*Becca Prior* It Is What It Is / Huszadik fejezet

Becca Prior
It is What it is

Huszadik fejezet

Reggel arra ébredtek, hogy a hercegnek nyoma sincs. Liam azonnal a lováért füttyentett, Zayn a kardjáért kapott, Niall pedig előrántotta a talizmánját a nyakából, amit még gyerekkorában kapott a hercegtől, és amivel mindig meg tudta mondani, merre jár. Corden is kitörölgette a csipát a szeméből, majd határozottan szólalt meg: – Azt se tudjuk, merre ment és miért, akkor hogyan akarjátok megtalálni? És itt semmit nem érnek a varázsszerek… – nézett most Niallre, mire mindhárom férfi gyilkos pillantásokat intézett felé, de nagy sóhajjal adott neki igazat. Épp belesüppedtek a letargiába, mikor lódobogást hallottak az út felől, és egy pillanattal később meglátták Csillag lobogó sörényét, ahogy elnyújtott vágtával közeledik.
   Harry lecsúszott a ló oldalán, aztán kérdő tekintettel nézett a négy, tátott szájjal bámuló fickóra, kezében két nagy halat lóbálva.
– Mi van? Gondoltam, hozok valami reggelit, amíg ti heverésztek.
A többiek még nem tudtak szólni, csak hihetetlen megkönnyebbülést éreztek, de végül Zayn talált rá a hangjára:
– Hercegem, kérlek ne hozd ránk a frászt azzal, hogy szó nélkül eltűnsz.
– Nem tudtam, hogy ilyen ijedősek vagytok… – vágta oda Harry, és jól érezhető volt, hogy még mindig nem csitult benne a kín.
Odament a még mindig pirosan izzó parázshoz, féltérdre ereszkedett mellette, és gyakorlott mozdulatokkal pucolta meg a halakat, majd egy fanyársra húzta őket, és a tűz fölé helyezte, hogy szépen megpiruljanak.

   Csendben ettek, és Niall örült, hogy Harry is evett pár falatot. Bár azt is észrevette, hogy néhány perc után, mikor eszébe jutott a szívfájdalma, úgy tolta el magától az ételt, mintha mérgezett lenne. Jól ismerte az érzést, mikor a lelki kínok olyan erősek, hogy megkeserítik az ízeket. Emlékezett még arra, mikor ő már rájött, hogy Zayn élete szerelme, nem pedig a jóbarátja, de a lovag még a leányokat kergette, és úgy tűnt, Niall érzelmei viszonzatlanok.
Meg is sajnálta a herceget, de még mindig nem volt biztos benne, hogy Tomlinson mester szándékai tisztességesek. Azért felállt, odasétált a másik oldalra és leereszkedett a herceg mellett, aki néma gyűlölettel meredt rá.
– Ne haragudj, hercegem! – kezdte Niall. – Tudom, talán elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet, de ha jól belegondolsz, te sem tettél volna másképp.
  Harry arca eltorzult az emlékek hatására, és a szíve ismét kettéhasadt, bár eddig is csak elvétve vert kicsit, pont annyit, amennyi az életben maradáshoz feltétlenül szükséges.
– Nem tudom, igazad volt-e, de a kétség magvait elvetetted a lelkemben, és nem tudok tőlük szabadulni. Nem tudom, mi a jobb… Ha feltétlen bizalommal fordulsz valaki felé, és később döbbensz rá a tévedésedre, vagy ha eleve kételkedsz mindenben, ami jó és tiszta, aztán rájössz, hogy ezzel tettél tönkre mindent.
– Nyilván az lenne a jó, ha bíznál és nem csalódnál…De ebben a helyzetben nem csak a te boldogságod volt a tét. Tiszta a lelkiismeretem, mert aszerint cselekedtem, amit fontosnak tartok az életben.
   Harry bólintott, mert tudta, Niall mindig a jó oldalon állt, és sosem engedte, hogy megkísértse a sötétség.
– Nos, remélem, most nem lesz igazad…
– Elhiszed nekem, hogy tiszta szívből azt kívánom, ezúttal neked legyen igazad? – kérdezte a kismester, és megszorította a herceg vállát.
   A másik csak bólintott, ezzel jelezve, hogy elfogadja a bocsánatkérést, és megérti, amit a barátja tett. Nem ellene irányult, nem is a szerelme ellen, pusztán önkéntelen védekező reakció volt részéről.
– Rendben lesz minden! – mondta, de a hangja nem volt meggyőző.

– Jól van! Szépen besétált a csapdába! – morogta Taylor királynő, ahogy a tűzbe nézett, aminek lángjai szépen megmutatták neki a herceget, és kíséretét. – Már csak pár órányi járásra vannak, és utána a kezembe kaparinthatom. Készüljünk! – csapta össze a tenyerét, mire a szolgálólányok mind összerezzentek, és kapkodni kezdtek. Mikor Swift az illatos olajokkal, és szüzek vérével dúsított fürdőbe ereszkedett, már ki volt készítve gyönyörű ékkövekkel hímezett ruhája, a szőke paróka, ami elfedte kopasz, öregszemölcsös koponyáját, és a maszk, amit viselni szokott, ha meg akarja hódítani egy ifjú szívét.

Harry érezte a gonosz erőt, ami egyre közelebb és közelebb húzta őket valamihez, amiről sejtelme sem volt. Csillag bőre vibrált, az izmok is táncot jártak a hátán, és a szeme úgy járt, mint a sublótfiók. Ő is érezte, amit a herceg, és rajtuk kívül Niall, aki görcsösen szorongatta a kantárt, és állandóan Cordenre pislogott.
– Te nem érzed? – kérdezte tőle, de a kis szőke, szakállas férfi csak tanácstalanul rázta a fejét.
– Nekem nincs ehhez képességem. De bőven elég, ha rátok nézek, máris tele a gatyám… – vallotta be a cseppet sem bátor varázslóinas, és a nyakát is behúzta.
   Harry azért hozta magával, mert Louis ragaszkodott hozzá, a többiek pedig ahhoz, hogy megkötözzék, mint egy rabot, mert féltek a varázslataitól. A herceg örült, hogy mostanra egy kicsit megenyhültek irányába. A kis fickó inkább szerencsétlennek tűnt, mint veszélyesnek. Harry önkéntelenül az amuletthez nyúlt, ahogy eszébe jutott Louis, de a kis szobor hűvösen simult a bőréhez. Egyszer sem érezte melegét, mióta elhagyták a kis lakot, és Harry tudta jól, pusztán azért, mert ő még nem engedte meg magának, hogy megidézze a fiút. Csalódása, a hazugsága miatt érzett fájdalom még túl erős volt, akkor is, ha azóta ezerszer átgondolta, és tudta, Louis-nak nem volt más választása. Mindannyiszor felötlöttek a képek, szerelmezésük csodálatos pillanatai, mikor a lelkük összeforrt, és tudta jól, soha nem szabadulhat a kínzó hiányérzettől, ha nem kapja vissza a kedvesét. Nagyot nyelt, elhessegette az emlékeket, és igyekezett a küldetésére összepontosítani.
   Louis elmondása szerint, Taylor Swift, a gonosz banya raboltatta el Csillag kiscsikóját. Nem véletlenül arra járó haramiák, hanem előre kitervelt szándékkal érkező zsoldosok támadtak a lovakra, és vitték magukkal, hogy Harryt elcsalják otthonról, és így, más cselszövésekkel együtt, behálózza őt, majd megszerezze az erejét. Louis megnyugtatta, hogy többé senki mással nem forrhat eggyé, hisz az ő egységük örök, haláluk napjáig tart, de erről Taylor nem tud, mivel Louis kis erdeje védett mindentől. Olyan erős delej óvja, hogy a legnagyobb varázslók – köztük Simon és Swift –, sem tudnak leselkedni mágikus eszközeikkel. De a nagymester azt is elmondta, hogyha a gonosz boszorkány tudomást szerez az örök kötelékről, Harry élete értéktelen, a halála viszont mindennél értékesebb lesz számára, hisz mostantól Louis nem csak a felét veszti el varázslatos képességeinek, hanem mindent, ha Harryt megölik. „Az, hogy innentől egyek vagyunk, nem képletes, nagyot mondó hazugság. A szívem addig dobog, míg a tiéd. A lelkem nem élhet nélküled, és abban a pillanatban, hogy egyikünk meghal, a másik hamarosan követi, elsorvadva, mint egy virág, amit nem öntöz eső. Nekem te vagy az éltető erőm, s én a tiéd. Élhetsz nélkülem, bár ennek a létnek sivárságába bele sem merek gondolni, de ha elhagyod a sártekét, mindenemet magaddal viszed. Üres porhüvelyként várhatom majd a megváltó halált…”
   Mikor a herceg ezeket a szavakat hallgatta, egy hajszál választotta el attól, hogy felhagyjon mindennel, és Louis lába elé borulva könyörögjön, soha ne váljanak el. Ha a mestert gonosz szándék vezetné, vajon hozzákötötte volna az életét? Mikor tudta, hogy Harrynek csak magával kell végeznie ahhoz, hogy örökre megfossza a varázserejétől? Ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy Louis is nagy kockázatot vállalt ezért a szerelemért.
   Most, amikor közelebb került a végzetes veszélyhez, most tudatosult csak benne, hogy mindezzel nem csak a saját életét kockáztatja, hanem a szerelméét is. Ha ő meghal, Louis elveszti a varázserejét, Tayloré pedig akkorára nő, hogy senki nem lesz, aki útját állja. A sötétség elborítja a földet és magába szippant mindent, ami jó.
   A két hatalom, ami ősidők óta egymás ellen küzd, a szeretet és a gyűlölet. Ha kettejük szerelmével együtt elporlad az erő, ami egyensúlyt teremt, és reményt hoz a világba, már semmi sem lesz, ami tisztaságával megválthatja a sok szennyet, amit az emberiség elkövet, ezzel hizlalva a fekete uralkodók hatalmát.
   Hirtelen megtorpant, leugrott a lóról, és intett a többieknek, hogy ne kövessék. Csillaggal a háta mögött besétált az út melletti erdőbe, és mikor már biztos volt benne, hogy a többiek nem látják és nem is hallják, utat engedett a könnyeinek.
   „Édesem, szerelmem! Bocsáss meg, hogy önző voltam. Csak a saját félelmeim és a büszkeségem vezérelt. Nem hagytam, hogy megmutasd, amiben te hiszel. Nem hagytam, hogy bevezess a titkaidba. Nem bíztam benned, és ezzel veszélybe sodortalak, ahogy az egész világot. Már nem fordulhatok vissza, sorsom beteljesül, bármi is van megírva számomra. A jóslat igaz volt. Szerelembe estem, ott, ahol nem kerestem, azzal, akit nem akartam, és akkor, mikor nem magamért harcoltam, hanem másokért, pedig csak értünk, a szerelmünkért kellett volna! És az ellenség nem te voltál, hanem én magam.”
   Érzelmeinek súlya mázsás sziklaként nehezedett a vállaira, és majdnem összeroppant alatta.
Feltápászkodott, arcát az inge ujjába törölte, aztán az égre nézett.
– De bármi is történjen, tudnod kell, mi ketten egyek vagyunk. Én a tiéd, és te az enyém, örökre, elválaszthatatlanul. Ha a boldogságból csak az az egyetlen nap jutott, én akkor is elégedett vagyok. Lelkemben nincs nyoma irigységnek. Tudom, nekünk megadatott a feltétel nélküli szeretet, és azt is, hogy velünk nem hal ki a jó. Csak keres majd magának valakit, aki jobban megérdemli, hogy egyensúlyt hozzon a világba. Egy leányt, vagy egy ifjút, akinek a szíve elég bátor lesz ahhoz, hogy megvívjon a gonosszal. Én elbuktam a próbán. De szeretlek! – kiáltotta a szélbe, bár tudta, Louis ezt nem hallhatja, hisz itt gonosz varázslat bénítja az erejét.
   Visszabotorkált a többiekhez, akik némán várták az úton. Senki nem nézett a szemébe. Mindenki érezte, hogy most valami olyasmi történik, aminek sokkal nagyobb jelentősége van, mintsem amit ők megértenének.
Lassan indultak útnak ismét, és mindenki néma csendben lovagolt.
  Csillag már majd felrobbant a feszültségtől. Harry nyugtatóan simogatta a nyakát, és elengedte a szárat, hogy a ló érzékeire hagyatkozhassanak. Lassan léptettek a félhomályos erdőben, mikor messziről halk, panaszos nyerítést hallottak. Csillag, és a többi ló is felkapta a fejét, de csak a fekete paripa volt az, amelyiknek megteltek a szemei könnyekkel, és kínkeserves pillantással a gazdájára nézett.
– Jól van szépségem! Ő az? – kérdezte Harry, és teljesen ráfeküdt a lova nyakára, hogy szavak nélkül beszélhessen vele. – Most nyugodt kell, hogy maradj! Tudom, hogy te máris rohannál, hogy kiszabadítsd, de először fel kell derítenünk a terepet, és kidolgoznunk egy tervet, nehogy baja essen…
A ló bólintott, hogy érti, de a fülei minduntalan a vékony hang irányába fordultak, és anyai szíve zakatolt bordái börtönében.
Harry leugrott a nyeregből, mire a többiek is követték.
Zayn lépett a herceghez.
– Elmegyek, és körülnézek Liammel. Ti maradjatok itt, és figyeljetek. Fütyülni fogok, a pacsirta hangján, ahogy gyerekkorunkban. Ahányszor hallod, annyian vannak.
   A herceg bólintott, aztán megveregette a barátja vállát.
– Köszönöm, cimbora. Mindent köszönök!
– Nincs mit köszönnöd! Csak vigyázz magadra, ha már rajtad múlik az én boldogságom is! – húzta félmosolyba a száját a fekete lovag, aztán nyeregbe szállt, és a kováccsal az oldalán elügetett a sűrűbe.
   Nem kellett sokat várni, hogy felhangozzon a várt jel. Négy füttyentés jelezte az ellenség számát, de azt persze nem tudhatták, hogy milyen bűbáj, vagy gonosz varázslat várja őket.
   James a hideg verítéket törölgette a homlokáról, míg Niall törökülésben ült a földön, és úgy tűnt, elhagyta a testét.
   Harry közelebb óvakodott hozzá, és óvatosan a vállára tette a kezét.
– Niall!... Mester!
A kék szemek lassan pislogva nyíltak ki, és idegenül meredtek Harryre.
– Láttam!
– Mit láttál? – kérdezte a herceg, és leereszkedett a barátja mellé.
– A halálodat… – suttogta Niall, és az arcán lassan peregni kezdtek a könnyek.

.