*G. B. Evelyne* Rebel's 4. rész

"Ez az utolsó előtti rész! Ne hagyjátok vélemény nélkül az Írónőt! Jó olvasást Nektek!" ~Sam xXx

4.
Egész éjjel a kanapén ültem. Amióta Harry elment, fel sem álltam, hiszen az üveg mellettem volt, így nem kellett valami nagy erőt vennem magamon, hogy elérjem. Azt hittem, ha leiszom magam és nem görcsölök rá a gondolkozásra, akkor könnyebb lesz, de most nagyot tévedtem. Csak azt értem el vele, hogy az éjszaka egy jó részét végigbőgtem. Elragadtak az érzelmek és nem tudtam semmire se gondolni, csak arra, hogy milyen jó volt vele lenni, hogy mit éltem át mellette... De most, hogy már kezdek józanodni, nem csak a szívfájdalmát látom, hanem a pár órával ezelőtti monológját is. Nem tudom, hogy hihetek-e neki, de ha a szívemre hallgatok, akkor biztosan ott leszek a partija után, viszont ha a fejem is beleszól a döntésbe, akkor már kicsit sem olyan biztos.
Emlékszem, hogy milyen boldogan keltem fel aznap, mellette ébredtem, miközben ő a karjaiban tartott. Most már jobban belegondolva az talán a mi búcsúéjszakánk volt, hiszen biztos vagyok benne, hogy a szíve mélyén tudta, hogy én leszek az, akit cserbenhagy, nem pedig a nővére. Ő már az egészet tudta, mégis egész éjszaka azt ismételgette, hogy szeret, hogy bármire képes lenne értem. Talán azért tette, mert abban bízott, hogy meg fogok neki bocsájtani, ha bekövetkezik a rossz? Igen, ezt el tudom képzelni és talán ment is volna, ha nem lett volna olyan súlyos a következménye az egésznek. Képes lettem volna visszaengedni magamhoz, mert fontos volt és még ma is az számomra, bármit képes lettem volna neki megbocsájtani. De amikor a suliban láttam, hogy Derekékkel beszél, majd azok folyamatosan rám vigyorognak sejtettem, hogy valami nem oké, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos a dolog, egészen addig míg hozzám nem jött, vigyorogva... Egy képet tartott a kezébe, pontosabban azt a képet, amit Harry készített rólam az egyik esténken, amikor kimerülten fekszem az ágyon egy hosszú menet után. Az arcomba tolta a képet, majd nevetve annyit mondott, hogy csak ezért volt velem és sose szeretett. Még most is érzem, ahogy akkor összetört a szívem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg így lett volna, de amikor a társaság felé néztem, könnyes szemekkel, az egyik közülük Harry–t magához húzta, majd összeborzolta a haját. Ha neki akartak ártani, akkor miért én voltam az, aki sokkal jobban összetört, mint ő? Miért nekem fájt jobban? Vagyis lehet, hogy nem így volt, de kívülről pont így látszott. Mire kihevertem a történteket és újból láthattam már ugyanolyan volt, mint előtte. Mosolygott, nevetett, flörtölt, én pedig alig bírtam lélegezni, nemhogy mosolyt erőltetni magamra. Mindenki látta azt a képet, szerintem még az interneten is kint volt, de azért annyi eszem volt, hogy ne nézzek fel. A barátaim közül csak Lara állt mellettem, a többiek kinevettek. Innen látszik, hogy kik az igaz barátok és kik azok, akik csak kihasználnak. Mára ezen már túl tudtam magam tenni, az egyetlen dolog, amin még mindig nem az Harry. Az iránta érzett szerelmem valószínúleg sosem fog elmúlni, főképpen nem a pár órával korábban történtek után. Már nem tudom mit kellene hinnem. Persze tisztában vagyok vele, hogy Derekék rosszak, és mindenkit kihasználnak a mocskos ügyeikben, de az is bennem van, hogy mi van ha ez is csak az ő tervük? Hiszen mi értelme van annak, hogy hónapok után jelenik meg, ha igazak a szavai, akkor nem mostanában jött rá, hogy nem tud nélkülem élni, hanem már akkor is tudnia kellett volna... de akkor miért pont most?
De itt most nem is ez a legnagyobb kérdés, hanem az, hogy én képes vagyok–e nélküle élni? Lehet naiv vagyok, de képes lennék neki megbocsájtani és félretenni, amit akkor tett. Igaz sosem felejteném el, de képes lennék úgy ránézni, hogy ne érezzek fájdalmat. Viszont vele is tudnék lenni? Képes lennék újra teljesen megbízni benne, és odaadni a szívem, miután azt tette vele első alkalommal? A vonzalom megvan közöttünk, az nem is vitás, és még mindig szeretem, egy kapcsolatban ezek is szükségesek, viszont a bizalommal gondom van. Itt hagyta a kulcsát, erre vártam egész végig és most mégis kételkedni kezdek benne, hogy őszinte tett volt. Valahogy az van bennem, hogy mi van, ha csak ezzel akar rávenni, de közben nem is gondolja így... Viszont ha minden kétségem félreteszem, akkor tudom a választ. Ha egy olyan személy árt neked, akit szeretsz, nem számít mennyire fáj, bármit képes vagy neki megbocsájtani, mert neked ő kell és számomra Harry pontosan ilyen. Összetört. Földre tiport, de még mindig őt akarom.
Gondolataim a telefonom hangja zavarja meg, mire nyögve kapok utána. Lottie. Mit akarhat ebben az órában, hiszen már megígértem nekik, hogy hazamegyek és tudhatná, hogy az anyának tett ígéretem sosem szegem meg, történjen bármi. Remegő ujjakkal húzom el a zöld gombot, majd emelem a fülemhez a készüléket.
– Helló bátyó – szól bele vidáman – remélem nem alszol és fogadóképes vagy, mert itt állok a lakásod előtt és nem fogok elmenni, míg el nem mondod nekem, hogy mi bánt téged – folytatja, mire megdermedek.
– Ugye csak viccelsz Lottie? – kérdem halkan, próbálva elrejteni a kétségbeesésem.
– Nem, egyáltalán nem – nevet fel. – Tényleg itt vagyok, ha kinézel az ablakon még a kocsit is meglátod, ha szeretnéd még integetni is fogok.
– Hogy a fenébe kerülsz ide, ebben az órában? – vonom kérdőre. – Korán van még és nem is lakunk valami közel, csak azt ne mondd, hogy egész éjjel vezettél... – kérem.
– Nem csak én utaztam – sóhajt fel. – Volt társaságom és én csak pár km–t vezettem, ne aggódj már ennyire Tommo.
Fogalmam sincs, hogy került ide, ahogy arról sem, hogy miért pont most akarja kiszedni belőlem mi bánt, de tudom, hogy nem küldhetem el, hiszen akkor én lennék a rossz. Meg alapjában véve jól jönne egy tanács is, Lottie pedig igazán jó a szerelmi tanácsadásban. Megpróbálhatnám összeszedni magam és a lakást is abban a pár percben, míg felér, de lezuhanyozni nem lenne időm, tehát biztosan rájönne, hogy ittam és különben is, már nem egyszer látott engem szétesve, ez sem lesz más.
– Gyere, nyitom – adom meg magam, majd bontom a vonalat.
Nagy nehezen feltáplázkodom a kanapéról, majd a hajamba túrva indulok el az ajtó felé. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz elragadtatva a látványomtól és kérdőre is fog vonni, viszont ezellen már úgysem tehetek semmit. Amint meghallom a közeledő lépteket kitárom az ajtót és megpillantom az én szinte már fehér hajú hugomat.
– Hű, de szarul festesz Tomlinson – néz rajtam végig. – Van egy olyan érzésem, hogy a lakásod sincs sokkal jobb állapotban – teszi hozzá, mire én csak megvonom a vállam. – Mielőtt még bármit is megbeszélnénk, te lezuhanyzol én pedig kidobom azt az üveg bort, ami az asztalon van és csinálok magunknak egy kávét, oké? Van egy olyan érzésem, hogy hosszú lesz ez a beszélgetés.
Meg sem próbáltam közbeszólni, vagy ellenkezni, hiszen ismerem a hugom és tudom, hogy semmi értelme, meg a Tomlinsonokkal alapból nem lehet szórakozni, ha valamit eldöntenek. A fürdő felé veszem az irányt, ahol egy gyors hidegzuhanyt veszek, ami nem csak kijózanít, de még fel is ébreszt.
A tükörbe bele se mertem nézni végig, még most sem, hogy fel vagyok öltözve és fogat is mostam, mivel van egy olyan érzésem, hogy a látványomtól nem érezném jobban magam.
Lottie már a nappaliban van, mire kiérek. Az asztalon két csésze forró kávé vár, de a figyelmem megakad a kezében tartott kulcson. Van egy rossz előérzetem, hogy ő pontosan tudja, hogy kihez tartozik az a kulcs.
– Milyen kulcs egy Louis? – kérdi, felém sem pillantva. – Amikor kiszálltam láttam egy igazán ismerős járműt, mondd, hogy rosszul gondolom, és ez itt nem azé a személyé, akire gondolok.
– Azt szeretnéd, hogy hazudjak neked, vagy az igazat mondjam? – ülök le mellé, majd pillantok az arcára. Látom, ahogy végigsuhan két érzés is rajta: a szomorúság és a sajnálat.
– Ezért ittad le magad és vagy olyan állapotban, mint most? – néz rám, miközben hátradől a kanapén. – Harry miatt vagy ilyen?
– Nézd – sóhajtok fel – tudom, hogy te másképp látod a helyzetet, de én még minidig szeretem. Hosszú ideje nem láttam és most pár napja újból felbukkant. Elmondta mit miért tett, nagyjából és azt is, hogy engem akar. Nem tudom, hogy képes vagyok neki elhinni, de te is tudod, hogy sosem szűntem meg őt szeretni. Emlékszel mikor régen azt mondtam neked mérgemben, hogy a kocsiját jobban szereti, mint engem? – kérdem, mire bólint. – Pár órája azt mondta, hogy képes lenne eldobni, ha engem visszakapna. Azt mondta, amit mindig hallani akartam...
– Ahhh – nyög fel. – Tudtam én, hogy ez egy igazán hosszú beszélgetés lesz... nem ítéllek el, hiszen én is szerelmes vagyok, de ahhoz, hogy tanácsot tudjak adni az én idióta szerelmes bátyámnak, szükségem van a részletekre, hogy tiszta legyen előttem a kép.
Már órák óta beszélgetünk. Mindent elmondtam neki és sok olyan dologra vezetett rá, amire magamtól sosem gondoltam volna. De ez természetes, hiszen egy kívülálló teljesen másképp áll a dolgokhoz, mint azok akik között folyik a dolog. Ő látja azokat az elrejtett forrásokat, amik sosem merülnének fel bennünk, éppen ezért szeretem ennyire a hugom. Mindig tudja mit kell mondania, és ha ő még nem is ért teljesen egyet a döntésemmel, vagy teljesen más véleményen van, képes segíteni benne. Elmondja a jó és egyben a rossz oldalát is, mindent feltár előttem és ezzel sokkal jobban megkönnyíti a dolgom, mint azt gondolnám. Persze egy ember sosem lehet biztos a döntésében, de az nem számít, mivel ha nem próbálod meg, akkor valószínűleg míg élsz bánnád, hogy nem adtál még egy esélyt. Én még nem tudom, hogyan fogok cselekedni, hiszen bármelyik percben  meggondolhatom magam, de bízom benne, hogy abban a pillanatban, amikor rá leszek kényszerítve sikerül majd úgy döntenem, hogy jó legyen.

Bármennyire szeretném, tisztában vagyok vele, hogy nem fogom magam jobban érezni ebben a szerkóban. Igazából semmi bajom sem lenne, ha nem Harry kérte volna ezt, de így valahogy zavarni fog, hogy szinte semmi sincs rajtam felül... A szűk nadrággal semmi bajom, hiszen minden nap az van rajtam, viszont a felső rész, az a nyakkendő... nagyon zavar. A többiek arcán is láttam, hogy nem igazán jön be nekik, de semmit sem mondtak, csak morogva kivonultak. Már csak én vagyok az öltözőben, és próbálom összeszedni magamat, mert már szinte mindenki itt van, Harry pedig az első volt, szóval abban sem bízhatok, hogy még van pár percem a találkozásig... Csak az úton háromszor változott meg a döntésem, szóval még azt sem tudom, hogy mi lesz ezután... Egyszerűen csak túl szeretnék már esni rajta!
– Louis – kopogtat az ajtón Lara –, bejöhetek?
– Persze – kiáltok ki, mire a kilincs azonnal lenyomódik, majd megjelenik előttem egy irtó dögös felszerelésben lévő lány, akire rá sem ismerek. – Ki ez a dögös csaj előttem? – kérdezem vigyorogva, mire csak a szemét forgatja.
– Ne húzz fel te is, Louis! – mordul rám. – Ez minden, csak nem én... sőt, még a legmerészebb álmaimban sem! Ha meglátom itt Harryt, nem ígérem, hogy nem olvasok be neki egyet – közli velem. – Különben – lép hozzám közelebb, majd megfogja a nyakkendőm és maga felé kezd húzni –, te is jól nézel ki.
– Köszi – mosolyodom el –, de én képtelen leszek erre. Nem tudok így kimenni eléje... – sóhajtok fel.
– Dehogynem! – csattan fel. – Louis a tegnap estét végigbeszéltük, elmondtál mindent. Lehet, hogy nem gondolom jó döntésnek választ adni a kérésére, de ez a te életed... szereted őt, és ezt mindketten tudjuk, sőt mindhárman, szóval kimész oda, hiszen van mit mutogatnod és szépen leveszed a lábáról, hogyha végül úgy döntenél, hogy nem mész vele, akkor tudja mit veszített – vigyorog rám ördögien. – Neked nincs mit szégyellned, hidd el nekem, csodás vagy és ezt te is tudod, téged csak az zavar, hogy ő is itt van, nem az, hogy nincs rajtad felső.
– Rendben, kimegyek végigcsinálom és mikor úgy érzem végleges a döntésem, akkor közlöm vele – határozom el magam. – Semmi sem sülhet el rosszul, hiszen most nem szól hozzám, ha én nem kérem.
– Na ez az a Louis, akit én ismerek – kacsint rám.
Fél perc múlva már kifelé tartunk. A folyosó végéről is hallatszik a dübörgő zene, ami az emberek szórakoztatása érdekében hangosabb a megszokottnál. Azt hiszem elmondhatom, hogy eddigi éveim során még sosem láttam a Rebel’s–ben ennyire jól mulató társaságot. Mindenki táncol, vagy a bárnál iszik, de senki se bánatában, aminek következtébe az én arcomra is mosoly kúszik.
Akaratom ellenére is keresni kezdem a szemeimmel azokat a göndör fürtöket. Egy kisebb társaságban áll, nem messze a pulttól. Aki nem ismeri olyan jól, mint én azt mondja jól érzi magát, de én tudom, hogy amikor a pohárral játszik a kezében, akkor ideges és feszült. Próbálja azt mutatni, hogy semmi gond, mivel nem akar magyarázkodni, de tudom, hogy amint megpillant átsuhan majd valami az arcán, ami mindenkinek fel fog tűnni.
Az egyik haverja, akinek szőke haja van, az irányomba bök a fejével, aminek következtében Harry egyből rám kapja a tekintetét. Halványan elmosolyodva biccent felém, majd mér végig. Ajkába harapva néz újra a szemembe, majd erőt véve magán fordul vissza a haverjaihoz, miközben a hajába túr.
Két órája tart a parti, én pedig lassan kezdem azt érezni, hogy a lábaim helyett téglát húzogatok. Meg sem tudom mondani, hogy ez hanyadik kör, amit most viszek ki az egyik társaságnak. Harryék eddig csak kétszer rendeltek italt, de szerencsére nem én kellett kivigyem nekik, hanem Lara. Tekintetemmel végig követtem őt, mivel meg akartam róla győződni, hogy nem fog semmi butaságot tenni. Igaz, nem álltam elég közel hozzájuk, hogy halljam, de tisztán látni lehetett, ahogy odasúg valamit a göndörnek, aki csak felnevet, majd megrázza a fejét...
Amint leteszem a poharakat, egyből fordulok, hogy visszamenjek az újabb adagért, de megakad a szemem Harryn, aki engem bámul. Kezdem azt érezni, hogy a mosatni döntésem végleges, ezért úgy gondolom itt az ideje ezt közölni is vele. Lehet, hogy hibát követek el, de az is lehet, hogy ez lesz az egyik legszebb hibám, tehát nem futamodhatok meg, mert vannak kétségeim. Mindenkinek vannak, bármi bármikor elbaszódhat, de előtte kell lennie valaminek, hiszen amíg nincs addig, nincs minek elcsesződnie sem.
Remegő kezekkel indulok el az asztalukhoz, majd egy mély lélegzetet véve tekintek a társaságra. Harry se szó, se beszéd fogja magát és felpattan, majd a kezem elkapva kezd el húzni, egy nyugodtabb helyre. Görcsösen szorítja a kezem, mintha azt hinné, ha nem tart elég erősen, akkor elszakadok tőle vagy megfutamodom.
– Mielőtt még bármit mondanál – szólal meg, amint kiértünk a levegőre – meghallgatnál tőlem még egy rövidebb monológot? Nem tudnám elviselni, ha most elutasítasz és ezt nem közlöm veled.
– Hallgatlak – mondom komolyan. Nem akarom, hogy azt higgye nyert ügye van, kíváncsi vagyok mit akar mondani annak érdekében, hogy megváltoztassam a döntésem.
– Emlékszel arra a képre, ami az éjjeliszekrényemen volt? – kérdi, mire bólintok. – Lehet, hogy hihetetlennek tartod, de még most is ott van, csak már a saját lakásomban. Sosem tettem el, mert rád emlékeztetett. Arra a személyre, akit szeretek, aki fontos nekem, aki mellett élni akarok. Tényleg igazat mondok neked, Lou... – néz a szemembe, kétségbeesetten.
– Tudom, hogy igazat mondasz – mosolyodom el, mire zöld szemei hatalmasra nyílnak. – Nem tudom, hogy jól döntök–e, ahogy azt sem, hogy mi lesz ennek a vége, de ebben a pillanatban nem érdekel... és tudod miért nem? Mert szeretlek és ez mindig így volt azóta a nap óta, hogy találkoztunk – lépek hozzá közelebb.
– Te szándékosan hoztad rám a frászt – kap észhez. – Végig azt hittem, hogy elveszítettelek, amióta láttam, hogy az asztalunkhoz közeledsz, az arcod komoly volt, de megérdemeltem.
– Szeretnék veled lelépni innen, most – szorítom meg a kezét –, és szeretném, ha valamit visszavennél, ami a tied – nyúlok a zsebembe, majd odaadom neki a kulcsát.

~ * ~