*G. B. Evelyne* Rebel's 1. rész

Sziasztok! Ezt a történetet egy lány barátom írta, akit én csábítottam át a Larrys oldalra, ez az első írásra. :) Azért remélem, hogy néha még fog írni ilyesmiket... Fogadjátok szeretettel a Rebel's első részét! Szerintem Evelyne nagyon érzelmesen ír; nekem tetszik. :)

Sam xXx

*

– Louis! – csattan fel Lara. – Tisztában vagyok vele, hogy vannak sokkal komolyabb problémáid az életben, de nézz már magad elé... – mutat a pult irányába. – Azok a lányok már percek óta várják, hogy kiszolgáld őket, de te baszol rájuk! Elhiheted, hogy őket kicsit sem érdekli, mi bajod van, csak meg akarják kapni a piájukat... Én a helyedben nem várnám meg, hogy panaszkodjanak Robnak – sóhajt fel. Látom rajta, hogy megért és legszívesebben nem mondana semmit se, de ismer már annyira, hogy tudja, ha nem szól rám, akkor én magamba roskadva ülöm végig a ma estét, mit sem törődve a türelmetlen vendégekkel.

Mosolyt erőltetek magamra, miközben feléjük fordulok , majd várom, hogy leadják a rendelésüket. Három éve dolgozom itt, de még most sem sikerült összeszednem magam annyira, hogy ezen a napon ne boruljak ki. Tudom, hogy sokak szemébe hisztis picsának tűnnék, de kicsit sem érdekel. Nem csak a lányoknak lehetnek szar napjaik, amikor mindenkit a pokolba kívánnak, hanem a fiúknak is! Mi is érző lények vagyunk, és ha történt valami a múltban, aminek köszönhetően egy mély seb keletkezett a szívünkön, nem fogunk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Akkor sem sikerülne, ha akarnám, mert én nem vagyok az a személy... Ha valami bánt, akkor azt bárki le tudja rólam olvasni; ilyen téren nyitott könyv vagyok mások számára, és ezért nagyon utálom magam. Ki nem állhatom, hogy nem tudom elrejteni az érzéseimet, amikor erősnek kellene mutatnom magam. De amit a legjobban utálok, hogy hagytam magam átverni. A naivitásomnak köszönhetem azt, hogy azóta a nap óta sebezhető és gyenge vagyok. Az a Louis, aki négy évvel ezelőtt voltam, már meghalt, és a helyét egy sokkal komolyabb, gyengébb és szomorúbb srác vette át.

Mindig felteszem magamnak azt a kérdést ezen a napon, hogy megbántam–e, amibe akkor keveredtem, de a válasz valahogy még egyszer sem volt igen. Annak ellenére, hogy tönkretette az életem az akkori döntésem, képtelen vagyok azt mondani, hogy bánom, mert nincs így. Egy percét sem sajnálom. Minden pillanatát élveztem, és ha visszamehetnék az időben, akkor is így csinálnék mindent, sőt, sokkal több érzelmet és szenvedélyt fektetnék bele, abban bízva, hogy ez volt a probléma... Bár tisztában vagyok vele, hogy nem én voltam a hibás; nem miattam történt, hanem miatta. Az egész az ő hibája, én csak annyiban vagyok felelős, hogy hittem neki. De ki ne tette volna? Amikor egy olyan személy közeledik feléd, aki menő és oda–vissza vagy érte, képes lennél azt mondani neki bocsi, de nincs rád szükségem? Kétlem. Ha elég erős érzések kötnek hozzá, akkor nem tudod megtenni. Hagyod, hogy valami olyan irányítson, ami sokszor bajba sodor, mint engem is... De a szerelmet sosem lehet kiszámítani. Itt nem úgy történnek a dolgok, hogy meg tudod előre jósolni, mi lesz veletek, csak a szerencsén és az időn múlik. Talán nem passzoltunk egymáshoz, de akkor miért nem tudom elfelejteni? Miért rándul össze a gyomrom, ha rá gondolok? Miért akarok újra a karjai között lenni? Olyan sok kérdésem van, ami mind miérttel kezdődik, és sosem fogok rájuk választ kapni... Minden évben eldöntöm, hogy le fogom magamban zárni a múltam azon részét, de valahogy az év vége felé közeledve, amikor minden történt, újra magamba zuhanok. Na, nem mintha az év többi időszakában nem gondolnék rá, de ilyenkor sokkal több alkalommal, mint általában.

– Louis... – érinti meg a vállam Lara. Lassan felé fordítom a fejemet, majd lenézek rá. . – Ne gondolj rá, jó? Kérlek, csak a kedvemért próbáld meg. Egy idióta fasz, hogy képes volt azt tenni veled. Nem érdemli meg, hogy miatta szenvedj! Semmit sem érdemel meg! Csak remélni tudom, hogy most valahol magányosan éli az életét, ahol mindenki utálja, és ez így is marad, míg meg nem hal...

– Ugyan már – nevetek fel kínosan. – Te is tudod, hogy ez képtelenség, őt nem lehet nem szeretni. Ha akarná sem tudná elérni, hogy magára maradjon, mert őt mindenki megkedveli... az idő teltével.

– Márpedig én ki nem állhatom – vágja rá. – Amikor már a barátom voltál,  belül akkor is éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, mégsem mondtam neked semmit, mert láttam, hogy boldog vagy vele, de már bánom, mert ha megteszem, akkor most nem így állnál itt... Akkor még mindig önmagad lennél.

– Nem a te hibád, Lara – emelem fel az állát. – Én dőltem be neki, csak is én vagyok érte a felelős, na meg ő, de ezen már úgysem tudunk változtatni, csak el kell fogadni, hogy vége és lezárni a múltat – sóhajtok fel.

– Minden évben ezt tervezed... – suttogja. – Eddig még egyszer sem jártál sikerrel, és mindketten tudjuk, hogy miért nem. Nem tudod elfelejteni vagy lezárni a múltad, míg érzéseket táplálsz iránta. Még kötődsz hozzá. Lehet, tévedek, de szinte biztos vagyok benne, hogy valahol elrejtve még mindig azt várod, hogy besétáljon és bocsánatot kérjen tőled, majd azt mondja, hogy az egész csak egy faszság volt. Ez nem fog megtörténni, Lou... bármennyire szeretnéd, ez sosem lesz így, te is tudod!

– Meg fogom oldani – mosolyodom el. – Nem akarom, hogy miattam aggódj – simítok végig az arcán. – Neked is van éppen elég bajod, nem kell még az én gondomat is a válladon viselned. Megleszek egyedül is, és kezdem azt érezni, hogy éppen itt az ideje valami új után keresgélni, hiszen igazad van, nem fog besétálni az ajtón és bocsánatot kérni tőlem azért, amiért egy barom volt... – vonom meg a vállamat.

Összeráncolt szemöldökkel kémlelem az előttem álló lányt, aki pont úgy fest, mintha szellemet látott volna. Arca holtsápadt, és szinte meg mernék rá esküdni, hogy még levegőt sem vesz. Meg akarok fordulni, hogy megnézzem, kit láthatott meg, de amint észreveszi, mire készülök, kezeit az arcomra helyezi, majd maga felé fordít:

– Segíts nekem, hátul – néz a szemeimbe. – Egyedül nem tudom kihozni a dobozokat, mert nehezek, te pedig erősebb vagy nálam.

Ismerem, és tudom, hogy éppen valamit el akar rejteni előlem, de nem kérdezek semmit, csak bólintok, miközben ő megkönnyebbülten felsóhajt , majd elindul  a raktár felé. Bárkit is látott, jobb ha én nem tudok róla, mert ha az a személy az exe volt, akkor valószínűleg ma lenne az utolsó napom ezen a helyen, mivel agyonverném. Egy pasi sem üthet meg egy nőt, még akkor sem, ha nagyon dühös és képtelen tisztán gondolkodni. Különben is, Lara nem olyan lány, aki ki tudja készíteni az embereket. Aranyos, kedves és játékos. Sosem lehet rá haragudni, pedig nem egyszer tett már olyan dolgot, amiért legszívesebben megöltem volna, de valahogy, amikor a szemébe néztem, elszállt az összes haragom.

– Minden rendben? – kérdezek rá, mikor már percek óta pakolunk. – Kicsit zaklatottnak tűnsz – jegyzem meg.

– Nyugi, Louis, jól vagyok – mosolyog rám. – Ha jól láttam, a Jagerből már alig volt a polcon, ki kellene vinni belőle pár üveggel – teszi hozzá, amivel csak a szót akarja terelni.

Három üveggel kapok fel, majd indulok vissza. Ő is tudja, hogy nem tarthat itt örökre, ha valakivel találkoznom kell, úgyis fogok, hiába tolja arrébb pár perccel, én pedig inkább az a típus vagyok, aki szeret hamar túlesni a dolgokon, mint halasztani őket...

Abban a tíz percben, míg bent voltunk, ha lehet mondani kétszer annyian lettek, mint előtte. Rég volt ilyen nyüzsgés a Rebel’s–ben, pedig minden este sokan vannak, de nem ennyire. Csodálkozom, hogy Daniel még nem jött utánunk, hogy jöjjünk már ki, mert egyedül nem bírja tartani a frontot. Bár ő sosem panaszkodik, imádja keverni az italokat, ahogy a kliensek is szeretik, mivel hülyéskedik, és a lányoknak is mindig bókol.

Az italokat letéve fordulok meg, de ahogy ezt megteszem, számomra meg is áll az idő. Szemeim hatalmasra nyílnak, ahogy a pult előtt álló fiút nézem. Nagyokat pislogva próbálom rávenni magam, hogy eltűnjön onnan, de hiába minden akaratom, még mindig ott áll és engem néz. Legszívesebben fognám magamat és elszaladnék, csak az a baj, hogy képtelen vagyok mozgásra bírni a lábaimat. Mit keres itt? Miért pont ma kellett betoppannia a semmiből? Anélkül is az egész hangulatom a béka feneke alatt volt, de ha lehet ilyet mondani, akkor most még lejjebb süllyedt. Annyi idő telt el, amióta utoljára láttam, és most mégis itt van... Pont abba a bárba sétált be, ahol én dolgozom! Talán puszta véletlen lenne, vagy a sors akarta, hogy újra találkozunk?

Szinte semmit se változott... Persze férfiasabb lett, de még mindig ugyanazzal a kisfiús mosollyal és szikrázó zöld szemekkel rendelkezik. Az egyetlen dolog, ami megváltozott rajta, az a haja. Sokkal hosszabb, mint amilyen utoljára volt, de mégis mit vártam? Szinte négy év telt el azóta.

Ő mosolyogva néz rám, miközben én biztosan olyan képet vághatok, mint aki a félelmével néz szembe éppen, de ha úgy vesszük akkor azt is teszem. Mindig tartottam attól, hogyha egyszer találkozunk, mi lesz majd, mivel én még nem léptem túl rajta, ő pedig már biztosan...

– Mit adhatok? – morogja Lara, elém állva.

– De harapósak vagyunk ma este – nevet fel, mire nekem görcsbe rándul a gyomrom. – Nyugi, Lara ,nem azért jöttem, hogy balhézzak ma este... – kacsint rá, majd felém néz – egy martinit kérek – pillant egyenesen a szemeimbe. Azt akarja, hogy én szolgáljam ki? Miért akarná ezt?

– Máris adom – válaszolja feszülten az előttem álló lány.

– Nem tőled – vágja rá a göndör. – Nem mintha valami bajom lenne veled, Lara, de nem tőled akarom megkapni az italomat, hiszen ha jól tudom, akkor ez nem a te részed... – mondja.

– Nem mindegy az neked, hogy ki szolgál ki? – vonja fel a szemöldökét. – Én is pont ugyanúgy ki tudom neked önteni, ahogyan bárki más!

– Az lehetséges, de én Louis–tól szeretném megkapni – néz újra rám.

Ahogy kiejti a nevem, behunyom a szemeimet. Mi a fene folyik itt? Miért nem tudok rendesen levegőt venni, arról nem is beszélve, hogy abban sem vagyok biztos, hogy képes vagyok megállni a két lábamon... Pontosan ugyanazt váltja ki belőlem, mint régen... Akkor is le voltam blokkolva a közelében, nem tudtam, mit kellene tegyek vagy mondjak, hogy ne basszam el. De most mégis mitől félek? Már minden el van baszva, rontani úgysem lehet már sokat a helyzeten.

– Ha azt akarja, hogy én szolgáljam ki, akkor megteszem – szólalok meg halkan, mire Lara rám kapja a tekintetét. – Jól vagyok – suttogom, abban bízva, hogy Harry nem hallja meg.

– Nem foglak itt hagyni ezzel a seggfejjel, Louis! – mordul rám. – Nem érdekel, hogy mit akar, de abban biztos lehet, hogy nem hagylak titeket kettesben...

– Nézz körbe kislány! Rajtunk kívül legalább jó pár százan vannak, nem lennénk kettesben – szólal meg ismét, amivel eléri, hogy a szőke lány még mérgesebb legyen. – Nem fogom megerőszakolni mindenki előtt, csak egy italt akarok tőle.

– Aha – morogja. – Ott leszek – mutat a része felé –, alig két méternyire, szóval rajtad tartom a szemeim – mutat Harryre, majd rám pillantva vonul el a részéhez.

Tudom, hogy meg kellene mozdulnom, hogy kiszolgáljam, de még nem igazán sikerült rávennem magamat. A beszéd is nagy szó, nem az, hogy megmozdítsam a lábaim úgy, hogy ne essek fenékre.

– Én türelmes vagyok, Louis, csak a hátam mögött lévő sor nem lesz az, ha egész éjjel arra kell várniuk, hogy megkapjam a Martinim – mosolyodik el.

– Ne szólíts így! – szorul ökölbe mindkét kezem.

– Ez a neved, drága – dönti oldalra fejét. – Mégis hogyan kellene szólítsalak, ha nem a neveden? Vagy jobban örülnél, ha a beceneveden szólítanálak? – vonja fel a szemöldökét.

– Elég! – csattanok fel. – Sehogy, leginkább annak örülnék, ha kiderülne, hogy rám esett egy polc, és éppen csak álmomban jelentél meg és igazából... nem is érdekel, hogy hol vagy, csak innen a lehető legtávolabb legyél.

– Ó, szóval még mindig velem álmodsz? – kérdezi, mire én megforgatom a szemeimet, majd erőt véve magamon, lépek közelebb a pulthoz, hogy el tudjam készíteni a rendelését és leléphessen. – Mondd csak, szoktál még rám gondolni? – dörmögi.

– Nem kell veled cseverésznem – jelentem ki. – Ez nem tartozik a munkakörömbe, csak ki kell szolgáljalak, semmi több – pillantok fel rá, miközben a poharat elé helyezem.

– Tehát igen – nevet fel. – Tisztában vagyok vele, de mi van, ha én nem csak egy kibaszott italt akarok tőled, hanem téged? – néz a szemeimbe. – Mi van, ha azért jöttem pont ide, pedig a város másik felén lakok, hogy téged lássalak? Elhinnéd, ha ezt mondanám? – Persze, hogy hinnék neki, mert a szívem mélyén azt akarom, hogy igaz legyen, de ha az agyam is közbeavatkozik, akkor a szemébe nevetnék, hiszen ki lenne az a hülye aki elhinné ezt, ha nem őrült és gondolkodik? Senki. De nekem még mindig fontos. Még mindig feszengek a közelében... Még mindig azt akarom, hogy azt mondhassam, ő az enyém, de nem fogom neki megadni ezt az örömöt. Nem leszek gyenge!

– Ne nevettess – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. – Hülye lennék ezt elhinni neked. Tudod, annyira azért ismerlek, vagyis azt hiszem, hogy tudjam, mikor hazudsz nekem – nézek zöld szemeibe. – És most pontosan azt teszed! El akarod érni, hogy bedőljek neked, mint régen, hogy aztán a porig alázz... Köszi, de ebből nem kérek még egyszer!

– Nem ez a szándékom – kacsint rám, amitől egyre nagyobb késztetést érzek, hogy elmeneküljek innen, mielőtt olyat mondanék vagy tennék, amit abban a pillanatban megbánnék. – És nagyon is ismersz – teszi hozzá –, szóval láthatod, hogy nem akarlak átverni téged.

– Persze, Harry, hiszen te mindig őszinte voltál velem... – forgatom meg a szemeimet, majd egy kicsivel arrébb lépek, hogy kiszolgáljam a következő várakozót. – Mit adhatok? – kérdezem tőle kicsit feszülten, bár próbálom leplezni, kevés sikerrel.

– Most elmegyek, hogy elgondolkozhass ezen, de még visszajövök, Lou...

Figyelmen kívül hagyom, amit mond, de biztos vagyok benne, hogy tudja, minden szavát hallottam. Az este további részében nehéz lesz a munkára koncentrálnom úgy, hogy tudom, bármikor ismét felbukkanhat...

A francba. A francba. A francba... De utálom, hogy még mindig fontos nekem!