*HDawn* Sleeping Sun 1. Amikor a Nap nyugodni tér

Sziasztok! Ma egy hihetetlenül kedves történetet hoztam nektek, amit egy számomra nagyon fontos személy, a legjobb barátnőm, HDawn írt!  <3 Elképesztő, hogy milyen gyönyörűen fogalmaz, és remélem, hogy az a végtelen nyugalom, ami a soraiból árad, nem csak engem, hanem Titeket is át fog hatni! Ezt muszáj volt elmondanom... Kellemes olvasást... És tudjátok! ;) Ne hagyjátok visszajelzések nélkül az írókat!! Sokat dolgoztunk, hogy minőségi történetekkel gazdagíthassuk az idei Larry Christmas! blogot. :) 

~Sam Wilberry xXx

A temetőkben sosincs teljes csönd. Az átlagember könnyen azt hinné, hogy a holtak között járva semmi más nem fogadja, csak a nyomasztó némaság. Főleg éjjel, amikor a hozzátartozók halk hüppögése, az öreg mamák csöndes munkája – amit szeretett férjük sírja körül végeznek –, teljesen megszűnik. Pedig amikor lemegy a Nap, bizonyos zajok felerősödnek. Ilyen a decemberi szél folytonos zúgása, mely átsuhanva a szomszédos mezőn, minden egyes útjába akadó növényt meghajlít, vagy egy bagoly huhogása az öreg gesztenyefán. Azonban elég ritka, hogy sírásók is csatlakozzanak ehhez az éjjeli szimfóniához. Az ásó halk súrlódásának hangja, amikor egy-egy fűcsomót kettévág, és fáradt sóhajok, melyek a kimerülten dolgozó férfiak ajkain szöknek ki.

– Gyerünk, gyorsabban, mert már kezdek idefagyni! – szólt a munkavezető, aki az elemlámpát tartotta, hogy a három sírásó lássa a mély lyukat, amin éppen dolgoznak. – Holnapra fagyot mondtak, jobban járunk, ha minél hamarabb végzünk vele.

Tényleg úgy érezte, hogy lassan a töke is lefagy, és azon tűnődött, hogyan segíthetne be ő is, hogy hamarabb végezzenek. A pillantása megállapodott a fiatal fiún, aki még csak két hete dolgozott velük. Olyan sovány volt, és mégis, a testalkatát meghazudtoló ütemben ásta a földet, mintha az élete múlna rajta. John pontosan tudta, hogy miért került hozzájuk: le kellett dolgoznia a húga temetésének költségeit. És ő ezt annyira komolyan vette, hogy akár egyedül is elvégezte volna a munkát. John a fiú ásójának nyelére világított, és mikor meglátta a fán végigcsordogáló sötét foltokat, felszisszent.

– Harry, megmondtam neked, hogy kesztyűben dolgozz! – szólt rá felháborodva. – Csupa seb vagy. Még a végén elfertőződik, és nekem kell felelnem miatta. – A fiú csak egy gyors pillantásra méltatta, majd nyúlt volna a lapátért, amikor John megállította. – Eszedbe ne jusson! Inkább fogd az elemlámpát. Befejezem helyetted.

Nem volt apelláta, a férfi már fel is kapta a lapátot, és pontosan onnan folytatta a munkát, ahol Harry abbahagyta. A fiú így feltartotta a lámpát, és régen hallott dalok dalszövegének felidézésére koncentrált. Még véletlenül sem fordult a kereszt felé, ami a tölgyfa tövében kapott helyett. Két sor onnan a hátsó kapu irányába, aztán balra, a sötétszürke márványos sírnál, melynek tetején egy ijesztő kőangyal csücsül. Az ötödik parcella az, ahol három hete a testvére is nyugszik. Az ő gyönyörűséges, ártatlan, kedves Jennyje. Csupán egy fakereszt jelöli a földkupac alatt fekvő testet, semmi márvány, aranykiírás vagy szobor. A feliratot Harry csinálta egy alkoholos filctollal, és minden betűn hosszú percekig dolgozott, hogy a lehető legszebben formálja meg őket:

„Jennifer Styles,

élt 16 évet,

Aludj békében, Napsugár!”

Harry eltűnődött azon, hogy vajon az ő sírján lenne-e felirat? Valaki megcsinálná, vagy csak elhantolnák egy jelöletlen helyre? A Beatles, Let it be dalszövege sem tudta vele elfeledtetni ezeket a gondolatokat, és mintha a keresztre feszített Jézus is gúnyosan nevetve bámulná a hátát. A fiú úgy pördült meg, mintha megcsípte volna valami, és azonnal a kereszt felé világított a lámpával. Nem foglalkozott a többiek morgolódásával, csak nézte a kopottas szobrot, figyelte a Jézus homlokán csordogáló vért, amit a töviskorona alól szivárgott.

– Harry, fiam, az Istenért, mi van veled? – Érezte, hogy valaki megrázza, és hamarosan a hangot is beazonosította. John volt, az egyetlen, akinek az utóbbi napokban mindig voltak hozzá kedves szavai.

– Arra van a húga eltemetve – sutyorogta az egyik munkás halkan, de Harry jól hallotta. Az ölelő karok ellenére zokogva csuklott össze a földön, majd hirtelen abbamaradt a hisztérikus sírás, és ujjaival belemart a földbe. Talán, ha tudják, hogy éppen a saját sírját készült kiásni, nem hagyják egyedül aznap éjjel. Talán…

*****

 Reggel hat körül járhatott már, amikor egy fekete, vadiúj Porsche állt meg a temető bejárata mellett. Tulajdonosa leállította a Cayenne motorját, de még percekig ült a kocsiban. Úgy szorította a kormányt, mintha valami hurrikán jönne, és az lenne az egyetlen kapaszkodója. Hajnali fél öt óta – mikor megszólalt az átkozott ébresztője –, mintha egy megfoghatatlan erő húzná az édesanyja sírjához, annak ellenére, hogy semmi kedve nem volt sötétben mászkálni a temetőben. Nem azért, mert félt, egyszerűen csak túl hideg volt, és ilyen korán még virágot sem tudott venni a sírra. Csak öt perc – mondogatta magában, és kinyitotta az ajtót, hogy a kocsi kellemesen meleg légterét azonnal felhígítsa a beáramló fagyos levegő. Kiszedte a pohártartóban hagyott gyorséttermi kaja papírzacskóját, majd bezárta az autót, és elindult a sötétségbe. Miután megszabadult a szeméttől, a telefonjával világította maga előtt az utat, de szerencsére nem kellett sokáig gyalogolnia. A ravatalozó melletti egyik márványborítású sírnál megtorpant, hiszen megérkezett.

 Édesanyja három évvel ezelőtt távozott el az élők sorából, és most vészesen közeledett balesetének évfordulója. A férfi ilyenkor mindig ingerültebb volt, és nem fért a fejébe, hogy egy karácsonyfáért miért egy élettel kellett fizetni. Kikapcsolta a világítást a telefonján, és a szeme lassan hozzászokott a sötéthez, amikor valami furcsa hangot hallott a kis, négyszög alakú épületből. A hideg most már a csontjáig hatolt, és szinte egyenként érezte, ahogy az apró szőrszálak vigyázzállásba vágják magukat a karján. Beletelt néhány másodpercbe, amíg rájött: valaki halkan sír odabent. Kezdte magát egy nagyon rossz horrorfilmben érezni, és a gondolatra majdnem felnevetett, de akkor mintha a sírás felerősödött volna, és még kétségbeesettebben szólt. Az ajkairól azonnal eltűnt a mosoly, és kíváncsian indult a hang irányába. Nem tudott ellenállni a késztetésnek, ami már kiskorától fogva arra buzdította, hogy segítsen az embereken. Újra a mobiljáért nyúlt, és amikor a ravatalozó ajtajához ért, habozás nélkül lenyomta a kilincset. A nehéz faajtó nyikorogva tárult ki, és hirtelen a sírás is abbamaradt, mintha elvágták volna.

– Jenny? – suttogta erőtlenül egy hang a sarokból.

A férfi határozott léptekkel megkerülte a kőből faragott emelvényt – bár közben majdnem felborított egy gyertyatartót –, és végre megtalálta a hang forrását. Csak egy tizedmásodpercre döbbent le, aztán rögtön átváltott orvossá. A mobilját letette a földre, és leguggolt, hogy segítsen.

– Hallasz engem? Hogy hívnak? – rázta meg a fiú vállait, aki a fejét a kőhöz támasztva üldögélt lehunyt szemekkel. Szerencsére hamar kinyitotta őket, és csodálkozva bámulta a fölé hajoló férfit. Harry hamar megállapította, hogy nem a húga jött el érte.

– Harry – felelte fáradtan, és érezte, hogy a szemei újra le akarnak csukódni. Textil szakadását hallotta, majd a férfi felemelte a karját, és valamit erősen a csuklója köré kötött.

– Harry, nem szabad elaludnod, oké? – szólt rá erélyesen, és a következő pillanatban már ott sem volt. A fiú túl fáradt volt ahhoz, hogy követni tudja, mi történik körülötte, csak a szemközti falat bámulta, és próbált ébren maradni. Beszédfoszlányokat hallott. A férfi valakivel telefonált, és lediktálta a temető címét.

– Louis vagyok, orvos, és segíteni fogok rajtad – közölte a tényeket az idegen, mikor visszatért hozzá. – Most lefektetlek a földre, de fontos, hogy velem maradj!

Harry hagyta, hogy Louis a dereka és a háta mögé nyúlva előrébb húzza, aztán óvatosan leengedje a hideg kőlapokra, mintha olyan törékeny lenne, akár az üveg.

– Fázz..zom – suttogta alig hallhatóan, remegő ajkakkal, mert az egész teste pokolian reszketett. De Louis megértette, mert azonnal egy puha szövetkabát került rá, és a férfi még a háta alá is benyomkodta a meleg anyagot, amennyire csak tudta. – N… nem tudtam megtenni – szólalt meg kétségbeesetten Harry. – Túlságosan gyáva vagyok hozzá – a hangja annyi fájdalommal volt teli, hogy az orvos önkéntelenül megborzongott.

– Miről beszélsz, Harry? – kérdezte óvatosan, majd letérdelt a fiú mellé, megfogta a jéghideg kezeket, és kissé felemelte őket.

– Jenny… – ejtette ki a nevet a lehető legpuhábban. – Az én Jennym vár rám. Szörnyű lehet egyedül… Mindig utált egyedül lenni. Félt.

Louis lázasan próbálta összerakni magában, miről beszél a fiú, de egyelőre nem járt sikerrel.

– Ki az a Jenny? – kérdezte, és szorosan forró tenyerei közé zárta Harry sebes kezét, ami ragadt a vértől.

– A húgom. Meghalt néhány hete – válaszolta a fiú meg-megremegő hanggal. – Utána akartam menni, mert várt rám, de... én… nem vagyok elég erős hozzá.

A férfiban végre összeállt a teljes kép. Harry valószínűleg a sokk miatt nem volt tisztában a történtekkel, így arra sem emlékezhetett, mit tett. A doktor torkában hatalmas gombóc nőtt, a mellkasa teljesen összeszorult a felfedezés miatt. Mérlegelt magában, de mivel a fiú ennyire kétségbeesett volt a „kudarca” miatt, gyorsan dűlőre jutott:

– Megtetted, Harry. Megpróbáltál véget vetni az életednek – mondta elszoruló hanggal.

A fiú szemei hatalmasra tágultak a döbbenettől, és olyan hirtelen húzta el a kezét, hogy Louis-nak esélye sem lett volna utánakapni. Gyűlölködve pillantott fel a férfira, és sziszegve ejtette ki a szavakat:

– Mi köze ahhoz, mit csinálok? Miért mentett meg?

– Orvos vagyok, ez a dolgom… – mentegetőzött Louis döbbenten.

– Tűnjön innen! – szólt rá Harry dühösen, miközben gyorsan kapkodta a levegőt, majd a következő mozdulattal máris próbálta letépni magáról az átázott kötést. A férfi ezt már nem tudta tétlenül nézni, így elkapta a hadonászó karokat, és leszorította a kőre. Nem volt nehéz dolga, Harrynek alig volt ereje ellenkezni a vérveszteség miatt.

– Ssh, nyugodj meg, semmi baj! – suttogta a fiú arcához hajolva, és tudta, az erős szorítással fájdalmat okoz neki, de nem volt más választása.

Harry feltámadó haragját hamarosan beletörődő sírás váltotta fel. Halk szipogása visszhangzott a vastag falak között. Régebben sosem sírt emberek előtt, de manapság nagyon rákapott, pedig borzasztóan szégyellte magát emiatt. A fejét oldalra fordította, mert képtelen volt belenézni a kék tekintetbe, aminek tulajdonosa kutatóan, aggódva figyelte őt.

– Nem hiszek a túlvilágban, de az biztos, hogy ma valami furcsa erőnek köszönhető, hogy éppen itt kötöttem ki – hallotta a rekedtes hangot, ami Louis-hoz tartozott. Kíváncsian, könnyáztatta szemekkel fordult megmentője felé, aki lassan engedett a szorításból, és újra a kezét fogta, amennyire puhán csak lehetett. – Valaki odafenn nagyon nem akarta, hogy meghalj. Lehet, hogy a húgod, lehet, hogy egy magasabb hatalom, akinek még tervei vannak veled.

Louis a torkában dobogó szívvel nézte, ahogy Harry telt, de a széltől kicserepesedett ajkai elváltak egymástól, annyira koncentrált a mondandójára. Őszintén remélte, hogy a szavak elérték céljukat, és a fiú abbahagyja az önpusztítást. Figyelte a fáradt, ugyanakkor gyönyörű, zöld szemeket, melyek Harry korát meghazudtoló élettapasztalatról árulkodtak, és megállapította magában, hogy még nem látott ennél angyalibb arcot. A hullámos tincsek elképesztően művészi kuszaságban terültek szét a földön, és a bőre hiába volt sebes, falfehér – amennyire Louis meg tudta állapítani a telefonja fényében –, még így is hibátlannak tűnt. Mint egy hideg, de tökéletesre faragott márványszobor. A férfi zavartan húzódott távolabb, de a hideg, verejtékben és vérben fürdő kezeket továbbra sem engedte el.

– Mi lesz most? – kérdezte a földön fekvő fiú kimerülten.

– Mindjárt ideér a mentő és bevisznek a kórházba – felelte Louis tárgyilagosan, de ahogy Harry elrévedt tekintetét figyelte, azonnal rájött, hogy a kérdés nem erre vonatkozott. – Oda visznek majd, ahol én is dolgozom. Meg foglak látogatni, amíg bent leszel. Van valakid, akit értesítenünk kéne, hogy hol leszel?

– Csak John. Ő a főnököm – tette hozzá Harry.

– Rendben – bólintott Louis, és nem kérdezte feleslegesen, hogy a fiúnak van-e hozzátartozója.

A magasra épített ablakokon hamarosan kék villogó fény tört át. Harry ijedten kapta oda a fejét, és minden maradék energiáját összegyűjtve kicsit erősebben megszorította a doktor kezét.

– Lenne az orvosom? – hadarta kétségbeesetten.

– Meglátom, mit tehetek – felelte Louis egy biztató mosoly kíséretében, amit ő is egy kézszorítással erősített meg. Ebben a pillanatban három egyenruhás fickó lépett be a nehéz faajtón, egyikük kezében nagy táskával, aki azonnal a földön térdelő Louis felé biccentett, míg társai az infúziót és a hordágyat készítették elő.

– Doktor Tomlinson!

– Doktor Evans! – üdvözölte a középkorú, itt-ott őszülő mentőorvost Louis. – A vérzést sikerült a minimálisra csökkenteni, de erős a gyanúm, hogy sokkot kapott. Amint beérnek, szükség lesz transzfúzióra.

– Velünk jön?

– Nem. A kocsim a parkolóban van, így a maga felelőssége, hogy amíg beérek a kórházba, minden rendben haladjon. Onnan átveszem – közölte Louis, mire a férfi tisztelettel bólintott a fiatal orvos döntésére. – Vigyázzanak rá! – tette még hozzá halkan, és először a kábult Harryre pillantott, majd jelentőségteljesen Evans szemébe nézett.

– Úgy lesz – felelte a mentőorvos, és bár ezernyi kérdése lett volna arról, ki ez a szerencsétlen fiú, azokat száműzte a gondolataiból, és csak arra koncentrált, hogy a beteg a lehető legtökéletesebb, legszéleskörűbb ellátást kapja.