*Amelia Fog* Strong 3. rész

"Sziasztok! Sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok minden olvasónknak! Tegnap sajnos nem tudtunk részt hozni, de most folytatjuk is az egyik történetet, aminek a végéhez érünk. Én imádom a Strong-ot, és végigizgultam a két fiú megmenekülését... a kapcsolatuk alakulásával együtt. Zsepiket előkészíteni, és vágjunk is bele ennek a kalandnak a lezárásába." HDawn

– Éhes vagyok… – sóhajtotta elcsigázottan Louis, és megsimogatta az ürességtől fájó hasát.

– Van egy csoki a kesztyűtartóban, kéred? – ajánlotta Harry, és már nyúlt az édességért, de a karjai között tartott illető heves tiltakozásba kezdett.

– Diétázom, emlékszel? – Harry megforgatta a szemét, és előkereste az édességet.

– Az ünnepnapokon nem számít – mondta, és  gyakorlott mozdulattal feltépte a csomagolást, majd Louis kezébe nyomta szénhidrátbombát, aki a száját húzva komótosan nyammogni kezdett rajta.

– A Karácsony volt a kedvencem... – mélázott Louis, miközben az együtt töltött időn merengett. A fejét Harry vállán pihentette, és élvezte, ahogy a hosszú ujjak lustán szántottak a rövid tincsei között.

– Melyik? Amikor meztelenül táncoltál nekem a konyhaasztalon, és csokipudingot kentél el a csupasz testeden? – vigyorgott Harry leplezetlenül a feltörő buja emlék hatására. Louis-ban megakadt a levegő, és elvörösödött, bár a hideg miatt elfehéredett bőrén alig ütközött ki a pír. – Az nekem is tetszett.

– Bezzeg ez megmaradt, igaz? – durcáskodott a kékszemű, de kitört belőle egy gyenge kuncogás. – Én az összes karácsonyra gondolok együttvéve, mert akkor olyan volt, mintha minden rendben lenne köztünk. A szeretet ünnepén akkor is boldognak mutatja magát az ember, ha valójában nem az… – simogatta meg szeretetteljesen az őt körülölelő erős karokat. Úgy vélte, azon kevesek közé tartozott, akik elmondhatják magukról, hogy soha nem kellett megjátszania magát egyetlen ilyen napon sem.

– Ha az elmúlt két év zökkenőmentesen zajlik, minden pillanatra szívesen emlékeznék… A veszekedések nem voltak a kedvenceim… – vallotta be Harry is kényelmetlenül.

Louis szóra nyitotta a száját, de Harry ujja azelőtt zárta le szorosan a fiú ajkait, hogy egy árva hang is feltört volna köztük. – Köszönöm, hogy rávilágítottál a hibáimra. A sok utazás, kialvatlanság, eléggé lefárasztott, de ettől még nem jogosít fel, hogy tiszteletlenül és hálátlanul bánjak veled. Ha visszagondolok, tudom, hogy igazad van mindenben, ezért szeretnék bocsánatot kérni… – Louis őszintén meglepődött a vallomás hallatán. Harryben sokkal gyorsabban lezajlott a beismerés, mint várta. Tanácstalanul pásztázta az időközben rájuk boruló sötétség miatt elfeketedett szemeket, de azok komolysággal telve állták a pillantását. Ez megnyugtatta, és nyomban elfeledtette vele minden sérelmét. Képtelen volt tovább tartóztatni magát a tervéhez, miszerint nem bocsájt meg. A valódi szeretet ahhoz túl erősen tombolt benne.

– Annyira hiányzol… – sóhajtotta könnyes szemekkel. Elmondhatatlanul szerette a férfit, aki ebben a percben átölelte. Képese lett volna félretenni minden büszkeségét és elvét a másik kedvéért, hogy újra egy pár lehessenek, de a másik fele, a tapasztaltabb, ésszerűen gondolkodó megakadályozta benne.

A lélegzetük párafelhőt hagyott, időközben teljes sötétség borult rájuk, és a végtagjait a kihülés fenyegette.

– Tudod, miért nem álltam meg? – kérdezte Harry kisvártatva. Louis felpillantott a göndör válláról, de a fejét nem emelte fel, ahhoz túl kevés ereje volt. – Mert tudtam, ha megteszem, te kiszállsz, és nem csak az autóból, hanem az életemből is. Nem akartalak elveszíteni… – vallotta be nehezen, mert úgy érezte, ennek most van itt az ideje, és örök életére bánná, ha elszalasztja. Louis azonban hallgatott, és ez megrémisztette. – De te már nem érzel így, igaz? – hajtotta le csalódottan a fejét. Elkésett, és épp ettől félt. Nem élte meg a pillanatot, amikor kellett volna, elszalasztotta életének egyik nagy lehetőségét a hírnévért cserébe, pedig érezte, soha nem talál Louis-hoz fogható embert maga mellé. A korábban második esély iránt táplált remény pillanatok alatt szertefoszlani látszott.

– Attól… Attól tartok, átmeneti helyzetet… teremtünk, ami csak ideig-óráig működik. Eltelik egy hónap, vagy egy év… és minden kezdődik elölről – motyogta Louis nehezen forgó nyelvvel. Alig bírt gondolkodni, legszívesebben aludt volna egy jót, és csak akkor akart felkelébredni, ha a megpróbáltatásaiknak már vége, azzal a tudattal, hogy csak álmodott.

Harry-nek feltűnt a hallgatása, valamint akadozó beszéde. Előrébb dőlt, és megrázta a vállán pihenő testet. – Álmos vagyok, Harry, már órák óta itt vagyunk... – panaszkodott nyűgösen a kisebbik. A göndör megdermedt. Tudta mi történik.

– Lou! Nem aludhatsz el, érted?! A szüleidnek már biztos feltűnt, hogy elmaradt a lejelentkezésed, amit az érkezésünk után kéne megtenned. Keresnek, és meg fognak találni. A kocsi nyomokat hagyott a hóban, hamar észrevesznek minket – mindezt önmagának sem hitte el, mert egész délután egyedül gubbasztottak a semmi közepén, és még egyetlen elhaladó autó hangját sem hallották.

Louis nyűgösen fojtatta a morgást a mellkasába.

– Fáj a fejem. Csak pár percet adj… – Harry nemet intett, és ülőhelyzetbe állította Louist, miközben az agyát folyamatosan azon pörgette, hogyan juthatnának mihamarabb segítséghez. Ő is fázott, de szívósabb alkata lévén csupán a végtagjaiban, főleg a lábujjaiban érezte meg a hideget. Mivel továbbra sem talált rá megoldást, a nyers erő mellett tette le a voksát.

A lehető legmesszebb húzódott az egyik találomra kiválasztott ablaktól, majd többször vágódott neki teljes erőből a vállával, hogy betörje, de az üveg erősebb volt; meg sem repedt. Louis némán nézte a másik küzdelmét, szeretett volna segíteni valahogyan, az állapota azonban hasznavehetetlenné tette.

Harry elkínzottan nyögött fel a sikertelenség megalázó érzésétől, és az anyósülés fejtámlájának támasztotta a homlokát. A kocsiban semmilyen éles, vagy nehéz tárgyat nem tartott, pedig nagy hasznát vette volna nekik, mert ha nem siet, mindketten megfagynak. Már arra készült, hogy elfogadja a természet mindent elsöprő győzelmét, azonban enyhén hátrébb húzódva egyenesen a szabadulásuk kulcsára kancsalított.

Az előtte elhelyezkedő fejtámla tövében elgémberedett ujjaival kitapogatta az aprócska gombot, melyet lenyomva képes volt elmozdítani az ülés kisebbik részét. Ahogy sejtette. A kárpitos támasz végéből két hegyesnek mondható fémpálca állt ki, melyeket a következő pillanatban erőteljesen a hátsó ablakba vágott. Még néhányszor próbálkozott, és az üveg megrepedt. Méregdrága sálát a jobb kezére tekerte, nehogy elvágják az üvegszilánkok, és egy jól irányzott ütést mért egyenesen az ablak közepébe. A kimerültség, mely Louis-t  már maga alá gyűrte, most kezdett igazán elhatalmasodni rajta. Ha egyedül lenne, talán meg sem próbált volna ennyire elszántan kijutni, de most Louis-ért is küzdött. A fogait összeszorította, és keményen nekilendült a törést elősegítő repedésnek. A kocsi himbálózott, amikor az ökle találkozott egy részével, végül az üveg visítozva megadta magát.

– Sikerült! – kiáltott fel örömittasan az őt figyelő Louis-hoz fordulva, akiben dagadt a büszkeség Harry iránt,  emiatt pedig halványan mosolyt küldött felé. Harry sállal takart ujjaival kiszedegette a szilánkokat, azonban a vihar miatt rájuk halmozódó fehér hóréteg miatt pillanatok alatt átázott rögtönzött kesztyűje. Az autóba közvetlenül beáramló hideg levegő kíméletlenül ostromolta a szótlanul bambuló Louis testét, amit ő már nem is érezett igazán, csak a fájdalmat, és a monoton lüktetést a testében, amit a fuvallat cirógatása okozott.

– Ne pazaroljuk az időt – utalt Harry az odakinti sötétségbe borult tájra. Tudta, hogy az éjszaka leszálltával még az addiginál is hűvösebb lesz. – Segítek kimászni – nyúlt Louis-ért, azonban a fiú arcára kiülő tiltakozás megállásra kényszerítette.

– Harry… Nem tudok veled menni…

– Majd viszlek – válaszolta magától értetődően a göndör, de Louis a fejét rázta.

– Hátráltatnálak. Te sem bírod örökké...

– Nem is kell. Hamar találunk valakit, aki segít.

– Honnan ez a sok remény? – kérdezte értetlenül Louis a smaragd szemek tulajdonosát, aki erre elgondolkodott, és a nyakában hordott kereszthez nyúlt.

– Talán innen… – morogta halkan, majd kibújt az ezüstláncból, és Louis nyakába helyezte a rajta fityegő medállal együtt. Adni akart neki valamit, amitől a fiú is reményt remélhetett.

Louis elgondolkodva nézett a nyakláncra, végül emlékeztetnie kellett magát, hogy ettől a gesztustól nem változott meg semmi.

– Legyen, de kérlek, értsd meg, hogy az erődet másra kell tartogatnod. Ha gyorsabb vagy, mindketten hamarabb jutunk segítséghez – Louis igyekezett Harryt jobb belátásra bírni, mert tisztában volt vele, az ő állapotában csak hátráltatta volna magukat. A folytonos himbálózás miatt biztosan nem bírná elviselni a fájdalmat.

Harry vívódott. Minden idegszála erősen tiltakozott Louis hátrahagyása ellen, de a fiúnak igaza volt. Talán tényleg sokkal hamarabb megjárja az utat egyedül, és akkor őt sem teszi ki felesleges szenvedéseknek.

– Menj nyugodtan – bíztatta Louis.

– Hamarosan visszajövök! Lou, tarts ki addig, rendben? – kérlelte Harry. Óvatosan kezei közé fogta a hideg arcot, melynek melegét nem érezte, de azzal nyugtatta magát, hogy csak az átfagyott ujjai miatt.

Louis rettenetesen fázott. A teste nehéznek hatott, elgyengült. Egyedül képtelen lesz ébren tartani magát, viszont ha Harry marad, soha nem találnak rájuk, ezért megtette a legnehezebb dolgot, amit valaha rá szabtak: lemondott róla. Rámosolygott Harryre, és a szemébe hazudott.

– Rendben. Várni foglak – ígérte Louis enyhe mosollyal az arcán, amit nagy nehezen magára erőltetett, és minden megmarad lélekjelenlétét arra használta, hogy a másik ne lássa a szemében a könnyeket. A röpke időt arra használta, hogy fejébe vésse kedvese gyönyörű vonásait és hangját, mintegy útravalót. Csakhogy ő ezt azokra az órákra szánta, amikor majd megállíthatatlanul reszketni fog, és a halálra vár, egyedül.

Harry ritkán enged a félelemnek, de ez a nap más volt. Többször kerítette hatalmába a jeges rémület, ami most markolt a legnagyobb erővel a szívébe, mert Louis szemei hazug fénnyel csillogtak.

Egy hirtelen elhatározás és a kétségbeesés segítettek neki fittyet hányni a következményekre. Túltette magát azon, hogy miben maradtak Louis-val, csak érezni akarta a másikat. Úgy igazán, és elsöprően, ezért odahajolt hozzá, és megcsókolta. Ajkaik találkoztak, és gyengéd, kétségbeesett csókban részesítették egymást. Puha tapogatózás volt, némi becézgetéssel, semmi több, de mindez éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy mindketten elfelejtsék a valóságot, és erőt merítsenek egymásból a másikért.

– Visszajövök – ígérte elszántan Harry, majd kimászott az ablakon anélkül, hogy visszanézett volna.

Talajt érő lábai egyenesen a mindent betemető vastag hótakaróba süppedtek. Egyedül azért örült neki, mert könnyen megtalálta a kocsi kerekeinek nyomait, mely feltehetően a sztrádára vezetett vissza.

Reszketett a jeges szélben, legszívesebben ott maradt volna, ahol állt, de merev lábait futásra késztette. Az út messze volt, a forgalom pedig gyér, hisz karácsony napja van. Valószínűleg néhány helyen már az ünnepi vacsorát fogyasztották, vagy ajándékot bontottak.

Bele sem mert gondolni mennyi idő telt el, míg kiért az útra, ahol a remélt segítség helyett csak a néma csend fogadta. Fülelt, de kizárólag a süket csend telepedett a dobhártyájára. Nehezen döntött, végül visszafelé indult a a városba. Reménykedett benne, hogy arra hamarabb talál segítséget.

Az időjárás megkeserítette az útját, minden lépés kínkeserves volt számára. Csupasz kezeit a hóna alá szorította, ezzel magához préselve a kabátját, azonban egy idő után könnyedén áttört rajta a szél, fittyet hányva rá, milyen híres divattervező készítette a ruhát. Végtelenül lassúnak érezte magát, mintha csak vonszolná a tagjait. Sokszor arra gondolt, hogy a következő kanyar után feladja, csakhogy nem tehette meg. Louis számított rá, várta, hogy visszatérjen, legalábbis ezt állította, ezért kénytelen volt bízni benne. Fogai egymáshoz koccantak, lábai mereven tiltakoztak de újra és újra egymás után helyezte őket; falta a métereket.

Olykor az elméjét is tompának érezte,  ezért hitte azt egy pillanatra, hogy káprázik a szeme, amikor a távolban fényszórók csillogását fedezte fel. Megállt, és a sötétséget pásztázta, egész addig, míg újra fel nem fedezte a halvány pislákolást, melyhez ezúttal motorzúgás is csatlakozott. Mélyen benne meggyúlt a remény, ami lassan egész lényét felmelegítette, némi erőt kölcsönözve. Nem sokat, de elegendőt egy utolsó elszánt lépéshez. Várt. Már csak néhány méter hiányzott, és az autó nem lassított. Nem fog megállni, csak ez járt a fejében, és a gondolat - kézen fogva a rettegéssel, miszerint talán elszalasztja az egyetlen esélyüket -, vitte rá arra, hogy kisétáljon a kocsi elé.

A tette csikorgó kerekeket vont maga után, és ha a sofőrnek nincsenek jó reflexei, talán elgázolta volna a lecövekelt Harryt.

– Kérem… – suttogta a fiú, miközben hátranézett, és imádkozott azért, hogy az autót még ott lássa. Nem merte kinyitni a szemét, csak amikor meghallotta a kocsiajtó nyitvamaradását jelző jellegzetes figyelmeztetőhangot.

– Uram? – idegen férfihang csendült, Harry pedig megtörten roskadt a betonra. Át kellett ölelnie a testét, mert attól tartott szét fog esni a megkönnyebbülés felszabadító erejétől, pedig még szüksége volt a lélekjelenlétére, hogy Louis-t is megmenthesse. – Uram, jól van?

– Noel! Mit csinálsz? – csatlakozott egy riadt női hang a korábbihoz. Harry jól látta, hogy a sofőr nyitott ajtajában, egy szőke nő feje bukkant fel, az ablakon át pedig két kisgyerek nézelődött kíváncsian.

– Semmi baj, Gina. Azt hiszem rosszul van… Csak maradjatok a kocsiban – kérte a férfi. Elemlámpa kattant a kezében, aztán Harryre világított vele, akinek megfájdult a homloka, amikor a szemébe villant az éles, irritáló fény. – Jézusom! – hörögte a férfi, ahogy sikerült alaposan szemügyre vennie a félig megfagyott fiút. A haja csapzott volt, néhol deres, a bőre sápadt, szinte lila.

– Kérem… A kocsi… Louis még benne van… – nyöszörögte az betonon kuporgó Harry. A szavak nehezen jöttek a nyelvére. Kicserepesedett szája felszakadt az erőlködéstől, ezért igyekezett a lehető leglényegretörőbben fogalmazni.

– Louis? – a férfi óvatosan mellé sétált, tartott attól, hogy egy őrülttel hozta össze a sors, ám amikor megpillantott Harry alvadt vértől mocskos arcát, elkékült ajkait, és a sokkot a szemében, rájött, ennél nagyobb vészhelyzetben még soha nem találta magát. – Gina! Hívd azonnal a mentőket! – kiabálta a feleségének, aki összerezzent a sürgető hang hallatán, de hűen tette, amire kérték.

– Apu… – nyüszítettek a gyerekek, amikor felfedezték a nyugtalanságot szüleiken. Noel rámosolygott a kicsikre, igyekezett elűzni minden más érzelmet az arcáról, és kedvesen szólt hozzájuk.

– Semmi baj! Üljetek vissza a helyetekre, és kössétek be magatokat. Nemsokára indulunk – a két szőke buksi eltűnt, újra magukra hagyva az úton közepén tengődőket.

Nagyvonalakban rémlett a kimerült Harrynek, hogy kérdeztek tőle valamit a kis közjáték előtt, és amint sikerült felidéznie, bólogatni kezdett.

– A barátom. Ő még a kocsiban van… – Noel megrökönyödve nézett a fiatal fiúra, akin keményre fagyott ruhák lógtak, és ezek rávezették, hogy az idegen órák óta egyedül bolyonghatott. Ha valóban volt vele valaki, nem sok esélyt látott a megmenekítésére.

– Hol az autó?

Harry előre pillantott. Kereste a megfelelő útszakaszt, de a táj idegen volt számára.

– Valahol az erdő közelében… – dideregte elkeseredetten. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a pánik. Ha nem tudja megmondani merre szenvedtek balesetet, feleslegesen küzdött, mert minden spórolt percet elvesztegetnek a keresésre.

A férfi látta rajta, hogy kezd kétségbeesni. Levette a saját kabátját, és a fagyhaláltól megmentett fiú vállára terítette. A karjánál fogva felállította, és az autó felé támogatta.

– Gina, kérlek, ülj hátra a gyerekekhez. Hogy hívnak? – fordult a reszkető fiú felé Noel, miközben a felesége átrendezte az utasokat, és eltátogta neki, hogy a mentő már elindult.

– Harry… De Louis… – próbálkozott a göndör újra a  fontosabb témára terelni a beszélgetést.

– Megkeressük – nyugtatta meg a férfi, és beültette a meleg autóba. Harry minden porcikája valósággal izzani kezdett, pedig Noel előrelátóan levette a fűtést. Feszült a bőre és az ujjai feldagadtak, ahogy lassan átmelegedett vér töltötte meg az ereit. Felsóhajtott a kellemes, mégis kényelmetlen érzéstől, de megtagadta magától az élvezeteket, mert másra kellett koncentrálnia.

Noel lassan indult meg előre, hogy Harrynek legyen ideje a tájat fürkészni. Elszántan kutatott a sötétben bármilyen jel után, mely a balesetüket jelezte. A visszapillantó tükörben néha elkapta a hátul megbúvó család figyelő tekintetét, de nem törődött velük. Folyton eszébe jutott a délután, amikor ő ült egy hátsó ülésen, és élete legőszintébb beszélgetésébe elegyedett. Mindeközben Noel a tűzoltókkal folytatott beszélgetést.

– Ott! – kiáltott fel váratlanul Harry. Amint lefékezett a kocsi, kivágódott az ülésről, és újra a fagyban találta magát. Régi ismerősként köszöntötte, aztán nekivágott, hogy másodszor is megtegye a fák közé vezető utat, ahová lábnyomainak ösvénye vezetett, de erős karok tartották vissza – Louis! – kiabálta, amilyen hangosan csak tudta, a választ azonban nem kapta meg. Váratlanul szirénák visítozására lett figyelmes maga körül, majd értelmetlen beszédfoszlányokra, mind más irányból.

– Ki van hűlve…

– Hozzanak…

– Valahol a kocsiban… – Egymást próbálták túlkiabálni a hangok, de Harry számára már nem derült fény melyikük nyert.

*****

Amikor Harry elment, Louis-nak a szájára kellett tapasztania a kezét, nehogy hangosan felzokogjon. Nem akart egyedül maradni. Csak ülni, és arra várni, mikor hűl ki teljesen, melyik lesz az utolsó gondolata. Fájni fog, vagy csak olyan lesz, mintha szimplán álomba szenderülne?

Zihált, és könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán, míg a léptek el nem haltak.

– Harry, gyere vissza, kérlek… Félek… – képtelen volt visszafogni magát, könyörgése azonban hasztalan volt, hiszen jól tudta, senki nem hallja. – Nem akarok meghalni… – sírta keservesen. Haza akart menni. Még annyi terve volt. A harmadik könyve befejezetlenül pihent a gépe memóriájában, és még nem mutatta meg Harrynek, hogy megtanulta az egyik dalát gitáron játszani. Meglepetésnek szánta karácsonyra, hisz arról sem számolt be, hogy zeneórákat vesz. Szeretett volna elmenni Franciaországba, csókolózni az Eiffel-torony tövében, és gondolázni Velencében. Megsütni élete első tortáját, melynek hozzávalói ott pihentek a hűtőszekrény egyik kiválasztott polcán, katonás rendben sorakozva. Oltárhoz sétálni, és kimondani az életre szóló igent, gyerekeket akart, végül őszen Harry mellett hintaszékben ringatózni egy régimódi ház tornácán azzal a tudattal, hogy boldog élete volt. És ez csak néhány volt az álmai közül.

Minden álma egyetlen nap alatt foszlott szerte, mintha valaki elszakította volna őket tőle. Üres lett. Elveszített mindent, és már nem volt miért harcolnia, mégsem tudott beletörődni a végzetébe. Neki nem kellett a lap, amit kiosztottak számára. El akarta dobni magtól, felgyújtani, vagy akármi, csak ne kelljen hozzáérnie.

Újabb reszketéshullám söpört végig rajta. Minden tagja zsibbadt, mert a hideg minden perccel közelebb nyújtotta felé a karját.

– Itt vagyok… – nem volt ereje, hogy kiáltson, pedig annyira szeretett volna. Helyette elveszetten suttogott maga elé.

Elnyúlt az ülésen, ép lábát magához húzta, és ajkához szorította Harry nyakláncát. Adott rá egy leheletnyi csókot, észre sem véve az ezüst hidegét, és énekelni kezdett. Karácsonyi dalokat énekelt a sötétben.

*****

A kávézó ajtaja az újabb látogató jöttét jelezve csilingelt, ezzel a már bezsúfolódott tömeget még nagyobbra duzzasztva. Louis valósággal szlalomozott a reggeli emberseregen át, mert minél hamarabb le szeretett volna ülni, és belekortyolni az italába, melytől átmelegedést remélt. A baleset óta folyton fázott, és nem győzte magára rángatni a temérdek aláöltözős ruhadarabot, meleg pulcsikat, és bélelt nadrágokat. Ezen kívül néha még autóban rekedős rémálmaiból ébredt az éjszaka közepén, de ezt leszámítva rendben volt. Február közepére minden emlék elhalványulni látszott.

Miután majdnem átesett egy középiskolás csapaton, végre megpillantotta a kedvenc helyét, azonban most is, mint mindig, éles fájdalom markolt a mellkasába, mert eszébe jutott Harry...

Ő külön szobát kapott a kórházban, és mire Louis magához tért, már kiengedték. Minden nap várta, hogy göndör fürtök libbenjenek be az ajtaján, de soha nem történt meg. Fájt neki, hogy mindazok után, amit átéltek, tudomást sem vett róla. Az utolsó kórházban töltött nap azonban arra ébredt, hogy virágcsokor árválkodik kecses vázában az asztalán, benne egy levéllel, ami Harry kézírását viselte. A tartalma: a házukat eladta, Louis személyes tárgyait pedig hazaküldte; egyszóval kitakarított. Ezenkívül egyetlen odanemillő sort látott még rajta: Három cukor, sok tej.

Hiú ábránd maradt csupán, hogy egyszer újra megpillanthatja – természetesen nem a tévében és plakátokon -, vagy felhívja, és a hogyléte felől kérdezi a szeretett zöld szemek tulajdonosa. Mindössze a nyaklánca maradt utána, amit azóta is folyton magánál hordott Louis, mint talizmánt. Senkinek nem árulta el, de ez mentette meg az életet. Ha nincs mibe kapaszkodnia akkor éjjel, valószínűleg, nem állhatott volna egy kávéházban.

– Hé! – kiáltott fel, amikor valaki teljes erőből nekicsapódott. A kezében szorongatott tejes folyadék minden cseppje vadonatúj cipőjére folyt, csúnya foltot hagyva rajta, mindezt a szeme láttára, anélkül, hogy megakadályozhatta volna. – Basszus! – szitkozódott, felpillantva azonban elakadt a lélegzete. Le akarta hordani az illetőt a figyelmetlenségéért, idegen arc helyett azonban igéző zöld szemek néztek rá, tele huncutsággal.

– Elnézést, nem vettelek észre, amikor megfordultam – szabadkozott a göndör, a sóbálványként őt bámuló Louis-nak. – Igazán sajnálom. Megengednéd, hogy kitisztíttassam? Vagy legalább kifizessem a tisztítót? – Louis nem felelt. A szíve a fülében dobogott, bőre pedig ácsingózott a másik fiú érintése után.

– Én is ugyanezt mondtam… – suttogta döbbenten a másiknak, amikor magához tért annyira, hogy képes volt kipréselni magából néhány egyszerű szót.

– Mikor? – tettetett értetlenséget Harry játékosan.

– Miért nem jöttél be hozzám? – szegezte neki az első kérdést a kékszemű.

Harry összeráncolta a szemöldökét, és megrázta a fejét, de közben folyamatosan ott csillogott a szemében az izgatottság.

– Harry vagyok – nyújtotta a kezét zavartalanul, és Louis akkor mosolyodott el először, amikor értelmezte a mozdulatot. Azért távolodott el tőle kedvese, mert mindent előröl akart kezdeni… Vele. – Mi lenne, ha kifizetném az új kávédat, és míg eliszogatod, leülnénk beszélgetni?

– Remek ötlet! – egyezett bele boldogan Louis.

*****

– Nem szeretnéd visszakapni a nyakláncod? – érdeklődött félrebillentett fejjel Louis, miközben apró köröket rajzolt szerelme csupasz mellkasára az ujja hegyével egy forró nyári délután, a turnébusz franciaágyán meztelenül összebújva gyengéd szerelmezésük után. Harry szeretetteljesen megcirógatta az egyik gödröt Louis derekán, és az említett ékszerre pillantott, mely ott pihent hitvese nyakában.

– Nem. Tökéletes helyen van. Megnyugtat a tudat, hogy akkor is vigyáz rád, ha én nem vagyok veled – nyomott egy csókot a pirospozsgás arcra. Louis bazsalyogva pödörgette a hosszú láncot az ujjai között, és kénytelen volt abszolút igazat adni a göndörnek.

~ Vége ~