~ Sam Wilberry ~ Eighteen/TWO

A chippendale fiú már a Fetter Lane-n várakozott, és unottan nézte az óráját. Számított rá, hogy a fiúk késni fognak, mert a havazás enyhe hóviharrá fajult. Szorosan a fejére húzta a kapucniját, miközben beállt az egyik közeli épület eresze alá. A csizmája orrán megállapodtak a hópelyhek, és csak céltalanul nézte a szálingózó pamacsokat. Már négy éve a Luke által megalapított Insomnia Dance Club-ban dolgozott, és még sosem érezte magát annyira letörtnek, mint az utóbbi időben. Amikor megkötötte a szerződést, nem is sejtette, hogy egy idő után kínkeserves lesz az örökös megfelelési kényszer, ami annak szólt, hogy Luke Ward mindig kitalált valamit, amivel több pénzt tudott kisajtolni Harryből. Eleinte csupán napi két felkérést kellett elfogadnia, később pedig ez a szám a duplájára nőtt. Most meg ott tartott, hogy a karácsonyt sem tölthette a szerettei körében. Hallotta, hogy egy kocsi közeledett a távolból, és mikor pár méterrel arrébb felhajtott a járdára, majd leállt, a fiú nem is bámult arra. Ismét a karóráját pásztázta. 18:59. Már fél órája várakozott, és kezdett egyre idegesebb lenni, de hirtelen felélénkült a kíváncsisága, mert fojtott hangok szűrődtek feléje:

– Mi van, ha nem fog neki tetszeni? – sóhajtotta valaki, és Harry közelebb sétált a fekete kocsihoz. – Tudod, hogy milyen Lou… Gátlásos és fafejű.

– Akárcsak te! – kontrázta az autóból kikászálódó ismeretlen szöszi. – Elég legyen! Már így is kurva sokat késtünk, ne húzzuk egymás agyát… – morogta a fekete, fölzselézett hajú fiú, és idegesen beletúrt a hajába. Kreolbőre mélyebb árnyalatokat vett fel az éjszakában. Harry ekkor már tudta, hogy őt keresik, így mikor már egész közel volt a társasághoz, jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. Egyből mély csend borult a három fiúra, és azonnal feléje pillantottak.

– Te vagy a chippendale fiú? – kiáltotta a fekete. Harry aprót biccentett, és odalépett eléjük. Illedelmesen bemutatkozott, majd arra várt, hogy beavassák a tervbe, ugyanis még semmit sem tudott. A három jómadár végignézett Harryn. Vastag szövetkabátot, szűk fekete nadrágot és egy hegyes orrú bőr csizmát viselt.

– Te… figyelj… – tűnődött Niall, miközben Zayn füléhez hajolt –, be fog férni a dobozba? Tuti?

– Most arra célzol, hogy dagadt vagyok? – emelte fel a hangját Harry. A szöszi belepirult a mondandójába, és égő arccal tekintett a göndör srácra.

– Dehogy… Inkább magas és megtermett.

– Túl sok rajta a ruha, Ni – vigyorgott Liam. – Majd megszabadul tőlük, és sima ügy lesz…

– Induljunk, srácok – vágott közbe Z. – Louis már így is ránk vár! Nem akarom, hogy halálra unja magát…

– Majd visszahozom az életbe – kacsintott Harry.

***

Harrynek úgy tűnt, mintha óráknak tűnő ideig kocsikáztak volna. Gyűlölte a várakozást, még akkor is, ha csak a munkájáról volt szó. Mikor végre leparkoltak egy villa előtt, a megkönnyebbülés elárasztotta az egész lényét, és kezdett felcsillanni a jókedve. Elsőnek Niall kászálódott ki a kocsiból, és körültekintett, hogy megbizonyosodjon arról, a függönyök be vannak húzva és Lou semmiképpen sem leskelődik. A kis szöszi intett, mire Harry kimászott a kocsiból Zayn és Liam takarásában.

– Gyere csak… – kuncogott Ni, és lehúzta az autó platójáról a méretes kartondobozt. Harry a tenyerébe rejtette a vigyorát, hiszen elképzelni sem tudta, hogyan fog az illető bámulni rá, mikor kibontja az „ajándékát”.

– Ti most… azt akarjátok, hogy idekint vetkőzzek le? – tűnődött félhangosan.

Mindhárman döbbenten bámultak rá.

– Nem fog lefagyni a tököd, Styles – rótta meg Z. – Igyekezz!

Harry elkezdte lehámozni magáról a kabátját, és furcsa volt, hogy a három fiú zavartatás nélkül bámulta. A kocsi csomagterébe dobta, majd áthúzta a fején a fehér pólóját, mire a gyönyörű, napbarnított izmai az ezüstös holdfényben ragyogtak. Látványos bicepsz, kidolgozott mellkas, és az a hívogató V vonal az ágyékához közeledve… Kattant az öve, majd lehúzta a cipzárt, aztán lassan letolta a nadrágját. A combjai láttán talán még egy cölibátust fogadott ember is kísértésbe esett volna, olyannyira hívogató volt.

– A bokszert is? – kérdezte halvány mosollyal.

– Naná! – kacsintott rá Liam, és ugyanolyan fapofával bámulták tovább a vetkőző chippendale fiút, mint pár pillanattal korábban. Harry nemes egyszerűséggel beleakasztotta a mutatóujját az alsója korcába, aztán egyetlen, gyakorlott mozdulattal letolta magáról. Körbeborotvált farka félig keményen bukott elő a fekete anyag takarásából. 
– Nem semmi – biccentett Z., miközben a méretes szerszámot és a súlyos, tenyérbe illő golyókat szemlélte. Niall kissé durcásan pillantott rá, de aztán ő is egy aprót bólintott.

– Na, tessék… Mondtam én, hogy majd nem tud uralkodni magán! Már most kezdődnek a gondok... – jegyezte meg epésen a szöszi. Liam lehajtogatta a doboz szélét, majd intett Harrynek, hogy lépjen oda. Kissé ügyetlenül, de végül sikerült betornásznia magát a rejtekhelyére, bár a lábát az álláig kellett húznia ahhoz, hogy elférjen a szűk helyen.

– Uralkodj magadon, táncos fiú – suttogta Liam incselkedve, aztán visszahajtotta a doboz fedelét. Harry a térdére hajtotta a fejét, és a göndör fürtök az arcába omlottak. Ismét csak várakoznia kellett…

– Háromra! – kiáltotta Z., és mindhárman lendületre készen tapasztották az ujjaikat a doboz aljára. – Egy… kettő… Há-rom! –  Óvatosan felemelték, és izgatottan indultak a bejárat irányába. Ragyogó este lesz, az már biztos!

***

Néhány vígjátékfilmmel később Louis rávette magát, hogy elmenjen fürdeni. Liam hagyott egy üzenetet, hogy hét helyett nyolc körül fognak érkezni, úgyhogy bőven volt ideje rendbe szednie magát. Éppen a haját szárította, csupán egy fehér törülköző volt a dereka köré tekerve, amikor csengettek. Unottan bámulta magát a félkör alakú, bepárásodott tükörben, aztán elindult, hogy a bejárati ajtóhoz csoszogjon. Nem így képzelte a fiúk üdvözlését (szenteste és szülinapja lévén), de már megszokhatták, hogy folyton késve készült el.

– Ó! Milyen lazán vagy, haver... – üdvözölte Zayn, miközben Lou szélesre tárta az ajtót, aztán kezet ráztak. A lélegzete azonban abban a pillanatban elakadt, amint meglátta a hatalmas, piros masnis dobozt, amit a fekete fiú mögött Liam és Niall idétlenül tartott a magasban.

– Milyen nagy…

– Ha te tudnád azt… – röhögött fel Z., és belépett a meleg, tágas házba, ami mindig az otthon szeretett érzését ébresztette a szívében. Imádta a Tomlinson rezidenciát, a sok gyereket, Lou kedves szüleit, de most az egyszer örült, hogy csak a fiú volt otthon.

– Már mondtam, hogy nem kell hoznotok semmit, fiúk – csóválta meg a fejét Lou, és beinvitálta a három srácot. – Elég, ha ti itt vagytok – mosolyodott el édesen, miközben Li és Ni szapora léptekkel célba vették a karácsonyfát. A szerencsétlen szöszi majdnem elcsúszott a szőnyegen (ezzel örök kudarcra ítélve a mesterien kitervelt ajándékukat...), de szerencsére az utolsó pillanatban visszanyerte az egyensúlyát. Megkönnyebbült sóhajok kíséretében tették le a dobozt az ezüstös és arany díszekbe öltöztetett fa elé. Louis elfordult, hogy visszaszaladjon a szobájába, mikor valaki tüsszentett. Mindhárom fiú megfeszült, az arcukra fagyott a mosoly, mert tudták, hogy Harry volt az. Louis gyorsan megfordult, mire Niall a szája elé kapta a kezét.

– Egészségedre – suttogta Lou, miközben gyanús csillogással nézett a szöszire. – Milyen más a hangod… Mélyebb. Megfáztál?

– Csak egy kis nátha – veregette meg a barátja vállát Z. – Semmiség – mosolygott erőltetetten. – Szeretnéd megnézni az ajándékodat? – kérdezte.

– Azt nem vacsora után szokás? – nevetett Louis.

– De. Viszont gondoltam, hogy jobban fog esni az étel, ha kifárasztottad magadat…

– Mármint az ajándék kicsomagolásában – tette hozzá gyorsan Liam, nehogy lebukjanak.

– Ahogy gondolod. Felkapok magamra egy alsót és egy pólót, ha nem baj. Később majd kiöltözöm a vacsorához – jegyezte meg, és elindult a szobájába.

– Mondtam én, hogy mennyire megtervez mindent – suttogta Liam a két fiúhoz hajolva. – Szerintem napirendet készít. Kész őrület, mi? – nevetett fel, mire a másik kettő is csatlakozott hozzá.

– Most aztán nagyra fogja nyitni a száját… – merengett Zayn.

– De még mekkorára… – röhögött Niall, aztán befogták a pofájukat, nehogy Lou kifüleljen némi beszédfoszlányt.

***

– Hol van a masni? – kérdezte Niall, és sürgető pillantást vetett Zaynre. A fekete szépfiú lustán kotorászott a zsebében, aztán előhúzta a kabátjába rejtett nyakéket. A stílusos, fehér pánt közepére egy piros masni volt felvarrva, hátul pedig ezüstös csattal lehetett összekapcsolni.

– Gyorsan tedd rá – sóhajtotta Ni, és hátrakémlelt, hogy megbizonyosodjon arról, Lou még mindig a szobájában van. – Nem akarom, hogy észrevegye! – Liam felnyitotta a dobozt, és egy vigyorgó Harry képe jelent meg előttük. A göndör fiú a lehető legkisebbre húzta össze magát, de még így is kényelmetlenül szorongott a kartondoboz fogságában.

– Ajánlom, hogy jó legyen az ágyban, különben nagyon szomorú leszek… – vetette oda Harry félvállról, és felemelte a fejét, míg Z. a nyakára illesztette a masnit. Két gödröcske jelent meg a göndör arcán, amihez társult a mindentudó, elégedett tekintet:

– Azt hiszem… a szokottnál jobban nézek ki – kacsintott Harry, és önelégülten beletúrt a hajába. – Jó móka lesz – vigyorgott magában, miközben Liam visszazárta a hatalmas, vörös csokorral díszített ajándékdoboz fedelét. Végigsimított a fehér felszínén, majd egy picit megpaskolta a tetejét:

– Indulhat a móka, gyerekek? – csicseregte izgatott hangon.

***

– A Télapó ebben az évben úgy vélte, hogy a szokottnál jobb voltál, Louis... – kacsintott csibészesen Zayn, és a barátjára pillantott. – Ezért szövetkezett az angyalkával, hogy egy igazán, de igazán érzéki ajándékban, egy szó szerint hatalmas meglepetésben legyen részed… – vigyorgott izgalomtól megrészegülten, és intett, hogy Lou lépjen a doboz elé.

– Na, mi van, kibontod? – kérdezte Niall csillogó szemekkel. Képtelen volt várni, pezsgett az adrenalintól, és szinte izzott a vágytól, hogy megpillanthassa Lou arcát, amikor szembesül az ajándékával, mert szerette volna a fiú döbbent arcvonását az emlékezetébe vésni.

– Boldog tizennyolcadikat, öcskös – suttogta Z., és beleborzolt Louis hajába. Lou szíve a torkába ugrott, bár nem tudta megmagyarázni, minek szólt a fokozott izgalma, majd az ujjait a doboz szélére simította...

– BOLDOG, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, LOUIS TOMLINSON! – üvöltötték a fiúk kórusban. Lou elmosolyodott; édes, őszinte, szeretetteljes vigyor volt.

– Na, mi lesz már?! Háromra! – kiáltotta Liam, és összedörzsölte a tenyerét. – Aztán meg ne fulladj nekem a meglepettségtől, haver – kacsintott Lou-ra. – Egy…

– Két… – csatlakozott Zayn.

– HÁ-ROOOM! – ordította Niall, és Lou felrántotta az ajándékdoboz fedelét.

____________________________

Sziasztok! Kicsit szomorú a Larry Christmas csapata... És én is. Reméljük, hogy szeretitek a történeteket, mert kicsit elkeseredtünk az érdeklődés hiánya miatt. Nagyon sok oldalmegjelenítéssel ajándékoztok meg bennünket, de a hozzászólások eléggé megcsappantak. Mi tudjuk, hogy Ti kitartó olvasók vagytok, és köszönünk Nektek mindent! <333 Kérlek, írjátok le, tetszik-e ez a történet!!! Akkor holnap jövünk egy meglepetéssel. Megéri, garantálom! ;)

U.i.: Szeretném a figyelmetekbe ajánlani a legújabb történetemet, ami egy pár részes one shot. A címe Midnight Captive, és egy titkos weboldalról szól, ami megtéveszti a böngészőket, az érdeklődő embereket. A történet tanulsága, hogy az interneten olvasottaknak legtöbb esetben nem szabad hinni, mert hatalmas bajba keveredhetünk. A történet hangvétele fokozottan DARKos, ezért csak a nyitott szellemű olvasóknak ajánlom. Harry ennek a titkos cégnek dolgozik, folyton bujdosik, mindig más külsőt ölt fel, és most azt a megbízást kapta, hogy rabolja el Louis Tomlinsont. Hogy miért?! Az majd kiderül.

Egy kis ízelítő: 

"Levegőért kapkodva nyomtam fel magamat, de valami visszarántott a hideg betonpadlóra. A láncok fülsértően csörögtek, miközben megkínzottan vergődtem. Szabadulni akartam, de a falhoz voltam bilincselve. Hideg, nedves helyen ültem, a kőfalról apró vízcseppek csorogtak a tarkómra. Összerándultam a hideg érzéstől, és a fagyos levegőtől, ami a sötét helyen volt. Rettegtem. Annyira, mint még korábban soha. Később a rettegésemet felülírta a halálfélelem. Valójában nem magától a haláltól féltem. Féltem, hogy ha elmúlok, már nem tudok visszamenni anyához. Féltem, hogy belehal a tehetetlenségbe, mert már egy jó ideje nem tudott rendesen járni, annyira fájtak a lábai. A kétségbeesés teljesen összetört. Élő roncs voltam. Egy lélegző, szenvedő, hatalmas húscafat. Az áthatolatlan sötétség teljesen megfélemlített. Átkoztam magamat, amiért felébredtem az álomtalan alvásból, mert ott legalább minden békés volt. Gondtalan. Nyugalmas. Nem tudtam, hogy mi történik velem, nem kellett folyamatos reszketésben élnem. Amint tudatosodott bennem, hogy leütöttek az utcán, elkábítottak, majd betuszkoltak egy fekete furgonba, a könnyek megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon. Zokogtam. Olyan erősen, hogy a sírásom visszhangot vert, torz hangon csengett körülöttem a vaksötétben. Aztán néma lettem. Fájdalmasan néma. A tenyeremmel a betontörmelékes padlót tapintottam ki, számtalan koszdarab tapadt a bőrömre, de én nem foglalkoztam azzal, hogy piszkos lettem. A gondolataimat egyetlen személy kötötte le: anya. Mi lesz vele? Hogyan fogja bevenni a gyógyszereit? Erőszakosabb kellett volna lennem! Meg kellett volna védenem magamat! Túlságosan hagytam, hogy rabul ejtsenek… Minden az én hibám. Ha meghal, a halála az én bűnöm lesz… Gyilkos vagyok. Gyilkos. Gyilkos. Gyilkos."

A történet itt olvasható: >>KATTINTS IDE<<