*HDawn* Sleeping Sun 2. A szemedben látom a fényeket

2.

Harry egy puha, meleg ágyban ébredt. Minden olyan tökéletes volt, csak ne lett volna az az erős fertőtlenítő szag, ami az egész szobát belengte. Pislogott, és próbált koncentrálni, hogy végre kitisztuljon a látása. Hamar rájött, hogy egy kórházban fekszik, és lassan a fájdalmas emlékképek is bevillantak az elméjébe. Azonnal mozdította a karját, hogy bizonyosságot nyerjen, nem csak álmodta az egészet. Az apró, máskor annyira könnyű mozdulat most nagyon fárasztónak tűnt. Harry már kapkodta a levegőt, mire végre maga elé emelte a csuklóját, amin ott virított a hófehér, vastag gézréteg, amivel még sebes tenyerét is becsavarták. A kézfejébe infúziót kötöttek, és látta, ahogy az állványon csüngő zacskós sóoldat lassú cseppekben potyog, hogy végül a vénájában végezze. Ha igaz… ha tényleg felvágta az ereit, akkor Louis is létezik. Nem tudta miért, de ez a tény megnyugtatta, és valamilyen furcsa boldogsággal töltötte el. Ez a két érzés olyan volt, amiket már hetek óta nem tapasztalt.

– Harry! – üdvözölte egy ismerős hang, és a fiú hirtelen érezte, hogy elvörösödik. Hihetetlen, hogy erre még maradt elég vér a szervezetében. Dr. Tomlinson lépett be a szobába, és őszinte mosollyal nyugtázta, hogy a betege végre felébredt. – Hogy érzed magad?

– Fáradt vagyok – vallotta be, és közben megnyalta cserepes ajkait. – És szomjas is.

Louis máris egy poharat nyújtott felé, amiből egy szívószál lógott ki. Harry azonnal ivott, és közben le sem tudta venni a szemét az orvosról. Furcsa volt így látni. Fehér köpenyben, fonendoszkóppal a nyakában.

– Elég lesz. Fontos, hogy az infúziós oldat hamar bekerüljön a szervezetedbe – magyarázta Louis bocsánatkérően, miközben elvette a poharat. Aztán leült Harry mellé az ágyra, és közben egy füzetet lapozgatva kezdett a tények felsorolásába. – Kaptál vérátömlesztést még reggel, majdnem kihűltél, de szerencsére nem történt semmilyen károsodás, a felszíni sebet leszámítva. Egy pár napig még bent kell maradnod megfigyelés alatt, és utána… – a férfi hirtelen abbahagyta a mondandóját, torkot köszörült, és szinte félve pillantott Harryre: – Utána szeretném, ha hazajönnél velem.

– Ezt… nem értem – vallotta be a fiú, de a hangja olyan halk volt, hogy attól tartott, a másik nem hallotta.

– Beszéltem a főnököddel, és mivel nemsoká karácsony…

– Mit mondott John? – kérdezte Harry hirtelen.

– Azt, hogy nincs hol laknod, és aggódik érted – suttogta Louis, tekintetét mélyen Harry zöld szemeibe fúrva. Nem akart kertelni, egyszerűen csak elmondta a tényeket, és bízott benne, a fiú majd a józan eszére hallgat.

– Miért tenné meg? – hőkölt vissza a fiú teljesen meglepetten. – Nem is ismer.

– Azért, mert szeretnék segíteni. És azért, mert John szerint kitűnő szakács vagy – tett fel Louis gyorsan mindent egy lapra. Elbűvölten figyelte, ahogy a fiú ajka apró mosolyra görbül.

– Csak azért mondja ezt, mert megmutattam neki, hogyan kell rántást csinálni.

– Nagyszerű, akkor majd nekem is megmutathatod – lelkendezett a férfi, és őszintén remélte, hogy sikerült meggyőznie Harry–t.

– De ez túl nagy dolog, én…

– Shh – csitította Louis a fiút, és a puha ajkak elé emelte a mutatóujját. – Senkinek nem lenne szabad egyedül karácsonyoznia.

Látszott, hogy Harry az újabb kifogásokat kereste, de félúton megakadt, és beletörődően sóhajtott.

– Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg… – mondta letörten.

– Már megtetted – felelte a doki elgondolkodva. – Túlélted, és most ez a legfontosabb. Bele se gondolok, mi lett volna, ha reggel nem megyek a temetőbe – öltött magára egy erőltetett mosolyt Louis.

Harrynek elakadt a szava, mert ilyen őszinte válaszra abszolút nem számított. Nem hitte volna – miután mindenkit elveszített, aki fontos volt neki –, hogy ebben az életben valaki még aggódni fog érte. Lehajtotta a fejét, mert a látása elhomályosult a kitolakodó könnyektől.

– Köszönöm – bökte ki végül, és ahogy felnézett, meglepődve tapasztalta, hogy Louis még mindig őt bámulja. – Nem csak azt, hogy befogad, hanem azt is, hogy megmentette az életem – mondta őszintén, miközben felvette a szemkontaktust. Louis tekintete furcsán csillogott a fényekben… mintha ő is könnyezne.

– Nem tennéd meg újra, ugye? – kérdezte a doki komolyan.

– Nem. Elvégre Jenny azt akarná, hogy éljek, és egy magasabb hatalomnak még tervei vannak velem – idézte a szavakat.

Louis elmosolyodott azon, hogy Harry pontosan emlékszik, mit mondott neki, amikor a halál kapujából rángatta vissza.

– Ezt ne felejtsd el! – mondta neki, majd gyorsan leellenőrizte az infúziót. Elbúcsúzott Harrytől, aztán hazaindult a hatalmas házába, amiben egyes-egyedül lakott.

*****

Louis elgondolkodva hallgatta kolléganőjét, aki csupán pár perce jött ki a kórteremből, ahol Harry feküdt. A fiatal nő visszafogottan próbált flörtölni a gazdag és befolyásos doktorral, de Louis-ról mintha minden édes szava lepergett volna. Csak a lényegi dolgokra koncentrált, az apró, véletlennek álcázott érintéseket és a kacér mosolyokat teljesen figyelmen kívül hagyta.

– Poszttraumás stressz, és nagyon bízom benne, hogy az akut fajtából – csicseregte a pszichiáter, és egy szőke tincset az ujja köré csavart. – Erős fiúnak tűnik.

– Mert az is – felelte Louis meggyőződéssel. – Köszönöm a felvilágosítást, Karen. Kap majd gyógyszereket?

– Kedélyjavítót, szorongásoldót, ilyenkor átlagosnak mondható dolgokat – felelte, és közben átnyújtotta a felírt gyógyszerek listáját Louis-nak. – Mikor engeded haza?

– Még ma este. Majd gondoskodom róla, hogy eljárjon a kezelésekre.

– Ó – ragyogott fel a nő szeme, mert ez a mondat magában hordozta annak az ígéretét, hogy hetente találkozhat a dokival. – Rokonod talán?

Louis felnézett a listából, és megcsóválta a fejét. Karen majd megőrült, hogy többet kiszedjen belőle, de akkor rájött, hogy Harryvel órákat fognak beszélgetni, és a kis ártatlan fiút nem lesz nehéz rávenni, hogy mindent eláruljon a folyton titokzatos Dr. Tomlinsonról, így nem is erőltette a dolgot.

– Legyen szép estéd, Louis! – búgta, egy kicsit közelebb hajolva a férfihoz.

– Köszönöm, neked is, Karen! – felelte az orvos a magára erőltetett mosoly mögül. Miután megtudta a legfontosabb dolgokat, alig várta, hogy megszabadulhasson a némbertől, és bemehessen Harryhez.

            A fiút az ágyon ülve találta, de nem volt egyedül. Egy nővér bontogatta a kötést a csuklójáról, amikor Louis belépett.

– Köszönöm, Emma, innen átveszem – mondta a férfi kedvesen, és már húzta is fel a gumikesztyűt. Amikor a duci nővérke bólintott és felállt, Louis leült Harry elé, közelebb gurította a sebkötözéshez szükséges dolgokat tartalmazó asztalt, és kérdőn nézett a fiúra. Még mindig a kórházi hálóinget viselte, de Louis már gondoskodott róla, hogy legyen miben elhagynia a kórházat. Harry lassan négy napja volt bent, és végre visszaszerezte egészséges színét. A haja kissé kócosan meredezett, de ettől Dr. Tomlinsonnak csak jobb kedve lett minden alkalommal, amikor meglátogatta a betegét. Még elég gyenge volt, de Louis nem látta értelmét, hogy tovább tartsa a komor, fehér falak között. Otthon, egészen pontosan nála, biztosan hamarabb fog gyógyulni.

– Mit gondolsz Karenről? – kérdezte, mert Harry nem csinált semmit azon kívül, hogy mereven viszonozta a pillantását.

– Nincs szükségem gyógyszerekre – motyogta a fiú durcásan, teljesen kitérve a kérdés elől.

– Á, szóval ez a gond – mosolyodott el az orvos. – Az elővigyázatosság miatt szükséges. Nem jelenti azt, hogy őrült vagy.

– Nem, de ha beszedem azokat a szarokat, talán az leszek – torzult el Harry arca. – Tudom, hogy az érzelmeim nullára  fognak redukálódni miattuk. A többi mellékhatásról nem is beszélve. Nem akarok egy üres kagylóhéj lenni.

Louis csak megrökönyödve bámult ki a fejéből. Harry egyetlen szavát sem tudta volna megcáfolni, és szerette volna kideríteni, vajon hogy lehet ennyire felvilágosult a témában.

– Elmúltál tizennyolc, senki nem kötelezhet a szedésükre – mondta végül, egy gondterhelt sóhaj kíséretében. – De szeretném, ha a kezelésre eljárnál.

A fiú vonásai végre kisimultak, és picit még el is mosolyodott. Louis szeretett volna másra gondolni, de folyamatosan az járt a fejében, hogy Harry mennyire gyönyörű akkor, ha elfelejti a gondjait, az élet kegyetlenségét, és egy pici vidámság költözik az arcára. Zavartan kapta el a tekintetét, és óvatosan lecsavarta a gézt a fiú csuklójáról.

– Rendben, Lou. – Ez volt az első alkalom, hogy Harry letegezte a dokit, ráadásul a becenevét használta. Bár a férfi már napokkal ezelőtt felhívta rá a figyelmét, hogy csupán néhány évvel idősebb nála, a fiú végre nem beszélt vele annyira hivatalos formában. Louis szigorúan a félig begyógyult vágást nézte, de azért picit mosolygott magában. Furcsa, izgalmas és aranyos volt a keresztnevét abból a szépen ívelt szájból hallani. Tudta, hogy már az első pillanattól megbabonázta a fiú, de csak most kezdett világossá válni, hogy nagyobb a gond, mint elsőre sejtette. A mosoly azonnal leolvadt az arcáról, és torkot köszörült, mielőtt megszólalt volna.

– Szépen gyógyul – jegyezte meg, és miután végigtörölte a vágás körül fertőtlenítővel, újabb adag gézt csavart a fiú kezére. A tekintetét nem kerülték el a Harry tenyerét elcsúfító sebek sem. Mielőtt rájött volna, mit tesz, már az érzékeny, varas területet simogatta gumikesztyűbe bújtatott ujjaival.

            Harry nem vett levegőt. Képtelen volt akár egy picit is megmozdulni, mert félt, hogy akkor Louis abbahagyja a cirógatást. Már az első találkozásukkor érezte a furcsa kapcsolatot, ami apránként bontakozott ki közöttük, de a fejében a hang azt suttogta, hogy a doktor biztosan ennyire kedves és odaadó mindenkivel, és csak ő képzel bele többet. Hamar rájött, hogy Louis tetszik neki. Gyönyörű szemei,  vékony kis ajkai,  világosbarna haja, és úgy mindene, amit eddig látott belőle. Ennek ellenére, le merte volna fogadni, hogy a férfi nem meleg… csakhogy most, ahogy teljes beleéléssel simogatta a tenyerét, mintha nem is a földön járna, Harry már nem tudta, mit gondoljon. Borzasztó lesz együtt élniük úgy, ha ő elkezd többet érezni, míg a doki továbbra is egy gyámoltalan betegének fogja tartani. Harry megrázta a fejét, és egy határozott mozdulattal elhúzta a kezét.

– Köszönöm – erőltetett magára egy mosolyt, de majd megszakadt a szíve, amikor Louis arcára pillantott. A férfi kétségbeesve tekintett rá, mintha lebukott volna. Beharapta az ajkát, aztán azzal foglalatoskodott, hogy a maradék gézt feltekerje.

– Ez a dolgom – suttogta Louis. Harry észrevette, hogy a doki elpirult, annyira, hogy még a gyönyörű, napbarnított bőre alatt is jól kivehető volt a pír. Most rajta volt a sor, hogy tátott szájjal bámulja a férfit. A szerszáma azonnal éledezni kezdett, és hirtelen nem is tudta, mivel takarja el magát. A kórházi öltözet csak rontott a helyzeten, ahogy a világoskék hálóing alatt elkezdett sátrat állítani. Harry ijedten kapott a takaró után, és gyorsan az ölébe húzta, majd amikor Louis kérdőn nézett fel rá, kinyújtotta rajta a kezét, mintha csak azon támasztaná.

– A nővér azt mondta, hogy a branült is ki kell szedni – mondta, és áldotta, hogy az esze ilyen gyorsan vág. A doktor nem vette észre az apró figyelemelterelést, ezért máris nekilátott. Harry nézte egy darabig a sűrű szempillákat, az apró nevetőráncokat a férfi szemei körül, de rájött, hogy ez nem segít lenyugodnia. Ráadásul érezte Louis finom illatát, ami már akkor belopta magát az orrába, mikor ráterítette a kabátját, nehogy megfázzon. Évek óta tudta, hogy meleg, és már régen volt együtt bárkivel, csupán ez lehet a magyarázat a váratlan reakcióra. Egyáltalán hogyan lehetséges… hogyan gondolhat erre, amikor csupán egy hónapja veszítette el a húgát? Harry nyelt egy hatalmasat, és próbálta visszatartani a hányingerét. Ezek a gondolatok szépen lelohasztották az erekcióját, de mintha ezzel együtt a kedve is elment volna mindentől.

– Basszus – szisszent fel, amikor Louis  határozottan kihúzta a kézfejéből a branült.

– Bocsánat! – szabadkozott a férfi, és látszott rajta, hogy tényleg sajnálja. Gyakorlott mozdulatokkal ragasztotta le a sebet, és amikor végzett, újra felnézett a fiúra: – Ma este hazamegyünk – ígérte neki, és Harry nem tudta eldönteni, hogy örüljön, vagy előre átkozza az egészet.

*****

            Louis izgatottan parkolt le a hatalmas ház bejárata előtt. Kíváncsi volt, mit fog hozzá szólni Harry, és abban reménykedett, hogy tetszeni fog neki. Amikor eldöntötte, hogy egy kis időre fedélt biztosít a fiú feje fölé, még nem érezte magát úgy mellette, mint egy remegő kocsonya. Most viszont a száját harapdálta, hiszen mindig ezt csinálta, hogy levezesse a feszültséget.

– Remélem, tetszeni fog itt neked! – szólalt meg, és oldalról kémlelte Harry arcát, akinek a szemeiben visszatükröződtek a bejárat mellett álló örökzöldekre aggatott világítófüzérek fényei.

– Egészen biztosan – felelte Harry egy bátorító mosoly kíséretében. Már húzta is össze magán a kabátot, amit Louis-tól kapott, hogy kiszálljon a fagyos estébe, de a doki keze a karjára kulcsolódott, hogy visszatartsa. A fiú kíváncsian fordult Louis felé.

– Szeretném, ha otthon éreznéd magad. Nem akarom, hogy egész idő alatt azzal foglalkozz, hogyan háláld meg.

– Rendben – bólintott Harry. Louis azonban még mindig nem engedte el. Úgy tűnt, mintha mondani szeretne még valamit, de a szavak sehogy sem jöttek az ajkára. Aztán picit Harry felé mozdult, mire a fiú teljesen lemerevedett.

            Tudta, hogy Louis meg akarja csókolni, annyira nyilvánvaló volt, ahogy kitágult pupillákkal, kapkodó lélegzettel húzódott közelebb. Harry viszont megijedt. Ijesztő volt, hogy annyira vágyik a csókra, hogyha a férfi nem kezdeményez, akkor ő tette volna meg az első lépést. De nem volt hülye. Nem tudta, pontosan mit akarhat tőle Louis, csak azt, hogy a dokinak nem egy tizennyolc éves, depressziós fiúra van szüksége társként. Valószínűleg csak le akarja fektetni, ha már ilyen kegyesen befogadta.

            Louis azonnal észrevette az egyértelmű ellenállást, ami a fiúból áradt, és a valóság gyorsan fejbe kólintotta. Mégis hogy képzelte ezt az egészet? Igazából sehogy. Nem tervezett semmit, csak hagyta, hogy az ösztönei átvegyék az irányítást. Harry annyira szép volt a karácsonyi fényekben. Duzzadt ajka… puha haja, világítóan zöld szemei… Louis egy pillanatra teljesen elvesztette az eszét, és még szerencse, hogy a fiú észnél volt. Éppen ezen morfondírozott, amikor nyílt a kocsi ajtaja, majd néhány másodperccel később be is csapódott.

            Harry már a fekete Porsche mellett álldogált, és úgy látszott, mintha kívülről nézegetné a házat, pedig a gondolatai valójában messze jártak. Égő, kipirult arcának jót tett a hűvös levegő, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán engednie kellett volna. El se tudta képzelni, honnan szerzett annyi lelkierőt, hogy visszautasítsa a doktort, de ha már így alakult, tartania kellett magát. Pedig hatalmas volt a kísértés, hogy visszaüljön a meleg kocsiba, a puha bőrülésre, hogy aztán a férfihoz hajolva megkóstolja azokat a csábító ajkakat.

Nem gondolkozott ezen sokáig, mert Louis rögtön kiszállt a kocsiból, összehúzta magán a kabátot, és Harry arcát figyelte.

– Menjünk be, ott melegebb van – mondta halkan, és érezte, hogy bűntudat mardossa a lelkét. Inkább bele sem gondolt, vajon a fiú fejében milyen kép kezdett összeállni róla a történtek után.

– Oké – felelte Harry, és egy mosolyt is magára erőltetett.

Aztán óvatosan fellépkedtek a csúszós lépcsőn, és Louis kinyitotta a bejárati ajtót. Amikor végre bent voltak a melegben, és levetették a kabátjukat, Harry úgy érezte, egy kastélyba lépett be. Krémszínű falak fogadták, némi karácsonyi díszítéssel. Fahéj és narancs illat kavargott az előszobában meg a nappaliban.

– A bejárónőm nagyon jártas az ünnepi hangulat megteremtésében – magyarázkodott a doki az illatgyertyára és a fenyőágakra mutatva, melyek az asztalon egy koszorúba voltak rendezve.

– Otthonos és szép – felelte Harry a férfi felé fordulva. Elmerengve emelt egy kis ágat az orrához, és mélyen beszívta a semmivel össze nem téveszthető illatot. Emiatt imádta a karácsonyt. A fenyőillat mindig hihetetlen békességgel és megnyugvással töltötte el.

– Éhes vagy? Talán Sarah hagyott valamit a hűtőben… – indult a konyha felé a férfi, és Harry követte őt. Körbenézett a modern, minden hasznos háztartási eszközzel felszerelt helyiségben, de közben magán érezte Louis pillantását. A tény, hogy a férfi nem tudja elszakítani róla a tekintetét, valamiféle furcsa izgalommal töltötte el ahelyett, hogy zavarta volna. Az ablak felé fordult, és mosolygott, mert már nem volt kérdéses, hogy a férfi meleg-e. Jól titkolta a munkahelyén, de elég volt, hogy néhány percig együtt maradjanak egy szűk, zárt helyen, és máris majdnem megcsókolta. Louis hihetetlenül jó színész volt, de az ösztönei túl erősek voltak.

– Nem vagyok éhes – felelt végre Harry, mert akkor jött rá, hogy elfelejtett válaszolni, amikor visszafordult, és Louis kérdő tekintettel nyitotta ki a hűtőt. – Viszont nagyon álmos vagyok – vallotta be bocsánatkérően, és lesütötte a szemét.

– Ó, te jó ég! – kapott a fejéhez a doki, és máris becsukta a fridzsidert, hogy a vendégével foglalkozhasson. – Baromira fáradt lehetsz, elvégre most engedtelek ki a kórházból. Gyere, megmutatom hol lesz a szobád.

Azzal elindult felfelé a tölgyfalépcsőn, és mikor felért az emeletre, a második ajtónál torpant meg.

– Az én szobám ott van szemben, ha bármire szükséged lenne – mondta, és kitárta az ajtót.

Harry halkan felnyögött, amikor meglátta a hatalmas, extra kényelmesnek tűnő ágyat a vastag takaróval. Ahogy belépett a szobába, máris leült az ágyra, és hátradőlt, hogy belesüppedjen a puhaságba. Minden tiszta volt, jó illatú és stílusos. Most már csak abban kellett bíznia, hogy a rémálmok elkerülik majd.

            Louis kedvtelve nézte, ahogy Harry elnyúlt az ágyon, és tudta, hogy mennie kéne, de nem akaródzott elszakadnia a látványtól, ahogy a fiú kissé vékony, de izmos teste szinte kiterítve fekszik előtte. A hosszú combok teljesen lenyűgözték, ahogy a kasmírpulóver alja alól kikandikáló finom csípőcsont is.

– Lou – hallotta az óvatos, halk hangot, mire gyorsan elkapta a tekintetét a meztelen bőrről, és Harry arcát kémlelte. – Ne érezd magad zavarban miatta. Hízelgő.

Harry már laposakat pislogott a fáradtságtól, de nem akarta, hogy a férfi magát ostorozza amiatt, hogy megkívánta. Gondolkodott azon, hogy bevallja a dokinak, már ő is járt így vele, de hülyeség lett volna tovább bonyolítani a dolgokat. Nem illenek össze. Semmi értelme a vallomásnak.

– Mire gondolsz? – kérdezte Louis, és visszatartotta a lélegzetét, amíg a válaszra várt.

– A tűzre a jégkék szemeidben – felelte Harry, és félig felült, a karjával támasztva magát. – Varázslatos – tette még hozzá elnyújtva a szót. Azzal újra ledőlt az ágyra, de most befészkelte magát a takaró alá.

            Louis a torkában dobogó szívvel lépett ki a szobából, és érezte, hogy hatalmas bajba keveredett. Csak akkor fújta ki a benntartott levegőt, amikor már a falnak támaszkodva próbálta összeszedni léte apró darabkáit. A lábai és a kezei remegtek, és kezdte azt hinni, hogy egy angyalt fogadott be magához. Egy olyan angyalt, aki el akarja csábítani, el akarja hitetni vele, hogy neki is vannak szárnyai, hogy aztán a mélybe taszítsa. A fények tehetnek róla – mondogatta magában Louis, amikor elindult a fürdőbe, mert sürgősen szüksége volt egy hidegzuhanyra. – A karácsonyi fények, amelyek olyan szépen csillogtak a fiú haján és zöld szemeiben.

*****

Sziasztok! Nagyon jó hír, hogy egyre aktívabbak vagytok az oldalon. Ez maradjon is így, mert nagyon sok ösztönzéssel halmoztok el bennünket! Köszönjük a folyamatos támogatásotokat. Nélkületek nem lenne Larry Christmas! <3 Személy szerint nagyon imádom HDawn történetét, úgyhogy ha erre jártok, és elolvastátok a története folytatását, ne féljetek hozzászólást írni! Kommenteljetek bátran! 

~Sam Wilberry xXx