*Buzási Judit* Little Surprise

Buzási Judit
Little Surprise

--Harry szemszöge--

Csontig hatoló hideg szél, folyamatos esőzések, és a nap 23 órájában borongós idő. Nem is értem, miért élek még Londonban. Inkább süttetném a hasam a homokos tengerparton Ausztráliában – Egyszer már voltam ott, nagynénikémnek köszönhetően rendesen ki tudtam élvezni az ottani életkörülményeket. – mintsem, hogy itt gürizzek egy nyamvadt kávézóban este nyolcig, a bunkó főnököm társaságát élvezve. Bár a világ egyik legnagyobb kávéarculata a munkahelyem, mégsem fizetik meg rendesen az embert a Starbucksban, mintha egy neves étteremben kellene fel-alá rohangálnia. De nem panaszkodom, legalább ki tudom fizetni belőle a lakásommal járó költségeket.

Gondolataimba mélyedve már csak azt vettem észre, hogy egy-két esőcsepp kezdte áztatni a bőrömet. Remek! Feltekintve az égre, egyre sötétebb felhők gyülekeztek, azt a célt szolgálva, hogy két perc múlva teljesen eláztassanak.

És mennyire igazam is lett! Pár perc alatt cuppogott a víz Chelsea csizmám alatt, – meg szerintem benne is – skinny farmerem pedig úgy tapadt rám, mint egy búvárruha. A barna báránybőr kabátom szerencsére bírta a strapát, de mivel alá csak egy sima inget vettem föl, az ázott göndör tincseimmel – ami pont most nem volt összegumizva – leginkább egy pulikutyára hasonlítottam. Hogy miért épp puli? Calum, az egyik haverom épp most kapott egy fajtiszta, fekete, pár hónapos kis szőrcsimbókot, aminek már annyi szőre van, hogy Cal kis copfocskát csinál neki, hogy ne lógjon szegény kutya szemébe. Én, személy szerint mindig is jobban imádtam a macskákat. Nyugis állatok, és nem kell utánuk fölszedni minden sarkon az ürüléküket. Azon viszont mindig jót kell röhögnöm, ahogy Calum kis nejlonzacskókkal rohangál a parkban a kutya után.

Már teljesen beesteledett, fölkapcsolódtak az utcai fények, mire gondoltam egyet,  és lerövidítettem az útvonalat, hogy ne kelljen még negyed órát gyalogolnom az esőben. Az Abbey Road-on haladva sikátorok százai mellett mentem el. Kiskoromtól fogva jártam ezen az útvonalon, szóval nem voltam az a beszari gyerek.

Csak két utcasarok választott el az otthonomtól, mikor hangos röhögések, és felboruló kukák zaja csapta meg a fülemet. Nem törődtem vele, errefelé mindennaposak a részeg emberek. Épp amellett a sikátor mellett haladtam el, ahonnan a hangok származtak, mikor rájöttem, ezek nem részeg csövesek, sokkal inkább tizenéves kölykök.

- Gyerünk már Josh, csináld!

- Kussolj, Adam, előbb hadd kapjam el ezt a kis gecit – dörrent rá egy másik hang. Ezután a mondat után már csak egy éktelen macskanyávogást hallottam, majd rekeszek zörgését.

Megelégelve a hangokat, belestem a szűk kis utcába, de azon nyomban bennem rekedt a levegő. A mellettem lévő lámpának köszönhetően rávetült a fény három srácra. Nem lehettek többek 15 évesnél. Az egyik előrébb álló, kinyújtott kézzel, röhögve lóbált valamit, míg a társai bíztatták. Néhány lépést tettem befelé, és hunyorogva próbáltam kivenni a kis test alakját, majd fejbecsapott a felismerés.

Felbőszülve rohantam feléjük, mire a legelöl álló meglepetésében elengedte a farkánál fogva lógatott testet. A kismacska oldalára esve nyikkant egyet, majd másodpercek alatt rohant be az egyik konténer alá, biztonságot keresve.

- Mi a fasz-- nyögte ki a srác, mikor megragadtam a felsőjét, és nekiszorítottam az omladozó épületnek.

- Mit képzelsz magadról?– kiabáltam rá.

- Engedj már el, az istenit! SRÁCOK!!

Kissé oldalra fordítva a fejem láttam, hogy a két gyerek egyszerre indul el felém. Az eddig a falhoz szorított fiút arrébb löktem, ami által egyensúlyát elvesztve hangos zajjal a kukák közé esett.

A másik kettő ezt látva ijedten megtorpant. Az egyik mozdulatlan maradt, de a mellette levő srác a fejét rázva rontott nekem. Felemelt ököllel próbált bemosni, de az utolsó pillanatban megfogtam a karját, majd hátrafeszítettem azt. Üvöltve dőlt előre, és a bal kezével hadonászva próbált kiszabadulni szorító karmaim közül. Megragadva a szabadon lévő kezét, összekulcsoltam azokat, szinte függőlegesbe, míg a térde meg nem rogyott. Bal lábamat felemelve löktem meg a társa felé, majd, a még mindig lefagyva állót lökésem lendületével fellökte, és mindketten hanyatt estek.

Már épp megfordultam volna, hogy kiszedjem a kukák közt fekvő fiút, de egy ököl az arcomba csapódott. Hirtelen szédültem meg, kissé dülöngélve próbáltam helyre rázni magam. Mikor már elég stabilan álltam, éreztem, ahogy meleg folyadék csurog le a számról. Odakaptam, és, rájöttem, hogy a fölszakadt alsóajkamból szivárog a vér. Köptem egyet, majd, mint egy felbőszült bika rontottam neki a srácnak. Pólóját megragadva húztam közelebb magamhoz, és ököllel arccsonton vágtam. Megtántorodva esett megint a falnak. Kezeit oldalra vezetve keresett valamit, amibe megkapaszkodhat, de nem vártam meg, míg sikerül neki. Megragadtam a vállait, majd kissé előrehúzva azokat térdeltem bele a hasába. A gyerek fájdalmasan kapott az említett testrészéhez, és lecsúszott a téglafal mellett.

- Meg ne lássam még egyszer, hogy állatokat kínzol, világos? – feleltem nyugodt hangon, ám belülről majd szétvetett az ideg. Az előttem görnyedten ülő csak úgy rázta a fejét megszeppenve, mire elmosolyodtam. Elnéztem a konténerek felé, – ahol remélhetőleg még mindig ott volt a kismacska – majd elkomorodva visszafordultam a hasát szorongató sráchoz. – Most pedig tűnjetek innen, vagy hívom a rendőrséget.

Gonoszan rávigyorogtam a mellettem fekvő két gyerekre, akik lassan föltápászkodtak, majd fölnyalábolva a hasát markoló társukat siettek ki a sikátorból.

- Idióták – motyogtam magamban, és megnyaltam az alsó ajkam. Kicsit még szivárgott belőle a vér, de nem nagyon foglalkoztam vele. Már épp indulni készültem a sikátorból, mikor rekeszek zörgését hallottam meg a hátam mögül. Basszus, a macska! – gondoltam ijedten, és visszasiettem a konténerekhez.

- Hé, cica, gyere elő! Nem bántalak – mondtam lágy hangon, és mit sem törődve a sárral, letérdeltem, majd bekukkantottam a hatalmas konténer alá.

Szinte semmit sem láttam, koromsötét volt a láda alatt. Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a farzsebemben pihenő telefonom, és két koppintással feloldottam a képernyőjét, egy kis fényt csinálva. Amint ezzel megvoltam, azonnal bevilágítottam a sötétbe, felfedve a kiscica rejtekhelyét. Aranybarna bundácskáját azonnal fölborzolta a hirtelen jött fénytől, és kitágult pupillájától szinte teljesen eltűntek égszínkék íriszei. Fogait kimutatva, szemeit összehúzva fújt rám, tappancsaival egyre hátrébb araszolva, mikor kinyújtottam felé a kezem.

- Kérlek, kicsi, nagyon nem lesz jó, ha ott maradsz. Csak segíteni szeretnék. Nem bántalak, ne félj! Gyere, hazamegyünk, a jó meleg lakásba, és adok neked tejet. Van tonhalam is. Szereted a tonhalkonzervet? – beszéltem hozzá szinte suttogva, a még mindig szemerkélő esővel mit sem törődve.

Jó tíz percet térdelhettem ott, folyamatosan nyugtatgatva a macskát. A kinyújtott kezemet már nem éreztem, annyira begörcsölt, de próbáltam nem foglalkozni vele. Végig a cica szemébe néztem, és lágyan mosolyogva beszéltem hozzá, hogy lássa, én nem fogom bántani.

Már feladtam a reményt, hogy valaha is kijön onnan, ezért elkezdtem kihúzni a kezem. A cica ezt látva éktelen nyávogásba kezdett, és kissé előrébb mászott, követve a kezemet. Ezt látva azonnal megtorpantam, és izgatottan néztem, ahogy a kis állat egyre közelebb merészkedik a kezemhez, aztán már csak a bajuszát éreztem meg, ahogy szagolgatni kezdte a mutatóujjamat.

- Látod, cica? Nem bántalak – suttogtam mosolyogva, majd nagyon lassan fölemeltem az ujjamat, és megérintettem a macska orrát. Az nagy szemekkel bámult rám, és kancsalítva az orrára nézett, ahol az ujjam volt.

Halkan kuncogni kezdtem, de gyorsan abbahagytam, mikor ijedten kezdett elhúzódni. Továbbra is ott tartottam a kezemet, és minden egyes rezdülését lestem, majd pár pillanat múlva újra közeledni kezdett. Ezúttal már némi szagolgatás után, szemeit lehunyva a tenyeremhez dörzsölte a pofáját. Szélesen elmosolyodtam, majd óvatosan elkezdtem simogatni az állánál. Tudtam, hogy imádják, ha ott vakargatjuk őket, és ezzel ő sem volt másképp. Halkan kezdett el dorombolni, még jobban hozzányomva pofiját a kezemhez.

Óvatosan kezdtem kicsalni onnan, néha-néha imitálva vele, mintha egy kötelet húznék az orra előtt, amivel sikerült a tervem. Készségesen követte ujjam vonalát, párszor játékosan megpofozta azt bársonyos tappancsával, míg végül ügyesen kicsalogattam rejtekhelye alól.

Kissé hátrébb csúsztam, majd törökülésbe helyezkedve az ölembe vettem a cirmos kiscicát, aki elfészkelődött rajtam, és dorombolva fogadta simogatásomat.

- Mit szólnál hozzá, ha most szépen hazamennénk? – A macska felnézett, és mintha értette volna, amit mondtam, nyávogott egyet, majd még jobban hozzám dörgölőzött. – Ezt egy határozott igennek veszem – kuncogtam rajta.

A barna szőrgombóc kissé furcsán méregetett, mikor levettem magamról a meleg bőrkabátomat. Magam mellé tettem a földre, és finoman fölemelve a parányi testet, ráraktam a kabátom belső részére. Körbe-körbe tekingetett, nem értve, miért raktam le a meleg testemtől, de azonnal megnyugodott, mikor bebugyoláltam, és felkaptam a cicával együtt.

Ahogy fölálltam, egyből kirázott a hideg, de nem nagyon törődtem vele. Egyik kezemet bedugtam a kismacskához, hogy azzal is melegítsem átfagyott testét, közben pedig sietni kezdtem hazafelé, mert még mindig szemerkélt az eső. Szerencsére, elég jól érezte magát a cica. Mindvégig éreztem, ahogy dagasztja a kis lábaival a bőrkabátomat. Legalább egyikünk nem fázik – gondoltam cinikusan. Még utoljára ránéztem a szőrmókra, aki félálomban is dorombolt, majd a fejére is ráhúztam  a kabátom gallérját,és teljesen betakartam.

-x-

Amint beértem a lakásomba, egyből leraktam az alvó cicát a kanapéra. Közvetlenül a radiátor elé pokrócokat és kisebb párnákat rakosgattam, ami majd a kicsi fekhelyéül fog szolgálni. Mikor ezzel végeztem, kimentem a konyhába, ahol öntöttem egy kis edénykébe tejet, és amíg az a mikróban melegedett, elővettem a tonhalkonzervet. Mire langyosra melegedett a tej, a halat épp kiszedtem a legkisebb tányéromba. Fölkapva a két kis edényt siettem vissza a kanapén fekvő macskához, de mikor elé értem, a földbe gyökerezett a lábam.

Tág pupillákkal néztem az előttem alvó srácot. A kabátom a felsőtestén volt, mintha csak azzal takarózna, barna tincsei az orrát csikizték, ami miatt folyton fintorgott, és homlokát összeráncolta alvás közben. Végignézve testén láttam, hogy csak egy alsót visel, aminek egy kis része kikandikált a dzsekim ujja alól.

A tejes tálka a halkonzervvel együtt csúszott ki a kezeim közül, és nagy csörömpöléssel ért a parkettára. Én ezzel mit sem törődve, még mindig értetlenül bámultam az előttem levőt, aki a hangos zajra felkapta a fejét. Kék szemei félelemmel teltek meg, ahogy rám nézett, miközben én csak csodáltam őt. Végigpillantottam rajta, és konstrantáltam, hogy még életemben nem láttam ilyen szexi pasit. Csábosan rámosolyogtam, de mikor arcáról följebb siklott a tekintetem, azonnal eltátottam a számat.

- Bassza meg – csak ennyit tudtam kinyögni. Feje két oldalán egy pár, a haja színével  egyező macskafülhöz hasonlító valami volt, ami rögtön lelapult a hangomra.

Az meg már csak hab volt a tortán, mikor észrevettem egy hosszú, szőrös macskafarkat, amit remegő teste köré font. Jobbra-balra tekintgetett, valószínűleg menekülő útvonalat keresve.

- Mi a szar vagy te?! – kiáltottam rá sokkosan, mire rám kapta könnyáztatta szemeit, és már csak a kanapén heverő kabátomat láttam. Megrázva a fejem emeltem föl az anyagot, ami alatt újra a cirmos kiscicát pillantottam meg, aki félve pislogott rám, majd fölugorva a karfára, bebújt az egyik szekrény alá.

Ne már, megint ezt játsszuk? – nyögtem fel magamban, majd a szekrényhez indulva, lehajoltam mellé. De ja vu érzésem volt. A macska tőlem vagy másfél méternyire reszketett, és folyamatosan próbált tolatni, de a bútor melletti fal meggátolta benne.

- Figyu, cica… vagy fiú. Nem tudom mi vagy – bár, őszintén nagyon kíváncsi vagyok rá – de bocsi, hogy az előbb csak úgy rád ordítottam – néztem mélyen a szemébe, remélve, hogy megérti, amit mondok neki. Pupillája kissé összeszűkült, és fejét is oldalra biccentette, figyelve minden egyes szavam.

Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel, mire egy halk sziszegést hallottam a szekrény alól. Gyorsan lehajoltam hozzá, majd egy gyors bocsánatkéréssel otthagytam őt. A kiborult tálkákhoz léptem, – még szerencse, hogy műanyagok voltak – majd egy tonhalat megragadva siettem vissza a macskához.

Újra letelepedtem mellé, és odanyújtottam neki a haldarabkát, amit félve méregetett. – Nyugi, ez csak egy kis kaja. Nem mérgező – mosolyodtam el, amint összehúzott szemekkel nézett rám.

A kiscica kinyújtott nyakkal beleszagolt a levegőbe, majd némi hezitálás után előrearaszolva, óvatosan kivette a kezemből a halat. Visszahúzódott zsákmányával a sarokba, párszor még megszaglászta, azután szép lassan enni kezdte. Karmait kieresztve próbálta egy helyben tartani a csúszós tonhalat, ezáltal könnyebben tudta elfogyasztani. Szerencsére ki volt filézve, így elég gyorsan végzett vele.

Ahogy felnézett  rám, láttam, hogy tiszta maszatos lett szájánál a barna bundája, amitől olyan benyomást keltett, mint egy öreg, kínai szerzetes. Elnevettem magam, mire a macska kérdő szemekkel nézett rám.

- Tisztára olyan lettél. Úgy nézel ki, mint egy szerzetes azzal a szakállal – nevettem még jobban. A cica, balra döntve a fejét kancsalított, majd megbizonyosodva igazamról, gyorsan lenyalogatta koszos szőrét az állánál.

- Na, nincs kedved előjönni? – kérdeztem lágyan. A cica még kissé bizonytalanul méregetett, majd lassan elkezdett kikecmeregni relytekéről. Mikor teljesen kijött, félve nézett rám, majd farkával körbefonva két mellső lábát, leült velem szembe. Óvatosan nyújtottam felé a kezem, amire kicsit megrezzent, de hagyta, hogy simogassam a fejét.

Már vagy öt perce vakartam a füle tövénél, amit dorombolással díjazott, amikor megelégelve a helyzetet, tappancsait a térdemhez nyomva fölugrott az ölembe. Kieresztve karmait néhányszor körbefordult, lábaival dagasztó mozdulatokat végzett, majd kényelmesen lefeküdt.

Néhány perc csönd után – amit simogatással és dorombolással töltöttünk – muszáj volt megszólalnom. – Hé, öhm, cica, érted, amit mondok? – kérdeztem óvatosan. Ő lassan rám emelte fejét, majd bizonytalanul bólintott egy aprót.

Válaszára elkerekedett a szemem, de a kezdetleges sokkot leküzdve tovább kérdezősködtem: – És tudsz beszélni is? – mire csak egy újabb bólintást kaptam. – Akkor miért nem változol át? Mármint tudod, emberré... – kérdeztem kíváncsian.

A macska ezt hallva megfeszült, füleit lelapította, és karmaival  kapaszkodott a gatyámba. – Nyugi, csak kérdeztem. Nem szeretnék semmit sem erőltetni – simogattam meg lágyan a bundáját.

Újra ellazult az ölemben, karmait is visszaengedte és élvezte kényeztetésemet. Ujjaimmal kiálló bordáihoz értem, mire rögtön elkaptam a kezem.

- Basszus, te nagyon sovány vagy. Gyere, együnk valamit – kaptam gyorsan föl, mire nyávogott egyet.

Besiettem vele a konyhába, és leraktam a földre, azzal a kikötéssel, hogy maradjon ott, majd visszamentem feltakarítani a földön lévő tej- és kajamaradékokat.

Mikor ezzel készen lettem, a hűtőhöz mentem, és újra nekiálltam a cica vacsorájának. Elbambulva néztem, ahogy jóízűen lakmározik, de hasam mordulása jelezte, hogy nekem is be kéne kapnom valamit..

Kivettem a hűtőből a tegnapi duplasajtos pizzát, majd leültem az asztalhoz. Már épp bele akartam harapni a felmelegített pizzába, mikor két kis apró mancsot éreztem a sípcsontomnak nyomódni. Lenéztem az asztal mellé, mire a barna kis szőrmók nagy szemeket meresztve nézte a kajámat.

- Most komolyan pizzát kérsz? De a macskák nem is esznek ilyet – nevettem el magam, de meglátva szomorú ábrázatát, azonnal letéptem egy kis darabot, és a szájához raktam. Olyan gyorsan kapott utána, mintha nem most ette volna meg az egész tonhalat.

-x-

Az este további része kész rémálom volt. Meg akartam fürdetni, mire szétkarmolta a kezem a meleg vízzel teli csap fölött, azután a hálószobai függönyre felmászva – sikeresen szétszabdalta, szóval megvan a holnapi programom is, mehetek új függönyt venni – vagy egy órán át próbáltam leimádkozni, majd leugorva onnan a tollakkal teli párnámba kapaszkodott, mikor próbáltam bevinni a fürdőbe, ezáltal az egész szobát fehér tollpihe borította pillanatokon belül. A végén pedig olyan kiscica szemekkel nézett rám, mikor sikerült elkapnom, hogy nem volt szívem megfürdetni. Viszont holnap is lesz nap!

Feladva, hogy ma sikerül megfürdetnem a macskát feküdtem le aludni. Az ágy mellé készített pokrócokon feküdt a szőrmók, amit nem nagyon díjazott, – mindenáron az ágyban akart aludni – ezért éktelen nyávogásba kezdett. A párnát és a takarót a fejemre húzva próbáltam figyelmen kívül hagyni folyamatos nyivákolását, de tíz perc után puffogva vettem föl, és tettem az ágy végébe. A fejem mellett tuti nem alszik, még a végén rám fekszik és megfojt a szőrével! – morgolódtam magamban. A cica elégedett vigyorral helyezkedett el az ágy végében, majd mikor őméltósága teljes kényelembe helyezte magát, kinyújtózva elterült. Mosolyogva aludtam el én is.

-x-

Másnap arra keltem, hogy zsibbad a jobb lábam. Próbáltam megmozgatni kicsit, de sehogy sem sikerült. A csipát kidörzsölve a szememből néztem az ágy végébe, és azonnal leesett, miért nem tudtam rendesen kinyújtózkodni.

Döbbent tekintettel bámultam a lábamon alvó srácra. Békés arccal kapaszkodott a lábamon lévő takaróba, feje tetején elhelyezkedő szőrös kis füleit néha-néha megmozgatta, hosszú, barna farkát pedig az ágy oldalán lógatta le. Jobban megfigyelve, felsőtestét a nagyitól tavaly kapott kötött pulcsim takarta.

Óvatosan húztam ki kezei között lévő lábamat, majd törökülésbe ültem. Végigcsodáltam tökéletes, törékeny kis testét. Körülbelül egy magasak lehettünk, bár, mivel össze van gömbölyödve, lehet kisebb nálam. Most először tudtam jobban megfigyelni macskaszerű vonásait. Füle színe szinte egybeolvadt mogyoróbarna hajával. Nagyot sóhajtott, amivel megmozdította azokat. Arccal felém feküdt, úgyhogy alig lehetett látni bársonyos farkát. Néha jobbra-balra mozgatta, ezáltal súrolva az ágykeretet. Vajon honnan nőhetett ki neki?

Kíváncsi természetemnek hála, kezeimen támaszkodva dőltem előre, hogy jobban szemügyre tudjam venni mozgó testrészét. A rám tekeredett takarótól nem nagyon tudtam mozogni, de most ez érdekelt a legkevésbé. Tovább másztam a macska – vagyis most fiú – felé, és már csak egy kicsit kellett volna közelebb kerülnöm hozzá, mikor rátámaszkodva az előttem feszülő takaróra, pofára estem. Vagyis hogy pontosítsak, ráestem az alvó srácra, aki erre úgy megijedt, hogy ugrott egyet, és szépen lefordulva az ágyról, seggre esett a földön.

- Baszki-- káromkodtam halkan.

--Louis szemszöge--

Álmomban Harreh apucimmal egy nagy, zöld réten voltunk. Mindenhol virágok és pillangók voltak. Nagyon szeretem őket kergetni, főleg, mikor cica vagyok. Ahogy most is. Apuci leült a fűbe, és nevetve nézte, miközben ide-oda szaladgáltam a tappancsaimon. Hirtelen változtam vissza emberré, és odakiabáltam a gazdámnak:

- Hé, apuci! Nézd! – húztam ki magam, és két oldalra nyújtottam a kezeim. A meleg szellő miatt hajam felborzolódott, és laza ruháim is lengedezni kezdtek, főleg a mintás póló, ami még apucié volt, csak nekem adta.

- Nagyon aranyos vagy, Lou. Szedsz nekem virágot? – kérdezte mosolyogva. Mintás ingébe neki is belekapott a szél. Kezein támaszkodott maga mellett, és édesen nevetni kezdett, mikor látta, mennyire néztem őt.

Elmosolyodtam gödröcskéi láttán, majd lehajoltam a virágokhoz, amik mellett álltam. Kinyújtva bal kezem már épp készültem leszakítani, mikor egy nehéz dolgot éreztem az oldalamra esni.

- Jézusom, cica, jól vagy?

Kissé még homályosan láttam, ezért megráztam a fejem. Lassan rájöttem, hogy a padlón csücsülök, és Harry apuci nagy szemekkel mered rám.

- Nem esett semmi bajod? Egyébként bocsi, csak, öhm… véletlenül megcsúsztam és rád estem – továbbra is csak megdöbbenve néztem rá – Amúgy, nem azért, mert nem örülök, sőt, csak… – makogott össze-vissza – hogy hogy most ember vagy?

Hirtelen fagytam le szavai hallatán. Lassan, félve néztem le magamra. A kék szőrös, kötött pulcsi csiklandozta bőrömet, ahogy megmozgattam benne a kezeimet. Gyorsan kezdtem el kapkodni a levegőt. Nem láthat meg emberként, nem szabad embernek lennem! – gondoltam ijedten magamban.

Ide-oda forgattam a fejemet, egy jó kis helyet keresve, ahova cicaként tudnék elbújni, de egyet sem láttam. Az összes ajtó be volt csukva, az ágy és a ruhásszekrény alatt pedig csak pár centis rés volt.

- Kérlek, ne! – nyúlt felém aggódva apuci, de félúton megállt. Kezeit felemelve maga mellé vezette azokat, mire megbillentve a fejem, kíváncsian néztem rá. – Nézd, én nem bántalak – tett hátrafelé pár lépést – Ne változz vissza, kérlek!

Még mindig kicsit félve néztem rá. Nem mertem hozzá szólni, de nem volt más választásom. – Rendben, de akkor fordulj meg és csukd be a szemed – jelentettem ki halkan.

Apuci arcán hatalmas mosoly terült el, de elgondolkodva szavaimon, összeráncolta szemöldökét.

- Minek kell behunynom a szemem, kiscicám? – kérdezte nevetve, de közben tette, amit kértem. A tükör előtt állt, így láthattam, ahogy letakarja szemeit. Szívem nagyot dobbant, ahogyan hívott.

Kérdésére nem tudtam mit válaszolni, farkamat és kezeimet félénken fontam testemre. Egyik lábamról a másikra álltam lehajtott fejjel, mikor a gazdám újra megtörte a csendet.

- Tőlem nem kell félned – mondta lágyan. – Nem akarsz játszani, cica?

A játék szóra azonnal felkaptam a fejem. Mindig is szerettem játszani, főleg gombolyagokkal és falevelekkel. Jaj, a falevelek a legjobbak! Imádom pofozgatni őket, majd a karmaimat kieresztve szétcincálni. Némelyiket még meg is szoktam rágcsálni, bár nagyon rossz az ízük. Rögtön ki is köpöm őket! Még régebben ijesztgetett vele az egyik bátyám, – én voltam az alomban a legkisebb – hogyha megeszem a falevelet, olyan színe lesz a fehér bundácskámnak, mint a megevett levélé. Nagyon megijedtem Davide szavaitól, anya meg jól leszidta őt ezért.

- Milyen játékot? – kérdeztem hatalmas vigyorral. Farkam azonnal felkunkorítottam, füleimet is hegyezni kezdtem.

- Kérdezz-feleleket – mondta boldogan.

- Hmmm, – hunyorítottam – olyat még nem játszottam. Hogy kell?- Izgatott voltam, de egyben féltem is. Lehet, hogy veszélyes, és a végén még megsérül valaki!

- Egyszerű, cica. Felteszek egy kérdést, amire válaszolnod kell, majd te kérdezel és így tovább – magyarázta. Félénken bólintottam, de kinyögtem egy halk ’rendbent’, mivel apuci még mindig a tükör felé volt fordulva.

- Oké, először is, mi a neved? – a hangjából hallatszott, ahogy mosolyog.

- L-louis – válaszoltam bizonytalanul.

- Rendben, Louis, most te kérdezel egyet tőlem.

Sokáig gondolkoztam a kérdésemen, míg végül eszembe nem jutott egy. – Öhm, hány éves vagy?

- Nemrég töltöttem be a huszonegyet. És te?

- Kettő – jelentettem ki büszkén, és mosolyogva kihúztam magam.

- Mi kettő? – kérdezte értetlenkedve apuci. A tükörből látszott, amint homlokát összeráncolta ujjai alatt, amivel szemeit takarta.

- Hát kettő hónapos, te kis buta! – feleltem mosolyogva.

- H-hónapos?? – nem értettem, miért kérdezte olyan sokkosan, ezt mindenkinek tudnia kéne.

- Igen. Az nálatok emberi évben 18 évet jelent. Minden cicahónap 9 évet tesz ki. Mint azoknál a büdös kutyáknál. – Megborzongtam, ahogy azokra a semmirekellő állatokra gondoltam. Nagyon nem szeretem őket. Nemhogy macskaként, még emberként is meg szoktak kergetni, csak mert mindig kellemes cicaillatom van.

Harry apuci egy pillanatra lefagyott, majd olyan erővel kezdett nevetni, hogy majdnem lefejelte az előtte levő tükröt. Térdét csapkodta, miközben a tükörnek támaszkodott, és úgy próbálta visszafogni magát. – Büdös kutyák? – kérdezte még mindig nevetve – Ez jó volt Louis. Bírom a humorod.

- De én nem vicceltem, apuci. Mindig meg szoktak kergetni, tudod milyen veszélyesek?  – kértem tőle számon, miközben ajkaim sírásra görbültek. Apuci hirtelen feszült meg, és szélsebesen szembefordult velem. Tág pupillákkal nézett rám, arca enyhe pírba borult.

- M-minek neveztél az előbb? – Megijedtem kérdését meghallva.

- M-most valami r-rosszat… mondtam? – Nagy, könnyes szemekkel néztem rá. Kezeimet és farkamat összefontam testem körül, füleimet teljesen lelapítottam, miközben hátrafelé botorkáltam.

- Nem, nem, dehogyis. Csak, – kezdett rögtön nyugtatgatni – az „apuci” a mi körünkben más jelentéssel bír.

- Körünkben? Ezt nem értem – hajtottam le szomorúan a fejem. Sok szót még nem igazán ismerek, vagy már elfelejtettem a jelentésüket. Annyira butának érzem magam most is emiatt. Lehet, meg se kéne szólalnom! – gondolkodtam szomorúan.

Könnyeimmel küszködtem, nem akartam sebezhető lenni. Nem bírtam tovább, halkan elkezdtem szipogni, mire apuci mellém sietett, és szorosan a karjai közé vont.

Megfeszültem a hirtelen jött érintéstől, amit valószínűleg ő is megérzett, mire lágyan kezdte egyik kezével hátamat, míg másikkal a jobb fülemet simogatni, ami így kiegyenesedett. Nem szeretem lelapítani őket, olyankor nem nagyon hallok velük rendesen, és kicsit még fáj is.

- Hé, Lou – becenevem hallatán kicsit elmosolyodtam – nincs semmi baj. Tudod – kezdett el kedvesen magyarázni – arra mondjuk ezt, mikor valakik egyidősek. Mint mi. Én és a haverjaim is egyidősek vagyunk, és ha olyan szavakat használunk, mint az „apuci”, sokszor félre szoktuk érteni.

- Akkor hogy hívjalak? Gazdinak? – kérdezem értetlenül felemelve a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni. Mondatom hallatán, ha lehetséges, még jobban elpirult.

- Öhm… inkább csak Harry – mondta zavartan, majd elengedett, és pár lépést hátrált. Már meg se próbáltam érteni az emberek gondolkodásmódját, ezért csak egy aprót biccentettem neki mosolyogva.

- Oké, Harry. Engem hívj Lounak vagy Louisnak. A második nevem amúgy William, de nem nagyon szeretem. Az egyik tesóm állandóan úgy hívott, és… – magyaráztam lelkesen, de hirtelen a szavamba vágott.

- Várj, neked vannak tesóid?

- Igen, velem együtt nyolcan voltunk. A legelső alomba volt Angie, Jack és Ben, majd mi jöttünk kicsivel később, Mark, James, Peter és én.

- Wow, akkor jó sokan voltatok – állapította meg mosolyogva – És a tesóid most hol vannak?

Kérdése hallatán ismét lehajtottam a fejem és elhúzódtam tőle. Ajkaim megremegtek, ha akartam se tudtam volna visszafogni a sírást. Minden egy pillanat alatt történt. Gyorsan elfordultam Harrytől, eltakarva könnyes arcomat. Hátam rázkódott a sírástól, farkammal körbefontam magam, ettőll egy kis biztonságot érezve. Nem sokszor szoktam sírni, de ha a családomról esik szó, nem bírom visszafogni magam. Mindig is érzékeny téma volt nálam, főleg a történtek után.

- Ssh, itt vagyok Lou, érted? – próbált vigasztalni hátulról ölelve – Nem lesz semmi baj, itt vagyok neked. Vigyázok rád – suttogta utolsó szavait.

Hátam mögött kezdett lágyan ringatni, miközben egy ismeretlen, de nyugtató dallamot dúdolt a fülembe. Percekig lehettem karjai közt, míg én szipogtam, ő végig dúdolt nekem. Karjaival szorosan, mégis védelmezőn tartott.

Lassan kezdtem megnyugodni, megfordulva könnyes arcomat mellkasához dörgöltem. Kezeimmel ragaszkodón kapaszkodtam fehér pólójába, barna farkamat – már amennyire tudtam – körbetekertem csípőjén.

Óvatosan kezdett az ágy fele terelgetni, és mikor a széléhez értünk, leültünk, majd újra magához húzott.

- Remélem, tudod, én semmit sem erőltetek. Majd ha készen állsz rá, elmondod – emelte föl lágyan államnál fogva a fejem, így láthattam rajta, hogy végig igazat mond.

- Köszönöm apu- vagyis, Harry – arcom pírba borult. Hihetetlen, hogy nem bírom megjegyezni, nem hívhatom apucinak.

Harry lágyan elmosolyodott ügyetlenkedésemen, örültem, hogy nem nevetett ki egyből.

- Mindenkit így szoktál hívni? – kérdezte kíváncsian. Lesütöttem a szemem, majd alsó ajkamat beharapva kicsit arrébb húzódtam tőle az ágyon.

- Csak egy régi megszokás. Tudod, én nem ismertem az apukámat, anyu és a testvéreim neveltek fel. Vagyis, inkább csak a nagyobbak. Angie, Ben és néha Jack is foglalkozott velem. Az ikertesóim inkább piszkáltak. Ezért játszottam sokszor egyedül. Ha belekerültem egy-egy bunyójukba, nekem lett belőle mindig bajom – suttogtam.

Harry csak szomorúan elhúzta a száját, és maga elé meredt. Biztatóan karolta át a vállaimat. A csendet végül ő törte meg:

- Figyu, Louis, hogy lettél ilyen? Mármint, öhm… – kereste a szavakat, amin jót mulattam.

- Cica hibrid? – kérdeztem nevetve.

- Miért, van másmilyen is? – szemei nagyra nyíltak meglepetésében. Arrébb csúsztam tőle, majd szembe törökülésben elhelyezkedtem.

- Még szép, hogy van. Kutyák, jaguárok és pumák is vannak, de ők nagyon kevesen. Egyébként mindannyian így születtünk, de nagyon kevés az esélye, hogy, umm… – bármennyire is gondolkoztam, nem jutott eszembe az a szó. Segélykérőn Harryre pillantottam, mire elmosolyodott.

- Hogy öröklődjön? – kérdezte nevetve.

- Igen – suttogtam kínosan.

Sokat beszélgettünk kis semmiségekről, de egyszer csak félbeszakítottam Harryt. Vagyis inkább a hasam korgása. Ő ezen csak édesen felnevetett, majd felállva kiropogtatta a csontjait.

- Na, gyere, Lou, dobjunk be valami reggelit – nyújtotta felém a kezét mosolyogva. Én csak szomorúan megráztam a fejem. – Mi a baj, kiscsillag?

- Én… nekem nem szabadna ilyen sokáig embernek lennem – vallottam be lehajtott fejjel. Lábujjaimat néztem, amikkel a szőnyeg puha végeit húzogattam.

- Lou, kérlek – lassan ránéztem – miért ne szabadna embernek lenned? Cicaként is aranyos vagy, de így még jobban – én csak elhúztam a szám – Na, légysziii. Csak az én kedvemért maradj ember – nézett rám nagy boci szemekkel.

Óvatosan bólintottam egy aprót. Továbbra sem néztem a szemébe, ezért megijedtem, mikor gyorsan átölelt. – Pizza jó lesz? – A pizza hallatán felcsillant a szemem, és egyből bólogatni kezdtem. – Akkor már csak egy melegítőalsó kell a pulcsimhoz, amit sunyiba lenyúltál, mikor még aludtam – mosolygott rám mindentudón. Én csak szégyenlősen elmosolyodtam, majd felvettem magamra az elém rakott nadrágot. Kissé lejjebb húztam magamon, hogy ne nyomja a farkincámat, majd már rohantam is le a konyhába.

--Harry szemszöge--

Fel sem eszméltem, és már csak azt vettem észre, hogy több mint két hete van nálam Louis. Az első napokon legtöbbször cicaként láthattam, de mostanra kezd felengedni, és egyre többször ember a jelenlétemben. Még a második nap rá tudtam nagy nehezen venni, hogy emberként reggelizzen, de mikor a nappaliba leültünk tévézni, azonnal visszaváltozott cicává, és a hasamon elhelyezkedve dorombolt.

Ja, amúgy kiderült, hogy imádja a pizzát, főleg a duplasajtosat. Mindig el szokott vele szórakozni, amit általában nevetve figyelek. Macskaként elég finnyás, csak a Whiskas tápot eszi meg, amit ha nem zárok el tőle, képes egy egész zacskóval megenni, aztán meg panaszkodik, ha fáj a gyomra.

Elég nehezen oldottuk meg a munkámmal járó időt is. Sajnos nem megengedett a munkahelyre bevinni az állatokat, – a főnököm páros lábbal rúgna ki, ha megjelennék egy macskával a kezemben – ezért kénytelen voltam egyedül hagyni őt a lakásban, míg délután négyre haza nem érek.

Nagyon nem bírja a bezártságot, sokszor értem haza arra a látványra, hogy mindenhol szétrágott/karmolt papucsok és cipők hevertek, valamint pár macskajáték és fehér lúdtoll. Louis csak ott ült középen, farkát felcsapva, kis cicafejét pedig enyhén oldalra fordítva somolygott rám. Egy nagyot sóhajtottam, és próbáltam gonoszan nézni rá, de csúfosan megbuktam, mikor odaszaladt hozzám, és lábamhoz dörgölőzött egész testével. Hát ki tudna haragudni egy ilyen cuki kismacskára?!

És hogy honnan vannak a játékai? Előző héten nem bírtam tovább nézni a mindennapos káoszt, amit Lou hagy maga után macskaként, ezért elhatároztam, hogy beszerzek neki néhány játékot. Délután el is indultam, – volna – de meghallotta kulcsaim zörgését. Direkt nem akartam neki szólni, amolyan meglepetés lett volna, de nem egészen úgy jött össze, ahogy azt elterveztem.

Még épp láttam, ahogy a lépcsőn leérve emberré változik, majd már csak egy pár kétségbeesett szem volt a látókörömben.

- Hova mész, Harreh? Hisz csak most értél haza a munkából – görbült lefelé a szája.

- Öhm… én, én csak találkozok e-egy… haverommal – próbáltam valami hihetőt hazudni, de karba font kezei és összeszűkült szemei alapján úgy tűnt, nem nagyon vette be a mesémet.

- Mért hazudsz nekem, Harry? – kérdezte bánatosan. Nem volt szívem tovább kertelni, ha emiatt nem lesz meglepetés, ám legyen – gondoltam magamban.

- Sajnálom cicám – simítottam meg lágyan arcát, de ő csak fújt egyet, és bosszúsan arrébb lökte a kezem. Hihetetlen, milyen hangulatingadozásaik vannak a macskáknak. Egyik pillanatban még bújik hozzám, a másikban meg ilyen szeszélyes. – Na, Lou – mondtam vigasztalón – Csak meg akartalak lepni valami kis cicajátékkal. Hogy végre ne a büdös cipőimet rágcsáld. – Első mondatom után azonnal elmosolyodott, majd a nyakamba ugrott.

- Ugye én is mehetek veled, Harry? – kérlelt azokkal a nagy, égszínkék szemeivel. – Nekem is ott kell lennem, még a végén valami ronda kutyacuccot vennél – szavai már-már oktató jellegűek voltak.

- Egyedül is meg tudom különböztetni a macska és a kutyajátékokat – húztam föl az orromat sértetten.

- Kééérlek. Légyszi, légyszi, légysziii! – nyafogott, továbbra is a nyakamba csimpaszkodva.

Így történt az, hogy bő egy óra múlva az egyik kisállat boltban nézegettük a szőrösebbnél szőrösebb macskajátékokat. Még indulás előtt muszáj volt ráadnom egy kötött sapkát és az egyik nagy ülepű nadrágomat, – hiába, 16 évesen lázadó korban voltam – hogy elrejtsük cicaszerű vonásait.

Még az elején kikötöttem neki, hogy csak maximum három dolgot vehet… nos, ebből lett öt. A felhúzható egér, a horgászbot – aminek a végén annyi a színes toll, hogy a nagyim tollseprűje megirigyelné – és a kaparófa mellé, sikeresen vettünk egy kék csengettyűs nyakörvet – még jó, hogy csak cicaként hordhatja, mert amennyire megtetszett neki, simán abban járkálna emberként is – és egy csomag csörgőlabdát.

Mikor a macskamenták mellett mentünk el, hirtelen tágult ki a pupillája, és dugta be a fejét az egyiknek a dobozába. Képzelhetitek milyen látványt nyújtottunk; az egyik srác próbálja a csípőjénél fogva kihúzni a másikat, aki fejjel a mentalevelek között morog és szorítja a nem épp kicsi dobozát. Azt már nem tudom, hogy, de valamilyen módon sikerült kirángatnom onnan, el, az emberek kérdő, egyben félelmet tükröző tekintete elől. Egy életre megtanultam, hogy soha többé ne hozzam magammal ide Lout.

Próbálom hozzászoktatni a napi fürdéshez is, de van, mikor annyira megmakacsolja magát, hogy felmászik cicaként a könyvespolcom tetejére, és – hogy tökéletesen lássam – elkezdi magát az érdes nyelvével tisztogatni. Most is jelentőségteljesen nézett emberként a polc tetejére.

- Na, nem Louis, azt már nem – fenyegettem, vagyis csak próbáltam. Egy hirtelen mozdulattal öleltem magamhoz hátulról. Rögtön ficánkolni kezdett karjaimban.

- Hé, Harry, ez nem vicces – fújt és próbált megkarmolni, de csak rövid körmei voltak fiúként – Megharaplak, ha nem engedsz el! – sziszegett. Én mindössze gonoszkásan elmosolyodtam mögötte, és a fülébe suttogtam.

- Ha most szépen eljössz velem fürdeni, adok egy kis macskamentát – mondatom hallatán egyből megmerevedett kezeim között, füleit hegyezni kezdte. Olyan gyorsan fordította fejét oldalra, hogy sikerült vele orrba nyomnia. – Áucs!

- Honnan van cicamentád? – nem is érdekelte előző felkiáltásom, azonnal bepörgött a menta említésére.

- Emlékszel, hogy tegnap később jöttem haza? – ő csak szaporán bólogatott – Hát, kicsit utána néztem ennek a cuccnak – utaltam a darált fűre, aminek a tasakjára rá volt címkézve: „Macskamenta” – Az eladónő azt mondta, néhány szálat bele kell dörzsölni az állat kedvenc játékába, vagy akár a párnájába, és egyből lenyugszik a bódító, jótékony hatású illatától – utaltam a nő szavaira – Nos, Lou, kipróbáljuk? – kérdeztem csintalanul.

- Kééérlek, csak egy kicsit hadd kapjak – győztesen elmosolyodtam, majd beterelgettem a halálzónába, amit mi fürdőszobának csúfolunk.

-x-   

- Lou, dőlj hátra, meg kell mosnom a hajad, megint belemegy a füledbe a víz! – pirítottam rá, de le se szart. Halálnyugodtan rágcsálta az egyik – a sarokból előtúrt, kiskori – macimat. – Elvegyem, vagy teszed, amit mondok? – nyújtottam a plüss felé a kezem. Amint meglátta, mit csinálok, rögtön fújni kezdett, a macskamentával bekent játékát pedig a háta mögé dugta.

- Fél órája itt ülsz ebben a rohadt vízben! – morogtam, de Louis csak unottan rám nézett, majd visszatömte a szájába – már amennyire bírta, mert csak az egyik karja fért bele– a nyáltól tocsogó plüssömet. A víz kezdett langyosodni, én pedig fázni. A hideg csempén térdeltem, és a kölyök előző mutatványától csöpögött a pólómból a víz. Őt viszont egyáltalán nem zavarta a víz hőfoka, egy szál semmiben ült a habos vízben. Egyvalaki legalább jól szórakozik – puffogtam magamban.

Hirtelen nyúltam a mackóhoz, majd Lou feje fölé tartottam, aki így készségesen hátratolta a fejét. Hogy ez miért nem jutott előbb az eszembe?!

Nagy nehezen a jobb kezemmel megmostam a barna tincseket, de egyáltalán nem volt könnyű dolgom. Bal kezemben, amit a levegőben tartottam, himbálózott a maci – csak az egyik fülénél tudtam megfogni, arra pont nem került a mentából, ami által nem lett az is tiszta nyál – és vele együtt szinkronban mozgott Louis feje is.

Negyed óra szenvedés után egy törölközőbe bugyolált fiú állt előttem. Hosszú, barna farkából elég rendesen csöpögött a víz, nagy tócsát hagyva maga mögött.

- Fázok! – dadogta reszketve. A fehér, lábszáráig érő törölközőt úgy szorította magához, mintha az élete múlna rajta. A barna maci valahol a fürdőkád mellett feküdt, Louis azonnal kiköpte, mondván „Már nincs semmi íze!”. Tekintete sem volt már annyira ködös, tehát tényleg kezdett kimenni a macskamenta hatása.

- Törölközz meg, addig hozok valami pizsamát – hagytam ott, és siettem be a szobába. Ide-oda dobáltam a fiókjaimban lévő ruhákat. A melegítőalsó és a bokszer már megvolt, csak egy normális pólót kellett valahonnan kerítenem. Basszus, ez túl nagy, ez trikó, ez ing ez is, ez szét van szabdalva… Nem hiszem el, hogy nincs egy normális pólóm – morogtam magamban.

Negyed óra keresgélés után végre találtam egy elfogadható darabot. A kiválogatott ruhákat megfogva indultam vissza.

- Lou, meghoztam a pizsi-- LOUIS, HOL VAGY?? – belépve a fürdőbe, csak a fehér törölköző hevert a padlón. Össze-vissza kezdtem kapkodni a fejem, de egy apró mozgásra felfigyeltem a szemem sarkából.

A fehér lepel alól egy kis, szőrös macskafej kandikált ki. – Jesszus, – guggoltam le a kiscica elé – a szívbajt hoztad rám! – Louis csak válaszul fejét hozzádörgölte a térdemhez.

Felkapva törülközőstől a macskát siettem be vele a hálószobámba, mivel még mindig reszketett. Jól áttöröltem vele a bundáját. Már meg sem próbáltam lerakni a fekhelyére, úgyis fölugrana hozzám az ágyba. Eléggé a szívemhez nőtt ez a kis éhenkórász, annyi szent. Eddig senki nem feküdhetett be mellém, – főleg nem az alkalmi partnereim – de Lounak egy perc sem kellett, azonnal bekönyörögte magát mellém. Hiába, azoknak a hatalmas cicaszemeknek senki sem tudna ellenállni.

-x-

Péntek volt, így szerencsére hamarabb el tudtam húzni a munkahelyemről. Louis-val épp az esti focimeccset néztünk. Ritka alkalmak egyike, hogy miközben nézzük a tévét, vagy csak pihenünk, ember bőrben bújik oda hozzám, ahogy most is. Egyáltalán nem szokott zavarni, rendszeresen szokott kérdezgetni, nagyon kíváncsi természetű. Most viszont csendben volt, látszott rajta, hogy a gondolataiba van merülve, ezért nem is akartam zavarni. Egy pár percig néztem, ahogy farkát lelógatva ide-oda mozgatja a levegőbe, és homlokát néha összeráncolja, majd ismét visszafordultam a meccs felé.

- H-harreh – szólított bizonytalanul Lou.

Lejjebb halkítottam a tévét, majd kérdőn felé fordultam – Mondjad, cica. Kérsz valamit? – Ő csak alsó ajkát beharapva, tekintetemet kerülve rázta a fejét. – Hát akkor? Mi a baj, kicsim? – kérdeztem azonnal szomorú tekintetét látva.

- Semmi, csak… nem hiába nem beszéltem a családomról – mondta halkan.

- Figyelj, Lou – emeltem állánál fogva fel a fejét – Azt, remélem tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Viszont nem erőltetek semmit – mosolyogtam rá biztatóan.

- Tudom – bólintott immár ő is mosolyogva – Épp ezért szeretném elmondani neked.

--Louis szemszöge--

A mi fajtánknak érdekes hagyománya van. Jó, a párducoknál ilyen nincs, de nálunk, cica hibrideknél és a kutyákénál ez szinte megszokott. Vagyis aki eléri a 3 hónapos kort, azaz önállóvá válik, örökbe adják ember családoknak.

- Várj, de te azt mondtad, hogy csak 2 hónapos vagy! – szakított félbe Harry. Egy apró bólintást kapott válaszul.

Az idősebb testvéreimet, Angie-éket akkor adta örökbe a mami, mikor egy hónapos voltam. Nekem direkt nem szóltak, mivel előre tudták, nem engedtem volna őket el. Nagyon ragaszkodtam Jackhez, Anghez és Benhez, csak ők törődtek velem. Anyun látszott, hogy nem vagyok a szeme fénye, amiért mindig különcködtem, de nagy nehezen beletörődött. Az ikreim közül is csak Mark és James bántott igazán, de egy-két bunyóba – ami általában mindig ellenem irányult – Petert is belerángatták. Folyton az orrom alá dörgölték, hogy idősebbek, még ha csak pár perccel is.

És hogy engem miért adtak ilyen korán örökbe? Máig nem tudom. A volt gazdáimnak nagy hírneve volt. Hatalmas háza, és még hatalmasabb vállalata volt Marie néni férjének. Míg Marie néni 60, George bácsi 57 éves volt.

Minden időmet az idős asszonnyal töltöttem, szinte a tenyerén hordozott. George bácsit csak hétvégente láttam, akkor általában leült a nagy fotelébe, és egy hatalmas kivetítőn nézte a rohangáló embereket, akik fekete- fehér mintás labdát kergettek órák hosszat. Ő nem nagyon foglalkozott velem, ha Marie néni elutazott pár napra, – ilyen csak nagyon ritkán fordult elő, sokszor inkább a barátnői, rokonai jöttek át – úgy kellett a férfinek a tudtára adnom, ha éhes voltam. Mikor már nem bírta tovább hallgatni hangos nyávogásom, csak elém rakta a hűtőből kivett aznapi kaját, majd tovább nézte a tévét. Én persze, mivel nagyon éhes voltam, azonnal behabzsoltam a hideg csirkehúst, de meg is lett az eredménye. Fájt tőle a pocim, és alig bírtam kikelni a cicaházból, amit még régebben vettek nekem. Ilyenkor Marie néni jól leszidta a férjét, majd különböző dolgokat főzött a fájó hasamnak, amitől pár nap alatt jobban lettem.

Mindketten véletlenül láttak meg emberként, és a reakciójuk is teljesen más volt. Körülbelül három héttel később, egy késő nyári napon jött rá az asszony a titkomra. Senki sem volt otthon, én meg egy kis tejet szerettem volna inni. Gyorsan emberré változtam, majd odasettenkedtem a hűtőhöz. Kinyitottam, és a tej után kutakodtam, mikor nyílt a konyhaajtó.

Ijedten fordultam a hang felé, majd megláttam Marie néni csodálkozó tekintetét. Döbbenten végigmért, majd szeretetteljesen – mint mindig – elmosolyodott. – Szia, Louis. Mit keresel a hűtőben?

Reakciójára teljesen ledermedtem. Még egy ember sem látott fiúként, de a füleim és a farkam látványát nem hiszem, hogy ilyen könnyen kezelné egy normál ember.

- Csak egy kis tejet akartam inni. Nem félsz tőlem? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Ne beszélj butaságokat, Louis, ilyen aranyos kis fülecskéktől kellene félnem? – vakarta meg gyengéden fülem tövét.

Egy kis idő múltán a konyhában üldögélve, míg én tejet, Marie néni valami sötét színű teát kortyolgatott, én pedig meséltem a történetemet.

- Kicsikém – mondta együttérzően – sajnálom, amin keresztül kellett menned. De ezt George-nak semmiképp nem szabad megtudnia. Mármint, nem láthat meg így, mert kitérne a hitéből.

Nem nagyon értettem, hogy mit ért az alatt, hogy ’kitér a hitéből’, de inkább annyiban hagytam, és egy aprót bólintottam. Az asszony csak rám mosolygott, majd tovább kezdtünk el beszélgetni.

Lelkesen mondtam neki, hogy mennyire szeretek cicaként a fűben játszani, mikor ismét kinyílt az ajtó. – Marie, merre va-- ez meg mi a jó édes isten?? – kérdezte George bácsi felemelt hanggal.

Hirtelen pördültem meg a széken, és szembe találtam magam az elképedt férfivel. Az asszony lassan elém sétált, védelmezni próbált az egyre jobban bedühödő férjétől. – Nyugodj meg, George. Louis nem bánt – próbálta nyugtatgatni szelíden, de ezzel az ellenkező hatást érte el.

- Milyen Louisról beszélsz, asszony? És mégis mi ez az… izé? – bökött felém a virslis ujjaival. Marie néni megérezhette, hogy reszketek, ezért gyengéden végigsimított a vállamon, majd a férje mellkasára rakta kis kezeit.

- Ő az a cica, akit örökbe fogadtunk még pár hete – felelte lassan. – És most higgadj le, mert megijeszted a kiabálásoddal.

- Oh, szóval megijesztem – mondta hangjában valami furcsa, félelmet keltő éllel – Majd adok én neki okot, hogy féljen tőlem – felelte, és egy aprót lökött a feleségén.

Marie néni sikkantott egyet, mikor George bácsi nekem rontott, és a pólómat megragadva rángatni kezdett. – Mégis milyen undorító lény vagy te? Haaa?? – üvöltötte az arcomba, mikor egy szót se szóltam. – Válaszolj, te kis senki! Mik ezek? –meghúzta barna farkincámat, ezért keservesen sírni kezdtem.

- Kérem, ne! – próbáltam kiszabadulni szorító kezei közül. Még mindig a farkamat rángatta, ezért megelégeltem a helyzetet, és megkarmoltam az arcát.

Hirtelen engedett el, mikor megérezte, ahogy arca jobb oldaláról folyik le valami. Úristen – kaptam a szám elé a kezem – nem akartam ennyire megsérteni, hisz csak apró, kerek körmeim vannak.

- Te kis undorító szarházi! – ordított rám, majd föllendítve kezét, egy jókora pofont adott. Fejem az erő hatására megbillent, szédülve borítottam föl a mögöttem lévő székeket.

- GEORGE!! ÁLLJ LE! – kiabált rá az asszony, és próbálta arrébb vinni tőlem a felbőszült férjét.

- Mióta tudtad ezt? Mióta tudtad, hogy egy gusztustalan mutánssal élünk egy fedél alatt? – ragadta meg most felesége karját.

- Ne bántsd! – nyögtem erőtlenül az asztalba kapaszkodva – Csak ma tudta meg, nemrég mondtam el neki…

- Na, szóval már beszélsz is – mondta elém állva, és a hajamba markolt. Én válaszul csak felnyögtem, és próbáltam lefeszegetni vaskos ujjait barna tincseimről – Meg ne merj még egyszer szólalni, vagy nagyon megbánod – köpte szavait az arcomba.

Remegve bólintottam egy aprót, – már amennyire hajamba markoló kezei engedték – mire gonoszul elmosolyodott.

- Marie, nem mehetsz többé ennek az… izének a közelébe! Ha akarsz valamit tőle, nekem mondd meg! – mondta szigorúan a feleségének, aki továbbra is csak csendesen sírdogált. Majd megszakadt érte a szívem, és ezért én vagyok a felelős.

Sírni kezdtem, mikor a hajamnál fogva kezdtek a pincéhez vezető lépcső fele húzni. Sejtésem beigazolódni látszott, mikor George bácsi a zsebéből előhúzott kulccsal kinyitotta a vaskos, márványozott ajtót. Amint ezt megláttam, azonnal lefékeztem.

- Mozdulj már! – egy erőset rántott rajtam, mire megbotlottam a küszöbön, és egy sötét, régi bútorokkal telepakolt szobába estem.

Épp hogy csak meg tudtam fordulni, egy nagy ajtócsapódással, és a zár kattanásával teljes csönd lett. Könnyes szememet megtörölve néztem körbe a szobán. A por és a kosz vastagon borította be az ócska bútorokat, egy pár apró fénysugár sütött be a két kis ablakból. Szerencsére résnyire ki voltak nyitva, ezért jött be némi levegő.

Odabotorkáltam az egyik kanapéhoz, majd megpróbáltam valamennyire letörölgetni róla a koszt. Elkezdett a levegőben szállni a por, mire tüsszögni kezdtem. Csalódottan, megborzongva kuporodtam le a hideg földre, és álomba sírtam magam.

-x-

A nappalok és az éjszakák egybefolytak, a két kis fénysugár, és a naponta elém dobott étel miatt tudtam csak felismerni, hogy nem épp este van. Még mindig nem mertem visszaváltozni macskává, nem tudtam, hogy mit szólna érte George bácsi.

- Kérlek, George, engedj be hozzá! Csak egy pokrócot hadd adjak be neki! – gondolataimból Marie néni hangja zökkentett ki.

- De csak pár perc, az ajtónál leszek – morgott a férfi.

Kinyílt az ajtó, ezzel majdnem megvakítva engem. A földön ülve, a fotelnek voltam dőlve, farkincámat a testem köré fonva próbáltam valamennyire melegen tartani magam.

- Istenem, kicsikém – sietett oda hozzám az idős asszony. A kezében lévő anyagot azonnal körém tekerte, és azon keresztül kezdte dörzsölgetni felkaromat. Ezzel próbálta kissé felmelegíteni kihűlt testem.

Lassan ránéztem, és elmosolyodtam, mire megsimogatta hideg fülecskéimet. – Figyelj rám, Louis – suttogta a fülembe – Legközelebb mikor George bejön, még előtte változz vissza macskává, és osonj az ajtó mellé. Ha kinyitja az ajtót, és beljebb lép, azonnal fuss ki a lábai közt. A bejárati ajtót majd elintézem – mosolygott rám.

Nem akartam Marie nénit itt hagyni, de ha ez kell, hogy többé ne lássam a férjét, ám legyen.

Oldalra, az ajtó felé néztem, és egyből belém szorult a levegő. George bácsi a tekintetével, ha ölni tudott volna, már rég halott lennék. Gyorsan húzódtam el Marie néni érintésétől, vissza a sötétbe.

Még egy aprót bólintottam az asszony felé, aki szomorúan elmosolyodott, majd elköszönt tőlem. – Szia, Louis. Vigyázz magadra.

- Gyere el onnan, Marie. Még elkapsz tőle valami szart – folyamatosan a szemembe nézett, mikor undorodva ejtette ki szavait. Marie néni csak egy megvető pillantást küldött felé, majd utoljára megsimogatva fejem lépett ki a szobából.

-x-

- És így tudtam megszökni – meséltem a könnyeimmel küszködve Harrynek. – Amikor másnap az ételt hozta be George bácsi, azonnal kisurrantam mögötte. Marie néni nem hazudott. A nyitott ajtó mellett állt, és könnyes szemekkel nézett rám. Macskaként a lábához dörgölőzve háláltam meg a folyamatos szeretetét, de mikor meghallottam férje éktelen ordítását, azonnal kirohantam a házból. Ott bújtam el, ahol rám találtál – pityereredtem el a végére Harry karjaiban.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem. Nagyon büszke vagyok rád, Louis – suttogta lágyan szavait. Letörölte egyik kezével a könnyeim, másikkal még most is folyamatosan csak tartott. Szeretetteljesen rámosolyogtam, majd fejemet mellkasához dörgölve kezdtem el dorombolni. – Na ne, még emberként is tudsz ilyet? – nevetett fel, mellkasa rázkódott a fejem alatt.

- Persze! – húztam ki magam büszkén az ölében.

--Harry szemszöge--

Louval már csaknem 3 hónapja laktunk együtt. Végtelenül aranyos, mindent megkérdez, amit nem tud, és rögtön meg tudja jegyezni. A szókincse egyre jobban bővül mellettem. „Kapcsolatunk” is bensőségesebb lett, mióta elmesélte, milyen kegyetlenül bántak vele. Nagyon ragaszkodik hozzám, már csak alvásnál, mikor játszunk és a tévé előtt ülve szokott macska lenni. Olyankor hihetetlen édes.

Éjjel tizenegy óra lehetett, vagy fél órája feküdhettünk le. Még félálmomban is hallottam Louis édes kis dorombolását az arcom előtt. Barna farkincáját néha meglegyintette, ezzel megcsikizve az orromat.

- Lou, – nyögtem álmosan felé, mire rám kapta álomittas tekintetét – tudod, hogy imádlak, de már vagy egy órája érzem az orromban a szőrödet.

A cica hozzányomta fejét a homlokomhoz, majd arrébb csusszanva átölelte kis testét a farkával. Én is kényelmesen elhelyezkedtem, majd mielőtt végleg elaludhattam volna, hangos ricsajjal megcsörrent a telefonom.

- Hát ezt nem hiszem el! – morogtam a párnámba. Louis a nagy zajra egyből megugrott, és keservesen nyávogva, lelapított füllel a mancsaiba bújt. – Baszki, hol van ez a szar? – kerestem kábán a készüléket, amit az ágy és a fal közé esve találtam meg.

- Csáá, tesó! – üvöltött a fülembe egy felismerhetetlen hang. Eltartottam a fülemtől a telefont, amin Ash neve villogott. Egyik legjobb gyerekkori haverom, már az óvoda óta keserítettük meg Calummal és Niallel karöltve a körülöttünk lévők életét.

- Istenem, Ashton, tudod te mennyi az idő? – dörrentem rá.

- Ja, még csak negyed tizenkettő – oktatott ki – Mi van veled, Hazz, már most húzod a lóbőrt?

- Vagy épp mást húz meg – vihogott bele Niall. Louis kibújt mancsai alól, felülve, félrefordított fejjel – ahogy mindig szokta, ha nem ért valamit, vagy cukinak akar tűnni – pislogott rám.

- Csak a haverjaim – suttogtam neki letakarva a készüléket – Mennyit ittatok? – kérdeztem nevetve most már Ashtől.

- Csak egy felest – válaszolta diplomatikusan – Épp ezért hívtunk, átjöhetnél hozzám, most úgyis itt vannak a srácok, vagy mehetnénk a Funky Buddhába is felszedni néhány jó kis bigét.

- Majd máskor, bocs haver – húztam el a számat. Semmi kedvem nem volt megint hulla részegre leinni magam. Ránéztem a cicára, aki még mindig ugyanúgy ült, és mosolyogva megsimogattam a fejét.

- Ne csessz fel, Hazza! Te vagy a bulik lelke – mondta keserűen Calum. Ezek szerint ki vagyok hangosítva. Bevillant a kép, mikor Niall huszadik szülinapján, vagy hat kör után – asszem Jagert kevertünk Jack Daniellsszel – kiszedtük a pultos csajokat a bár mögül, és azokkal kezdtünk szemérmetlenül táncolni.

Felnevettem az emlékek hatására – Az egy elég hülye ötlet volt. Ki is dobtak minket a fejesek – mondtam mosolyogva.

- Meg vagy veszve? Az volt életed legjobb döntése – nevetett Niall.

Louis hirtelen változott vissza, majd az ölembe kuporodott – Te tényleg voltál egy igazi buliban? Én is mehetek? – kérdezte izgatottan. Megdermedtem, mikor a srácok a vonal túlsó végéről elhallgattak. Lou egyből rám nézett, majd felismerve a helyzetet a szájára tapasztotta kezeit.

- Úristen, Harry, neked van pasid?? BASZD, HAZZA BEPASIZOTT!!! – üvöltötte Ashton a telefonba. Köztudott volt rólam, hogy nem vetettem meg egyik nemet sem.

- Nem pasiztam be! – tiltakoztam azonnal – Louis csak egy barátom.

- Oh, szóval Louis – válaszolta mindentudón. Összeszorítottam a szemem. Ebből aztán nem jövök ki jól – gondoltam magamban – Nem is tudtam, hogy papucs lettél.

- Tudod, hogy az nem az én műfajom – nevetve próbáltam oldani a feszültséget.

- Igaz – szinte magam előtt láttam elgondolkozva, amin muszáj voltam felröhögni – Kapd be, seggfej! – morgott rám, de hallatszott a hangján, hogy ő is mosolyog.

- Hát, Louis, remélem, azért Hazz majd elhoz egyszer bemutatni – intézte Calum szavait Lou felé. Kék szemeivel kérdőn nézett rám, mire bólintottam egy aprót.

- Igen, jó lenne találkozni – mondta a készülékhez hajolva szégyenlősen. Én csak büszkén elmosolyodtam, majd megvakartam a fülét, mire dorombolni kezdett.

- Na, akkor összedobhatnánk egy tali… várj, mi ez a berregés? – akadt meg mondandójában hirtelen Ash, mikor meghallotta Louis moraját.

- Semmi! – vágtam rá gyorsan.

- Egy lófaszt – tiltakozott Ni – a bátyám csajának van egy macskája, ami pont ilyen hangot ad ki, ha simogatják.

- Magyarán dorombol? – kérdezte vihogva Cal.

- Kussolj már, nem tudhatok mindent – vágta be a sértődöttet Niall. Lou a fülem mellett ásított egyet.

- Na jó, srácok, tényleg mennem kell. Majd még ütközünk.

- Rendben, aztán védekezzetek! – Ashton mondata hallatán mindhármójukból kitört a nevetés.

Mérgemben azonnal rájuk csaptam a telefont, majd az éjjeliszekrényre dobtam – Bocs, eléggé idióták tudnak lenni.

Lou ezen csak édesen elmosolyodott – Szerintem jó fejek. De mire értette, hogy védekezzünk? Van valami veszélyes állat a lakásban? – nézett körbe félénken.

Azonnal elvörösödtem kérdése hallatán – Nem, dehogy, csak… mindig ezzel szoktuk szívatni a másikat – nevettem fel erőltetetten.

- Akkor jó – nyugodott meg, és visszaváltozott macskává. Megvárta, míg elhelyezkedek, majd a takaró alá bújt, és az oldalam mellé simult.

- Jó éjt, cicám – suttogtam, mire csak egy apró szusszantást kaptam válaszul.

-x-

Másnap reggel hangos dörömbölésre ébredtem. Ránéztem a faliórára, ami még csak 9.40-et mutatott. Lou még javában szunyókált. Hát persze, tíz előtt sosem szokott felkelni – gondoltam magamban. Sóhajtva fölkaptam a bokszerem mellé egy melegítőalsót, majd kiléptem a szobámból, magára hagyva az alvó szőrgombócot.

- Megyek már, baszd meg! – kiáltottam a lépcsőről, majd a sötétszürke ajtóhoz érve felrántottam azt. Calum és Ashton Nialler mögött állt, aki annyira el volt bambulva, hogy mikor kinyitottam a bejárati ajtót, továbbra is kopogva a levegőben, fejbevágott az öklével.

- Az istenit, ember, ez meg mire volt jó? – dörzsöltem a homlokomon lévő fájó részt. Mindannyian elkezdtek visítva röhögni, mire én is mosolyra húztam a szám.

- Már be sem engedsz? – mondta még mindig nevetve Ash.

- Öhm… miért, mit szeretnétek? – hajtottam kissé beljebb az ajtót, amint Louis eszembe jutott. Nem láthatják meg, legalábbis sapka nélkül nem.

- Nyugi már, csak jöttünk kicsit lazulni – dobta át vállam fölött Calum a karját – Attól, mert te hanyagolsz minket, mi nem fogunk – nézett rám neheztelőn.

- Bocsi srácok, de mostanában minden összejött – húztam el a számat.

- Tudjuk Rómeó, na, húzz az útból – lökött finoman arrébb Ashton, majd mindannyian besétálva a nappaliba, levágták magukat a kanapé elé. Én még mindig a történtek hatása alatt voltam. Milyen Rómeó??

Megrázva a fejem mentem utánuk – Kértek valamit inni? Látom a távirányítót már megtaláltátok – utaltam az azonnal bekapcsolt tévére. Csak megvonták a vállukat, majd Cal hátraszólt.

- Nincs valami söröd a meccshez? – kérdezte, mire a többi azonnal bólogatni kezdett.

- Csak az van – nevetve nyitottam ki a hűtőt, majd három dobozzal kivéve indultam feléjük. Nem telt el egy perc se, a sörök nyitásával járó sziszegéseket lehetett hallani.

- Te nem iszol? – nézett rám Ni, mikor leültem a mellettük lévő fotelba.

- Nem, kösz, tudod, hogy reggel nem bírja a gyomrom a piát – dőltem hátra a krémszínű fotelban. Megjelent előttem a kép, amint a srácokkal az egyik reggelen sörpingpong versenyt rendeztünk. Folyton én vesztettem, emiatt nekem kellett meginnom a legtöbb alkoholt, és hát, mondjuk úgy, aznap sokszor voltam a mosdó látogatója.

A többiek a hasukat fogva röhögtek, nyilván nekik is felrémlett az a reggel – Hogy is felejthetnénk el, Hazz – mondta immáron mosolyogva Ash.

Összehúzott szemmel megcsóváltam a fejem – Inkább a meccset nézd, még a végén kikap a kedvenc csapatod – utaltam, mikor a Chelsea egyik játékosa lőtt egy gólt. Ashton azonnal szidni kezdte a bírót, amin jót mosolyogtam.

Már vagy egy órája nézhettük a tévét, mikor Calum megszólalt – Hé, Hazza, nem is mondtad, hogy macskabuzi lettél – mutatott az egyik sarokban heverő felhúzható egérre.

- Na neee – kiáltotta izgatottan Niall, aki élt halt az állatokért – És hol van a kis dög? – kérdezte mosolyogva, majd a kanapé szélét megmarkolva lehajolt, és benézett alá. Nem tudtam foglalkozni Ni csalódott arcával, mikor rájött, nincs a kanapé alatt egyetlen macska sem.

- Öhm… nem az enyém, a szomszéd néni megkért, hogy vigyázzak rá, míg távol van – rögtönöztem valami hihetőt. Úgy tűnt, a srácok bevették, mivel annyiban hagyták a dolgot, és följebb hangosítva a tévét koncentráltak újra a meccsre.

- Harreh – hallottam egyszer csak meg mögülem Louis nyávogását. Az egyik fehér mintás pulóverem volt rajta, alatta egy egyszerű fekete alsónadrág. Szemeit dörzsölgette, míg füleit lelapította a meccs zajára, a pulcsi alól kikandikáló hosszú, bolyhos farkát ide-oda legyezte – Túl hangos a tévé – nyafogott még mindig csukott szemmel.

A srácok egy szót sem szóltak, tátott szájjal nézte mindegyik Lout.

- A francba – mondtam félhangosan, mire Louis hegyezni kezdte füleit, és elkapva kezeit a szemétől felnézett. Testét azonnal megfeszítette. Végignézett szép lassan a srácokon, majd tekintete rajtam állapodott meg. Félelmekkel vegyes érzelmek keveredtek íriszeiben.

- Wow – nyögte ki elsőnek Niall. Louis azonnal rákapta a szemét. A félelemtől remegni kezdett, majd visszaváltozva cicává rohant fel a lépcsőkön, ezzel eltűnve szemünk elől – És ismétlem, wow! – döbbent meg még jobban a haverom.

- Lou, várj! – kiáltottam föl, majd elrugaszkodva a fotelről szaladtam volna utána, de egy kéz megállított.

- Na nem, azt már nem! – morogta fenyegetően Ash – Most szépen mindent elmondasz nekünk – parancsolta.

Egy nagy sóhajtással bólintottam, majd visszaültem a helyemre.

- Ezek komolyan igaziak voltak? – ocsúdott föl a döbbenettől Calum.

- Micsoda? – őszintén nem értetem, mire érti ezt.

- Hát azok a macskafülek, meg a hosszú valami, amit a háta mögött mozgatott.

- Az a farka volt, és igen, igaziak – motyogtam. A többiek, ha lehetséges, még jobban eltátották a szájukat.

- Azt meg hogy? – kérdezték szinte egyszerre.

-x-

És elmondtam nekik mindent. Hogy micsoda Lou, és hogy hogy került hozzám, egyszóval a lényegesebb dolgokat. A fiúk elég nehezen hitték el, de nem kérdezősködtek. Meglepően könnyen fogadták a dolgot. Először azt hittem, teljesen ki fognak bukni, de nem. A végére érve Niall és Cal mosolyogva hallgatták, miket szoktunk itthon a cicával csinálni, de Ashton továbbra is karba font kézzel, összehúzott szemekkel nézett rám.

- Ez mekkora lehet – áradozott a bőréből kibújva Ni – És bármikor át tud változni, amikor csak akar? – kérdezte elképedve.

- Igen, de az elején nagyon félénk volt – mosolyogtam az emlékekre.

- És… - kezdett bele bizonytalanul Calum, a tarkóját vakarva – ha ő félig macska, akkor mi van a szőrgombolyagokkal? – Mindenki értetlenül nézett rá – Most mi van? A Shrekben is szőrcsomót hányt ki a macska – mondta felhúzott orral.

- Úristen, haver, imádom a szövegedet – vihogott Niall, miközben kezeivel a karfát csapkodta.

- Nem, dehogyis – nevettem, a könnyeimet törölgetve – Lou nem szokott semmi ilyesmit csinálni.

- Hé, mizu haver? Nagyon el vagy – ütötte vállba Nialler a maga elé meredő Asht.

- Semmi, – rázta meg a fejét – de nekem ez az egész annyira abszurdnak tűnik. Bocs, haver, már nem azért – pillantott rám féloldalas mosollyal, mire én csak összeráncoltam a szemöldököm – de ha nem láttam volna Louist a saját szememmel, tuti nem venném be ezt a mesét.

Mondatára megvontam a vállamat – Szerintem nincs azzal semmi baj, hogy Lou ilyen. Mármint, tény, hogy elég szokatlan, de attól még ugyanúgy viselkedik, mint bárki más. Egy kissé félénk, de nagyon könnyen barátkozik – mondtam mosolyogva.

- Úúú, akkor ez azt jelenti, hogy mi is megismerhetjük? – kérdezte gyermeki izgalommal Niall.

- Először felmegyek, és beszélek vele, mert biztos meg van ijedve. Aztán meglátom, mit tehetek – mosolyodtam el szomorú ábrázatukat látva, mire azonnal elvigyorodtak.

-x-

Fölérve az emeletre lassan nyitottam ki a hálószobám ajtaját. – Hé, Lou, csak én vagyok – suttogtam lágyan. A fürdőszoba felől egy kis cirmos pamacs dugta ki a fejét. Mikor a cica megbizonyosodott arról, hogy egyedül vagyok, felugrott az ágyra, jelezve, hogy menjek oda hozzá.

Leültem mellé, mire azonnal ölembe ugrott, karjaimba bújva. – Nyugi, ők csak a haverjaim. Megbeszéltem velük a dolgot, és… – húztam direkt az agyát, csak hogy kibújjon. Nem kellett sokat várnom, azonnal kimászott, és előttem leülve érdeklődőn figyelt – sokkal jobban fogadták, mint amire számítottam.

Louis kiscica szemei azonnal fölcsillantak – Mondtam, hogy imádnivaló vagy – nevettem a fejecskéjét megvakarva. A macska dorombolva bújt még közelebb hozzám.

Egy ideig így maradtunk; Louis előttem dorombolt és dagasztotta a paplant, míg én simogatással kényeztettem. Lassan kezdtem felállni mellőle, mire ő is leugrott az ágyról.

- Figyi, Lou, lejössz velem a srácokhoz, hogy be tudjalak mutatni? – kérdezem óvatosan, mire megbillentette a fejét és összeszűkült szemekkel nézett rám – Nagyon jó fejek, már most imádnak, pedig csak mondtam rólad egy-két dolgot – próbálkoztam, de továbbra sem mozdult – Én is ott leszek, melletted – dobtam be utolsó érvemet, ami végre meghozta az eredményét.

- Rendben – bólintott egy aprót, miután átváltozott. Azonnal óriási mosolyra szaladt a szám.

- Köszönöm, Lou, ígérem, nem fogod megbánni – mondtam továbbra is mosolyogva.

- De maradj mindig mellettem – kérte kétségbeesetten.

- Úgy lesz – ígértem.

-x-

Mikor én vidáman, Louis pedig félénken, az oldalam mellett lesétáltunk a lépcsőn a fiúkhoz, minden szempár ránk szegeződött. A mellettem álló elpirult, de továbbra is szorongatta ujjaimat, farkát pedig derekam köré csavarta.

- Jézusom, de cuki vagy – pattant hirtelen föl helyéről Niall. Egyből mellettünk termett, mire Louis kissé megugrott, majd hátrébb lépett. Azonnal átöleltem a derekát, nyugtatásképpen.

- Nyugi, Ni, ne pörögj ennyire, még a végén elijeszted szegényt – mondta mosolyogva a még mindig a kanapén ülő Calum.

- Bocsi – motyogta bűnbánón az előttünk lévő haverom, majd lassan visszabattyogott a helyére, és leült Cal mellé.

- Csak légy önmagad, és ne izgulj – suttogtam Lou fülébe, aki ettől valamennyivel nyugodtabb lett – Na gyere – mondtam neki immáron félhangosan.

A másik kanapé felé tereltem, ami a srácok mellett helyezkedett el, így azok egy L alakot formáltak meg. Louis-t direkt a szélére ültettem, ezáltal közelebb volt a fiúkhoz.

- Srácok, ő itt Louis. Lou, ő Ashton, – mutattam a legközelebb ülőre. Ash barna, vállig érő göndör haját most összegumizva hordta. Piros kockás inge alatt fehér trikót viselt, fekete csőnadrággal, és egy pár barna bakanccsal. Haverom csak sután intett egyet, de mikor látta szúrós tekintetem, egy mosolyt erőltetett magára – Calum – intettem az Ash mellett helyet foglaló felé.

- Örülök a találkozásnak – mosolygott a cicám felé, aki bátortalanul biccentett. Cal csak egy egyszerű, sötétkék mintás pólót viselt, alatta a kihagyhatatlan skinny jeanst, és a – még – hófehér Converse cipőjét. Rövid, sötétbarna – már-már fekete – hajába túrt.

- Ő pedig--

- Csövi, Niall vagyok – vágott a szavamba az említett személy.

- Sz-szia – dadogott Louis. Ni erre azonnal széles vigyort villantott. Fehér pólóján a fekete ’Crazy Mofos’ felirat csak úgy világított, szűk farmere mindkét térdrészét pedig egy-egy szakadás díszítette. Fehér Supra cipői már a védjegyévé váltak, ahogyan festett szőke tincsei is.

- Azokkal tényleg hallasz? – bökött Ashton Lou barna cicafülei felé.

- Igen – húzta ki magát büszkén, majd kissé megmozgatta azokat.

- Csináld még egyszer – könyörgött Niall csillogó szemekkel.

- Mit? – pirult el Louis, és még jobban hozzám bújt.

- Azt, a füleddel. Tudod, azokat a mozdulatokat – mosolygott immáron Calum is. Ashton megforgatva szemeit nevette el magát. Lou újra megmozgatta fehér füleit, mire Niallék – ha lehetséges – még csillogóbb szemekkel figyelték.

- Milyen puha lehet – ámult el Ni, mikor megsimogattam a cica füleit.

- Az is – nevettem el magam.

Calum, Niall vezetésével azonnal elénk állt – Mi is hozzáérhetünk? – kérdezte sóvárogva Cal. Louis szégyenlősen bólintott, mire elkezdték simogatni szőrös kis füleit. A macska azonnal hatalmas dorombolásba kezdett, amit a többiek nevetve fogadtak.

- Nekem is kell egy ilyen otthonra. Nem akarsz hozzám költözni? – kérdezte a szőke.

- A-a, felejtsd el, Niall. Louis az enyém – tiltakoztam azonnal, és az említett is félősen hozzám bújt.

- Nyugi, csak vicceltem – emelte nevetve maga elé a kezeit.

- Miért így ejted ki a szavakat? – kérdezte csodálkozva a cicám, mire Ni azonnal elvigyorodott.

- Mivel ír vagyok. Mullingerben születtem – büszkélkedett azonnal a haverom. Lou csak bőszen bólogatott, igyekezett minél többet megjegyezni.

-x-

Egy kis idő után Calum és Niall rávette a cicámat, hogy azonnal változzon át, amit örömmel meg is tett. Nekem persze rögtön le kellett hoznom a játékait. Mosolyogva néztem a két huszonévest, ahogy törökülésben az előszobában játszanak Louis-val.

- Mizu, Ash? – ültem le haverom mellé.

- Nem sok – vonta meg a vállát – Lehet betett ez az egy doboz pia – emelte fel a sörét, miközben lustán mosolygott.

- Ez volt eddig a legátlátszóbb dumád, ember – löktem meg nevetve a vállát, mire ő is felröhögött – Na, de most komolyan, mi a baj? Amióta elmondtam ezt az egész macskás szitut, olyan más vagy – mondatom hallatán elhúzta a száját.

- Fogalmam sincs, haver, egyszerűen csak nem láttam még ilyen… embert – kereste szavait.

- Mért, szerinted a srácok láttak? – mutattam Niékre, akik röhögve húzgálták Louis előtt a tollas horgászbotot. Ash a látványra elhúzta a száját.

- Idehozzam Lout? Így legalább meg tudnád kicsit ismerni, és látnád, hogy viselkedik macskaként – mosolyogtam szeretetteljesen.

- Mi? Nem, mármint, izé – dadogott, amit egyáltalán nem értettem. Mindig is ő volt a magabiztos közülünk, Cal a megfontoló, Nialler az örökké vidám, míg én az optimista – Tök jól elvagyok – próbált hárítani.

- Azt látom – röhögtem fel – Louis, kicsi, idejönnél, kérlek? – kiáltottam oda neki, mire azonnal kiköpte a színes tollakat, és a lábamhoz futott.

- Én, nem hiszem, hogy… - nézett össze-vissza, és kissé elhúzódott, mikor Lou a tappancsait lábamhoz nyomta, majd körmeit kieresztve kapaszkodott föl az ölembe.

- Ne csináld már, haver, csak nem félsz tőle? – nevettem a cica fejét simogatva.

- Mizu van, srácok? Ash, tényleg fosol Louistól? – ugrottak mellénk Calumék, ezzel teljesen összenyomva minket.

- Nem félek tőle! – vágta rá túl gyorsan, ezzel elárulva magát.

- Add ide a kezed – nyújtottam hozzá tenyérrel felfelé az enyémet. Ashton értetlen arcot vágott.

- Minek?

- Csak add ide – megmosolyogtam félénkségét látva, mikor hezitálva, de odanyújtotta elém a kezét. Louis egyből tudta a tervemet, így rögtön lemászott az ölemből, és Ash combjára nyomta lábait.

Lassan a cica feje felé vezettem haverom kezét, mire egyből megállt – Harry, én…

- Nyugi – mosolyodtam el. Louis elé raktam a tenyerét, aki rögtön odadörgölte arcocskáját. Lassan engedtem el Ashtont. Kis ideig nagy szemekkel, de hagyta, hogy a macska odadörgölőzzön hozzá, majd óvatosan elkezdte kis testét simogatni. Lou azonnal az ölében termett, és a hátára feküdve, dorombolva hagyta, hogy Ash a hasát cirógatva kényeztesse.

- Történelmi pillanat, emberek! – kiáltotta hangosan Niall – Ashton simogat egy macskát – jelentette ki diplomatikusan, mutatóujját fölemelve, mire mindenki elröhögte magát.

- Fogd be – morogta mosolyogva, de azért tovább simogatta az ölében fekvő kiscicát – Elbaszod a tökéletes pillanatomat.

- Ashton! – szóltam rá mérgesen, míg a többiek csak röhögtek mögöttem.

- Mi van? – kérdezte értetlenül, majd mikor ránéztem Louisra, azonnal elhallgatott – Oh, oops – mondta, de egyáltalán nem volt bűnbánó, ezért összehúztam a szemeim.

- Mi az, hogy elbaszod? – kérdezte Lou, miután átugorva a fotelba, visszaváltozott emberré. Értetlen fejét látva rögtön elkezdtek kuncogni a srácok.

Kösz, haver – néztem Ashtonra szúrósan, aki úgy vigyorgott, mint egy szűz kiscsaj – Öhm, ez csak egy kis hülye szófordulat – nevettem kínosan, mire Louis azonnal bólogatni kezdett. Fél szememmel láttam, amint Niall vigyorogva meg akar szólalni.

- Ne merd! – sziszegtem felé, mire egy kacsintás kíséretében visszadőlt a mögötte lévő párnákra.

-x-

A srácokkal a kanapék előtt ültünk le egy körben. Louis szorosan mellém ült, míg mellette Niall volt, őt követte Calum és Ashton. Mögöttük jó néhány üveg sör és egy Jagermeister hevert, a kör közepén pedig egy üres vizes palack volt.

- Na, drága Ash, felelsz vagy mersz? – kérdezte pimaszul Niall, kissé ittasan. Igen, ő találta ki azt a remek ötletet, hogy este tizenegykor ezt az idiótaságot játsszuk, persze az ő szabályaival; aki háromnál többet felel, vagy nem hajlandó megcsinálni a rászabott feladatát, innia kell. És, hogy még élvezetesebbé tegyék, a sör mellé a Jagerből is le kell húzni egy kortyot.

- Még szép, hogy felelek – vágta rá egyből. A kis társaságunkból – ha nem számítjuk bele Lout, mivel megtiltottam a fiúknak, hogy akár egy kortynyi alkoholt is adjanak neki – Ashton és én voltunk a legjózanabbak. Hiába, mi bírjuk a legjobban a piát.

- Ez biztos, haver? Tudod, hogy ezután innod kell – röhögött Calum. A másik csak szolidan felmutatta a középső ujját neki, mire egy csábos mosolyt kapott válaszul.

Niall tanakodott egy fél percig, majd szélesen elmosolyodott – Milyen pózban csináltad legutóbb? – kérdésére Calum felröhögött.

- Ez nem mintha rád tartozna, Horan, – nevetett, és már nyúlt az italért, amit egy szempillantás alatt meghúzott – de nálam mindig a csaj van alul.

- Ennek mi értelme van, Harry? – súgta a fülembe Louis. Megvonva a vállam válaszoltam.

- Hidd el, én lennék a legokosabb ember a Földön, ha tudnám – sóhajtottam csendesen.

- Ezt hallottam! – prüszkölt fel Niall. Lou pár percig nagy szemekkel nézte a duzzogó fiút, majd kitört belőle a nevetés.

- Nahát, a kicsi Louis – nevetett föl Ni, mikor a palack szája a cicámra mutatott. Az egyből elhallgatott, félve húzódott közelebb hozzám – Nyugi, haver, még fel sem tettük a kérdést – röhögött Nialler, mire szúrósan néztem rá.

- Csönd, most én kérdezek! – kiabálta Ashton, de a végén csuklott egyet.

- Okosan, ember, tudjad, hogy mit beszélsz – szóltam rá mérgesen, mikor láttam Lou riadt ábrázatát.

- Nem kérdezek semmi olyat – tette föl maga elé védelmezőn a kezeit és jelentőségteljesen a cicámhoz fordult – Mikor csókolóztatok Harryvel utoljára?

- Én ezt már nem bírom hallgatni – álltam föl céklavörösen. Nehéz léptekkel mentem a mosdó felé.

- Jaj már, Hazz, ne sértődj be – röhögtek a többiek, mire magam mögött hangosan becsaptam a fürdő ajtaját.

-- Louis szemszöge --

- Szóóóval, Lou, – karolta át vállamat Niall – mikor csókolóztatok? Ez nem olyan kínos – mosolyodott el bárgyún.

- Én, nem tu… nem tudom, mi az a csók – suttogtam lehajtott fejjel, de a nagy csöndből ítélve a többiek tisztán hallották. Lassan vezettem föl a srácokra a szemem, de azonnal elkaptam a tekintetem, mikor három döbbent szempár bámult szájtátva rám.

- Akkor majd most megtanítjuk – Ashton mondata hallatán felkaptam a fejem. Gonosz vigyor volt az arcán, amit nem tudtam hova tenni. Várj, ha megtanítanak csókolózni, megmutathatom Harrynek is, és büszke lesz rám – gondoltam magamban, így rávigyorodtam Ashre.

- Viszont előbb innod kell – tolta elém a sörösüveget Niall.

- Nem, én… – kezdtem ellenkezni azonnal – Nem szabad. Harry azt mondta, nem ihatok – húztam el a szám.

- Harry most nincs itt – suttogta a fülembe a még mindig engem ölelő Niall – Különben sem kell tudnia, mit csinálunk. Ugye? – pillantott rám jelentőségteljesen, mire egy aprót bólintottam.

- Ez a beszéd, cica – nevetett fel Calum, és felém nyújtotta az egyik üveget. Már épp ittam volna bele, mikor Cal rám ordított – VÁRJ! Ni, add ide a feles poharat – utasította nevetve a szőkét.

Zavartan emeltem el a számtól a sört, és furcsállva néztem a többieket, amint egy barnás színű löttyöt kezdtek az apró pohárba önteni.

- Úristen, Calum, ez rohadt sok lett! – visította Niall.

- Hupsz, lehet véletlenül megbillent a kezem – adta oda nevetve a színültig töltött poharat. Fintorogtam egyet, amint megéreztem orrfacsaró szagát, ezért, hogy ne érezzem tovább, gyorsan lenyeltem. Hát, nem kellett volna.

Azonnal köhögni kezdtem, amint a folyadék lecsúszott a torkomon. Rettentő rossz íze volt, szinte égetett. Homályosan, könnyeimen keresztül láttam, amint egy hosszúkás üveget tartanak elém. Nem gondolkodtam, egyből magamhoz rántva kortyoltam bele a habos, keserű italba.

- Hé, ne ilyen gyorsan, a végén még fejre állsz itt nekem – kapta ki a kezemből a sört Ashton. Valamennyire enyhült a maró érzés, és már csak a keserű szájíz maradt hátra.

- Bazmeg, ez undorító volt, ember – prüszköltem nevetve.

A srácok csak mindenttudó vigyort villantottak – Úgy tűnik, két korty pia is képes arra, hogy a szerény cica csúnyán beszéljen – nevetett Cal, ami eléggé ragályos volt, mert én is sokkal felszabadultabban kezdtem el velük együtt röhögni.

- Na, gyerekek, kezdődhet a tanítás Mr. Irwin és Mr. Hood módra – vigyorgott Ash, és magához rántotta Calumot.

- Most figyelj, mert ilyet tőlük csak egyszer látsz az életben – kacsintott rám Niall, majd Calumék felé fordította vigyorgó fejem.

Calum egyszer csak a másik szájára hajolt, és belesuttogott valamit. Ashton erre fél szemmel felém mosolygott, majd egyik kezét Cal nyakára, míg másikat csípőjére vezette, és egy perc alatt rántotta az ölébe.

- Látod? Ezt hívják csóknak – búgta a fülembe Niall. Én csak csillogó szemekkel figyeltem a srácokat, akik ajkukat összeérintették, majd mozgatni kezdték azokat – Most még csak ízlelgetik a másikat. Ezután jön a nyelves.

- A mi? – visítottam Ni felé fordulva, mire megforgatta a szemeit.

- Ez, bazmeg – mutatott a szemben lévő páros felé. Ashton, haverja felzselézett hajával mit sem törődve markolt bele, majd meghúzva azt szakította meg a csókot. Cal hátrafeszített fejjel nyögött fel, és lihegni kezdett. A másik nem hagyott neki időt, rögtön hajolt a szájára, és nyelvét átdugva kezdtek el vadul csókolózni.

- Úristen – nyögtem fel a srácok látványára. Szinte falták egymást, amit én szájtátva néztem. Niall felröhögött a reakcióm láttán.

- Remélem… figyeltél, Louis – lihegett Ashton, miután elszakadtak egymástól. Ajkuk duzzadt volt és fénylett az előbbi bemutatójuktól. Calum derekát megemelve tette le maga mellé, aki kócos hajába markolt, ami csak azért sem akart megállni helyesen.

- Idióta – pirított rá nevetve szuszogó barátjára – tudod te, mennyit szarakodtam reggel, hogy normálisan álljon a hajam?

- Nyugodj már le – lökte meg a másik vállát Ash – legalább nem nézel úgy ki, mint egy szopott gombóc – Calum felhúzta az orrát, és drámaian elfordult, mire mindannyian röhögni kezdtünk.

- És itt a mi kis elveszett bárányunk – kiáltott fel Niall hirtelen mellőlem, mikor Harry belépett a szobába – Tudod, mit kell tenned – suttogta még utoljára a fülembe, majd végleg elhúzódott tőlem.

- Na, mi jót csináltatok nélkülem? – kérdezte mit sem sejtve apuci, mikor leült mellém.

- Oh, ha tudnád – nevettek föl a többiek. Ni oldalról rám kacsintott, amit látva nem bírtam ki röhögés nélkül. Harreh aggódva fordult hozzám, egyik kezét a térdemre simítva.

- Minden rendben, kicsi? – nézett mélyen a szemembe, mire bágyadtan elvigyorodtam.

- Minden a legnagyobb rendben, apuci – suttogtam a szájához közel hajolva, és direkt kiemeltem az utolsó szót. Hazz elkerekedett szemekkel húzódott hátrébb. Nagyot szippantott a levegőbe, és fintorgott egyet. Még mielőtt megszólalhatott volna, Ashton közbevágott:

- Apuci? – visított föl, mire vigyorogva rábólintottam – A rohadt élet, ez hihetetlen szexin hangzott – harapta be alsó ajkát, ami láttán mindannyian felnevettünk, egyedül Harry maradt csendben.

- Bazmeg, srácok, mennyit ittatok? És neki is adtatok? – mutatott rám elképedve. Halkan kuncogni kezdtem, de amint a sötétzöld íriszek vádló pillantásával találkoztam, egyből a számra kaptam kezeimet – Louis, mégis mennyit it… - mondatát nem tudta befejezni, mivel gyorsan az ölébe pattantam és sietősen csókoltam meg.

Apuci teste rögtön megfeszült alattam. Dús tincsei közé vezettem az ujjaimat, hátát pedig gyengéden cirógattam farkincámmal. Azonnal felmordult, erős karjait pedig derekam köré fonva húzott magához még közelebb, ezáltal összedörzsölődött a csípőnk. Meglepetten sóhajtottam fel, amit apuci rögtön ki is használt, és nyelvét átdugta a számba. Amint megéreztem, ahogy nyelvével lágyan masszírozni kezdi az enyémet, rögtön elfelejtettem, mit is tanultam a srácoktól. Bátortalanul utánoztam le mozdulatait, amit megérezve azonnal a számba mosolygott. Lassan távolodtunk el egymástól, míg én vigyorogva, Harry döbbenten nézett egyik szememből a másikba.

- Basszus, cica, hol tanultál meg ilyen jól csókolózni? – kérdezte döbbenten, amin felnevettem.

- Tetszett? – kérdeztem boldogan, ami láttán végre ő is elmosolyodott.

- Nagyon ügyes voltál, Loueh – hintett egy apró csókot alsó ajkamra.

- Hallottátok, srácok? – fordultam nevetve a srácok felé, de még mindig apuci ölelő karjaiban voltam – Tetszett neki! – kiáltottam boldogan, mire a fiúk felnevettek reakcióm hallatán. Gondoltam egyet, és apuci felé fordultam, majd felfelé nyújtva a karjaimat kezdtem el hátrafelé dőlni.

- Jézusom, Louis – kapott utánam gyorsan Harry, de még így is sikeresen koppant egy picit a fejem a padlón. Valamit értelmetlenül kezdtem dúdolni, mikor apuci kezei közé kapva, felállt velem.

- Fejezzétek már be a röhögést, srácok – dörrent a még mindig vihogó bagázsra – Inkább legyetek hasznosak, és dobáljátok ki az üres piásüvegeket – utasította keményen a fiúkat, akik megszeppenve kezdtek bólogatni, de mikor észrevették, hogy a lépcső felé kezd cipelni Harry, utánunk kiáltottak:

- Használjatok gumit! És ha lehet, ne legyetek nagyon hangosak – röhögte Niall, mire Ash és Cal egyszerre kezdett vihogni. Harry erre csak fújtatott egyet, majd gyorsabban kezdte szedni a fokokat.

- Hova viszel, apuci? – kérdeztem kuncogva.

- A fürdőszobába, hátha egy kis hideg víztől kijózanodsz – morgott az orra alatt, amire visszafojtott nevetésem volt a válasz. Ugyan már – gondoltam jóízűen magamban – úgyse merne a víz alá rakni. Hát tévedtem, megint.

Nem állt meg az ágynál, – mint hittem – mikor felértünk a szobájába. Nem, ő egyből a fürdőszobába vitt, majd beállított a kádba. Akkor fogtam fel, hogy tényleg meg akar fürdetni, mikor már a ruháimat húzta le rólam.

- Ne legyél ilyen szívtelen, apuci – biggyesztettem le játékosan ajkaimat, de közben összefontam mellkasom körül a kezemet és a farkamat, mivel rázott a hideg – Tudom, hogy nem lennél képes--- ÁÁÁ! – visítottam föl, mikor az éppen hogy csak langyos vizet rám nyitotta.

- Sajnálom, Louis, minél kevesebbet ficánkolsz, annál hamarabb szabadulsz – mondta idegesítően nyugodtan. Én csak fújtam egyet, majd összefonva magam előtt a kezeim tűrtem, hogy megmosdasson.

Pár perc múlva vacogva, de tisztább fejjel léptem ki a kádból, és hagytam, hogy Harry teljesen áttöröljön. Nagy nehezen rám adta egyik hosszú ujjú pólóját, bokszerét és melegítő alsóját.

- Mars az ágyba, még a végén megfázol – utasított lágyan. Mindig is utáltam, ha megmondták nekem, mit és hogyan csináljak, de most szó nélkül tettem, amit kért.

Kótyagosan battyogtam az ágyhoz, és a szélére ülve vártam, hogy Harry is végezzen a tusolással. Nehezen bírtam csak nyitva tartani a szememet. A sötét szobában csak a fürdőszobaajtó alatti kis rés hozott világosságot. Szüntelenül néztem a pici fényt, mivel még nem akartam elaludni. Harry nélkül nem.

- Miért nem alszol? – csodálkozott rám, mikor kijött a fürdőből.

- Téged vártalak – ásítottam fáradtan, alig tudtam már egyenesen ülni is. Ide-oda dülöngéltem, amit apuci is láthatott, ugyanis egy szál törülközőben elém sétált.

Bágyadtan mosolyogva emeltem rá a tekintetemet, mikor arcomra simította kezét – Aludj szépen. Mindjárt jövök, csak felveszek valami alsót.

Bedőltem a puha párnák közé, majd összegömbölyödve feküdtem az ágy bal oldalán. Mióta Harry befogadott, most van először, hogy nem macskaként alszok el.

Félálomban éreztem, amint Hazz mögém fekszik, majd mindkettőnket betakar. Arcát barna tincseim közé fúrta, miközben egyik kezét fejem alá csúsztatta, míg a másikkal a derekamat ölelte.

- Szeretlek, Harreh – szusszantottam nagyot. Egy percre megmerevedett mondatom hallatán, majd derekamat megragadva húzódott még közelebb hozzám. Hátam hasának nyomódott, míg lábainkat összekulcsoltuk.

Már alig hallottam szavait, mielőtt elnyomott volna az álom – Én is szeretlek, Louis.

-x-

Reggel fejfájásra ébredtem. Éppen hogy kinyitottam a szemem, nyögve csuktam le azt az erős fény hatására. Pár perc múlva nehézkesen ültem fel az ágyon, majd körbenéztem. Harry nem volt a szobában, a mellettem lévő fekhely üres volt. Lassan tettem le a lábaimat a padlóra, de rögtön visszazuhantam, amint sikerült valamennyire felállnom. Elkezdtem bepánikolni. Szédülök, hányingerem van, fáj a fejem, és még Harry sincs itt. Mi történt tegnap? Miért vagyok most ember? Mindig cicaként szoktam elaludni.

- Harreh – kiabáltam, de rögtön elhallgattam, mert belém hasított a fájdalom. Nagy nehezen felhúztam magam állásba, majd a könyvespolcokra támaszkodva támolyogtam az ajtóhoz.

Már épp nyitni akartam volna ki, mikor valaki megelőzött azzal, és pofán nyomott az ajtóval.

- Jesszus, Lou, jól vagy? Mit kerestél az ajtó előtt? – hajolt le mellém a göndör, majd lerakta a kezében lévő gőzölgő bögrét, mielőtt segített volna föltápászkodni.

- É-én csak… téged kerestelek – motyogtam halkan, mikor visszaültetett az ágyra – Mi történik velem? – kérdeztem kétségbeesetten – Nagyon fáj a fejem, és szédülök, megint – nyögtem a fejemet fogva.

- Hát, ez a mellékhatása annak, ha valaki túl sokat iszik – oktatott ki, mire összébb húztam magam – Mennyire emlékszel a tegnapi napból?

- Azt tudom, hogy te kimentél a mosdóba, majd a fiúk adtak valami barna italt, utána meg egy hosszú, zöld üveget. Abban is volt valami, emlékszem, az nagyon keserű volt. Utána visszajöttél, majd- majd… megcsókoltalak – nyögtem ki nagy nehezen.

- Na, úgy látszik, csak emlékszel valamire – mondta lekezelően, nekem pedig összeszorult a gyomrom – Tessék, itt a tea. Ezzel be tudod venni a gyógyszert – adta oda a kezembe, majd az ajtóhoz sétált.

- Harry – cincogtam halkan – én… sajnálom, hogy annyit ittam. Nem akartam.

- A saját akaratodból ittál, Louis! – kiáltott rám, mire összerezzentem. Ide-oda járkált a szobába, és mérgesen hadonászott – Simán mondhattál volna nemet a srácoknak! Vagy ha nem hagynak békén, utánam jöhettél volna a… - akadt meg mondatában szipogásom hallatán.

Egyből hozzám sietett, mire sírva próbáltam hátrálni – Nem akartam veled kiabálni, Lou. Sajnálom – mormolta immáron a nyakamba, miután az ölelésébe zárt – Csak, tudod, annyira féltelek. Nem akarlak elveszíteni.

Lágyan ringatott karjaiban, míg sírásom nem csendesült – S-sajnálom, én… - hüppögtem, de egyből elcsendesített.

- Ssh, Lou, semmi baj. Minden rendben – suttogta lágyan a nyakamba, és kissé hátrébb húzódott.

- Biztos? – kérdeztem félénken, mindvégig az ágyneműt fixírozva.

- Biztos – bólintott mosolyogva, majd fölemelve fejem kezdte el óvatosan a hüvelykujjával letörölni könnyeimet – Annyira gyönyörű vagy – nézett felváltva a szemeimbe, majd közelebb hajolt.

Egyre gyorsabban kezdtem el kapkodni a levegőt, mikor megéreztem leheletét ajkaimon. Egyszerre hunytuk le szemeinket, majd mielőtt szánk találkozhatott volna egymással, a gyomrom hangosan korogni kezdett.

Harry kuncogni kezdett, míg én lehajtottam a fejem, nehogy észrevegye, mennyire elpirultam. Gyorsan homlokon csókolt, mire meglepetésemben felkaptam rá a fejem, míg ő csak szélesen mosolygott – Na gyere, te kis éhenkórász – nevetett, majd fölállt, és egyik kezét felém nyújtotta.

- Harry, várj – állítottam meg, mikor már nyitotta ki előttem az ajtót.

- Mit szeretnél, cicám? – kérdezte mosolyogva. Pólójába kapaszkodva húztam fel magam lábujjhegyre előtte, és finoman megpusziltam az alsóajkát.

- Köszönöm a gyógyszert – doromboltam a fülébe, majd mosolyogva elhúzódtam tőle. Ő csak döbbenten nézett rám, még pislogni is elfelejtett. Valamit rosszul csináltam? – szomorodtam el.

Hirtelen kapott a derekam után, mire a lendülettől felsikoltottam. Alig bírtam megállni a lábamon, ezért a vállába kapaszkodtam meg. Testünket összepréselte, majd még utoljára mosolyogva a szemembe nézett, mielőtt ajkainkat egymáshoz érintette. Lágyan kezdett csókolni, mire farkamat a csípője köré fonva kezdtem el halkan dorombolni. A göndör belevigyorgott a csókunkba, amitől fogaink összekoccantak, de egyáltalán nem zavartattuk magunkat. Nyelvével lágyan végigsimított az alsó ajkamon, mire meglepetten magamba szívtam a levegőt. Harry azonnal kihasználta, hogy kinyitottam a szám; nyelvével azonnal utat tört magának, és édes táncra hívta az enyémet. A gyomrom egyből bizseregni kezdett, mintha pillangók csapdostak volna benne.

- Én köszönöm a puszit – suttogta mosolyogva a számra, mikor azok elváltak egymástól – Gyere, dobjunk be valami kaját – kulcsolta össze ujjainkat, majd maga elé engedett, és együtt lesétáltunk a konyhába.

--Harry szemszöge--

Mikor leértünk a lépcsőn, egyből megpillantottuk a kanapén döglő Niallt és Ashtont. Egymás hegyén-hátán feküdtek, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy alig férnek el. Lou csak édesen kuncogott rajtuk. Hozzám bújt, míg én derekát öleltem, így sétáltunk be a konyhába.

- Mizu, Cal? – köszöntem hangosan az asztalnál ülő barátomnak, mire ijedtében félrenyelte a kávéját.

- Hülye vagy, ember? Miért kell hajnali ötkor ordítoznod? – szorította homlokára kezeit.

- Már fél egy van, haver – veregettem röhögve vállba, majd a hűtőhöz menve kezdtem el kivenni a tojásokat.

- Mesélj csak, cica. Milyen volt az éjszaka? – piszkálta Cal a mellette helyet foglaló Louist. Ő erre csak szégyenlősen lehajtotta a fejét – Hűha, volt egy kis akció? Na, nem kell titkolni – lökte meg vállával a másikat nevetve, de egyből felszisszent, és a fejéhez kapott.

Elővettem a fájdalomcsillapítót, és egy pohár vízzel Calum elé raktam – Ne piszkáld Lout. Egyébként sem történt semmi olyan, amit nagydobra kellene verni – mosolyodtam el, majd a tűzhelyhez léptem, ahol a tojások sültek.

Mintegy végszóra jelent meg a két másik tökkelütött is, majd az asztalhoz ülve vetették rá magukat a kész rántottára.

- Egy isten vagy, Hazz – mondta teli szájjal Niall, mire mind felröhögtünk.

- Mondták már egy páran – fényeztem mosolyogva magam.

-x-

Néhány óra múlva, mikor a srácok végre hazamentek, Louval az egyik kanapén pihentünk le. Cicaként feküdt a hasamon, és dorombolva tűrte, ahogy csukott szemekkel simogatom.

Végiggondoltam az elmúlt pár hónapot, és felnevettem a helyzetünk abszurdságán. Lou felkapta álmos fejét, körmeivel a pólómba kapaszkodva próbált meg nem leesni a rázkódó hasamról. Fújt egyet, ezért nevetve elsuttogtam neki egy bocsánatot. Mikor valamennyire abbahagytam a röhögést, a cica jólesően nyújtózkodott el rajtam, és tovább dorombolva kezdett szundikálni.

Végül is, jól összehozott a sors ezzel a kis mocsokkal. Ha aznap nem hív fel Ed, az egyik munkatársam, hogy ugorjak be helyette a melóba, talán sose találkoztam volna a kiscicámmal. De egyáltalán nem bánom, hogy így történt, mivel lett egy pasim – akit remélem, kis idő múlva a szerelmemnek mondhatok majd – és egy hihetetlen aranyos macskám.

- Min gondolkozol, Harreh? – helyezkedett el kényelmesen az ölemben Louis, miután átváltozott. Nagy, kék szemei most valahogy még jobban csillogtak, miközben érdeklődve fürkészett.

- Csak azon, hogy mennyire szeretlek – homlokomat övéhez érintettem, majd egy lágy csókot hintettem ajkaira. Lou kipirult arcát szégyenlősen mellkasomba temette, mire muszáj voltam felnevetnem.

- Hé, ne nevess – vonta karba kezeit tettetett durcáskodással. Egyik kezemmel megtartottam a hátát, másikkal oldalát kezdtem csikizni – Neh… hagyd abbaaa – nyögte két visítás között, majd hirtelen ragadta meg karjaimat.

Egy nagy lendületet véve terített le, mire egy meglepett sóhaj szaladt ki ajakim közül. Csuklómnál fogva szorította fejem mellé kezeimet, majd lehajolva a fülembe suttogott:

- Én is szeretlek, Harry. Nagyon.