*Sam Wilberry* Winter Storm 1/3 A kékszemű

Jó olvasást! És várom a véleményeket, ha még jártok erre. ~Sam xXx

1. A kékszemű

Az utasok várakozásteljesen álldogáltak a hatalmas terminálban, miközben Harry kibámult a makulátlan ablakok egyikén. Igazi kihívásnak számított neki a péntek délutáni csúcsforgalomban bejutni a városba, majd megtalálni a repteret. A taxi óráknak tűnő ideig keringett, mire a késő délutáni dugóból kikeveredve elcsípett egy szabad parkolóhelyet, de még így is tíz percet gyalogolt, mire beért a váróba. Aligha aludt három órát; egész éjjel forgolódott és az eső kopogását hallgatta. Gondolkodott. Már akkor hiányozni kezdett a kis, otthonos légkör, a kandallóban lángoló fák pattogó hangja, az édesanyja ölelése… és Jane. Halkan sóhajtott, és a karórájára pillantott. A chicagói járat indulásáig mindössze fél óra volt, és Harry már a 47–es kapunál várakozott. Odakint kitartóan szemerkélt az eső, és a cseppek vékony csíkokat rajzoltak az ablakra; a fiú figyelte, ahogy a szürke felhők lustán, ráérősen cammognak az égbolton. A rettegés gyomorszorító erővel érkezett, és szétmorzsolt benne minden magabiztosságot: ismét előhúzta a mobilt, remegő ujjakkal feloldotta, majd figyelmesen, újra és újra elolvasta az üzenetet, amit J hagyott neki. A szemével úgy fürkészte a sorokat, mintha egy szentírás lenne, közben pedig nem volt több egy egyszerű, semmitmondó, nyers hangvételben megfogalmazott tájékoztatónál. „Landolás után fél órával várlak a reptér előtt. Ne késs! J.” Harry felhúzta a szemöldökét, és lassan araszolt előre, mikor elkezdődött a jegyellenőrzés. Robotosan lépkedett, mintha nem számítana, hogy éppen most hagy hátra egy életmódot, a megszokottat, és lép bele egy újba, az ismeretlenbe. Cassandra már biztosan várja, és nem akart csalódást okozni a fiatal lánynak: jól tudta, hogy szükség van rá. Ezzel nem csak nekik, hanem önmagának is kedvez, hiszen a nyári nyelvtanfolyamra és az egyetemi látogatásra, majd az azt követő gólyatáborra félretehet egy kis pénzt. Kisöpörte göndör, loboncos fürtjeit az arcából, és az ellenőrzőpanelhez illesztette a vonalkódot. A forgóajtó halk kattanással adta meg magát, és a fiúnak mindössze annyi ideje volt, hogy kisurranjon rajta, aztán máris összezárult mögötte. A bébiszitteri állás azonban édes csekélység volt, és Harry sejtette, hogy nem lesz elegendő ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű pénzt kaparjon össze. Mióta a szülei hátat fordítottak neki, és rút módon beszennyezték a hírnevét a saját családjában, a megélhetése sokkal nehezebbnek bizonyult, mint korábban. Otthon is dolgozott, esténként egy bárban volt pultos, ami elég sok jattot hozott neki a fizetése mellett, így könnyedén kihúzta a hónapokat, de az új országrész túl sok rejtélyt tartogatott ahhoz, hogy cseppnyi zavartatás és izgalom nélkül vágjon az ismeretlenbe. Mindössze húsz perc alatt lezajlott a beléptetéssel kapcsolatos perpatvar, rövidesen pedig nyíltak a kapuk, és felszállásra buzdították az utasokat. Harry némán ballagott a körülötte örvénylő emberek gyűrűjében. Hallgatta, ahogy az idős párok az utazásról diskurálnak, miközben néhány gyerek kétségbeesett hangja kúszott a fülébe, amit a szüleik rendre parancsoló, erélyes hangja követett. Amint kilépett a fekete aszfaltútra, az ujjait végigsimította a vasrácsokon, amelyek a repülőig vezető utat határolták – minden nedves volt és hideg. Csúszós. Lassan a fejére húzta a kapucniját, aztán beledőlt a szélbe, ami az arcába vágott, és zsebre tett kézzel, fázósan összehúzva magát ballagott a repülő felé. Kicsit megrémült a gép látványától, ami kitöltötte az egész látóterét és a sötétkék Ryanair felirat valamiért ijesztőnek bizonyult számára. Ha egyszer felteszi a lábát, már nem fordulhat vissza. Még van időd, Harry. Még van időd – súgta egy belső hang, és a fiú egy pillanatra megtorpant. Valaki nekiütközött a vállának, amit fojtott bocsánatkérés és halk duruzsolás követett, de Harry nem is figyelt rá, csak semmitmondóan megrázta a fejét. Miután egypár átfagyott percet és néhány merengve eltöltött pillanatot követve fellépett a lépcsőre, ami felvezette a gépbe, valahogy furcsa megkönnyebbülés lett úrrá rajta, és örült, hogy képes volt megtenni ezt a lépést. Aprónak számított, mégis nagy jelentőséggel bírt. Odakint már kezdett beköszönteni a félhomály, ami az éjszaka sötétjét sejtette, és Harry végigbámult a kígyózó embersoron, figyelte az izgatott arcokat és a kíváncsi, reményteli szemeket. Az üvegépület gyönyörű, sárgás színekben ragyogott, Harry pedig imádta ezeket a pillanatokat, mikor az egyszerűben is felfedezheti a különlegest, és rálelhet valami nagyszerűre. Talán ezeknek az apró dolgoknak köszönhetően kezdett el úgy igazán írással foglalkozni, valamikor még a kamaszkora küszöbén, aztán az egész sokkal többé vált, mint egyszerű hobbi. Értelmet nyertek a szavak, minden pötyögéssel eltöltött pillanat, mikor arra törekedett, hogy a fantáziája tökéletes másolatát vethesse papírra. Eleinte tollal rótta a szavakat, később pedig áttért laptopra, miután a szülinapjára – az aktuális barátjától – kapott egy kiváló készüléket hozzá. Ruben azóta is rendszeresen keresi, de a kapcsolatuk mára már nem több, mint hétköznapi, felszínes barátság, mégis jól elvannak, ha úgy adódik. Harry összerezzent, ahogy a stewardess kizökkentette a gondolatai szénakazaljából, és kerekre tágult szemeket meresztett rá.

– Elnézést uram – suttogta a szőke hajú hölgy. Elegancia és valami mély intelligencia sütött a tartásából, és az arcára volt írva a felsőbbrendűek büszkesége. Aranyos, kék ruhát viselt, és a kitűzőjén a Monica név állt. – Megmutatná a jegyét? – Harry aprót bólintott, előhúzta a kért dolgot, és miután a lány elrebegett pár jókívánságot, meg kellemes utat kívánt, belépett a melegségben fürdő fedélzetre. A repülőgép belseje nem volt túl puccos, egyszerű fapadosnak számított a barna, bélelt székekkel és jellegtelen kisugárzásával. 8B, olvasta le a jegyéről, aztán elkezdett előretülekedni az egyelőre még nyomorgó tömegben. Az ülés sokkal kellemesebb volt, mint amire Harry számított. A finom huzattal borított ülőalkalmatosság, a feje mögött lévő párna és az elegendő hely ahhoz, hogy hosszú, izmos lábait bepasszírozhassa, tökéletes elégedettséggel töltötték el. A mellette lévő két hely még szabadon árválkodott, és életében most először sajnálta, amiért nem nappal utazik: az ablak mellett ülve csodálatos látvány fogadta volna, de így csak fénylő pöttyöket fog látni a feketeség tengerében, ami ugyan hangulatos, mégsem annyira intenzív hatás, mint föntről szemlélni a napfényben lüktető világot. Harry kényelmesen elhelyezkedett, és hátradöntötte a fejét. Örült, hogy egyedül fog utazni (legalábbis nagyon remélte), így elkerülheti a kínos beszélgetéseket, és egy–egy öreg hölgy csacsogását, akik egy fiatal fiún élik ki szenvedélyes beszédkészségüket. Egyedül a nagyija, Carol volt kivétel az idegesítő nagymamák köréből. Ő mindig tudta, hogy mit kell mondani, és megfelelő tanácsokkal látta el, bármiben is kérte ki a segítségét. Mielőtt bekapcsolta a biztonsági övet, lehámozta magáról a sötétkék, gombos szövetkabátját, összehajtogatta, majd letekerte a nyakáról a sálát, és egy szertelen kupacban a tetejére helyezte. Harry eltöprengett rajta, mennyire szereti ezeket a pillanatokat: ugyan ott lappangott benne mélyen a félsz, hogy éppen az ismeretlennek vág neki, de a csend (ha még nem is szó szoros értelmében, mert körülötte nyüzsögtek az emberek) ellazította.  Majdnem gyógyító balzsamként hatott a lelkére. Harry hátradöntötte a fejét, és feltette a fejhallgatóját, hogy kirekessze a zsibongást, ami már kezdett szüntelen pulzálássá válni az agyában; hagyta, hogy a kedves dallamok bejárják az elméjét. Az érzés minduntalan ugyanaz volt, mint általában: amint elindult a repülő, megrohanta a testét az adrenalin, rögtön pedig a felszállástól való félelem. Hátradőlt, hogy csillapítsa a mellkasa őrült emelkedését, és igyekezett egyenletesebben lélegezni. Mikor végre elérték a repülésmagasságot, és a fiú ismét fellélegezett, már a stewardessek szolgálták fel a szendvicseket és a különféle italokat, némi édességgel kínálva. Eleinte azt hitte, hogy az álom karjai nyúlnak ki érte, hogy belerántsák egy pihentető, mély álomba, de mikor a bökdösés erőteljesebb lett, és valaki arra is bátorságot vett, hogy finoman oldalra húzza a fejhallgatóját, Harry döbbenten nyitotta ki a szemét. A valaha látott legcsodálatosabb, legkékebb szempár fúródott az ő zöldjébe, és a vörös, hózentrógeres nadrágos fiú (aki egyébkén fehér–sötétkék csíkos pólót és szürke zakót viselt) ismét megbökte.

– Ne haragudj… – nyögte karcos hangon, és Harrynek még ez is annyira tetszett, hogy alig bírta palástolni az érdeklődését. – Melléd szól a jegyem, csak eltévesztettem.

– Hogy lehet elnézni? – szaladt ki a fiú száján, de azonnal megbánta, mert sértőnek érezte a hangsúlyt. Megrázta a fejét. – Ne haragudj, kicsit álmos vagyok.

– Én pedig vak – nevetett a fiú, és a szeme Harry lábaira tapadt, miközben a fiú finoman oldalra húzódott, hogy a másik bepréselődjön az ülésre. – Még ezzel az istenverte látásjavítóval is – tette hozzá lemondóan, aztán megigazította az orrán a vékony, feketekeretes szemüvegét.

– Semmi baj – felelte Harry, és a hangja valamivel mélyebben csengett. – Emberek vagyunk, hibákkal.

– Bárcsak a családom is így gondolkodna… – motyogta a fiú, és kisöpört pár világosbarna, egyenes fürtöt a homlokából. Harry nem találta a megfelelő pillanatot, mikor észrevétlenül, lopva rámeredhet a fiú arcára, tanulmányozhatja az összes szembetűnő meg rejtett vonását, élénken csillogó szeme kékségét.

– Nagyon fiatalnak nézel ki – állapította meg Harry. – Már házas vagy?

A fiú felnevetett, talán olyan őszintén, hogy még saját maga is meglepődött rajta, aztán Harryre bámult:

– Dehogyis – kuncogott tovább. – A múltam elég sötét, bár kevesen gondolják rólam, hogy drogfüggő voltam. Akkoriban a szer elszívta minden életerőmet, csak árnyéka voltam egykori önmagamnak.

Harry felvonta a szemöldökét. Meglepte, hogy a másik ilyen könnyedén, nyíltan beszélt a múltjáról. Ő világéletében nehezen nyílt meg, ráadásul későn érő típus volt, ami még rátett egy lapáttal a problémáira, mert sosem merte senkinek sem százszázalékosan elmondani a bajait. Önmaga mentora kellett legyen, hogy jól intézze az életét. Persze számtalanszor belebukott, leginkább a családja miatt, akik folyton hátráltatták ahelyett, hogy teljes szívvel bíztatták volna a feltörekvésre, hogy az irodalmat és a hozzá fűződő tehetségét úgy élje meg, mint egy égi ajándékot, helyette mindig atrocitások érték: először, amiért vállalta a másságát, és egy hosszú, rögös vívódást követően önmagának és a családjának is bevallotta, hogy meleg, másodszor mert mindig eltiltották attól, amit szeretett. Éjjelente olvasta a könyveket és gyakorolta az írást, ami olyan tudomány, ami csak kellő kitartással, elhivatottsággal, sok–sok kiolvasott könyvvel és írással fejleszthető.

– Valami rosszat mondtam? – tűnődött az ismeretlen fiú.

Harry megrázta a fejét, és olyan meggondolatlanul csúszott ki a száján, hogy visszakozni sem volt ideje:

– Semmit, kékszemű – kacsintott rá, mire esküdni mert volna, hogy a másik kissé vörösebbre színeződött. Harry elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Mániám a becenevek – nevetett dallamosan.

– Egyébként Louis vagyok – sóhajtotta a zavarba jött, elpirult srác, és óvatosan Harry felé nyújtotta a kezét. – Louis Tomlinson.

– Én pedig Harry Styles – suttogta. – Örülök.

Pár pillanatig mély, meghitt csendbe merültek, aztán Louis törte meg az egyre kínosabb hallgatást:

– Merre mész? – tudakolta fojtottan, és óvatosan oldalra sandított. Harry félkómásan tekintett rá; ezúttal a smaragdszín szeme valamivel fénytelenebbül járta be a fiú arcát.

– Diákmunkát keresek az ünnepekre – felelte Harry, és összefonta a kezét az ölében. – Sajnos a családom nem tud megfelelően támogatni, muszáj önállósulnom. És te? – kérdezte.

Louis ajka huncut félmosolyra húzódott:

– Modell vagyok – felelte szűkszavúan. Harry eltátotta a száját, bár nem csodálkozott a fiú szavain: a szépen metszett áll, a vékony ajkak, melyek olyan gyönyörűek voltak, mintha egy szobrász munkálta volna, az enyhén kidülledő járomcsont mind arról árulkodott, amit a fiú mondott. Harry még néhány másodpercig legeltette a tekintetét a fiún, majd gyorsan elkapta, mintha valami bűnös dolgot csinált volna.

– Sokat utazom, mert a munkám megköveteli – tette hozzá Louis. Annyira elegánsan, halkan, mégis tisztán érthetően ejtette ki a szavakat, hogy egy röpke pillanatra Harry lélegzete elakadt, és zihálva szedte a levegőt. Forróság öntötte el az arcát, és a vágy okozta melegség végigszaladt az egész testén.

– Én csak bébicsőszködni fogok – sóhajtotta Harry. Hátránynak érezte, sőt, kissé megalázónak, hogy ő ilyen munkára adta a fejét. A legnagyobb bajt mégis az jelentette, hogy nem fog megfelelően keresni. Hamarosan be kell fizetnie az egyetem következő félévére a költségeket, de még a negyedét sem szedte össze a hatalmas összegnek. Fogalma sem volt, mitévő legyen, azt viszont jól tudta, hogy a gyerekfelügyeletből nem fog annyi bevételt szerezni, ami fedezi a hazaútját, pár hétig a lakbért, és amiből simán, gondtalanul átutalhat némi összeget, hogy folytathassa a tanulmányait. A fiú kissé elcsüggedt, ami Lou-nak is rögtön szemet szúrt, de nem tette szóvá. Az út további részében mindketten elfoglalták magukat: Louis egy magazint böngészet, miközben Harry kibámult az ablakon, a narancssárga fényeket szemlélte, a repülő alatt elterülő világot, a sötétséget. Néha el–elbóbiskolt, álomtalan álomba zuhant, de számtalanszor felriadt egy–egy rázkódásra. Habár a stewardessek felhívták az utasok figyelmét a turbulenciára, mégsem következett be, aminek Harry halálosan örült. Mindig is félt a repüléstől, bár mindenki azt kántálta körülötte, hogy az egyik legbiztonságosabb tömegközlekedési módszer – ő mégis képtelen volt túllendülni a rettegésén. Mikor a pilóta bejelentette a hangosbemondóban, hogy hamarosan a végállomás következik, és pillanatokon belül megkezdik a leszállást, hihetetlen megkönnyebbülés öntötte el a lelkét; úgy oldotta fel a görcsöt, mintha ott sem lett volna.

– Figyelj, Harry – suttogta Lou, mikor már a gép süllyedni kezdett –, van egy ajánlatom, de nem biztos, hogy megbékélsz vele. A cégünknek elég nagy a kirendeltsége, és hidd el, hogy ha mással nem, ezzel nagyon sokat tudnál keresni – magyarázta, miközben átnyújtott Hazzának egy papírdarabot. Egyetlen, fekete tollal rótt telefonszám állt rajta, semmi név vagy útbaigazítás, csupán az egymás után sorakozó számok kódja. Harry aprót biccentett, majd a zsebébe csúsztatta az utolsó lehetőséget, amire még számíthatott.

– Csak egy egyszerű fotózás – kacsintott rá Lou, de volt valami ravasz csillogás a szemében –, semmi több.

 Harry illedelmesen eltette, mert az édesanyja egészen kiskorától kezdve arra oktatta, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni.

– Köszönöm, Lou – sóhajtotta, és a másik fiú beleborzongott a hangba, ahogy a becenevét ejtette ki. – Igazán hálás vagyok.

– Semmiség, Harry – paskolta meg a vállát. – Semmiség. – Lou lassan hátradőlt, belemarkolt a szék karfájába, miközben arra gondolt, hogy egyszer még elátkozza őt a göndör félisten, amiért felajánlott neki egy ilyen lehetőséget. A munkáját két szóval lehetne jellemezni: függőség, bűn. Anno őt is csúnyán belerántották, és azóta nem tudott szabadulni. A bizonyítási vágy felett valami erősebb, elsöprőbb érzés is helyet kapott: a nyilvános szereplés. Lou szerette az elismerést, és büszke volt önmagára, mikor egy–egy férfi odament hozzá, és hízelgő szavakkal biztatta őt. Imádta a visszajelzéseket, viszont azzal is tisztában volt, hogy amit elért, az nem olyasmi, amivel egy átlagember büszkélkedni merne. Sőt… néhányan megátkoznák miatta.

*

Szerencsés volt a landolás, és Harry elképesztően őrült, hogy a beígért vihar kirobbanása előtt földet értek. Leszálláskor már hangosan süvített a szél, és esőcseppek záporoztak az arcára, miközben fázósan összefogta magán a kabátján. A göndör fürtjei rakoncátlanul lobogtak a levegőben, miközben lesétált a gépről, és a terminál felé vette az útját. A hatalmas üvegépület megannyi fényben játszott a sötétségben, és olyan csodálatos volt a látkép, hogy egy pillanatra megtorpant. Tudta, hogy még rengeteg ideje van, hiszen J csak kilencre fog megérkezni. A fáradtság ólmosan nehezedett rá, érezte, hogy a tagjait édes bénultság hatja át; mindennél jobban vágyott egy forró zuhanyra és egy puha ágyra, ahol álomba merülhet. Odabent talált egy hangulatos, meghitt kávézót, és azonnal leült egy hátsó bokszba. Volt egy kis félretett pénze a kajára, úgyhogy nem okozott gondot egy szendvics és pár korty kávé kifizetése. Élvezte a vörös huzatos szék nyújtotta kényelmeket, lazán hátradőlt, miközben lassan iszogatta a fekete löttyöt és az ujjai között forgatta a kis lapot, amit a fiú hagyott neki. Számtalanszor felidézte maga előtt az arcot, a lágy, mégis erőteljes vonásokat, amelyek szinte az emlékezetébe égtek. Bánta, hogy nem kérte el a telefonszámát, de sosem volt annyira bátor. Örült, hogy legalább a nevét megtudta. Még volt tíz perce J érkezéséig, bár semmi kedve sem volt újra kiandalogni a hideg szélbe, ami úgy süvített, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Elővette a mobilját, egy ideig csak elveszetten bámulta magát a képernyőbe, aztán bepötyögte a számot. Ha Louis valóban felfigyelt rá, akkor tényleg lehet esélye egy ügynökségnél, akik majd meglátnak benne valamit, habár elképzelni sem tudta, milyen lehet kiállni a nyilvánosság elé, milyen lehet a folytonos megfelelési kényszer, ami az ember külsejét illeti. Harry – bár nem volt elégedetlen a külsejével – sosem érezte magát különlegesnek. A lányok jószerivel felfigyeltek rá a gimiben, de ő rendszeresen visszautasította őket, azzal az ürüggyel, hogy akkori legjobb barátja, Melinda a barátnője. A lány mániákusan imádta a melegeket, és azonnal segített Harrynek, amint megtudta a dolgot. Tudta, hogy a fiúnak mennyi megpróbáltatással kell szembenéznie, úgyhogy lényegesen megkönnyítette a dolgát, mikor egyetlen csókkal a népbe fojtotta az összes kételyt, és csupán egyetlen pletyka keringett: Melinda Ashton lesmárolta a végzős bálón a hatalmas szívtiprót! Harry sosem értette, hogy miért aggatták rá ezt a becenevet, de onnantól kezdve már nem cikizték az emberek. Mikor felcsendült egy ismerős karácsonyi dallam, Harry kiszakadt az emlékek fogságából, és mosolyogva hallgatta az „All I Want for Christmas is You” számot. Az ujjbegyével a hívás gomb előtt körzött, igyekezett összeszedni minden erejét, aztán rányomott a tárcsázásra. A vonal kicsöngött, az ő szíve pedig gyorsabb ütemre kapcsolt. Mintha pillangók hadai költöztek volna a gyomrába, érezte a szárnyuk csapkodását, ahogy az adrenalin felfokozza a szívverését, és a légzései is szaporább lesz. Nem tudott elszakadni a tudattól, hogy valami olyasmire készül, ami talán nem fog összejönni, és ami olyan bűnös, hogy utána sosem lesz az, aki előtte volt. 

– Jó estét – suttogta, mikor megszűnt a csöngés, de senki sem szólt bele. – Louis Tomlinson ajánlotta önöket. Említette, hogy lesz valami fotózás, amire fiatal fiúkat keresnek… – Harry alig bírta formálni a szavakat; többnyire úgy érezte, hogy totális hülyeségeket csacsog, de azért türelmesen várt.

– A cégünk kedveskedni szeretne a férfi olvasóknak, ezért egy rendkívüli, elvont képsorozattal fogunk érkezni december végén – érkezett a vonal túlsó végéről a kategorikus, határozott tenor, és Harry elcsodálkozott, mennyi magabiztosság árad a másik férfi hangjából. – Biztos benne? Rengeteg pénzt kereshet vele, de teljesen kiszolgáltatja magát a nyilvánosságnak.

– Milyen képekről lenne szó? – suttogta Harry, és valamiért rossz előérzet költözött a mellkasába. A szája kiszáradt, keserűen nyelt.  

– Figyeljen, uram – sóhajtotta a férfi. – Komolyan ennyire tájékozatlan? A Storm egy melegeknek szóló újság. Alapvetően csak erotikus, fokozottan felnőtteknek ajánlott képeket tartalmaz. A szerkesztőség kitalálta, hogy legyen egy különkiadásunk az ünnepekre, amelyben fiatal fiúkat lehet látni hiányos karácsonyi öltözetekben. Sok élvezet, tömény erotika, számtalan olvasó. És ami a legfontosabb… rengeteg bevétel – magyarázta a fickó, Harrynek pedig elakadt a lélegzete.

– Pornólap? – csúszott ki a száján, bár azonnal megbánta.

– Én finomabban fogalmaznék – nevetett a férfi –, de gyakorlatilag igen. Egy pornólap. Amennyiben továbbít nekünk e–mailen egy fényképes bemutatkozást, mellékelve a fontosabb elérhetőségekkel, holnap délelőtt várjuk a szerkesztőségben a válaszban megküldött címen. Gondolja, hogy alkalmas rá? – kérdezte a férfi, és Harry esküdni mert volna, hogy volt egy kis incselkedés a hangjában, valami rejtett szenvedély, ami tetszett neki, mégis elgondolkodtatta. Tudta, hogy a munka után többé nem lehet önmaga: az emberek megismerik. Leginkább a melegek. Mit fog szólni a családja? Az édesanyja… Jane. Jóságos ég! Harry belepirult a gondolatba, hogy talán a családja is láthat róla ilyen képeket, és a szégyen okozta szúró érzés összehúzta a mellkasát. Bűnösnek érezte magát, amiért elgondolkodott ezen a lehetőséget, de máris átgondolta a dolgot, ha a pénztárcájába pillantott. Olyan kevés pénze volt, hogy majdnem elsírta magát a kétségbeesésétől. Tudta, hogy valami rosszra készül, mégis kénytelen volt belemenni.

– Rendben – sóhajtotta. – Este küldöm az e–mailt – sóhajtotta rekedtesen, aztán bontotta a vonalat. Kiszürcsölte a pohárból az utolsó korty kávét, visszavette a kabátját, a sötétlila sálát alaposan a nyaka köré tekerte, majd rámarkolt a kézipoggyászára, és elindult a kijárt felé. Sejtette, hogy J már percek óta várakozik rá, ahogy azt is tudta, hogy nem jó ómen éppen az első találkozón megváratni valakit, de a telefonhívás teljesen elfeledtette vele a bébicsősz munkát. Az agya lázasan zsongott egyetlen kérdés körült: Vajon mi lesz holnap? Túlságosan kíváncsi volt ahhoz, hogy lemondja. Mikor kilépett a hideg szélbe, azonnal észrevette a fickót, aki egy papírlapot mutatott az ajtón kilépők felé, melyen az ő neve állt hatalmas betűkkel. Fürge léptekkel indult feléje, és mikor odaért, kezet rázott a középkorú fazonnal, majd elrebegett pár bocsánatot.

– Jó volt az út? – tudakolta Jesse, mire Harry aprót bólintott.

– Egész kellemes, a repülőn meg pláne – mosolyodott el, mikor eszébe jutott a kékszemű fiú arca. – Itt már elég hűvös van. Nagyon fáradt vagyok… – sóhajtotta.

– Ne aggódj – kacsintott Jesse. – Otthon vehetsz egy forró fürdőt, és máris bedőlhetsz az ágyba. A meló reggel nyolctól kezdődik – szögezte le. Harry próbálta feldolgozni az infókat, de az elméje még mindig szüntelenül egyetlen kérdés körül keringett: mi vár rá holnap, mikor kimerészkedik a szerkesztőségbe?

– Holnap délben el kell intéznem pár dolgot – mondta határozottan, mire Jesse megtorpant a fekete Nissanja előtt. – Mindössze három óráról van szó. Megoldható? – A férfi kicsit bosszúsan összevonta a szemöldökét, de aztán engedékenyen bámult a fiúra.

– Persze – sóhajtotta beleegyezően –, de máskor ne forduljon elő.

– Rendben, Jesse – biccentett Harry –, és köszönöm! – A férfi elmosolyodott, majd felnyitotta a csomagtartót, hogy Harry bedobhassa a kis poggyászát. Amint bevágódott a hátra, szinte elnyúlt az üléssoron, és máris elnyomta az álom.

*

Arra számított, hogy egy kis, takaros ház fogadja, helyette egy hatalmas villa elé érkeztek, amely már sötétbe borulva magasodott a kocsi előtt, és mindössze csak az éles, fehér reflektorfény világította meg némileg. Jesse nem akadékoskodott sokat, adott Harrynek egy pótkulcsot, elmagyarázta, hogy jobbra a másodikon van a szobája, a harmadik ajtó, a lelkére kötötte, hogy óvatosan nyissa ki, mert elég beugratós a zár, és néha beragad a kulcs, majd megpaskolta a vállát és elköszönt tőle. Harry elcsigázottan sétált fölfelé, néha beletúrt dús, göndör fürtjeibe, amelyet kócosra fújt a szél, és érezte, hogy az arca ég a hidegtől, ami csúnyán kicsípte a bőrét. Pillanatokkal később már a zuhany alatt állt, élvezve a forró víz kellemesen ellazító erejét, és azt, hogy a melegség átjárta az egész testét. Kissé tovatűnt a fáradtság, és miután alaposan megtörölközött, a tükör előtt kifésülte vállig érő haját, ami a víztől kiegyenesedett, egyetlen szál bokszeralsóban visszabotorkált a félhomályos szobába, ahol az egyetlen fényforrás az ablakon bevágó ezüstös holdfény volt. Előhalászta a telefonját, miközben eldőlt az ágyon, és felkereste a Storm weboldalt. Mikor rátalált, az oldal elején egy figyelmeztetés fogadta, ami arra hívta fel a figyelmét, hogy a képek böngészése szigorúan felnőtt olvasók számára ajánlott, és el kellett fogadnia valami szabályzatot. Csak utána léphetett be az oldalra. A webhely arculata karácsonyias hangulatot tükrözött: oldalt egy félmeztelen, mikulásnak beöltöztetett kigyúrt férfi markolta félig álló, erektől duzzadó farkát, miközben egy szövegbuborékban egy igazán szellemes mondat állt: „Gyere és cuppanj rá a nyalókámra!” Harry visszafogottan elmosolyodott, bár érezte, hogy menten kipukkad belőle a nevetés. Kétoldalt színes, vörös–kék karácsonyi gömbök tették látványosabbá az oldalt, és lefelé görgetve erotikus képek tömkelege tárult a szeme elé. Mikor a szeme megakadt egy mappán, melynek a neve „LT” volt, a lélegzete szaporább ritmusra kapcsolt, és a farka lassan kezdett megkeményedni az alsójában. Érezte, hogy a vér a szerszámába arád, miközben reszkető ujjakkal kattintott a képekre… és feltárult a szeme előtt mindaz, amiről korábban álmodni sem mert volna.

-

-

-