*G. B. Evelyne* Rebel's 5. rész

Az Írónő már régen elkészült, sajnáljuk a késést! Jó olvasást, és hagyjatok hozzászólást, ha elolvastátok, ugyanis itt avége ennek a történetnek. Mindent köszönünk! ~Sam xXx

5.

Fél óra elteltével már a kocsijában ülünk, én pedig akaratom ellenére is kezdek feszült lenni. Lehet, hogy baromság, de fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem a közelében. A régi önmagam nem tudok lenni, hiszen én sem vagyok már a régi. Kicsit olyan érzésem van, mint az elején, amikor még fogalmad sincs róla, hogy a másik fél mit vár tőled, amikor azt hiszed minden tetted csak rosszul sülhet el. Pedig ez lehetetlen, mivel mi évek óta jóban vagyunk, és mindketten ismerjük egymást. Én sosem játszottam meg magam és van egy olyan érzésem, hogy ő sem tett ilyet... de akkor miért nem tudok felszabadultan beszélgetni vele, mint amikor régen a kocsijába ültünk?
– Feszült vagy, baba – teszi tenyerét a combomra, minek következtében ugrok egyet. – Nem kell, hogy ilyen csendes és visszafogott légy, na meg félénk, hiszen azt hiszem, mondhatom, hogy mi már igen sok mindent átéltünk, és ez semmi azokhoz képest. Minden közös pillanatunk merészebb volt, mint egy kocsiban való utazás, szóval nem kell ennyire merevnek lenned – fogja meg az ölemben pihenő kezem, majd kulcsolja össze az ujjainkat. – Szeretem, amikor ilyen félénk vagy, de sokkal inkább az ágyban – jegyzi meg mély hangon – mert ott uralkodhatok feletted – suttogja, ami miatt egyből vörösödni kezd az arcom.
– Khm... mi lenne, ha vezetés közben nem beszélnénk a szexről? – köhintem.
– Igazad van, arra lesz elég időnk azon a helyen ahová tartunk, bár én nem beszélgetni szeretnék róla – nevet fel. – Hanem inkább cselekedni, persze ha te is akarod – teszi hozzá.
– Még mindig arról beszélünk, amiről nem kellene – mondom kínosan.
– Mi az? Talán nem bírod ki odáig, ennyire be vagy rám gerjedve? – vonja fel a szemöldökét.
– Én ezt egy szóval sem mondtam – védem meg magam – csak ismerlek annyira, és tudom, ha feljön ez a téma, akkor eltereli a figyelmed a vezetésről és semmi kedvem meghalni ma éjjel.
– Édes vagy, amikor azt próbálod elhitetni velem, hogy azért zavar, mert félted a biztonságod, de szerintem nézz egy kicsit lejjebb, Lou – nevet – nem miattam van, hanem miattad – kacsint rám – de ne aggódj nem kell már sokat várnod, olyan húsz perc és megérkezünk.
Az a húsz perc lesz életem egyik leghosszabbja. Ennyire erős vonzalmat még sosem éreztem iránta, mint ebben a bezárt kocsiban. Izzik közöttünk a levegő, és ebben az sem segít, hogy folyamatosan a combomon tartja a kezét, hol feljebb csúsztatva, hol lejjebb, ezzel az őrületbe kergetve engem, amit ő maga is pontosan tud.
– Emlékszel mikor régen anyuék nyaralójáról beszéltem neked, ami egy eldugott tó mellett van az erdőben?  – kérdi csendesen, miközben egy sötét földes úton haladunk előre.
– Igen, emlékszem. Anyukád szerint én imádnám, hiszen tudja, hogy szeretem a természetet – mosolyodom el. – Oda megyünk?
– Igen, már akkor is oda vittelek volna, de közbejött néhány dolog, így pár évet eltoltuk ezt az egészet. Olyan helyre szerettelek volna vinni, ahol csak kettesben lehetünk és amivel szép emlékeket szerzek neked. Úgy érzem ez lesz az a hely. Én azóta nem voltam itt, amióta akkor előkészítettem a helyszínt számunkra...
– Nekem édes mindegy hová megyünk, amíg azon a helyen te is ott vagy velem – fordulok felé. – Nekem ez a hely is megfelelt volna, hiszen így a két szerelmeddel lehetnél egyszerre.
– Azt hittem ezt pár napja már tisztáztuk, hogy a kocsim nem fontosabb nálad, bár tetszik az ötlet, viszont pár perc és megérkezünk.
Miért tartok ennyire az elkövetkezendő pár órától? Úgy csinálok, mintha egy ismeretlennel lennék összezárva, de ez nagyon nincs így, hiszen több éve ismerem, elvileg másoktól is jobban. Arról szó sincs, hogy nem akarok vele lenni, inkább az a baj, hogy hosszú idő után egy találka olyan, mintha egy ismeretlennel lennél, hiszen már nem vagy gyerek és nem ugyanúgy gondolkodsz, mint akkor. Azt hiszed, hogy rosszul fogsz valamit csinálni, pedig csak önmagad kellene légy, és minden rendben menne. Nem tudom, hogy mit tervez azon a helyen, de biztosra veszem, hogy ezt az éjszakát nem fogom elfelejteni életem végéig. Ez is egy emlék lesz a sok közül, amit vele töltöttem, csak sokkal intenzívebb.
– Haza kell menned időre, vagy nem ígértél semmit a szüleidnek? – fordul felém, amint megáll egy sötétbe burkolózott ház előtt. – Semmi gond sincs, ha nem maradhatsz egész nap, csak tudni szeretném.
– Megígértem anyának, hogy holnap hazautazom, de akkor még nem tudtam, hogyan fognak állni a dolgok. Nem is gondoltam rá, hogy karácsonykor itt fogok veled ülni, a semmi közepén, szerelmesen... Nem tudom, hogy reagálnának, de azt szeretném, ha holnap te is velem jönnél. Nem kötelezlek rá, de örülnék neki, ha ott lennél.
– Tudod, anyáék már megbeszélték ezt – nevet fel zavartan. – Tudták, hogy mit tervezek és bíztak a megérzésükben. Már anyudék is tudnak róla, bár szerintem hamarabb megtudták Lottietól, mint anyától. Belementek a közös vacsiba. Tisztában vagyok vele, hogy haragszanak rám, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy visszaszerezzem a bizalmukat, hiszen fontos vagy számomra, és még egyszer nem akarok neked fájdalmat okozni.
– Még mindig nem szeretem ha a hátam mögött szervezkedsz – jegyzem meg. – De most kivételesen nem haragszom, mert felhívni anyát azzal, hogy nem egyedül megyek, hanem veled, kínos lett volna... bár így is az lesz.
– Anyud jól fogadta az egészet – nyugtat meg. – Igaz, nem mondhatom, hogy örült neki, de beletörődött, hogy a fia ezt az utat választotta, mert számára ez vezet a boldogsághoz. Egyik anya sem fogja eltaszítani a gyereke párját, ha az boldog mellette, mert számukra az a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat. Most pedig menjünk be.
Kívülről nem igazán sikerül megnéznem a házat, hiszen olyan sötét van, hogy azon kívül nem tudok semmit sem kivenni belőle, hogy emeletes. Harry előttem halad, én pedig kicsit hátrébb maradva gondolkodni kezdek ezen az egészen. Harry tudta, hogy fogok dönteni, különben sosem hívta volna fel anyát, ismer annyira, hogy tudja, mit szeretnék, és örülök, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy visszaszerezzen. Lehet, hogy a holnapi vacsora kínosan fog telni, de ismerve anyát, csak az elején, amíg megbizonyosodik róla, hogy nem akarnak ártani a fiának. Csak addig lesz anyatigris, míg meg nem nyugszik, hogy minden rendben velünk.
A házba belépve halvány fény fogad az előszobában. Szeretnék kicsit körülnézni, de most sokkal jobban lefoglal az, hogy Harryt kövessem. A kabátomat levéve egyből kiráz a hideg, ugyanis nem engedte, hogy átöltözzek. Úgy kellett eljöjjek, ahogy voltam, viszont már nem érzem magam kellemetlenül miatta, csak fázom.
– Beindítom a kandallót – vigyorog rám – addig te ülj le valahová.
– Kérdezhetek valamit? – szólalok meg, amint leülök a kanapéra. Harry egy bólintással jelzi, hogy mondhatom. – Tudom, hogy már a múlt, de szeretném, ha válaszolnál rá. Miért nem mondtad el még akkor, hogy az egész nem igaz? Lett volna rá esélyed, megoldhattuk volna, de te nem léptél...
– Ez bonyolult Lou – sóhajt fel felém indulva. – Megígértették velem, hogy nem mondok semmit, különben Gemma veszélybe kerül... Rossz volt látnom téged abban az állapotban, és az is baromi nehéz volt, hogy megjátsszam magam. De mi lenne, ha nem arról beszélnénk, ami már elmúlt, hanem a jelenről?
– Rendben, hiszen azon úgysem lehet változtatni – vonom meg a vállam. – Miről szeretnél beszélni?
– Igazából semmi kedvem beszélgetéshez, sokkal inkább más dolgokhoz – ereszt felém egy perverz mosolyt – de előtte szeretnék tőled kérdezni valamit.
Másodperceken belül már mellettem ül, és teljesen felém van fordulva. Csak a tűz lángja világítja az arcát, de így is ki tudom venni, hogy a szemei csillognak. Vágytól csillognak. Egyik karját a támlára helyezi, majd vigyorogva néz a szemeimbe.
– Képes leszel velem onnan folytatni mindent, ahonnan akkor azon a reggelen abbahagytuk? Nem akarom, hogy úgy tégy, mintha semmi sem történt volna, de azt sem, hogy a múlt befolyással legyen a jelen kapcsolatunkra.
– Ha nem rólad lenne szó nem mondanék igent, de veled bármire képes vagyok – vallom be. – Nem számít mit tettél, nem számít mi volt régen, és mit éreztem, csak az a fontos, hogy most itt vagy velem és nem akarsz mást, csak engem.
– Értem. És arra emlékszel még mit terveztünk suli után? Mi volt a célunk, amit megígértünk egymásnak?
– Az összeköltözésre gondolsz? – nyelek egyet, mire bólint. – Persze, hogy emlékszem, minden beszélgetésünk megmaradt, de ezt még korai lenne, nem gondolod?
– Nem azt mondom, hogy most azonnal – rázza meg a fejét – csak a jövőben. Adjunk magunknak mondjuk két hónapot, és ha minden rendben megy - és tudom, hogy így lesz -, akkor összeköltözünk?
A szívem olyan hevesen dobog, hogy nem vagyok benne biztos, hogy nem fog kiugrani a mellkasomból. Annyi minden történt a mai nap folyamán, ami boldoggá tett, hogy ez már csak hab a tortán. Mellettem van a személy, akit teljes szívemből szeretek, azon az ünnepen, amit mindig vele akartam tölteni, hiszen szeretet csak ott van, ahol a számodra fontos emberek vannak. Kettesben vagyunk és nem kell attól félnem, hogy fogom kibírni az elkövetkezendő napokat, sokkal inkább az a kérdés, hogy fogok–e egyáltalán aludni ebben a pár napban... Ha rajta múlik akkor biztosan nem. Hosszú ideje most fogok először úgy hazamenni, hogy nem kell megjátsszam magam, hogy önmagam lehetek. Persze sok mindent kell még megbeszélnünk, nem csak a családdal, hanem Harryvel is, de ebben a pillanatban nem akarok erre gondolni. Az most nem számít.
– Az ajkad rágcsálod – jegyzi meg mély hangon. – Azt hiszem ennyi pont elég volt a beszélgetésből, szerelmem – csúszik hozzám közelebb, majd csap le az ajkamra.
Ez a csók nem gyengéd és lágy, sokkal inkább követelőző és akaratos, vággyal teli. Egyik kezével magára húz, míg a másikkal a hajamba túr, én pedig csak a nyakába kapaszkodok miközben a hajával játszadozom. Amíg tenyere a bőrömhöz nem ér, el is felejtem, hogy nincs rajtam felső. Érintése alatt bizsereg a testem. Annyira rég volt már az enyém, hogy van egy olyan érzésem az előjáték nem fog sokáig tartani. Hiszen semmi szükség rá, és ezt mindketten érezzük, sőt biztos vagyok benne, ha a nadrágom nem kerül le rólam pár perc múlva, akkor nem lesz kényelmes ez a pozíció.
– Tudod, hogy mennyire hiányoztál? – kérdi miközben a nyakam puszilgatja. – Rettenetesen – kezdi el szívni a bőröm, minek következtében felnyögök. – A hangod is hiányzott – kezdi el mozgatni a csípőm, ami felett pillanatokon belül átveszem az uralmat.
– Szerintem – morgom, amikor ujjait a bőrömbe mélyeszti – mindketten elmondhatjuk, hogy mennyire hiányzott a másik, de mi lenne ha inkább tettekkel és nem szavakkal tennénk?
Alig fejezem be a mondatom ketté is tépem rajta az ingét, aminek a gombjai ide–oda repkednek a szobában. Mély morgás szakad fel belőle, majd fordít a helyzetünkön. A kanapéra fektet ő pedig fölém mászik. Kezeimmel a nadrágjával bajlódok, miközben ő a testem minden porcikáját csókokkal lepi el. Nem akarok rá tovább várni, érezni akarom és ezt tudtára is adom, amikor kezeimmel letolom róla a boxerével együtt.
– Milyen türelmetlen itt valaki – néz le rám – de nem vagy ezzel egyedül – teszi hozzá sötét tekintettel.
Mindketten megszabadulunk a felesleges ruháinktól, majd visszafekszünk a kanapéra. Pár perccel ezelőtt még a hideg rázott, most pedig úgy érzem, hogy melegebb nem is lehetne a szobában. Nyögve fordítok a helyzetünkön, majd nyúlok magunk közé, aminek köszönhetően Harry felmordul, én pedig vigyorogva csókolom meg.
Nem tudom, hogy mit hoz nekünk a jövő és mi lesz velünk holnap, vagy két hónap múlva, de azzal tisztában vagyok, hogy szeretem és semmit sem akarok jobban az életben, mint vele lenni. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak vagy mit szeretnének, engem csak az érdekel, hogy mellette ébredhessek, és akkor csókolhassam meg, amikor csak akarom. Nekem csak ő kell, és amíg ő mellettem van, addig tőlem nem lehet boldogabb ember a Földön.
– Boldog szülinapot, édes! – motyogja az ajkamra, mielőtt belém hatolna.

*Vége*