből, aztán mosolyogva válaszolt:

– Igen, Isten színe előtt férjemül fogadlak, Louis Tomlinson. – Ugyanezt velem is elismételte a pap, bár alig bírtam megformálni a szavakat, mert minden hang rekedtesen szökött fel a torkomból, annyira szipogtam a boldogságtól.

– Házastárssá nyilvánítalak benneteket – felelte a pap mintegy végszó gyanánt -, csókoljátok meg egymást! – Azonnal Harry felé dőltem, ő átfogta a derekamat, a mellkasa az enyémhez simult, majd rögtön megtalált az ajkával. Finoman, visszafogottan, de annál több szeretettel falta a számat, és életemben először száz százalékban boldog és elégedett voltam. A lakodalom a lehető legjobbra sikerült. Az étel fenséges volt, a vendégek körében igazán jól éreztem magamat. Volt tánc, amit kiváltképp szerettem, aztán egy háromfogásos ebéd, végül szabad program, amikor mindenki beszélgetett, én meg csak örültem, hogy azokkal vagyok, akiket igazán szeretek. Később Harry felkapott az ölébe, és megtermett léptekkel szaladt a házhoz, majd átsétált velem a küszöbön.

– Csak hogy a hagyományoknak is eleget tegyek… – lehelte az ajkamra, aztán egy szerelmes csókban forrtunk össze.

*****

Este tíz után csillapodott az örültek háza, de akkor Harry teljesen elrabolt. Eltűntünk. Beültünk a fekete Audinkba, Harry vezetett, én meg csak belesüppedtem az anyósülésbe. Kifarolt a garázsból, aztán a kedvenc helyünk felé vettük az irányt. A város végén volt egy erdős rész, ahová, ha az ember bemerészkedett, néhány percnyi séta után észrevehetett egy kis tavacskát. Elakadt a lélegzetem, miközben az ujjaimat összefűztem a Harryével, és gyorsan lépkedtem utána, szinte szökdécselve, majd amikor kiértünk a hatalmas lombkoronájú fák útvesztőjéből, észrevettem a magas gyertyákkal telerakott tópartot. A fények visszatükröződtek a vízen, a füves részen egy facsónak várakozott ránk, a tóban pedig százezer fehér virágszirom lebegett. A szél zenéje a fülemben csengett, ahogy beljebb sétáltunk.

– Csodálatos – szaladt ki a számon, és Hazza elé léptem, hogy lábujjhegyre állva egy csókot hintsek az ajkára. – Köszönöm!

Harry a kezét nyújtotta, majd besegített a csónakba, aztán magához vette a két evezőt. Én az egyik, ő pedig a másik végébe ült. A szellő finoman simogatta az arcomat, miközben a lapátokkal ellökte a csónakot a parttól. A holdfény megvilágította az arcát, amitől borostyánszín szeme mélyebb árnyalatokban játszott, valósággal sötétzöldben, én meg képtelen voltam levenni róla a szememet.

– Készen állsz egy soha véget nem érő utazásra? – kérdezte jelentőségteljesen a szemembe bámulva. Aprót bólintottam, majd visszanéztem a gyertyafényben úszó partra, végül újra Harryre emeltem a pillantásomat. Minden békés volt. Már csak ketten voltunk egymásnak.

– Itt fogok szeretkezni veled a holdfény alatt – ígérte, és elmosolyodtam, mert imádtam, hogy minden vágyamat teljesíteni tudta. Harry visszahúzta az evezőket a csónakba, utána meg középre helyezkedett és megpaskolta a combját. Gondolkodás nélkül, kissé ingatag mozdulatokkal kúsztam oda hozzá, aztán boldogan elhelyezkedtem az ölelésében. Az ölébe húzott, úgy, hogy szembe legyek vele, végül a tenyere közé vette az arcomat:

– Te vagy a legnagyobb ajándék nekem – sóhajtotta, és forró csókot nyomott az arcomra. Az éjszaka a fényeivel, a biztonságával, a csendjével tökéletes menedéket biztosított számunkra, a legjobb helyet, ami csak létezett, én meg nem akartam máshol lenni. Akár egy örökkévalóságig Harry karjaiban maradtam volna.

*VÉGE*

Sziasztok! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Kérlek, hagyjatok egy kommentet. Szuper ajándék lenne. :) Köszönöm. Szeretet. Sam xXx