*Amelia Fog* Strong 1. rész

"Szép estét Nektek! Remélem, mindenki megkapta a várva-várt ajándékot, és kicsit több időt tudott együtt tölteni a családjával, a töménytelen mennyiségű, finomabbnál-finomabb ételekről nem is beszélve… Ha ez mind megvolt, kezdjük el a negyedik történetet is. ;) 

Hihetetlen, hogy Amelia mennyi érzést tud kiváltani belőlem néhány mondattal… Mondjuk azután, hogy olvastam a Through The Darkot, ezen nem is kéne csodálkoznom. Szóval tessék felkészülni az érzelmi hullámvasútra… ez erős (Strong) lesz. :)" 

HDawn

1. rész

Louis elgémberedett ujjakkal markolt rá az előtte lefékező fekete autó hódarás kilincsére, és az egész arca felderült, amikor a sofőrülés fejtámláján megpillantotta szétterülve a szeretett göndör fürtjeit. A szíve máris hevesebben kezdett verni az őszinte örömtől, amit a tulajdonosuk iránt érzett.

– Szia! – rajongását egy pillanatra sem leplezte, amikor a vezetői ülésből rég nem látott kedvese fürkésző tekintetével találkozott.

– Szia... – köszöntötte viszont a kormányt markoló göndör fiú lényegesen kevesebb lelkesedéssel a bakancsáról épp friss havat letopogó Louist.

– Hiányoztál – sóhajtotta Lou, miután elrendezte magát az anyósülésen, és az ajtót is bezárta maga mögött, kirekesztve a csontig hatoló fagyos decemberi szél betolakodását. Tenyereit összedörzsölte, hogy némiképp felmelegítse átfagyott ízületeit a jó meleg autóban. Odakint a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, és ő majdnem fél órán át várakozott a kíméletlen hidegben a szálloda előtt. Butaság volt tőle, ezzel tökéletesen tisztában volt, de képtelenségnek érezte az egy helyben ücsörögést a hall valamelyik fotelében, mert félt. Bele sem mert gondolni a temérdek percekbe, melyeket elpocsékolhat, ha a kényelmet helyezi előtérbe Harry helyett, és hagyja őt idekint rávárakozni. Még ha fordítva is történt, elnézte a másik fél órás késését. Nem akart elszalasztani a vele töltött időből egyetlen percet sem felesleges dolgok miatt, hiszen így is fájdalmasan ritkán látják egymást.

– Te is – válaszolt Harry monoton, érzelemmentes hangszínen, miközben több száz lóerőt pörgetett fel, és kifelé vette az irányt a városból. Haza, ahol már hónapok óta nem jártak együtt – gondolta Louis. Harry nélkül az a ház nem otthon, csupán tégla és malter. Egy rideg épület, ami magányosan árválkodik; pont, mint ő. Akár az elmúlt órákban, tanácstalanul folytatta az alsó ajka szélének ostromlását – folyton nedvesen tartva a sérülékeny bőrt, melyet így könnyedén cserepesre fújt a szél –, ujjaival pedig megszántotta öregrozsdaszín haját, mert nem értette Harry elutasító viselkedését. Három héttel ezelőtt látták egymást utoljára, akkor is mindössze egy fél nap erejéig. Még ideje sem volt rosszat szólni. Igaz, mostanában a kapcsolatuk cseppet sem nevezhető felhőtlennek, ezért határozta el magát, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy boldoggá tegye a kedvesét. De egyelőre , míg nem tudott biztosat, azzal nyugtatta magát, hogy Harry mogorvasága minden bizonnyal a hosszú és fárasztó heteknek tudható be, valamint az ide vezető repülőútnak. Ezek miatt döntött úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a korábbiakat, és csacsogással tölti az utazási időt.

– Túl sokáig húztam, de tegnap végül megvettem az utolsó karácsonyi ajándékot is. Nem volt egyszerű választás, de szerintem a húgom örülni fog neki. Már csak a csomagolás és díszítés maradt hátra, de azzal meg akartalak várni. Remek kültéri izzósort választottam. Olyan lesz, mintha valódi jégcsapok csüngnének az eresz alól. Passzol a juharfa világításához. Holnap neki is kezdhetnénk a felszerelésének…

– A hagyományos, színes sorfüzér nekem tetszett… – szólt közbe Harry váratlanul. Louis nem is sejtette , hogy többet kap semmitmondó hümmögéseknél a másiktól, így izgatottsággal vegyes öröm telepedett rá, amikor végre reményt látott Harry kifejtésére valamivel kapcsolatban. Minden idegszálával a párjára koncentrált, ám azonnal megbánta elhamarkodott következtetését, amint meghallotta a szavait. –  Mi baj a régivel?

– Azt két éve tönkretette egy vihar… – jegyezte meg csendesen. El akarta kerülni, hogy felhívja Harry figyelmét a saját hanyagságára, de a csalódottság mégis kikényszerített belőle néhány alig hallható szót.

Mindeközben elhagyták a várost, és az elsuhanó, hótól terhes fenyőket vizslatta, a mögöttük lemenőfélben lévő nappal, melynek sugarai lassan elenyésztek a késő délutánban, mégis érezte az arcán a perzselő tekintetet, ami kizárólag egyetlen személytől érkezhetett.

–  Nem várhatod el, hogy minden apróságra emlékezzek... – morogta Harry bosszús hangon. Zöld tekintetét újra az csúszós útra szegezte, és ritmikátlanul dobolni kezdett a bőrborítású kormány tetején az egyik ujjával, amikor észrevette, hogy válasz nélkül hagyták. Ki nem állhatta, ha figyelemre sem méltatják.

– Cseppet sem apróság – vágott vissza nyersen. Távol állt tőle a hangnem, ezért megnyilvánulása mindkettejüket meglepte. A szája elé akarta kapni a tenyerét, de késő volt. Harry mindent hallott, és hamar megjelent két szemöldöke között az a haragos ránc, melyet az anyósülésben ücsörgő alacsonyabb párja annyira gyűlölt.

– Ezzel kapcsolatban egyedül te érzel így – Harry hangja erőteljesen hangzott fel a szűk térben, mely felerősítette a benne bujkáló megvetést, és ez összetörte Lout, hiába küzdött ellene. Mielőtt felutazott a városba, hogy együtt mehessenek haza, elhatározta magát. Legalább erre a néhány napra el akarta kerülni a veszekedést, de úgy festett, eleve a kudarcra vállalkozott.

– Ha ott lettél volna, te sem vélekednél másként. Elszakadt, mert az öreg diófát, amit kértem, hogy vágjunk ki, kicsavarta a vihar. Apának kellett leszednie a tetőre akadt gallyakat, és az égősor szakadt zsinórját, mivel nekem még mindig tériszonyom van...

– Nagyon kérlek, hagyd ezt! Mit gondolsz, olyan egyszerű otthagyni egy turnét a közepén semmiségek miatt, amit mások segítségével is meg tudsz oldani?! Az emberek számítanak rám, nem repkedhetek folyton jelentéktelen dolgokért! – Harry idegesen söpörte hátra a válláig érő haját, mely a szemébe lógott, frusztráltsága levezetéséhez azonban ez kevésnek bizonyult. Hosszú lába minduntalan több súlyt engedett az érzékeny gázpedálra, mintha annak erőszakos érintésével meg tudná büntetni barátját, amiért tiszteletlenül beszélt vele.

– Jelentéktelen dolgok?! – csattant fel Louis. A göndör szavai nyílhegyként fúródtak a szívébe, pláne a hozzá társuló agresszív viselkedése. – Mi az, amit még annak tartasz?! Nem egy elrontott palacsintáról van szó! Lenyeltem, amikor ellógtad a fürdőszoba újracsempézését…  Elviseltem, amikor lemondtad a könyvem bemutatóját, vagy nem voltál itthon, amikor kiműtötték a bölcsességfogamat – mondván, az csak foghúzás –, mert nem volt választásom! De eszerint téged ezek annyira nem érdekelnek, hogy meg is feledkezel róluk, hova tovább! Jelentéktelennek hívod őket! A te szemedben talán azok, de nekem fontosak, mert mind az életem részei voltak, ellenben veled! – Louis egyre magasabbra emelte a hangját. Egyszerre akarta Harry–re zúdítani minden sérelmét, amit a kapcsolatuk alatt megszenvedett miatta az utóbbi időben, valamint a még be nem következetteket, hiszen sejtette, hogy bőven akadni fog belőle. Félt, mert lassan 25 éves, egy ideje saját családra vágyik gyerekekkel és szerető férjjel, mégsem merte felhozni a témát, mert egyáltalán nem találta helyét a párja mellett, akit az életénél is jobban szeretett. Tele van kételyekkel vele kapcsolatban, és amíg így érez, képtelen rászánni magát az előrelépésre. – Azt mondtad, az emberek számítanak rád… Én is az vagyok, velem mégsem törődsz. Folyton úgy érzem, elhanyagolsz, mert sosem vagy itt, amikor szükségem van rád! – vádolta keserűen a párját.

– Itt vagyok, amikor megtehetem. Egyébként a bankkártyám által mindened meglehet, amire vágysz. Mi kell még? – Louis tátogott, képtelen volt azonnal felelni. Harry ezek szerint nem értette meg mire akar kilyukadni, mi az, amiről le akarja rántani a leplet. A göndör álláspontja világos számára. Abban a hitben él, hogy csak a pénze és a hírneve kell, holott sokkal több: maga a férfi, annak egész lénye. Az sem érdekelte volna Louist, ha nélkülözni kell ezért, sőt, szívesen elcserélné a csillogást szegénységre, amennyiben az azzal járna, hogy a kedvese soha nem hagyja magára. A hírnevet okolta az egymástól való eltávolodásuk miatt, mert az előnyét már rég nem látja. A kacsalábon forgó villa ragyogása megfakult, a rajongók örömteli sikolya idegesítővé vált, a kötelező partikon való részvétel pedig terhessé. A nagy házban csupán a magányt érzi, ami éjszakánként sírásba torkollik, amikor egyedül hajtja fejét az illatos ágyneműre, és magához öleli Harry párnáját, hogy magába szívhassa az illatát, azonban a sajátján kívül nem érez mást rajta. Ezután a telefonjáért nyúl, hogy legalább a hangját hallja, végül reggelig fontolgatva markolássza, mert fél felhívni a szerelmét, nehogy rosszkor zavarja.

– Melanie–nak is ezt mondod, ha hiányol?  – kérdezte ellenségesen. Harry nem felet azonnal, elfehéredett ujjpercekkel szorította a kormányt, egyre gyorsabb tempóban véve a szlalomszerű kanyarokat, ami Louis szemében vallomás volt. – Sejtettem… Régóta tudok róla, láttam az SMS–ét. Megköszönte a múltéjszakát… Legalább udvarias… Illik hozzád. Kár, hogy egy ribanc... – szarkasztikus megjegyzését nem rondította el az a néhány száz könnycsepp, ami feltörni készült belőle.

– Ne nevezd így! – rótta meg Harry, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Louis határozott mozdulattal felrántotta a cipzárkocsit a  kabátján, a sapkáját a fejére húzta, és a kilincs után nyúlt.

– Állj meg! Kiszállok!– Túl sok volt neki, hogy Harry a szeretője pártját fogta helyette. Legjobbnak látta, ha innentől külön folytatják az utat.

– Itt!? – horkant fel Harry. – A semmi közepén vagyunk... A következő lakott terület 30 mérföld. Gyalogolni óhajtasz? – gúnyolta ki gondolkodás nélkül.

– Inkább, mint egy levegőt szívni veled! – kiabálta Louis. Harry túl messzire ment azzal, hogy kinevette. Lou mellkasa égett, mintha keresztül döfték volna, pedig a merénylet verbálisan történt. Szüksége volt térre; menekülni akart, hogy átgondolhassa a történteket, mert érezte, egyre inkább nő köztük a távolság. Egyedül ő az, aki kapaszkodott a haldokló kapcsolatukba, ugyanis a másikat szemmel láthatóan cseppet sem érdekelte. Még arra sem sajnálta az energiáját, hogy tagadja, valaki más ágyába is bebújt, ezzel megalázva Louist. – Állj meg!

– Nem. Eszem ágában sincs – ellenkezett flegmán Harry.

– Azt mondtam, állj, különben a mozgó autóból szállok ki! – csattant fel. Louis üres fenyegetésnek szánta, de ahogy felfedezte az alul maradás ismerős érzését, egyre komolyabb elhatározás ért benne. Elhivatottan markolt a kilincsre, készült felrántani, ezzel egy időben pedig kioldotta a biztonsági övet...

– Mit művelsz?! – kiáltott fel Harry, amikor szembesült az elhamarkodott cselekvéssel. Gyorsan lezárta az ajtókat, mert attól tartott, a feldúlt fiú nem gondolkodik tisztán, és a végén még képes kárt tenni magában.

– Elmegyek! – kiabálta a kisebbik magából kikelve. – Nem bírom ezt tovább elviselni… Elhagylak! – jelentette ki keményen megnyomva az utolsó szót, ami a szemébe azonnal könnyeket csalt. De kifolyni már nem volt idejük... Látta Harry arcán átsuhanni az értetlenséget, majd a haragot. A göndör a fékre taposott, a fekete kocsi azonban kiszámíthatatlanul tovább csúszott a jégpáncélos úton, egyenesen az út széle felé sodródva. Louis ajkai sikolyra nyíltak, de minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy bármilyen hangot kiadjon... Csupán egyetlen gondolatra marad ideje: nincs bekötve. Hatalmas rántást érzett, majd erőteljes rázkódások sorozatát. Egyik döccenést a másik után... Teste tehetetlenül csapongott az ülés és a műszerfal között, ezért minden erejével azon volt, hogy kitámassza magát valamilyen módon. A hatalmas ütések ellenére a fájdalom egyelőre elkerülte. Ami jobban foglalkoztatta, az az imádkozás. Nem érhet így véget az életük, mert nem ezeket a szavakat szánta az utolsó perceikre Harrynek... Halványan észlelte, ahogyan fák törzsei suhannak el mellettük, melyek ráébresztették, egyszer megfékezik őket, véget vetve a fékevesztett száguldásnak... A következő nagy erejű ütközésnél azonban képtelen volt felfogni az ütést, és a feje akadálytalanul csapódott a magasra állított biztonsági öv burkolatának, sötétségre ítélve elméjét.

.

.

.