*Amelia Fog* Strong 2. rész

2.

Amikor Louis magához tért, az első dolog, ami szembetűnt neki, a furcsa fényviszonyok voltak. A szélvédőn keresztül nem látott ki rendesen, mert minden fehér volt a járművet beborító hóréteg miatt, melyen a nap halványan világított át. Előtte a kinyílt légzsák terült el a műszerfalon, a fülében pedig folyamatos sípolást hallott, ami lassan a nevévé formálódott.

– Louis? – hallotta meg váratlanul Harry mély hangját, ahogy őt szólongatja.

– Harry… Harry… – nyökögte nehezen. Csak a második próbálkozásra tért vissza a hangja, de azt az ijedtség festette be, mert az emlékei lassan visszatértek, és pillanatok alatt a hatásuk alá került. A pániknak most volt alkalma szétáradni benne. A légzése felszínessé vált, a szíve ki akart ugrani a mellkasából, a végtagjai pedig enyhén remegtek. Kénytelen volt elterelni a figyelmét, és erősen koncentrálni a lassabb oxigénbevitelre, nehogy elájuljon.

Harry nagyot sóhajtva dőlt vissza az ülésbe. Szemeit a plafonra szegezte, és csalódottan tette félre az addig kezében szorongatott mobilját.

– Vacak… – morogta félhangosan. – Nem tudok hívást indítani… Hol a telefonod? – fordult Louis felé, aki épp aprólékosan mérte végig a tekintetével, hogy az épsége felől informálódjon. Szerencsére mindössze egy apró vágást fedezett fel a szeme alatt, de teljes megnyugvás érdekében szüksége volt a vizitre, mielőtt a kérdésre összpontosított. Próbálta felidézni a pillanatot, amikor beszállt, és nyomban eszébe jutott, hogy buzgósága közepette a farmerének hátsó zsebében felejtette a készüléket.

– Szerintem rajta ülök… – morfondírozott, és megpróbált felegyenesedni, hogy kihalássza, azonban az első hevesebb mozdulat után megszédült. A feje előre bukott, és a világ forogni kezdett körülötte.

– Jól vagy? – Louis a saját kábaságának tulajdonította a Harry hangjából kihallatszódó féltést, valamint az azt követő mozdulatát:  a kérdés után feltérdelt a bőrülésen, és fölé hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye.

– Szédülök – válaszolta egyszerűen Louis. Az egész feje lüktetett. Úgy érezte, mintha az agya épp készülne kettéhasadni a halántékánál. Odanyúlt, hogy elmasszírozza a fájdalmat, Harry keze azonban megállította. Louis tincsei nedvesen tapadtak a fejbőrére a rengeteg vértől, ami egy vékony csíkban a nyakába folyt, eltűnve a pulóvere gallérjánál. A zöld tekintet aggodalommal telt meg, miközben visszahelyezte a kis kezet a korábbi helyére. Nem sok időbe telt rájönnie, mi okozta a sérülést, mert az üveg és a biztonsági öv szintén vöröslött.

– Megsérültél – összegezte röviden a tényeket. – Ne mozogj, majd én kiveszem a telefont – utasította, és hosszú ujjaival tapogatózni kezdett. Más körülmények között Louis valószínűleg élvezte volna a fenekén motoszkáló zongoristaujjakat, de abban a percben szimplán kiszolgáltatottságot érzett velük kapcsolatban. Bele is vörösödött a kellemetlen helyzetbe, mégis hiányérzete támadt a fölé tornyosuló test eltávolodásától, amikor ráakadt a célpontjára.

– Francba! – szitkozódott Harry a telefonra pillantva, ugyanis az egész képernyőn millió pókhálószerű törésvonal futott keresztül. Meg lett volna az esély a működőképességére, azonban a készülék nem reagált semmire; véglegesen összetört. – Miért kell folyton idióta helyeken tartanod?! Most mégis hogy fogunk innen kijutni?! – förmedt rá dühében a másikra. Ez egy olyan kérdés volt, amire az ember nem vár választ, Lou azonban mégis vette a bátorságot, hogy elmotyogja a sajátját:

– Persze! Ezért is én vagyok a hibás… – forgatta meg a szemét cinikusan. – Mindjárt az is miattam van, hogy lesodródtunk.

– Nem történik meg, ha te nem játszod meg magad!

– Te száguldoztál, mint egy őrült! – viaskodott Louis.

– Mert szokásodhoz híven sikerült felcseszned az agyam! Valahogy különösen jó érzéked van hozzá… – szúrta a végére maró gúnnyal Harry. Elkezdődött az ujjal mutogatás ideje, amikor mindenki hibás volt, csak az illető nem.

– Hagyd abba! – kérte Louis. Minden erejével küzdött ellene, de megremegett a hangja. Ez a baj. Nála a düh egy bizonyos fok után sírásban mutatkozott meg, ami rengeteg kellemetlen helyzetet szült már számára az életben, ezért bármit megtett volna annak érdekében, hogy most elkerülje, de hiába. Forró könnyei rendületlenül mosták az arcát, szép lassan lecsorogva az állán. Nagy nehezen visszatartotta a torkából feltörő hangokat, azonban a halk neszek felkeltették Harry figyelmét.

– Most bőgni kezdesz? – rázta a fejét lekicsinylően. – Gyerekes vagy. Ezzel nem oldasz meg semmit! – nyomatékosította hidegen. Részéről lezártnak tekintette a beszélgetést, élve az utolsó szó jogával. Szeretett volna valahol máshol lenni, de ahhoz először rá kellett jönnie, hogyan szabaduljanak ki, és úgy tűnt, Louis csak a vitájukat próbálta újraéleszteni a saját sajnáltatásával. Figyelmen kívül hagyta, kivárva a pillanatot, amikor majd a önmagától abbahagyja, így a felesleges babusgatás helyett elég ideje maradt számba venni a szabadulási lehetőségeiket. A motor nem indult. Azzal próbálkozott először, miután magához tért, aztán jöttek az ajtók, melyek beszorultak. A telefonok használhatatlanok, és karácsony este lévén a forgalom is gyér. Elég rosszul festettek a kilátásaik...

– Miért olyan nehéz elviselni engem? – szipogta Louis, amikor sikerült megtalálnia saját hangját. – Folyton találsz bennem kivetnivalót, de akkor miért nem mondtad még, hogy vége? Így lenne a legjobb mindkettőnknek… Nem? – Harry csak félfüllel figyelt a szavaira, ám az utolsó kérdés elhangzása után testtartása megváltozott. Vállai megmerevedtek, szögegyenesen kihúzta magát, és a szélvédőre meredt.

– De… – felelte halkan. Ennek az egyetlen szónak sikerült Louis-t porrá törnie. A legrosszabb rémálma vált valóra… Elhagyta minden reménye. Néhány könnycsepp végiggördült az arcán, de mély levegőt vett, és igyekezett gyakorlatiasabb énjét előásni, mely segítségével eltakarhatta szívének minden repedését.

– Holnap összeszedem a cuccaimat, és hazaköltözök. Anyáék biztosan örömmel fogadnak. Nem kell a ház, sosem szerettem igazán… Valahogy túl idegen…

– Várj, ne szaladjunk ennyire előre! – kérte Harry hirtelen. A valódi veszteség ébredezése a szívében megriasztotta.

– Miért? – vonta fel a szemöldökeit Louis várakozón. A mellette ülő szóra nyitotta száját, látszott rajta, hogy önmagában vívódik, valamit nagyon szeretne mondani, de aztán megrázta a fejét.

– Nem tudom…

Lou bólintott, és tovább lépett az apró fennakadáson.

– Tulajdonképp nem is kérek semmit… – tűnődött vontatottan, miközben sorra vette a bútorokat, edényeket és egyéb mindennapi tárgyaikat. Szinte semmit nem mondhatott közösnek, hisz a nagyja Harryé volt, ő csak használtba vette.

– Semmit?! – kérdezett vissza döbbenten a göndör.

– A bankkártyádon kívül nem köt hozzájuk más – rántott vállat közömbösen Lou, megrendítve ezzel Harryt, annyira, hogy lélegezni is elfelejtett néhány pillanatig. Magába roskadt. Eddig a pontig fel sem fogta, mit művelt. A szavai súlyosak és otrombák voltak, átgondolatlanul mondta ki őket. Nemcsak most, korábban is. Ha a düh irányította, Louis szó nélkül tűrte a tombolását, sőt, utána mindig kedves szavakkal nyugtatta, és próbálta valamilyen tanáccsal ellátni. Folyton adott neki, ő pedig cserébe flegma volt vele és cinikus. Silány barátként teljesített, ez a a jelleme pedig alapjaiban rengette meg.

Míg Harry elmerült saját maga átértékelésében, Louis csendesen összeroskadt. Segítenie kellett volna minél több ötlettel előrukkolni, hogyan juthatnának ki a hó fogságából, de ehelyett folyton kettejükön töprengett. Abban biztos volt, hogy rengeteg átsírt éjszaka várt rá, az viszont már kétséges maradt, jól döntött-e. A halott kapcsolatukon már nem lehet sokat segíteni, de ő mégis szerette volna összeférceleni a gondolat ijesztő mivolta miatt, hogy Harryt véglegesen kiszakítsa az életéből. De tartott tőle, talán túl sokat akart, és a ragaszkodásával riasztotta el magától a fiút, így hiába próbálkozna; minden erőfeszítés egyenlő egy kudarccal.

Szomorkásan ábrándozott egy békés, boldogságban eltöltött ünnepsorozat után, azonban az egész élete teljes fordulatot vett, kibillenve törékeny egyensúlyából. Arra már energiája sem maradt, hogy a fűtés hiányossága miatt kezdjen aggódni, vagy a bal lába enyhe lüktetése miatt. Hiába tekerte körbe szorosan a sálat az arca előtt, és húzta össze magát apróra, hogy a kezeivel is melegebben tartsa testét, a hideg vacogásra késztette.

– Fázol? – krákogta Harry, a soká tartó csendesség miatt.

– Kicsit – Lou az eltávolodás első jeleinek tekintette, hogy egyszavas beszélgetést folytat, de azzal nyugtatta magát, hogy így lesz a legjobb. Felesleges tovább rágódnia, Harry láthatólag elfogadta a kapcsolatuk végét, csak ő képtelen rá. Ha kijutnak innen, és hazamegy, folytatnia kell az életét, máskülönben egy bánat miatt kiüresedett héjként éli le. Talán rábólint Jerry, a kiadójának tulajdonosa ajánlatára, és elmegy vele vacsorázni. A férfi régóta pedzegette már, igaz, szigorúan munkavacsoraként, de Louis tudta, hogy valójában randizni szeretne vele, és csak arra vár, hogy kikerüljön a képből Harry. Nem véletlen, hogy folyton kérdezgetett felőle, valamint nemtetszését fejezte ki a göndörrel kapcsolatban, valahányszor a fülébe jutott egy veszekedése Louis-val.

Talán még működhet is. Jerry kedves vele, és figyelmes. Igazi úriember… Még helyesnek is mondható…

Elhessegette a gondolatot, mert a szeme előtt megjelent egy jövőbeli kép, ahogy büszke tartással a vörös férfi mellett feszít, de ha jobban szemügyre vette magát, boldogtalanság tükröződött az íriszeiben. Amióta kedvenc kávézójában elúsztatta egy magas idegen csizmáját, minimális kávét tartalmazó tejes-cukros masszájával – ugyanis gyűlölte, ha a reggeli koffeinbombája keserű -, számára csak egyetlen ember létezett.

Felsóhajtott. A fájó emléket tartalmazó ládika fedelét visszazárta, mielőtt az magába szippantotta volna. Ráébredt, hogy a kezei elgémberedtek, ezért rájuk lehelt, forró lélegzetétől várva a meleget.

– Másszunk hátra. Ott összebújhatunk… – vetette fel Harry az ötletet, mire egy velőig hatoló pillantást kapott Louis-tól.

– Köszönöm, nem.

– Inkább megfagysz a hidegben? – vonta fel a szemöldökét a magasabbik. – Fogalmad sincs mennyi idő, mire megtalálnak, és mindenki tudja, hogy ez a legjobb védekezés a hideg ellen.

Louis mérlegelt, végül igazat adott a göndörnek, és bólintott. Mintha egy győztes, örömteli mosolyt látott volna felvillanni arcán, miközben az hátramászott, azonban fájdalmas sikoly hagyta el a száját, amikor követni akarta.

– A lábam! – a fájó részhez kapott. Erős szúrás kísérte az érintésre sem kellemes sérülést, ráadásul különös eldeformálódást vélt felfedezni az említett testrészen. A bőre alatt hegyes kitüremkedést tapintott, mely azzal fenyegetett, hogy a következő mozdulatnál átlyukasztja az élő szövetet. –  Nem tudok mozogni! – ez a sebesülés sokkal jobban megrémisztette, mint a korábbi, hisz ha arra kerülne a sor, menekülési esélye vészesen alacsony százalékot ütne meg.

– Francba, Louis! Mi a picsáért nem tudtad magadon hagyni azt a kurva övet?! Most… – Harry elharapta a mondat végét, és inkább magában bosszankodva folytatta monológját, amikor szeme sarkából megpillantotta a másik elgyötört vonásait, és meghunyászkodó testtartását, melyet a kiabálása váltott ki belőle. Lou olyanná vált, mint egy óriási, ártatlan szemekkel megáldott prémes kis jószág a ragadozók körében. – Emeld meg a tested, én fogom a lábad – a göndör láthatóan nem adta fel az elképzelését, visszamászott az első ülésre, és nyomban munkához látott. Louis kezdte azt hinni, hogy azért fáradozik ennyire kitartóan, mert ő is fázott, nem pedig a megsegítés önzetlen érzése vezérelte, de jobb választás híján a nyelvére harapott, és igyekezett hangtalanul az utasításoknak megfelelően cselekedni. Néhány visszatarthatatlan nyögéssel később, sikerült magát az autó hátuljába vonszolnia. Fáradtan pihegett, igyekezve a megőrizni mozdulatlanságát, mivel szédelgett, és erős hányingere támadt a tornamozdulatoktól. A lába is kitartóan pulzált, fenyegetve a leszakadás veszélyével. Megviselt idegeit nehezen tudta helyrehozni.

Harry követte, kicipzározta kabátját, és természetes mozdulattal magához húzta a kisebbet.

– Te lefogytál? – érdeklődött meglepődve, amikor a kezei közé emelte az apró testet. Párját sosem veszélyeztette az elhízás, egy deka felesleg sem volt rajta, mégis határozottan más élménynek vélte a karjai közt tartani, mint korábban.

– Igen – ingatta a fejét Louis, kék szemeit szégyenlősen lefelé szegezve. – Elkezdtem edzeni és odafigyelek az étrendre… Jobban akartam kinézni, hogy tetsszem neked… – vonta meg a vállát közönyösen.

– Értem… – Louis csalódott volt. A kedvenc édességeiről mondott le, melyeket imádott aprólékosan elmajszolni, valahányszor a gépe előtt pötyögte betűről-betűre munkáit, a szenvedéseiért cserébe viszont egy életteltelinek sem mondható „értem”-et kapott.

Mivel közel voltak egymáshoz, lehetetlennek bizonyult némi magánszférát teremtenie a búslakodásra, ezért csak elfordította a fejét, és keresett egy pontot, amire szemét rátapasztva nem látta a másikat. Elhatárolódása azonban feltűnőbbre sikeredett, mint hitte. Harry azonnal mozdult utána.

– Mit művelsz?

– Semmit – vágta rá védekezően.

– Louis… Látom rajtad, hogy van valami. Ki vele! – erősködött tovább Harry, azonban a kék szemű makacsul ellenállt. Dacolt vele, ezt szánta büntetésnek.

Fordított helyzetben ő már rég Harry bocsánatáért esedezne a figyelmetlensége miatt, de párja nem ismerte eléggé, hogy a sötétben való tapogatózást elhagyhassa.

– Hogy jutottunk idáig? – nyögött fel a göndör, tele nemtetszéssel a hangjában. Komoly fejfájást okozott neki eljátszani a telepatát, csak azért, hogy kitalálja a másik gondolatait.

– Fogalmam sincs… – suttogta Louis. – De már nem is számít…

– Gyorsan feladtad! – vádolta meg Harry hitetlenkedve.

– Olyan kegyetlen vagy... – ráncolta a szemöldökökét Lou sértetten. A düh, a méreggel együtt elpárolgott belőle, mire idáig jutottak, és ezt jó jelnek vette, mert könnyebben tudta elviselni a bántó szavakat, majd tovább lendülni fölöttük. Egyedül a hideg levegő elgyengítő érzése lengedezett körülötte, belemarva néha a csontjaiba.

– Én?!

Louisnak egyre kevesebb türelme marad a civakodáshoz, mely folyton szárba szökkent kettejük között, ráadásul a feje is iszonyatos lüktetésparádéba kezdett egy-egy hangosabb felszólalás közben.

– Igen, te! Kérlek, erőltesd meg magad egy kicsit! Mindent a szádba kell rágni, különben egyszerűen átlépsz felettük, anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítanál bármire, ugyanis a büszkeségedtől képtelen vagy elvonatkoztatni! Értsed meg… nem ölthetem folyton magamra a rávezető szerepét.

– Odafigyelek, csak a gondolataidat nem látom. Te talán az enyémeket igen?

– Nem erről van szó. Kis figyelmességgel mindenre választ kapsz.

– Mire akarsz ezzel kilyukadni?

– Arra, hogy egyáltalán nem is ismersz, Harry! Cseppet sem! – tört ki Louisból. Mindig is gyűlölt rámutatni mások hibájára, de úgy tűnt, eljött az ideje, hogy az élete gyökeres változtatásokon essen át a habitusával együtt.

– Ez nem igaz!

– Valóban? – karjait várakozóan fonta keresztbe mellkasa előtt, szemöldökeit kérdőn felvonta, és ezzel sikerült összeszedett külsőt öltenie magára. – Akkor mi a kedvenc színem? – tett fel egy átlagos kérdést, melynek hétköznapi mivolta cseppet sem segített Harry helyzetén. Balra pillantva kutakodott a memóriája fiókjainak legalján, azonban a drága idő megfékezhetetlen múlása közben szemöldökei közét egyre több vasalásálló redő tarkította.

– Kék? – Louis gyomra görcsbe rándult a csalódottság kellemetlen érzése miatt.

– Téves.

– Zöld?

– Most komolyan. Te lottózol, vagy mi? – megrázta a fejét – Mi a kedvenc ételem? Filmem? Évszakom? Innivalóm?

Harry némán tátogott. Értelmes válaszok helyett csak a folyamatos „nem tudom”-ok akartak feltolakodni a nyelvére.

– Mit csinálok, ha vége egy fárasztó napnak? Melyik az a rossz szokásom, amiről képtelen vagyok leszokni? Mit csinálok, ha szomorú, vagy épp vidám vagyok? – folyamatos csend, amiből kezdett elege lenni a kisebbiknek. – Pedig ezek egyszerű kérdések…

– Ne mond! Te tudod ezeket rólam? – kérdezte Harry kihívóan, de melléfogott, ugyanis Louis olyan egyszerűséggel, és magabiztossággal nézett szembe vele, mely máris válaszul szolgált.

– Rózsaszín és kék. A spagetti. Igazából szerelem. Nyár. Kakaó. Veszel egy forró fürdőt, amibe levendulás olajat öntesz, aztán egy fekete alvós szemkötőt gumizol a fejedre, és elmerülsz a habok között. Rágod a körmöd. Befészkeled magad a kanapéra egy forró kakaóval, feltekered a lejátszót, és együtt énekelsz vele – hadarta gyorsan. Harry szégyent érzett. Erősen mardosó szégyent, amiért ő képtelen Louis-ról felidézni hasonlókat, pedig gondolkodás nélkül kellett volna jönnie minden válasznak.

A lelkiismerete megbocsájtásért esedezett, ami megnyugvást hoz számára. Át akarta fogni a hívogatóan vékony derekat, magához húzni, és Louis ajkaira hajolni, miközben ezerszer rebegi el neki, mennyire sajnálja. Elképzelte, ahogy, a másik teste hozzásimul, megenyhülése jeleként, és engedékenyen hátra hajlik, hisz feltétel nélkül megbízik benne.

Kissé kihűlt, egyedül ezért nem verejtékezett a bőre az ijedségtől, amikor rájött mennyire rég történtek köztük hasonló bizalomról árulkodó mozzanatok. Louis most nagy valószínűséggel visszautasítaná szánalmat keltő próbálkozását. Korábban épp szakítottak, ráadásul be is bizonyosodott, cseppet sem alaptalanul. Hosszas mérlegelés után, lesz, ami lesz alapon mégis tett egy kísérletet. Előre dőlt, és félszegen átkarolta Lou vállait. Ahogy gondolta, egykori szerelme mereven simult az ölelésbe, mintha idegenek lennének egymásnak.

– Sajnálom – cirógatta meg Louis egyik ölbe ejtett kezét, ám ő elhúzta előle, és reménytelen kísérletet vele maszatos arca rendbehozásra, majd szomorúan nézett fel Harryre.

– Ezzel már elkéstél... – megint sírni akart. – Nem oldódik meg minden varázsütésszerűen. – Kétes érzelmek csapongtak benne, ezért nem tudta kimondani maradéktalan fájdalom nélkül szavait. Meg akart bocsájtani - hiszen minden nehézség ellenére tagadhatatlanul szerelmes volt -, de tudta jól, azzal csak folytatná a semmirevaló viszonyukat. Harry azonban legalább olyan makaccsá, és eltökélté vált, hirtelen, akárcsak ő volt korábban. Magával húzta, amikor visszahanyatlott a selymes kárpitra, s bár némi ellenállásba ütközött a másik részéről, mégis sikerült rávennie, hogy vele tartson.

Bebugyolálta magukat a kabátjával, majd Louis karját dörzsölgetve - ezzel előresegítve a felmelegedését -, a gondolataiba mélyedt egy rövid időre.

– Amikor leöntöttél a kávéval… Először majdnem a kezedbe nyomtam a cipőimet, hogy indítsalak velük a tisztítóhoz, annyira kiakadtam. Viszont te  felpillantottál rám azokkal a gyönyörű kék szemeiddel, egyszerre esdeklően és bocsánatkérően, én pedig elegyedtem a padlón szétfolyó italoddal. Elvarázsoltál egy pillanat alatt, annyira, hogy képtelen voltam megállni az új kávéd kifizetését – mesélte csendesen, végig a távolba meredve, mintha pont most élné meg a találkozásuk percét. Így is volt. Minden rezdülést, minden tárgyat, illatot felidézett magában, és hirtelen egy kettejük számára különleges helyen találta magát. Egy barátságos kis kávéházban, ahol aprócska csengő csilingelt minden ajtónyitásra. Kora reggel lévén szabad hely egy szál se, mind emberek foglalták el, még a talpalatnyi helyeken is zsúfoltan lézengtek. Végeláthatatlan sorok vártak a pénztár előtt, ők ketten viszont a baleset után már egy meghitt kis zugban ücsörögtek, tökéletes rálátással az utcafrontra, és önfeledten társalogtak. Még most is érezte mennyire magával ragadta Louis lelkes társalgása, és nyitott személyisége. Ott ült vele szemben. Az arcában gyönyörködött, ahogy millió érzelem lenyomata futott rajta keresztül, miközben az akkori eladói állásáról beszél, majd szégyenlősen bevallotta, hogy valójában író szeretne lenni, de egyenlőre nem adta ki még egyik munkáját sem, és addig kénytelen valami másból megélni. Aztán amikor rákérdezett, van-e valaki az életében, és az a gyönyörű arc hirtelen váltott pipacsvörösbe, a választékos szavai pedig átlagosba fordulnak, valamint az a, hát, ő, és, izé kifejezések populációja megnő, pláne, miután moziba hívta.

– Miért mondod el ezt? – érdeklődött Louis zavartan, és ezzel ki is zökkentette az elmélázó Harryt a múltból.

– Mert nem értem, hogy mi romolhatott el. Akkor minden remek volt…

– Igen… – csatlakozott Louis szomorkás hangon. – De az három évvel ezelőtt volt…

– Gyorsan telik az idő – Kivéve, ha egyedül vagy –  gondolta Louis keseregve. A megismerkedésük utáni hónapok maga volt a paradicsom. Folyton együtt mentek mindenhová, még egy egyszerű bevásárlásra is, aztán Harryt leszerződtették... Az elmúlt másfél év volt a legrosszabb. Akkor szenvedte el a legjobban a göndör hiányát.

– Emlékszel, amikor hazahoztad a szerződésed? – kérdezte Louis. Akaratlanul is kinyúlt a másik ujjaiért, és játszadozni kezdett velük. Észre sem vette mit tesz, hisz számára ez a fajta szórakozás berögzült mozdulatnak minősült.

– Mi van vele? – értetlenkedett Harry, és megbabonázva nézte, ahogy az ujjbegyeik összeérnek, együtt felemelkednek, majd visszahullnak.

– Annyira örültél neki. Beléptél az ajtón… Nem kellett mondanod, kiolvastam a szemeidből, mi történt. Felkaptál, és megpörgettél. Letettél a kanapéra, fölém másztál, átöleltél, és lelkendezve tervezted a jövőt, miközben minden állításod után nevetve megcsókoltál. Soha nem láttalak még olyan boldognak…

– Akkor már együtt laktunk – állapította meg Harry. Meglepő módon emlékezett életük ezen jelenetére, ahogy az azt követő szeretkezésükre is. Louis odadására, és feltétlen szeretetére, amit szavak helyett tettekkel bizonyított. Bár Harry imádta, ha keményen csinálják, és a fülében hallja Louis sikongatását, valami oknál fogva az érzelmektől túlfűtött együttléteiket mindig pontosan fel tudta idézni, mert azok maradandó nyomot hagytak benne. Az apró szikrák, ha egymáshoz értek, a szívük fékevesztett kalapálása… Nem úgy, mint a kielégülést szolgáló szexük. Mindegyik különleges volt, akár az első alkalom Louis szobájában. Nem döntötték el, mikor lesznek egymáséi, miden magától jött, egy nyári éjszakán át tartó beszélgetés után. Az ágyneműnek virágos öblítő illata volt, Louisnak pedig citromos, mert az a kedvenc tusfürdője, a haja viszont még magában hordozta a friss fű illatát, mivel akkor délután egy pokrócon napfürdőztek a hátsó kertben. A legszebb pillanatok egyike volt számára, amikor szerelme kezdeti szégyenlőssége alább hagyott, majd a hátába kapaszkodva nyögdécselte a nevét, miközben átlépett a gyönyör kapuján, ahová ő ugyanabban a pillanatban követte. Képtelen volt betelni Louis mivoltával. Imádta, és azzal akarta bebizonyítani, hogy minden porcikáját apró puszikkal hintette be. Rájuk virradt, addig simogatták és csókolgatták egymást lelkük egybeforrása után.

Az akkor megélt tökéletes harmóniának sajnos teljesen vége, ráadásul kínosan vette észre, nemcsak a fantáziáját izgatta fel ez a néhány kép.

– Igen. Annyira örültem a sikerednek. Bele sem gondoltam, hogy mivel jár… – búsult Louis.

– Ezt hogy érted? – nézett le Harry a kisebbikre értetlenül. Louis könnyektől homályos tekintettel pillantott fel, először, hogy egymás karjaiban feküdtek.

– A távolsággal, Harry… – suttogta meggyötörten.

– De hát folyton beszéltünk, és amint elszabadultam, itthon voltam – rázta a fejét Harry. Egyszerűen képtelen volt felfogni, miért jön folyton ezzel Louis. Talán a hibájukat próbálja a mérföldekre róni, de már nem akarta rögtön lehordani. Megtanulta a leckét. Megvárta, hogy rendbe hozza magát a karjai közti lakó, és meg tudja magyarázni az álláspontját.

– Kezdetben. De aztán lerövidültek ezek a beszélgetések, végül pedig napok teltek el úgy, hogy reméltem, egyszer megcsörren a telefonom. Elfogytak a közös témáink, mert a külön életünket éltük, és én valahányszor próbáltalak utolérni, mindig elfoglalt, vagy fáradt voltál! Nem jutott időd soha rám, és amikor hazajöttél, ha két napig velem voltál, már sokat mondok! Lehet, hogy önző vagyok, de ez nekem kevés! Aztán megláttam azt a nyomorult üzenetet... Nem akartam megnézni, de a telefonod egyfolytában pittyegett… Kérlek, mond el őszintén, miért nem kellettem neked? Miért nem voltam elég jó? – Louis rázkódott a sírástól, és ez csak felerősítette a fejfájását, de képtelen volt abbahagyni. Mindig is érdekelte Harry gondolatmenete, miért döntött úgy, miszerint valaki más mellett keresi meg a boldogságot. – Én… vártam, hogy egyszer közlöd velem, itt a vége, de soha nem tetted meg… Tudod mekkora szenvedést okoztál, pusztán ezzel?! Rajta kívül még hányan voltak, miközben én otthon vártalak?! Amikor elaludtam, folyton arra gondoltam, lehet, hogy te nem is érzed azt a magányt, ami az én mellkasomat szorította, hisz míg én egyedül bolyongtam a négy fal között, te valószínűleg buliztál, vagy dolgoztál. Folyton emberek vettek körül. Megváltozott a baráti körünk, és valljuk be, én nem versenyezhetek a modellekkel és zeneszerzőkkel…

Harry magához ölelte a bánattól síró szerelmét, és a feje búbját lepte el ezernyi csókkal. Megkönnyebbültséget érzett a remény miatt, hogy végre mindent tisztázhat. Zsebéből előhalászta a mobilját, ami nem ment könnyen, mivel Louis görcsös ujjakkal markolta a felsőjét, mintha attól félne, most akarja a másik magára hagyni, pont a legsebezhetőbb pillanatában. Örült, hogy mindezt végre elmondhatta valakinek, hisz mélyen elásva őrizte a titkot. Gyáva módon hazudott még a saját szüleinek is, hogy a párja megcsalja őt. Abban reménykedett, előbb-utóbb minden megoldódik magától…

– Drágám, kérlek hallgass meg – esedezett Harry, amikor sikerült megkaparintania a telefonálásra alkalmatlan készüléket. Louis érdeklődve pillantott fel, megtörölte szemeit, hogy jobban lásson, és máris egy telefon retinaégető képernyőjével szembesítették, rajta ezernyi üzenet, mind ugyanattól a személytől.

– Melyiket akarod elolvasni? – kérdezte Harry, ahogy végighúzta a kivetítőn az ujját, és az üzenetek lefelé pörögtek. Louis rosszul lett. Nem akarta látni annak a nőnek egyetlen telefonos enyelgését sem. Megtörten nézett vissza Harryre, megalázónak érezte, hogy az orra alá dörgölik az addigi titkos viszonyt.

– Miféle kínzási módszeren töröd a fejed? – tolta vissza a készüléket undorodva, azonban Harry találomra bökött egyre a számos szóváltás közül Louis helyett, hogy felgyorsítsa az eseményeket.

– Melanie egy tolószékes kamasz, aki nagyon tehetséges csellós. Barátok vagyunk, semmi több – Louisnak fel kellett fognia, amit közöltek vele az imént, ami nem ment könnyen, ugyanis a hallottak ellentétben álltak a tapasztalatával. Percekig bámult a zöld szemekbe, azonban hazugságnak nyomát sem látta. Végre rávette magát, hogy elolvasson néhány üzenetet. Bármelyiket nyitotta meg, mind egy ártatlan csevejt hordozott magában.

– De… Amit én olvastam, ott megköszönte a múlt éjszakát… – értetlenkedett. Szinte visszatért korábbi sokkos állapotba. Sírni és nevetni egyszerre támadt kedve. Harry előrébb tekert a listán, majd rábökött egyre. Louis újra és újra elolvasta azt a három sort, de az hónapok alatt nem változott. Ugyanazok a szavak, az előtte álló bekezdés tartalmával felfedve. Találkozóról volt szó. Egész pontosan egy híres csellistával, amit a göndör szervezett meg a lánynak.

Ha lehetett, Louis könnyei még szaporábban csorogtak. Amikor Harry megmutatta a közös képet, már zokogott. A boldogságtól, vagy a megkönnyebbüléstől, nem tudta volna megmondani, csak jól esett kiadni magából a sok stresszt. Harrynek azonban nem volt szüksége szavakra, mert értette, mi zajlik le a másikban.

Tudta, és ez vezette rá, csak annyi kellett, hogy felidézze a múltat, mert minden ott lapult mélyen benne. Minden információmorzsa, ami Louis-val hozható összefüggésbe. Ő is kitűnően ismerte, csak épp elfelejtett gondolni rájuk. De most gondosan leporolta őket, hogy többé ne fordulhasson elő. A megvilágosodások, és lezárások időszaka volt ez, amiből a göndör rájött, van esély az újrakezdésre. Harcolni akart, hogy visszaszerezze Louist, és nem szándékozott feladni.

Elvette a készüléket, és szorosan átölelte szerelmét.

– Annyira sajnálom, hogy ebben a hitben kellett élned hónapokig… – simogatta a hátát rendületlenül.

– Ez… Ez egy igazi… igazi karácsonyi ajándék… Köszönöm… – szipogta Louis, összenyálazva Harry nyakát, ám ő igazán boldognak tudhatta magát, még egy ilyen csekély aprósággal együtt is.

.

.

.

© Amelia Fog, 2016